ALAPIGE: Zsid 11:23-26

Lekció: Bírák 7:1-8

„Hit által rejtegették Mózest születése után három hónapig szülei, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától. Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó fiának mondják. Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig tartó gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett.”

Kedves Testvéreim!

Vezérfonalunk szerint ma este Gedeon történetét olvashatjuk, és arról akar szólni hozzánk Isten Szent Lelke, hogy a hatalmas túlerővel szemben is milyen csodálatosan tud győzni a kevés, az erőtlen – ha az Úr vele van! Az ellenség megszámlálhatatlan, elkél minden harcos kéz, mégis azt mondja Isten Gedeonnak: küld haza embereidnek nagy részét! Majd én kiválasztom, kik azok, akik által dicsőséget szerzek Izráel Istene nevének! – Mert akárki nem méltó, akárki nem alkalmas arra, hogy az Úr győztes seregében harcoljon. És ez a történet a Bírák könyvéből erről szól: az Isten számára alkalmasakat kiválasztó próbatételről.

Mi tette alkalmassá, méltóvá ezeket a katonákat a győzelemre és a dicsőségre? Nem gondolom, hogy csupán annyi, ahogyan ittak a folyó vizéből. Sokkal inkább az Isten kiválasztása – nem a mód, nem a tulajdonság, nem az érdem, nem a felkészültség, nem a harctudás ami számít, hanem egyedül az Isten választása! Ha mindezek megvannak – újszövetségi Igékkel: Ha ugyan az emberek építik a házat, de az Úr nem építi: hiába minden! Viszont megfordítva: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?! Az erőtlennek ereje, az együgyünek bölcsessége, a kishitűnek hite, a kétkedőnek bizodalma, a reménytelennek reménysége lesz az Úr!

Azt hiszem kedves testvéreim, sorolni lehetne azokat a példákat, hithősöket, akik alkalmatlanok voltak, de a Mindenható meglátogatta őket hogy azután alkalmassá legyenek a mennyek országának építésére. És sok látszólag alkalmas ember ment el Jézus Krisztus mellett anélkül, hogy meglátta volna, ki is az, akit megvetett, lenézett, kioktatott vagy megfeszített! Alkalmas vagy alkalmatlan: egyedül Istené a választás!

Hadd emeljek ki egyetlen alakot Isten eme alkalmatlanokból alkalmassá formált emberei közül, hogy az ő példáján keresztül szólhasson hozzánk és rólunk, és formálja a mi életünket is: ma este legyen ez az ember Mózes.

Röviden jellemezve, Mózes élete nagyon a szélsőségek között ingázott. Akkor született, amikor a zsidó fiúkat meg kellett ölni. Egy folyó sodrására bízták. Emberileg nézve milyen szánalmas kezdete egy életnek. De megtalálja valaki, méghozzá nem is akárki: a fáraó leánya. És ezzel a teljes kilátástalanságból egyből a királyi palotába kerül, és a legnagyobb rangot kapja: a fáraó leánya fiának mondatik, azaz trónörökössé lesz. A legnagyobb mélységből a legmagasabb trónusig, legalábbis itt e földön. Telnek az évek, és a trónörökös Mózesből gyilkos Mózes lesz. Fentről ismét a mélybe. Menekülnie kell. De végül találkozik Izráel Istenével, aki szabadítóvá teszi, és követségbe küldi. Rangja nem lesz, de hatalma nagyobb a fáraóénál is: íme ismét fönn a csúcson, immár a lelki értelemben is. Alkalmatlan volt, de az Úr alkalmassá tette. De ehhez arra is szükség volt, hogy amikor Mózes hitte magáról, hogy már alkalmas, az Úr megmutatta neki alkalmatlanságát. Nos, erről szeretnék beszélni kicsit bővebben, ezt az életutat szeretném kibontani a testvérek előtt, hogy megláthassuk, hogyan formálta alkalmassá az Úr Mózes életét, és hogy teheti meg ugyanezt a mi életünkkel is.

Mózes életének első részében, mondhatni az első negyven évben úgy gondolta, hogy ő „valaki”.

Emlékszünk, a fáraó udvarában nevelkedett, mint a fáraó leányának fia. A legnevesebb mesterek tanították neki az akkori tudományokat, felkészítették őt az uralkodásra, a hódításokra: tudta egész Egyiptom, és tudta maga Mózes is: ő „nem akárki”!

