ALAPIGE: 1Mózes 21:9-20

„Amikor Sára nevetni látta az egyiptomi Hágár fiát, akit Hágár Ábrahámnak szült, ezt mondta Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálót a fiával együtt, mert nem örökölhet ennek a szolgálónak a fia az én fiammal, Izsákkal. Ez a beszéd Ábrahámnak igen rosszul esett, a fia miatt. De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne essék neked rosszul ennek a fiúnak és szolgálódnak dolga. Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni. De a szolgáló fiából is nagy népet támasztok, mert ő is tőled származik.       

Ábrahám fölkelt korán reggel, fogott egy kenyeret és egy tömlő vizet, és Hágárnak adta. föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában. Amikor kifogyott a víz a tömlőből, odatette a gyermeket az egyik bokor alá, mga pedig elment egy nyíllövésnyi távolságra, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek. Ott ült vele szemben, és hangosan sírt.

De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját, ott, ahol van. Kelj föl, és vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle. És megnyitotta az Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút. Isten pedig vele volt a fiúval, és az felnövekedett. A pusztában lakott és íjász lett.”

Arról szól ez a történet, hogy Ábrahám elbocsátja Hágárt a pusztába, és ezzel megkezdődik Hágár életének legszomorúbb, de egyben legcsodálatosabb vándorútja. Hágár – ez a héber tulajdonnév magyarul vándort jelent. És mi magunk is hágárok – vándorok vagyunk: vándorlunk ifjúságból az öregségbe, az egészségből a betegségbe, örömből a bánatba, földi életből az örök lét felé. Mindannyian Hágárok vagyunk, és ne feledjük ezt, amíg a róla szóló történetet hallgatjuk.

Isten útravalót csomagoltatott Ábrahámmal Hágárnak: kegyelmét és egy tömlő vizet. Isten tudja, hogy útravaló nélkül nem lehet megjárni a pusztát. De ahogyan akkor Hágárnak, úgy nekünk is készített útravalót: ilyen az első imádság, és utána az összes többi, az Ő Szent Igéje, az úrvacsora kenyere; ilyen a víz, az evangélium kiapadhatatlan örök forrásvize, és ilyen útravaló minden istentisztelet, minden kedves szó, a szeretet, amelyen keresztül az Úr szól és erősít meg.

Akarsz-e erőt kapni az útra? Akkor fogadd el Isten útravalóját! Töltsd tele szívedet az Ő igéjével, vedd magadhoz az Ő kenyerét, tanuld meg az Ő szeretetét, és köszönd meg neki mindazokat, akiken keresztül még útravalót, erőt, hitet, reményt, bizalmat csomagolt neked. És gondolj arra, hogy te is útravaló ajándék vagy mások számára – mert Isten erre hívott el.

Amíg tartott az útravalóból, addig Hágár tudta vinni a gyermekét. Ha elfáradt, megpihent és evett a kenyérből, ivott és inni adott a gyermeknek is, és megerősödve, felfrissülve indulhatott tovább. Ma is, akinek szívében ott él az imádság, él a hit és a mindent felülmúló bizalom, hogy bármi is történik velem vagy körülöttem, és Isten gyermeke vagyok, és az én Uram nem hagy magamra egy pillanatra sem; akinek szívében ott van az öröm, a remény, a sok régi ének, a hála, akinek van még az útravalóból az meg tud pihenni, tud erőt nyerni, fel tud frissülni és újra tovább menni. Annak minden istentisztelet erőt adó pihenés és építő megújulás.

A baj akkor kezdődik, amikor elfogy a kenyér és elfogy a víz. Amikor elfogy a szívből a hit, a bizalom, a remény, a szeretet. Amikor megüresedik a szív, és a legkisebb teher is fájdalmasan nehéz lesz. Akkor Hágár leteszi a gyermekét egy bokor alá és ott hagyja.

