ALAPIGE: 2Mózes 8:21-24 és 10:24-26

Ekkor (azaz a negyedik csapás után) hívatta a fáraó Mózest és Áront, és ezt mondta: Menjetek, áldozzatok Isteneteknek itt az országban! De Mózes azt felelte: Nem volna helyes így cselekednünk, mert undorodnak az egyiptomiak attól, amit mi áldozunk Istenünknek, az Úrnak. Hiszen ha azt áldozzuk, amitől undorodnak az egyiptomiak, megköveznek bennünket. El akarunk menni a pusztába háromnapi járóföldre, hogy ott áldozzunk Istenünknek, az Úrnak, ahogyan megparancsolta nekünk. Akkor ezt mondta a fáraó: Én elbocsátlak titeket, hogy a pusztában áldozzatok Isteneteknek, az Úrnak. Csak nagyon messzire ne menjetek! …

(10:24-től, már a kilencedik csapás után:) …Ekkor hívatta a fáraó Mózest és azt mondta: Menjetek, tiszteljétek az Urat, de juhaitok és marháitok itt maradnak! Még a családtagok is elmehetnek veletek. Mózes azonban azt felelte: Inkább neked kellene véresáldozatra és égőáldozatra valót adnod nekünk, hogy azt készítsük el Istenünknek, az Úrnak! Velünk fog jönni jószágunk is, nem marad itt egy fia sem, mert abból veszünk, hogy tiszteljük Istenünket, az Urat. Mert magunk sem tudjuk, míg oda nem érünk, hogy hogyan kell majd tisztelnünk az Urat.”

Kedves testvéreim, most ezt a régi, több ezer éves történetet hozza elénk Istenünk, de amit mondani akar vele, az ma is ugyanúgy aktuális, mint ahogyan akkor volt.

Ebben az időben Izráel népe Egyiptomban raboskodott, de az Isten kiválasztott egy embert, Mózest, hogy rajta keresztül választottjainak visszaadja a szabadságát. És Mózes megy a fáraó elé, kéri, hogy engedje el a népet, de a fáraónak újra és újra megkeményedik a szíve, és bár megígérte, mégsem engedi szabadon Izráelt. És jönnek a beígért csapások, a fáraó meghunyászkodik, a csapás elmúlik, és a fáraó megkeményedik. Így megy ez hosszú időn keresztül, és most ebbe a harcba, Izráel Istenének népe szabadságáért vívott harcába csöppentünk bele felolvasott igénkben. Amikor Mózes most a fáraó előtt áll, már a negyedik csapás is bevégeztetett, a böglyök megkínozták Egyiptom népét, és a fáraó összetörve kész elengedni Izráelt. Elhangzik az ígéret: “Én elbocsátlak titeket…” De álljunk meg egy kis időre itt, és még mielőtt tovább olvasnánk, mit is mondott még ez a fáraó, gondolkozzunk el Egyiptom és Izráel kapcsolatán.

Egyiptom gyűlölte Izráelt. Mert Egyiptom erős, hatalmas nép volt, uralkodó nép volt, olyan birodalom, amelynek útjában nem állhatott semmi és senki. Izráel pedig rabszolganép volt Egyiptomban, egy megvetett és kizsákmányolt nép. De Izráel az Isten választott népe volt. Izráel csak szenvedett, sínylődött, és akárhányszor azt mondta az Isten a fáraónak: engedd el ezt a népet! – az csak annál keményebben bánt vele.

Ha úgy látom, hogy az életem, az indulataim, a természetem, olyan, mint Egyiptom, de a lelkem olyan, mint Izráel – akkor azt látom, hogy a testemben a lelkem nagyon sokszor fogoly. És a lelkem felett uralkodik a testem. És vágyakozik a lélek, szeretne szabad lenni, békességben lenni, szeretne az Úrnál lenni, szeretne boldog és tiszta lenni, szeretne áldozni – hogy éget bennünket a vágy sokszor, hogy végre olyanná válhassunk, amivé Isten megteremtett és formálni akar – egyszóval szeretne a lélek Istené lenni. A lélek vágyakozik, a lélek szabadulna, de a test, Egyiptom fogva tartja, és csak öldökli, nem engedi. A fáraó pedig kemény. Mert nézzétek, milyen a mi szívünk? Milyen a természetünk? Isten elmondja a fáraónak: ha nem engeded szabadon a népemet, megbüntetlek! – És jönnek a csapások, egyik a másik után. A fáraó pedig meghunyászkodik. Amikor jöttek a csapások a fáraó mindig meghunyászkodik. Menjetek! De amint a csapásnak vége lett, a fáraó szíve ismét kemény lett. Hányszor vagyunk mi is ugyanígy: Isten beleszól az életünkbe, és mi rögtön mondjuk: igen, a lélek hadd legyen szabad, hadd legyen a Tiéd, Uram! – De mihelyst vége a csapásnak, visszaáll a régi rend, a test nem enged, az én nem enged, újból kényszer alá hajtva a lélek.

