ALAPIGE: János 15:1-8

A gyakorlati keresztyén élet kérdései közül ma este ez következik: hogyan éljünk közösségben? Négy fejezetben szeretném elmondani azt, amit erre nézve az Igéből tanultam. Tulajdonképpen csak az utolsó, a negyedik fejezet ad majd választ erre a „hogyan”-ra, mert előtte még néhány más kérdésre kell feleletet kapnunk. Mindenekelőtt arra, hogy

MIT MOND ERRŐL ISTEN IGÉJE?

Hogyan vélekedik a Biblia arról, hogy a hívő emberek közösségben vannak egymással, közösségben vannak Jézussal? Úgy szól erről, mint ami a világ legtermészetesebb dolga. Külön nem is szól róla, – magától értetődőnek tekinti. Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy Krisztussal közösségben élni. S Krisztussal közösségben élni azt jelenti, hogy azokkal is közösségbe kerülni, akik Krisztussal szintén közösségben élnek. Ez egészen egyszerű és magától értetődő a Szentírás számára. Annyira, hogy erről nem is kell külön beszélni. Nem is bíztatja a hívőket sohasem arra, hogy legyenek egymással közösségben. Majd látni fogjuk a legvégén, egy gyönyörű ige összefoglalja azt, hogy ez adottság, ez ajándék, ez vele jár. És ha nekünk sok okunk van panaszkodni arra, hogy nincs közösségünk, nincsenek testvéreink, ha képesek vagyunk egy gyülekezetbe évekig úgy járni, hogy még mindig nem vagyunk közösségben senkivel, akkor ezért bajos mást vádolni. Ezért nem valaki hibás valahol, hanem ez azt jelenti, hogy nincs igazi közösségünk Krisztussal, s ezért nem lett még igazi közösségünk azokkal sem, akiknek Krisztussal közösségük van. Ennyire természetes és ennyire egyszerű ez a Szentírás számára.

Három képet hadd említsek az Újszövetségből:

Jézus mondja: „Én vagyok az igazi szőlőtő, ti a szőlővesszők”. Olyan bensőséges, szerves, elszakíthatatlan közössége van a Krisztusban igazán hívő keresztyénnek az ő Urával, mint amilyen a szőlővesszőnek a szőlőtőkével. És mint amilyen természetes az, hogy nem egy vessző nő ki a tőkéből, hanem több (aztán az egyik alacsonyabb, a másik hosszabb, az egyik vékonyabb, a másik vastagabb – de nem ez a fontos, a fontos az, hogy mindegyik ugyanabból a tőkéből hajt ki, tehát mindben ugyanaz a nedv kering, mindegyiket ugyanaz a gyökérzet táplálja, és mindegyik ugyanolyan gyümölcsöt fog hozni.) – ugyanolyan természetes az is, hogy összetartoznak azok, akik egyébként külön-külön is Krisztusban vannak. Minden vessző külön csatlakozik a tőkéhez, és mégis egyek a tőke által.

Pál apostol egy másik képet használ ennek a szemléltetésére. Azt mondja, hogy az egyház Krisztus teste, amely testnek a feje maga Krisztus (Kol 1:18). És részletezi, hogy egy épkézláb testnek van keze is, meg lába is, füle is meg orra is, mindegyik tagnak más a funkciója, s nagyon nehéz és reménytelen vállalkozás volna eldönteni, hogy melyik a fontosabb vagy értékesebb, hogy a tagoknak milyen hierarchiája van (2Kor 12:12). Egyetlen hierarchia van, az, hogy a fő Krisztus. Az összes többi egymásra van utalva, együtt organizmus, és csak a Fővel összeköttetésben van életlehetősége, mindegyik akkor boldog, ha a maga funkcióját teljesítheti, és ha a magáét teljesíti, akkor az egésznek hasznára van, és ha megsebesül, az egész szenved miatta. Nem lehet különválasztani a tagokat egymástól. Az Egyház Krisztus teste. Organikus közösség van a test és a Fő között, és a test különböző tagjainak egymás között is.