Mi mennyi mindent és mennyi mindenkit hagytunk el életünk útján eddig? Nem úgy van, hogy a bokrok alatt ott hevernek azok, amiket és akiket Isten ránk bízott, amit egyszer nekünk adott, de amikor elgyengültünk, elfáradtunk, egyszerűen letettük, otthagytuk és mi mentünk tovább?! Amikor kiürül a szív mint Hágár tömlője, nehéz a másikat hordozni. Akkor nehéz lesz sz öreg szülők terhe, akkor nehéz lesz a házasság terhe, a gyermeknevelés küzdelme, nehéz lesz másokra figyelni, nehéz lesz a másik ember nyomorúságát észrevenni és még nehezebb lesz azt orvosolni – nehéz lesz másokon segíteni, amikor magunkon sem tudunk. És akkor letesszük a terhet, letesszük, amit ránk bízott Isten, és elhagyjuk egymást. Jönnek a gondok, amikbe belefulladunk, és közben azt hajtogatjuk: nehéz az élet.Pedig dehogy nehéz – csak mi gyengültünk el, csak a szívünk lett üres.

Nézz vissza az útra, az életedre, nem hagytál el te is valakit az életút bokrai alatt? Talán még nem késő visszafordulni érte…

Hágár egy nyíllövésnyi távolságban ült gyermekétől, és csak egyetlen vágya maradt: hogy ne kelljen végignéznie gyermeke halálát. „…fölemelte szavát és sírt.” Hányan ülnek ma is így, egy nyíllövésnyi távolságra egymástól? Pedig lehet, hogy egy otthonban, egy asztalnál ülnek – és mégis, lélekben oly messze. És hányan élnek ma is Istennel – de mégis egy nyíllövésnyi távolságnyira tőle. Hányan jönnek el templomokba, imaházakba úgy, hogy szívüket otthon hagyják, vagy a munkahelyükön hagyják, vagy a sok gond, a félelem, a gyűlölet mellett hagyják? Ilyen nyíllövésnyi távolságban nem terem öröm. Nem terem boldogság. Csak a sírás hallatszik. Csak a szív reped meg.

Eddig csak Hágárról és a gyermekéről szóltunk. És sajnos hajlamosak vegyünk mi is mindig csak azt meglátni, ami bennünket érint és körülöttünk van. Nehéz túllátni önmagunkon. És nézünk jobbra, nézünk balra, előre és hátra – de nem nézünk fölfelé. És nem vesszük észre Istent, elfeledkezünk róla, hogy nincs olyan könny, amit ő ne látna, nincs olyan sóhajunk, amit ő ne hallana, sem olyan gondolatunk, amit ő ne ismerne, hiszen mi mindenestől az Övé vagyunk. Testvérem, maradhatsz egészen egyedül, de elhagyva soha! Mert az Úr mindig veled marad. Emberek otthagyhatnak a közöny bokra alatt, félredobhatnak, mert már nem kellesz nekik, lemondhatnak rólad – de Istennek olyan drága vagy, hogy éretted is elküldte Egyszülöttjét. Ha egyedül élnél is e földön, Ő egyedül érted is eljött volna, hogy helyetted meghaljon és ezzel megmentsen. Hát ne’ hallaná meg gyermeke imádságát és sírását?

A lemondó, a leroskadó, a megkeseredett, a teher elől menekülő Hágárnak mondja Isten angyala: Mi lelt téged Hágár? – És mondd, mi lelt téged, testvérem? Elfelejtettél imádkozni? Nem zeng már szívedben a régi ének, hogy: „Tebenned bíztunk eleitől fogva …”? Mi lelt téged, testvérem? Nem látod, hányszor könnyes annak a szeme, akinek azt ígérted, hogy szeretni fogod? Nem látod, hányszor okozol fájdalmat szeretetlenséged, figyelmetlenséged, közömbösséged miatt magad körül? Az Úr kérdezi: Mi lelt téged, gyermekem? Feladatot bíztam rád, életeket adtam melléd, odaállítottalak a családod, a gyülekezeted, az egyházad szolgálatába, megbíztam benned, elindítottalak, hogy ajándék, hogy segítség légy mások számára, hogy szeretet, reményt, örömöt vigyél a szürkeségbe, a hétköznapokba, az emberek szívébe? Megüresedett a szíved? Félrevonultál? Már neked sincsen szereteted? Már neked sincs erőd és kedved, hogy másoknak szolgája légy? Összetört családok, hálátlan gyermekek, szeretetlen emberek, örömöt és reményt vesztettek, passzív, néma keresztyének felé kiált most Isten angyala: Mi lelt téged, Hágár?!