És egy alkalommal, talán a fáraó palotájának környékén sétálva Mózes arra lesz figyelmes, hogy egy egyiptomi ver egy zsidót. És felkavarodik Mózes lelkében az indulat: én erős vagyok, nekem hatalmam van, én már igazán „valaki” vagyok: szabadító – és megy, hogy megszabadítsa a nemzetebélit. Lesújt a karja és megöli az egyiptomit. Mózes azt hitte, hogy erős: de erejével csak a bűnt szolgálta! Ő még nem volt szabadító, mert szabadításával csak még nagyobb bajt csinált. Kedves Testvéreim! Nem gondoljuk mi is sokszor: erősek vagyunk! Mi már nem akárkik vagyunk! Majd mi rendet teszünk – a magunk erejével, az ökleinkkel, az indulatainkkal! Majd mi elhozzuk a szabadítást: úgy, ahogy azt mi gondoljuk! És marad utánunk a romhalmaz, a „lelki hullaszag”, a bűntudat, a lelkiismeretfurdalás, a botránkozás! Mózes azt hitte, hogy erős. És gyilkolt. És aki azt hiszi magáról, hogy erős, az ma is gyilkol. Gyilkolnak a szavai, az indulatai, a gondolatai, az ítéletei: ha semmi mást nem is, de az Isten akaratát egészen biztosan meggyilkolják!

De fordítsuk figyelmünket egy másik mozzanatra: Mózes azt hitte, hogy ítélkezhet. Azt hitte, hogy neki joga van ítélni, sőt, még büntetni is! Micsoda önhittség tombolhat az ilyen szívben! Honnan tudhatta Mózes, hogy mi miért történik valójában, hogy mi a jogos és mi nem az?! És hogyan formált jogot arra, hogy nemcsak megítélő, de egyben el-ítélő és ítéletvégrehajtó is legyen?! Megint csak azt kell mondanunk: aki azt hiszi, hogy ő „valaki”, könnyen fog ítéletet mondani mások fölött. És tessék mondani: ránk ez nem jellemző? Amikor megítéljük vagy talán ha hangosan nem is, de szívünkben el is ítéljük prédikátorunkat, testvéreinket, más gyülekezetet, egyházat, bárkit: bennünk nem ugyanez az indulat van? A mi ítéletünk is lesújt: és talán nem embert fog megölni, de egyet egészen biztosan: a szeretet a szívünkben megöli! És még egyetlen gondolat: Mózesnek menekülnie kellett: mert ítélkeztek afölött, aki ítélkezett embertársa fölött! És ez velünk sem lesz másképp!

A harmadik dolog pedig, amit meg szeretnék említeni, hogy Mózes azt hitte, hogy őt az Isten küldötte. Azt hitte, hogy ő Isten nevében cselekszik akkor, amikor megöli a népének egy tagját nyomorgató egyiptomit. Talán a három tévhit közül ez a legveszélyesebb: Isten nevében gyilkolni! És most nem az egyháztörténelemről, az eretneküldözésekről kell beszélnünk, hanem önmagunkról: mert sajnos ez is jellemző ránk, ha nem is pontosan így. Amit mi csinálunk, az, hogy a saját akaratunkra azt mondjuk: ez Isten akarata. Hogy a saját cselekedeteinket, terveinket, ötleteinket, céljainkat Isten nevével igazoljuk. Hogy azt mondjuk – mert azt akarjuk hinni – hogy bennünket az Isten küldött. Kedves Testvéreim! Hogy valóban Isten küldött-e vagy sem, a gyümölcsökből egészen biztos ki fog derülni! De ott, ahol csak egy hulla marad, ott, ahol a múltat temetni kell a homokba, azt hiszem egyértelmű a válasz.

Mózes első negyven évében azt hitte, hogy ő „valaki”. Ebből a hitéből cselekedet fakadt, amit elért az ítélet, és Mózesnek menekülnie kellett. Íme, egy teljességgel alkalmatlan ember. Isten ugyan kiválasztotta Mózest, de amíg ő magában keresi az alkalmasság forrását, csak gyilkolni tud és csak menekülnie kell. Isten így nem tudja használni Mózest!

Mózes életének második negyven évében Midján földjén pásztorként élt, és ott a pusztában megtanulta, hogy ő „senki”.

