ALAPIGE: Zsolt 139:23-24

Lekció: Zsoltárok 139:1-18

Kedves Testvéreim az Úrban!

Földi vándorutunk közben megint egy határállomásra értünk, az 1998. és az 1999. év határára. Hamarosan kilépünk az egyikből és belépünk a másikba. Amikor elérkezik egy esztendő utolsó estéje, az ember önkéntelenül is azt érzi, hogy valaminek a határára ért, ahol meg kell állnia, el kell gondolkoznia az élete felett és számot kell adnia sok-sok kérdésre. Tekintsük most ezt az órát, ezt az utolsó idei istentiszteletünket mi is úgy, mintha valóban egy határállomáson tartózkodnánk. Bizonyára legtöbbünknek már megadatott, hogy átutazzunk egyik országból a másikba, és tudjuk, hogy ilyenkor mi szokott történni. Lezárul mögöttünk egy sorompó, meg kell állni, és akkor következnek bizonyos formalitások. Kérdéseket tesznek fel, amelyekre nekünk válaszolnunk kell, és ezek a kérdések rendszerint ugyanazok szoktak lenni. Három kérdésre egészen biztosan mindenkinek meg kell felelnie ilyenkor: az első, hogy hová utazunk, a második, hogy milyen útlevelet mutatunk fel, azaz mivel igazoljuk magunkat, és a harmadik, hogy mit viszünk magunkkal a csomagunkban? Erre a három kérdésre feleljünk meg mi is életünknek ezen a határállomásán, egészen őszintén, mert ezeket a kérdéseket most a mi Urunk teszi fel nekünk, és várja a válaszainkat.

Hová utazunk, hová igyekszünk?

Még érettségi előtt, és a megtérésem előtt egy osztálytársammal a nyári szünetben elindultunk, hogy körbejárjuk Európát autóstoppal. Majdnem három hónapig tartott ez a nagy utazás. Az első hetekben történt meg, hogy Doverben, az angol határon nem akartak beengedni minket az országba, mert szegény diákok voltunk és nem tudtuk felmutatni azt a két-háromszáz fontot, amit ott a törvény a turistáktól megkövetelt, hogy legalább annyival rendelkezzenek. Visszaküldtek bennünket a kontinensre. És ott a csatornán, miközben csüggedten és letörve utaztunk visszafelé, azon gondolkoztunk, hogy most mit is csináljunk. Három lehetőségünk volt: vagy visszafordulunk és hazajövünk Magyarországra, vagy elfogadunk egy sokat ígérő meghívást Németországba, vagy elindulunk az ismeretlenbe az első autóval, ami felvesz bennünket. Mi akkor a németországi meghívást választottuk és csodálatos nyarunk volt.

Azért mondtam el ezt a kis epizódját az életemnek, mert ezen a mai határállomáson előttünk is ugyanez a három út áll, ami közül választanunk kell.

1.) Megtehetjük azt, hogy visszafordulunk. És a legtöbben, amikor elérkezik az esztendőknek egy ilyen határállomása, visszafordulnak. Mert ugyanolyanok maradnak az újévben is, amilyenek az előzőben voltak. Nagy ígéreteket tesznek, ha keresztyének, sok dolgot mondanak el imádságban, hogy ezután milyen lesz majd az életük – és rendszerint marad ugyanolyan, mint amilyen volt. Igazából nem változik semmi. Sem az egymással való kapcsolatuk, sem az Istennel való közösségük. Ahol eddig voltak, amilyenek eddig voltak, az jó lesz ezután is. És sokan – még gyülekezetek is – büszkék arra, hogy évek, évtizedek óta semmit nem változtak. Hogy minden ugyanolyan, mint öt, tíz vagy húsz évvel ezelőtt volt. Tessék megnézni, ha nagyritkán bizonyságot teszünk, akkor inkább csak olyan dolgokat tudunk mondani, ami évekkel korábban történt meg velünk. El tudjuk mondani a megtérésünket. De hogy azóta mi történt velünk, hogy mi történt bennünk, azt olyan ritkán vesszük észre. Pedig testvéreim, aki nem változik, az nem is növekedhet, mert a növekedés mindig változással jár! És aki nem változott semmit ebben az elmúló 1998-as esztendőben, aki nem növekedett a kegyelemben, aki nem lett szentebb, annak ez az év semmire nem volt jó! És ha most az új év, az új lehetőségek, az Istennel való közösség megújulásának határáról is vissza akar fordulni, akkor ez a következő, ránk köszöntő év is üres és hiábavaló lesz.