Péter apostol már egy kicsit élettelenebb képet használ, de az is szemléletes. Azt mondja, hogy ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, amelynek szegletköve Krisztus (1Pét 2:5-6). E szerint a kép szerint is Krisztus Az alap vagy a bezáró kő, és a különböző formájú kövek szépen elrendeződnek, és a szeretet habarcsától összetartva fölépülnek egy házzá. S ha már áll a ház, akkor nagyon nehéz megmondani, hogy melyik annak a legfontosabb köve. Úgy lett belőle ház, hogy sok kő szépen elrendeződött. Egy bizonyos gondolat valósult meg abban, hogy felépült, egy bizonyos elv szerint, bizonyos céllal, rendeltetéssel. És összeköti őket valami – ez pedig a szeretet. Az tartja össze, az a jó cementes habarcs, és nem lehet őket szétverni. És így ad menedéket, otthont valakinek, valakiknek. Így van értelme az egésznek. Mint élő kövek, épüljenek föl lelki házzá. És ott is egymásra támaszkodnak, egymásra épülnek ezek a kövek. Egy kőből nem lehet házat építeni – és sok kő szanaszét még nem ház.

Jézus azt mondja, mint a szőlőtő és a szőlővessző. Pál apostol azt mondja: mint az emberi test, és a feje, Krisztus. Péter azt mondja: mint a kövek, amelyeket összeépítenek és ház lesz belőlük. Egy ház, az Egyház. Ez az Újszövetség tanítása. Összetartoznak azok, akik Krisztushoz külön-külön kapcsolódnak. Szükségképpen egymással is közösségben vannak, közösségre jutnak. Ennek pedig mindig Jézus Krisztus a középpontja. Az 1Kor 1:9-ben írja Pál: „Hű az Isten, aki elhívott titeket az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal való közösségre”. Ez a mi elhívásunknak a tartalma, hogy azoknak, akiknek korábban semmi közük nem volt Jézushoz, most már van közük hozzá. Ő is ezt mondja a lábmosásnál Péternek: „Ha nem engeded, hogy megmossam a lábadat, semmi közöd hozzám” (Ján 13:8). Úgy születünk, hogy nincs közünk Hozzá. Akik hiszünk Őbenne, Hozzá kapcsolódunk, összeforr az életünk Vele. Az Ő élete belénk árad, isteni természet részeseivé válunk. Elhívott minket az Ő Fiának, a Jézus Krisztussal való közösségre (1Kor 1:9). De a másikkal is ugyanez történik, aki hisz Őbenne, meg a harmadikkal is. És mi már együvé tartozunk. Közös tőből eredünk, azonos gyökér táplál minket és azonos gyümölcsöt fogunk hozni, teremni, a Lélek gyümölcsét. Ez a közösség gondolatának a lényege a Biblia szerint. Elsősorban a Krisztussal való közösség, és azután, ha vadidegen is a másik, ha soha nem is láttam – ha ő is a Krisztusban van, egymásnak testvérei lettünk. És együtt mondjuk azt, hogy mi Atyánk.

Ezt mondja tehát a Biblia, hogy ez természetes dolog, hogy a hívők összetartoznak, mert Krisztuson keresztül kapcsolódnak egymáshoz. És ha nem kapcsolódnak egymáshoz, akkor valahol baj van. Akkor valamelyikük nincs Krisztusban.

A másik kérdés, amire felelnünk kell:

MIÉRT TARJA A SZENTÍRÁS ILYEN FONTOSNAK A KRISZTUSBAN HÍVŐK EGYMÁSSAL VALÓ KÖZÖSSÉGÉT?

Néhány bibliai gondolattal hadd válaszoljak erre.