A fényűző pompából a birkák közé. „Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik” – mondja az Úr Jézus. Mózesnek szüksége volt a pusztára, mert Istennek terve volt az életével. És a puszta Isten számára mindig iskola.   Mózesnek el kellett töltenie negyven évet a pusztában – bár volt felesége, volt gyermeke, mégis magára maradt. Népe, hazája távol; aki fiának azt a nevet adja: Gérsóm, azaz jövevény, az nem talált otthonra az idegen földön. Isten a pusztába, a magányba vezeti azt, akit alkalmassá akar tenni, kettesben akar maradni vele, hogy formálhassa az életét. Aki sohasem tud így kettesben maradni Istenével, az nem lesz alkalmassá Isten számára. Csak néhány példát hadd említsek: amikor Illés megfárad, a pusztába megy, és ott panaszolja el Istennek a csalódását. És Isten ott a pusztában látogatja meg és erősíti meg. Jézusnak is a pusztában kellett mennie, hogy a Sátánnal „megküzdjön”, de amikor egyedül akart lenni az Atyával, akkor is félrevonult a pusztába imádkozni. Vagy Pál apostol, amikor megtért, három napig egyedül maradt Istennel: igaz, ő nem a pusztában, de a legforgalmasabb nagyvárosban is található olyan hely, ahol kettesben lehetünk az Úrral. Nincs semmi, ami ennél többet ér, ami ennél jobban formálná az életünket! Negyven év a pusztában, idegenben, mégis Izráel Istenével. Csak itt, ahol nincs lehetőség másra nézni, itt láthatja meg az ember valódi önmagát. Csak itt, ahol más nem vonja el a figyelmét, itt szembesülhet a bűneivel, egész elrontott életével és csak itt találhatja meg a kivezető utat is! Bár mindnyájan megtanulnánk elvonulni a pusztába, időről-időre kettesben maradni az Úrral, és engedni, hogy átmossa az életünket, a terveinket, a céljainkat; és hogy felkészítsen bennünket, alkalmassá tegyen az előttünk álló küldetésre!

Mózes életének harmadik negyven éve alatt megtapasztalta, hogy Isten a „minden”.

Ez a harmadik szakasza Mózes életének egy találkozással kezdődött: a Vagyok bemutatkozott Mózesnek egy égő csipkebokor képében. Addig, amíg az ember – hadd mondjam így: – nem esik át ezen a találkozáson, alkalmatlan. Lehet, hogy egyébként okos, erős, bátor, bírhat bármíly jó tulajdonsággal, az Isten céljaira nem alkalmas! De Mózes találkozott Atyái Istenével, és az a „senki”, aki egykor azt gondolta, hogy ő „valaki”, most megérthette és megláthatta, hogy az Isten a „minden”!

Mózest az Úr szolgálatra hívta: Izráel szabadítójává lesz. Most valóban az Úr küldi. És azt hiszem, hogy Mózes azért próbált ellenkezni Istennel, mert most, hogy a parancs az Úrtól jött, megérezhette e szolgálat felelősségét. Amíg csak a saját akaratából szabadított, nem érezhette az Isten kezének súlyát magán, mert nem is volt rajta. De most már valóban az Ő nevében kell járnia! Hadd mondjam el, kedves testvéreim, mielőtt megkaptam az elhívásomat az Úrtól, sokat álmodoztam arról, hogy mekkora igehirdető leszek. A magyar Billy Graham! Ezrek és ezrek fognak sírva megtérni egy-egy igehirdetésem alatt. És közben ezért nem tettem semmit: mindezt az ágyamon fekve, a plafont bámulva gondoltam el. És amikor később, amikor az Úr valóban elhívott erre a szolgálatra, és azt mondta: szólj az én nevemben! – én sírva rohantam haza és pereltem Istennel: én nem akarom ezt! Legyen lelkipásztor más, hirdesse az evangéliumot már, de én nem akarom, én nem tudom … – sok kifogásom, félelmem volt. Mert akkor rám szakadt a felelőssége annak, amit az emberek örök élete jelent. És ezt addig, amíg csak ábrándoztam, nem érezhettem meg. Mózest elhívta a Mindenható – ő, aki szabadult, menjen, és szabadítson! Mert ez Isten rendtartása! És Testvéreim, ez a szolgálat, ha más formában is, de ránk is vár! Mert az Úr mindannyiunkat szolgálni hívott el! Isten országában nincsen munkanélküliség! Aki nem tesz semmit ezért az országért, az kimarad belőle! Jegyezzük meg: az üdvösség nem arra való, hogy megnyugodjunk benne, hanem hogy erőt merítsünk belőle a küzdéshez és a szolgálathoz!