2.) Vannak olyanok is, akik egy ilyen határállomáson elég felnőttnek, okosnak, bátornak és még ki tudja mi mindennek érzik magukat ahhoz, hogy a saját útjaikon induljanak el. Csak úgy bele a vakvilágba! Vagy annyira nem is a vakvilágba, mert van ennek a világnak egy ideig-óráig uralkodó erős fejedelme, a Sátán, aki megannyi csillogó és kényelmes utat, kívánatos célokat tud a térképen elénk rajzolni. És de sokunkat megcsalnak ezek az ismeretlen és halálos kimenetelű utazások. Azt gondoljuk, hogy egy kis kiruccanás a hazugság országába, egy rövid túra arra a vidékre, ahol könnyű meggazdagodni, kéjutazás a paráznaság birodalmába vagy ilyenkor az ünnepi időszakban egy hosszabb üdülés a vallásosság lankáin – és nem lesz semmi következménye! Van ezeknek az utaknak egy közös jellemzője: az, hogy mindig ellenkező irányba vezetnek, mint amerre a Golgota keresztje áll! De tudnunk kell azt is, hogy a mi hitünktől és akaratunktól függetlenül ezeknek az utaknak a végén is az Isten vár bennünket: ítélettel és a bűneink büntetésével! Őt nem tudjuk kikerülni, de nem mindegy, hogy gyermekeiként vagy ellenségeiként kell elé állnunk!

Testvéreim, tessék eldönteni, hogy ebben az új évben el akarunk-e indulni ilyen ismeretlen, istentelen utakon. És – mert gondolom, aki eljön az imaházba, természetesen feleli rá, hogy – nem!, akkor erre a nemre emlékezzünk majd évközben is, a mindennapokban is, hogy erőt adhasson a hűségben és az engedelmességben.

3.) Mert ez a harmadik út: az Isten útja. Az az út, amelyről immár kétezer éve hirdettetik: az egyetlen, amely valóban Istenhez vezet: maga Jézus Krisztus. Ő az út, Ő az élet maga – és ma este, erről a határátkelőről el lehet indulni először vagy újra, sokadszor ezen az úton: megújulva, feltöltekezve, új erővel, új tervekkel, új feladatokkal. Boldog ember az, aki erről az útról érkezett és ezen az úton kíván továbbmenni! És boldog lehet az, aki bár nem erről az útról érkezett ennek az esztendőnek az utolsó estéjére, de holnap reggeltől immár ezen az úton akar járni!

Nos hát, merre tartunk, melyik úton járunk? Mert valamerre mindannyian megyünk, és mindnyájunknak egyetlen útja van, kétfelé sántikálni ma sem lehet. Bár mindnyájan azt az egyetlen életre vezető utat választanánk, az Úr Jézus Krisztust, erre a reánk következő új évre!

Kérem az útlevelet!

Ez következik a határon. – Olyan jó lenne látni, ha most egy mennyei hatóság kérné a mi útlevelünket, vajon ki mit venne elő és mivel igazolná magát?

Lehet, hogy valaki előkeresné a bemerítési emléklapját. Talán még hozzátenné a Békehírnök akkori lapjából a kivágott cikket is, meg a hozzá tartozó fényképet. Lehet, hogy valaki olyan megsárgult papírt is elő tudna keresni, ami igazolná, hogy neki már a dédapja is baptista volt, sőt, maga Kornya testvér merítette be. Ha ez nem volna még elég, akkor előkeresnénk az évek-évtizedek óta megőrzött nyugtáinkat, hogy mi még a tizedet is rendesen fizettük. Sőt, mennyi prédikációnak a jegyzetét őrizzük, ez már csak elég?! – De a vámőr összegyűri ezeket a papírokat és megismétli: Kérem az útlevelet! – Ja, talán a Bibliát tetszik gondolni? Elővesszük a Bibliánkat, mutogatjuk, hogy lám, mennyire kopott már, látszik rajta a használat, van hozzá vezérfonal is … – de ez még mindig nem elég! Akkor előkerül az erkölcsi bizonyítvány, amelyből kiderül, hogy nem loptunk, nem öltünk, nem csináltunk mi semmi törvénybeütközőt … Ha még ez sem elég, előszólítjuk a szomszédokat, hisz még ők is tudják, hogy minden vasárnap az imaházba járunk, elkezdjük sorolni, mi mindent tettünk már mi Krisztusért … – de a vámhatóság egyáltalán nem hatódik meg a sok kiteregetett szépségtől és jóságtól, félretol mindent és ezt mondja: értsük már meg végre egymást: mindez semmit nem számít! Ez még nem útlevél!

De mi hát az útlevél? Mi az, ami egyedül feljogosít bennünket arra, hogy erről a ma esti határállomásról a mennyek országába léphessünk be?

Az egyetlen útlevél, amely a mennyei örökkévalóságba beenged minket az a hit, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, az én Megváltó Uram!