Először is azért, mert egyedül nem lehet Krisztushoz tartozni. Nem egyvalaki hisz Krisztusban ezen a földkerekségen, sokan vagyunk az Ő kegyelméből. És aki a többiekkel nem vállal közösséget, az Krisztussal sem vállal közösséget. A Krisztussal való közössége szegényedik meg vagy szakad meg annak, aki nem fogadja el a többit, és megpróbál magányos farkasként tanítvány lenni. Tanítványnak csak a tanítványok között lehet igazán lenni és annak meg is maradni. Egyedül, titokban, magányosan, csak otthon, gyülekezet nélkül lehetetlen megmaradni és növekedni a hitben. Elindulni is lehetetlen. Hiszen azzal kezdődik a dolog, hogy mellém szegődik valaki és megszólít engem. Valaki, aki már Krisztusban van. És az ő hívásának engedve, ha hit támad a szívemben, kapcsolódom én is Krisztushoz. És akkor már őhozzá, meg a többiekhez is, akik ott vannak körülöttem. Bekerülök egy tanítványi körbe. Már a megszólítás valakin keresztül érkezik hozzám. És ha őt nem fogadom el, meg a többieket, akkor az ő Mesterüket sem fogadom el, akkor tehát nem vagyok az Ő tanítványa.

Jó lenne, ha kigyógyulnánk ebből és tudnánk egymást is szeretettel, türelemmel gyógyítani. Egyre gyakrabban mondanak ilyeneket emberek, hogy én otthon is tudom élni a magam hitéletét, én kirándulás közben is tudok imádkozni … Hát persze, hogy tudsz imádkozni, , mindenütt lehet imádkozni. Nem erről van szó! De közösség nélkül nem lehet növekedni a hitben. Meg az, hogy te imádkozol, nem azt jelenti, hogy megszólított téged az Isten az Ő Igéjével! Ez hol marad? Akkor tudsz igazán imádkozni, ha felelni tudsz a téged megszólító Istennek. Nem imádsággal kezdődik a dolog, ez már folytatás, ez már reflexió. Aki nem teszi ki magát Isten Lelke hatásainak a közösségben, a közös imádkozásban, a közös Igére figyelésben, a közös munkában, a közös szolgálatban (mert ott lehet csak igazán közösséggé formálódni), annak ha volt is hite, ha elindult is benne valami, az szép lassan el fog sorvadni.

Aztán azért is fontosnak tartja a Szentírás, mert Jézus erre hív. A magával való közösségre hív, és aztán elküld, hogy másokat is hívjunk oda Őhozzá, és másokkal is vállaljunk közösséget.

Aztán azért is, mert ehhez fűződnek az ígéretek. „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18:20), „Ha ketten közületek egy akaraton lesznek mindenben, amit kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám (Mt 18:19). Kettesével küldi ki az apostolokat (Mt 6:7) Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet egyedül elmélyedten imádkozni, vagy nem lehet egyedül semmilyen szolgálatot elvégezni. De hangsúlyozza Jézus, éppen a keresztyén élet fejlődéspontjainál azt, hogy ott többek kellenek. Ketten-hárman, akik egymás számára tükörré válnak, akik egymásnak bizonyságot tesznek, akik tudják egymást szeretetben inteni. Akiken keresztül hallja a többi az Ő szavát. Hitből hitbe – így hangzik az evangélium (Róm 1:17). Ehhez fűződnek az ígéretek.

És végül azt hadd említsem itt, hogy azért fontos és hangsúlyos a Szentírás szerint a közösség, mert a Krisztusban hívők közössége bizonyságtétel is a világ számára. Pusztán az a tény, hogy szeretik egymást, hogy összetartoznak, hogy összetartanak, hogy szívesen vannak együtt: ez a misszió egy formája. – Följegyezték azt, hogy már az első század végén szállóigévé lett a pogányok között, hogy a keresztyénekre ujjal mutogattak, és azt mondták róluk: „Nézzétek, hogy szeretik egymást!” Hát ez akkor is új volt, s ma is új dolog, hogyha vadidegen emberek egymást szeretik. Hát ez nem szokás, nem hasznos, ez senkinek sem érdeke. Ebben valami krisztusi jelenik meg. Ez a Lélek gyümölcse, ez az agapé-szeretet. És ha a közösséget úgy élik oda Krisztus tanítványai a világ elé, hogy abban valami merőben új, valami felülről való, jézusi jelenik meg, ezen kénytelenek elcsodálkozni. Ez beszédes lett, ez igehirdetés, ez életnek beszéde a kívülállók előtt, a bizonyságtétel egy formája. Persze ezt nem lehet csinálni. A mesterkélt közösség, amely csak képmutatás, az nem lehet bizonyságtétel. De az nem is közösség, az nem érdemli meg ezt a nevet. Akiknek azonban igazán közösségük van Jézussal és Őbenne egymással, azok úgy fognak élni, hogy talán maguk sem veszik észre, de az beszélni fog a többieknek. Ezért hangsúlyozza ezt a Szentírás.