Szabad Isten lelkének kérdéseket intézni a testvérekhez, ugye? Hadd legyen a legelső kérdés ez: Testvér, nem uralkodik a tested a lelked felett? Nem kényszeríti igába, nem öldökli, nem hajtja túl munkával, hogy ne legyen időd Istenre? Ahogyan Egyiptom tette: imádkozni akarsz? Még több munka! Még nagyobb teher! Hogy ne érj rá, hogy ne legyen erőd Istenhez menni, szolgálni, imádkozni és Őt imádni! Az életedben nem így van? Hajt a test, hajt az önző, bűnöktől terhelt természet – és ilyenkor nagyon nyomorult az Isten népe, nagyon nyomorult a lélek. Ezért küldi Isten a szabadítót. És megy Mózes, a fáraó elé, és mondja Isten üzenetét. És eljön az a Szabadító is, aki a mi lelkünket jött megszabadítani. Mert egyszer szembe kell fordulnia Izráelnek Egyiptommal! Ha nem teszi meg, elpusztul. Mert Egyiptom soha nem mond le Izráelről! A test soha nem mond le a lélekről! A sátán soha nem mond le az emberről! Ha elengedi is egy időre, utána megy, mert rabbá akarja tenni újra. És csak egyetlen személy állhat közéjük: Jézus Krisztus!

De Izráel még szabadításra vár. Mózes a fáraó előtt áll, az meg azt mondja: áldozzatok – de itt! Egyiptomban! Ne menjetek sehova, itt is szolgálhattok Isteneteknek! Így, rabszolgaságban is! Ez a sátán legelső hazugsága: hogy maradhat az ember olyan, amilyen volt, mert a vallás, az Istennek való szolgálat nem egyéb cselekedeteknél. jó cselekedeteknél! Nem kell megváltozni, nem kell felszabadulni, nincs szükség Jézus Krisztusra – bőven elég az, ha az ember úgy, ahogyan volt, isteni dolgokkal foglalkozik. Maradhat bűnös, maradhat e világ szolgája, maradhat olyan, amilyen mindig is volt. Legyenek a cselekedetei Izráeliek, de a szíve maradjon Egyiptomi!

És amikor Mózes megmondja a fáraónak, hogy ez így nem működik, az nem érti. Pedig még logikus is: mocskos, keserű forrásból nem folyhat tiszta víz! Mocskos, bűnös, egyiptomi szívből és lélekből nem fog őszinte imádság felhangozni Izráel Istenéhez, nem születik őszinte bűnvallás és az Egyiptomhoz ragaszkodó szívet az Úr nem tudja megszabadítani!

Akkor ezt mondja a fáraó: Menjetek – csak messzire ne! – Ez a sátán második hazugsága: hogy nem kell messzire menni! Mert ha Izráel Egyiptom közelében marad, úgy Egyiptom hatása, azaz hatalma és ellenőrzése alatt marad. A szabadsága pedig csak névleges.

Csak messzire ne! – Nem kell túl messzire menni a világtól, nem kell túlzásokba esni, nem kell mindig és mindenben engedelmeskedni, nem kell túl komolyan venni az Istent, főképpen nem a törvényeit – nem kell túl messzire betévedni Isten országán belülre! Nem kell túlzásba vinni a sem szeretet, sem az alázatot, sem az önmegtagadást, nem kell annyi időt szentelni az Isten dolgaira, a Bibliaolvasásra, az imádkozásra! Csak messzire ne!

Legyen ez figyelmeztetés: aki nem akar messzire menni a bűn Egyiptomától, aki nem akar a célhoz eljutni: az inkább el se induljon! Annak biztonságosabb Egyiptomban maradni, mert a sivatagban biztosan elpusztulna! Mert két úrnak nem lehet szolgálni!

A következő kérdés tehát: ha hátratekintesz, látod-e még Egyiptomod tornyait? Keresed-e még tekinteteddel, visszavágyódva? Milyen messze jársz a világ, a bűn Egyiptomától? És vágyódsz-e vissza?

Három napi járóföld – ez az igazi elszakadás. Ennél kevesebb nem elégítheti ki a hitet. Izráel szentjei és Egyiptom között a Vörös-tenger vizének kell hömpölyögnie – a Jézus vérétől vörös keresztnek! Mert Egyiptomban nincs helye sem az Úr sátorának, sem az Úr oltárának, sem az Úr áldozatának!