Nem akármilyen hitről van szó! Most arról a hitről kell számot adnunk, amely felismerte Jézusban az Isten aláhajló, mentő szeretetét, amely naponként fogadja el Tőle a megszentelt életet, amely hűségesen követi Urát, Őt kérdezi, ha valamit nem tud, és a válasznak megfelelően él; arról a hitről kell számot adnunk, amelyet nem az ajkunk, hanem a kezünk, a lábunk, a cselekedeteink, az életünk hirdetett egészen félreérthetetlenül és hitelesen!

Ez az az útlevél, amelyet ma este, egy elmúló év végén és egy új kezdetén kérnek tőlünk. Van-e nekünk ilyen hitünk, van-e nekünk Krisztusunk? Hogyan érkeztünk ide – és hogyan akarunk továbbmenni?

Ha még nincs, vagy ha már régi, lejárt, érvényét vesztett a mi útlevelünk, hadd mondjam: ez a mai este, de minden istentisztelet olyan különleges alkalom, ahol lehet ezt az útlevelet elkérni és elfogadni az Úrtól, mert Ő adni akarja; akinek lejárt, annak lehet kérni, hogy üssön bele az Úr új pecsétet, hogy töltse meg az életünket új tartalommal, újra: önmagával!

Mit viszel magaddal a csomagodban?

A határon mindig vannak csempészek. Olyanok, akik igyekeznek megtéveszteni a határőröket, ügyes trükkökkel kibújni a vámvizsgálaton, hogy átcsempészhessék titkos holmijaikat. Lehet, hogy közöttünk is ülnek ilyen csempészek: akik illegálisan, „vámvizsgálat” nélkül akarnak átjutni az 1999. esztendőbe. Pedig ha valaki régi szívvel, régi élettel akarja kezdeni az új évet, annak az semmi újat nem fog hozni. De ha engedjük, amit az Igében is kértünk, hogy az Úr vizsgálja meg a mi szívünket, gondolatainkat, életünket, akkor lehet valóban új az új.

Olyan jó volna most, ha ide az Úr asztalához mindnyájan kijöhetnénk, és valamilyen módon kipakolhatnánk az életünket, azt, ami benne van, hogy mindenki láthassa, de legfőképpen a mi Urunk számba vehesse.

Mivel nem tudjuk ezt megtenni, hadd kérdezzek ilyen egyszerű dolgokat: mit csinálunk mi azzal a nehéz batyunkkal, amit a szívünkben idehoztunk? Miért akarjuk például átcsempészni ennek az évnek a fájdalmait, a keserűségeit, a csalódásait? Azért, hogy a jövő évben is megkeserítsék az életünket és megmérgezzék az örömünket? Miért rejtegetjük ennek az évnek a bűneit? Miért nem kérünk bocsánatot egymástól is, meg az Úrtól is? Talán abban reménykedünk, hogy az idő minden sebet begyógyít? Ezeket nem fogja, mert vannak olyan sebek, amelyeket csak az Úr tud meggyógyítani. De amíg titkoljuk a kelevényeinket, amíg halasztgatjuk a gyógyítást, egyre rosszabb lesz az egészségünk, a lelki egészségünk is, és csak egyre jobban fog romlani a közösségünk Istenünkkel is, meg itt a gyülekezetben is.

Ne akarjuk átcsempészni a terheket, a bűnöket! Mert most rámutat az Úr mindnyájunk életére: íme ezt, meg ezt, amiről úgyis tudod, hogy csak ártásodra van: hagyd itt nálam! Tedd le a kereszt tövébe! Ne vidd tovább!

Szabad letenni ezeket a terheket, hiszen annyi bíztatás szól felénk: „Minden gondotokat Őreá vessétek, mert Neki gondja van reátok …”, „Ne aggodalmaskodjatok, mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek …”, „Minden javukra van azoknak, akik az Istent szeretik …” – ne akarjuk hát elrejteni magunkat ezen a ma esti mennyei vámvizsgálaton, szívvizsgálaton, életvizsgálaton: engedjük, hadd találja meg és hadd vegye el a mi életünkből azt, ami csak akadályozna és gátolna bennünket ebben a ránk következő új évben! És hadd adjon helyette olyan ajándékokat, amelyekkel gazdagabban, állhatatosabban, hűségesebben járhatjuk végig ezt az előttünk álló utat.

A prédikáció itt véget ér, de ez a mennyei vámvizsgálat tart még. Ezekre a kérdésekre nekünk kell válaszolnunk, egészen személyesen. De ne féljünk ettől a vizsgálattól, mert mennél alaposabban történik, annál bizonyosabb, hogy holnap megújult szívvel, testi és lelki erővel kezdhetünk el egy új esztendőt.

Kérjük most együtt a zsoltáríróval, ebben a most következő csendességben „vizsgálj meg Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves utakon, és vezess az örökkévalóság útján!”