A harmadik fejezetben arról szólunk, hogy

MIÉRT NEM MEGY EZ NEKÜNK?

Sok mindent lehetne itt említeni. Én három fő okra bukkantam, ezeket hadd soroljam el.

Először is az az akadálya annak, hogy mi igazán közösségként éljünk, mint Krisztus tanítványai, hogy megmérgezett bennünket a világnak az individuális szemlélete. Az, hogy elsőrenden én, másodrenden én, aztán harmadsorban jöhet még valaki, akihez valami érdekem fűződik, vagy akihez tartozom, akitől várok valamit – vagy akit véletlenül szeretek igazán, önzetlenül, ha ez egyáltalán előfordul. Utána esetleg a többiek. De a többi többnyire már ellenség. Én, én, én … Az én akaratom, az én elképzelésem, az én kényelmem, az én szokásaim. Ahogy nekem tanították, ahogy mi csináltuk otthon … Csak úgy csinálja jól mindenki! Teljesen magunkat állítjuk a középpontba, és egyedekben gondolkozunk. Márpedig a Bibliából kitűnik, hogy Isten népe nem egyedek összessége, hanem egy közösség. Az Ószövetségből különösen hangsúlyosan kitűnik ez. Egyvalaki vétkezik – az egész csapat vereséget szenved. Egyvalaki mély bűnbánatra jut – az egész népet megáldja Isten. Egyvalaki komolyan imádkozik – nagy ajándékot kap mindenki. Az egészet nézi mindig Isten. Ez a gondolat jelenik meg Pál képében is: ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a tagok mind. Ha tisztességgel illetik egy tag – ahogy ő írja – vele együtt kapják azt a tagok mind (1Kor 12:26). Ez a bibliai gondolat. A mi gondolkodásunk meg az, hogy egyedek. Vannak rokonszenves egyedek, ellenszenves egyedek, meg számunkra közömbös egyedek. Ez utóbbi csoportba tartozik a legtöbb. De a legfontosabb vagyok én. És képtelenek vagyunk feloldódni, megnyílni és egymást elfogadni. Ha rájövünk is néha-néha, hogy rászorulunk egymásra, képtelenek vagyunk arra berendezkedni, hogy valamit én is tudok adni a többieknek Isten kegyelméből. És hogy nem én vagyok a nagy, aki adok, hanem Ő – mármint Jézus – adott nekem valamit, s ezt tovább tudom adni, és nagyon sok mindent meg a többiektől várok, és nagyon örülök, hogy vannak többiek, és így kölcsönösen kiegészítjük egymás szegényes életét. De mi képtelenek vagyunk a nyitottságra, a bizalomra, a fenntartás nélküli befogadásra.

Róm 15:5-ben mondja Pál: „Fogadjátok be egymást, amiképpen a Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére”. Ahogy Krisztus befogadott, úgy fogadni egymást! Jaj, de messze vagyunk ettől! Krisztus feltétel nélkül fogadott be. „Amint vagyok, sok bűn alatt …” Hogy aztán ne maradjak olyan. Majd formálódom a Vele való közösségben. Így változhatna a gyülekezet igazi közössége kohóvá, amelyben formálódunk, amelyben felmelegszenek a rideg, merev életek, szívek, gondolatok, gondolatrendszerek és szokásrendszerek. Ahol fejlődésképessé válunk, ahol észrevétlenül is formáljuk egymást, pusztán szeretettel. Nem erőszakkal, meggyőzéssel, hangerővel – hanem szeretettel.