És azt várnánk, most jönni fog az ítélet. A feddés. A büntetés. – De nem. Mert így szól Isten: „Ne félj!” És ebben a két szóban benne van az egész evangélium. Ne félj! – mert akármilyen nyomorúságban, fájdalomban vagy bűnben is vagy, én meghallom a szavadat! Ne félj! – mert nem vagy egyedül! Mert soha nem maradsz egyedül! Ne félj! – mert szeretlek és vigyázok rád. Mert fontos vagy nekem. Nem hagyom, hogy elvessz.

„Kelj fel és vedd fel a te gyermekedet, és viseld gondját!” – mondja az Úr Hágárnak. Végezd, amit rád bíztam! Kelj fel, mert nem jó helyen vagy, mert nem jó, amit csinálsz – Isten országában nem lehet csak ülni és siránkozni! Amikor Isten szól, fel kell kelni és menni kell! „Kelj fel és vedd a te gyermekedet, mert nagy néppé teszem őt.” – Ígéret ez: merj elindulni, merj bízni, hidd el, hogy megsegítelek, hogy nem hagylak el sőt, minden akadályt ledöntök előtted! Vajon nem hiányzik ez a bizalom az életünkből?

„És megnyitá az Úr az ő szemeit…” – mert ahol van hit, ahol van szeretet és van bizalom az Isten felé, ott megnyílnak a szemek, ott láthatóvá és megtapasztalhatóvá válik az Isten valósága. És Hágár meglátja a forrást. Ott van előtte. Ott volt eddig is. De ő a szomjan halás félelmében nem látta, csak a sivatagot. Azt hitte, lát, pedig vak volt. Éppen a legfontosabbat, az életadó forrást nem látta meg, csak zokogott mellette és majdnem szomjan halt. Mintha bennünket akár imaházba járó embereket is jellemezhetne ez a leírás. Hányan ülnek gyülekezeteinkben, akár itt közöttünk is, akiknek már majdnem szomjan halt a lelkük, akik csak sírnak, akiknek az életéből hiányzik az erő, a hit, a békesség, a remény, a szeretet? Itt ülünk sokszor az élet forrása mellett, Isten színe előtt, csak épp az Istent nem vesszük észre. Az Úr Jézus keresztjéről, az Isten szeretetéből csodálatos forrás fakad és árad életadón – Isten az ő Fiát adta, hogy ez a forrás felbuzoghasson. És mi ülünk erőtlenül mellette, a saját nyomorúságainkkal eltelve, kesergünk és megfáradunk – és nem vesszük észre az élet megelevenítő forrását. Isten előtt – mégis oly messze tőle…

Milyen boldog lehetett Hágár, amikor meglátta a forrást! Amikor odament és megtöltötte a tömlőjét vízzel, és inni adott a gyermeknek. Vége lett a könnynek, a sírásnak, a reménytelenségnek.

Látjátok, négy lépcsője van ennek a boldogságnak: meglátni a forrást, odamenni megtölteni a tömlőt és inni adni. Jézus Krisztusban megláthattuk a forrást, amiről ő maga mondta: „ha valaki ebből a vízből iszik, soha többé meg nem szomjazik.” De oda is kell menni hozzá. Ez az út kezünknek a Bibliánkig erő mozdulata. A lakástól az imaházig vezető út. De ez az út ott van a szívünkben is: a közönytől a hitig, a bűntől a bűnbánatig, az haragtól a szeretetig, a gőgtől az alázatig – önmagunktól Istenig vezető út. Nehéz út, ez biztos, Sokan visszafordulnak. Mégis a legcsodálatosabb út, mert maga az Isten jön velünk. Ennek az útnak az első ajándéka, hogy megtölthetjük tömlőinket. Megtölthetjük szívünket, az Ő szeretetéve, az Ő irgalmával, az Ő bocsánatával – magával Istennel. „És élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” A második ajándék pedig, hogy ez a víz kicsordul belőlünk. Isten szeretetét nem lehet elrejteni, nem tudjuk önmagunknak megtartani. Hágár inni ad a gyermekének, és én is inni adhatok, erősíthetek, gyógyíthatok, vigasztalhatok másokat. A boldogságot csak így lehet teljes: ha életünk meggyógyult, és ezen az új életen keresztül mindenütt gyógyító szeretet, öröm és békesség árad. Ámen.