Mózes megtapasztalhatta azt is, hogy Isten csodákat tett vele és általa. Elég, ha csak az egyiptomi csapásokra gondolunk, a rézkígyóra, a sziklára, amelyből víz fakadt, a kettéváló tengerre. Ott, ahol hisznek és bíznak az Úrban csodák történnek ma is! És most nem elsősorban a ma oly divatos gyógyulásokra vagy nyelveken szólásra gondolok. Mindennapos, apró csodák ezek. Hadd mondjak csak egyetlen példát a mi életünkből, a legutolsót. Tudják a testvérek, milyen anyagi körülmények között élünk. És most még fel is halmozódtak a kiadásaink. Jöttek sorra a csekkek, amit be kell fizetni, volt köztük olyan, amit nyolc napon belül, és nekünk éppen csak néhány száz forintunk maradt. Több, mint húszezer forintnyi számla. És mi volt a serpenyő másik oldalán? Az Úr gondviselése és kegyelme, ami még soha nem hagyott cserben bennünket. És hétfő reggel kaptunk egy csekket ötvenkétezer forintról. Minden megoldódott. Apró csoda. Számtalan van ilyen, nem csak anyagiakkal kapcsolatban. Az Úr Jézus jelen van az életünkben. És mindig van miért hálát adni, talán csak nyitott szem és nyitott szív kell ahhoz, hogy lássuk ezeket a mindennapos szürke kis csodácskákat!

A harmadik dolog, amit az Úr Mózes életében elvégzett, hogy valóban szabadítóvá lett: kihozta Izráel népét Egyiptomból. De Istennek van népe a bűn egyiptomában is! És oda testvérem, téged és engem küld az Úr! Nekem sokszor jut eszembe az, amit Hudson Taylor, Kína nagy misszionáriusa mondott: öt evangélium van: Máté, Márk, Lukács, János és Te! A te életed, hited, szavaid, cselekedeteid, indulataid az ötödik evangélium, amely közel hozza a másik négyet is! Már említettem, most mégis megismétlem: Isten rendtartása, hogy aki maga szabadult, menjen tovább, és szabadítson! Mutassa a szabadság felé vezető utat! Ezt bízta ránk az Úr Jézus! Legutoljára is azt mondta, közvetlenül mielőtt a mennybe ment volna: „És vesztek erőt, és lesztek nékem tanúim … a föld végső határáig!” Kedves gyülekezet! Fel lehet sorolni a Lélek gyümölcsét a Galata levélből, én mégis azt gondolom, hogy egyetlen igazi gyümölcse van a keresztén életnek: egy másik keresztyén élet! Csak az követi Krisztusát, az tölti be a reá bízott küldetést, aki szabadítóvá lesz, a „Krisztusért járván követségben” az evangéliumot viszi és hirdeti minden szavával és tettével! És hadd legyen szabad most megkérdeznie az Úr Lelkének: Testvérem, aki talán évek-évtizedek óta Jézus Krisztust követve élsz, elvitted-e már a szabadulást egyetlen embernek is? Volt-e, aki a te bizonyságtételed nyomán hátat fordított a bűnnek és Krisztus elé térdelt? Szabadító lettél-e már, mint Mózes?

De hadd folytassam tovább: a negyedszerre Isten csodálatosan őrizte és vezette Izráel népét a sivatagi vándorlás évei alatt. Nappal felhő, éjjel tűzoszlop. Mózes megtapasztalta: Isten nem hagyja magára választottjait. Vezeti őket, táplálja napról-napra, védi az ellenségtől. Ugyanígy vezet bennünket Szent lelke által naponként, táplál szent Igéjével, védelmez gondviselő szeretete által.

És végül Isten beteljesítette ígéretét: Mózes is megláthatta Kánaán földjét. Amit ígért az Úr, megtartotta: megszabadította népét és elvezette az ígéret földjére! És mennyi ígérettel halmozott el bennünket is! Gondoljunk csak ezekre: „Ha megvalljuk vétkeinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket …” Vagy: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül!” Vagy: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak téged, és te dicsőítesz engem!” Vagy: „Aki győz, annak adom az élet koronáját!” Istenben még nem csalódott soha senki!

Kedves testvéreim! Végére értünk mai alkalmunknak. Áttekinthettük Mózes életét, azt, hogy mennyire alkalmatlan volt, mégis az Isten formáló szeretete milyen változást hozott életében, míg végül alkalmassá lett arra, amire az Úr elhívta Őt. És aki egykor gyilkolt, szabadítóvá lett, Isten munkatársává, ahogy Pál apostol írná később; keze által Isten csodákat vitt véghez és általa beteljesítette népének tett ígéretét. Íme az ember, akit Isten tudott használni. És most ebben a csöndben vessünk számot életünkről, és valljuk meg a mi Urunknak őszintén: valakinek hisszük magunkat, senkik vagyunk vagy már eszközzé lehettünk az Ő kezében. Imádkozzunk!