Három napi út: elkülönülést jelent. Azt kérdezi Pál apostol a korintusi gyülekezettől: “Vajon mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? … Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten gyermekei vagyunk … ezért menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyáitokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá …” – Aki az Istené akar lenni, az nem lehet a világé is! Önmagáé is! A vágyaié is! A szenvedélyeié is! Egy egészen kicsit sem! Annak teljesen Istennek kell szentelnie magát! Mert ami a jelen gonosz világgal” beszennyeződött, az az Isten előtt kedves nem lehet és áldását nem veheti!

Látjátok, Egyiptomban nem volt helye Istennek, sem az Ő népének. Izráelnek el kellett hagynia Egyiptomot, és ugyanígy aki Istent követni akarja, annak el kell hagynia régi önmagát, el kell hagynia a bűneit, a bűnös természetét, el kell különülnie ettől a világtól.

Múlik az idő, de a fáraó csak nem akarja elengedni Izráelt. És már a kilencedik csapás is pusztított, amikor a fáraó azt mondja: menjetek, de barmaitokat hagyjátok itt! – Milyen szívós kitartással igyekezett a sátán megakadályozni, hogy ez a nép végre szabaddá lehessen! Először megkísérelte őket az országban tartani, aztán már engedné őket, csak messzire ne menjenek, és ha mennek, ne menjen mindenki, s végül, amikor engedné már az egész népet, kicsiket-nagyokat egyaránt, akkor az Úr szolgálatához szükséges eszközöket akarja elvenni. Azt, ami az áldozathoz szükséges.

Ez a sátán harmadik hazugsága: mehetsz Istenedhez, mehetsz szolgálni – de minden mást hagyj itt! Nincs szükséged már másra! Nincs szükséged szeretetre, nincs szükséged alázatra, segítőkészségre, figyelmességre, buzgóságra, őszinteségre, önzetlenségre – semmire, amit áldozatul Istennek adhatsz! Ha menni akarsz, hát menjél! De ne áldozzál semmit az Istennek! Ne áldozd az erődet, az idődet, a munkádat, a pénzedet – egyáltalán ne áldozzál semmit! Maradj mindig fogyasztó, aki csak az áldást várja, de ne légy munkása Istennek! Arra már igazán nincsen szükség! Ne áldozz: azaz ne dolgozz Isten országának építésén, ne híreszteld az evangéliumot, inkább maradj csöndben, ne segíts a rászorulón, inkább fordítsd el a fejed és fogd be a füled – te Istennek ne adj semmit! Mert nem kell! Pedig testvéreim, olyan jó lenne, ha végre megértenénk: aki nem vette ki a maga részét Isten országa eljövetelének az előkészítésében – az kimarad belőle!

Mózes ezt válaszolta a fáraónak: elmegyünk és elvisszük mindenünket, amink csak van, mert nem tudjuk, hogyan kell szolgálni az Úrnak, amíg oda nem jutunk! – Ugyan honnan is tudhatnánk? Egyiptom dohos, tisztátalan légkörében Izráel nem ismerte sem saját kötelességeit, sem Istene igényeit. Istennek áldozni, Vele beszélgetni Egyiptomban nem lehet, csak ha azt a három napi járóföldet megtettük. Ha mi is kivonultunk a világ Egyiptomából, csak akkor tudjuk meg, hogyan is kell szolgálni Istent, hogyan lehet neki engedelmeskedni és közben naponként feltöltődni erővel, szeretettel, békességgel. Csak akkor tudjuk meg, hogy Isten mivégre hívott el, hogy mi a terve egészen személyesen az én életemmel? És csak akkor lesz kedves az áldozat is, ha felszabadult szívből, szabad életből fakad! És csak ott, Egyiptomtól távol tudja az Úr megszentelni és megáldani azt, amit onnan magunkkal hoztunk: önző szeretetünket, amelynek addig magunk voltunk a legelső céljai, most mások felé fordítja, zaklatott, feldúlt szívünk békességét visszaadja, munkánk gyümölcsét, amely addig éppen csak elég volt, ha elég volt, most meggazdagítja. Azt az életet, amely addig a bűnt szolgálta és öncélú volt, mostmár meg tudja tisztítani, meg tudja szentelni, meg tudja áldani. Ez az evangélium. Mert miértünk is eljött a Szabadító, aki szabadságunknak árát saját vérével fizette ki a Golgota keresztjén. És most, hogy szabaddá tett Isten végtelen szeretete és kegyelme, arra szólít, hogy feltöltekezve induljunk útnak, és vigyük mi is tovább Istennek szabadítását, mert aki szabadult, annak mennie kell, hogy szabadítson – ez Isten rendtartása. Hirdessük tehát szavainkkal is, életünkkel is azt a csodát, amelyet Isten Jézus Krisztus által az életünkben véghez vitt, legyen áldott az Ő neve, és dicsőíttessék ezért a mi életünkben is! Ámen.