Ettől a beteges, individuális gondolkodástól, ami ránk jellemző, főleg az európai keresztyénségre, ide kellene eljutnunk, hogy Krisztus teste vagyunk és annak tagjai rész szerint (1Kor 12:27). És mindannyiunkban rész szerint van az ismeret, a szeretet, az ajándék. Minden. (1Kor 13:9) Egy kicsit én kaptam, egy kicsit a többiek – s milyen jó, hogy kiegészítjük egymást, és így együtt vagyunk egy test. Ehelyett mindenki maga szeretne lenni egy test. Vagy sokszor maga a fő. És ez más Krisztus-káromlás.

Ez tehát az egyik akadály, hogy belénk ívódott – nemcsak mi vagyunk ennek az okai. Így neveltek minket, benne van évezredek óta az európai gondolkodásban, megmérgezte már a görög-hellén kultúrán keresztül a keresztyén gyakorlatot is ez a beteges, korlátolt, nagyon leegyszerűsített, beszűkült individualista gondolkodás. És Isten Szentlelkének nagyon sokat kell formálnia rajtunk, míg végre tudunk örülni egymásnak, elfogadni egymást, föloldódni a közösségben. Amikor nem a kisebbségi érzéseim bénítanak és nem az erényeim vagy erőm tesz gőgössé, hanem egy leszek a többi közül. És örülök annak, hogy sokan imádjuk az Urat, és hogy az Úr itt van köztünk, és Ő a Fő, és nem fejetlen a test. És rádöbbenek arra, hogy mi az én funkcióm, és elkezdem azt végezni. És a láb nem akar fül lenni – és fordítva. Azt csinálja, amivel az Úr megbízta. A másik is azt csinálja, és gyönyörűen működik az egész. De jó lenne ide eljutni!

A másik akadálya, hogy igazi közösséggé váljunk mi hívő emberek: az, hogy azért szégyelljük mi Krisztust. Legalábbis egyesek előtt szégyelljük. Bizonyos helyzetekben szégyelljük. És ezért a tanítványságunkat a magánélet szférájába utaljuk. Az magánügy. Az én Krisztussal való közösségemhez senkinek semmi köze! Az ember a maga benső, lelki, személyes, intim dolgait ugyebár nem teregeti ki. Kinek mi köze ahhoz, hogy én hogyan imádkozom? Hogy szoktam-e egyáltalán imádkozni? Kire tartoznak az én bűneim? Nyilván nem arról van szó, hogy kezdjük a bűneinket mindenkinek elmondani. De azt se lehet mondani, hogy a Krisztussal való közösségem magánügy. Ha ezt sikerül megőriznem a magánügyek szférájában, akkor biztos, hogy nincs közösségem Krisztussal. Hát ez kiderül. Hát az lépten-nyomon kiderül, azt nem lehet eltitkolni, hogy engem az Ő Szentlelke átjárt, megtisztított, újjászült, betölt, hogy én a Lélek vezetése alatt élek! Hát ez meglátszik! Ne haragudjatok, ha ilyen durva szót mondok: a szagomról megérzik. Hát a Krisztus jó illata árad rólam akkor! Ha meg nem, akkor a halál bűze. Pál apostol használja ezt a képet. Ezt nem lehet titokban tartani. Akkor illatozom. Akkor az arcomra van írva. Vagy pedig nem igaz. Csak szeretném, hogy legyen közösségem az Úrral, csak szeretném, hogy éljen bennem a Krisztus. Csak szeretném, hogy az Ő Lelke vezéreljen. De megyek a magam feje után, mint mások, és akkor titokban lehet tartani. Mert az azt jelenti, hogy nincs.

Ha valakit kísért ez, hogy megpróbálja a magánélet területeire korlátozni a maga hitéletét, próbálja ezt felülvizsgálni, és fogadja el az Igének a bírálatát, hogy ez fából vaskarika. Ilyen nincs. A hegyen épített várost nem rejthetik el. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a vödörrel leborítsák, a véka alá tegyék, hanem hogy világítson a házban lévőknek. S aki belép, először a gyertyát veszi észre, hogy fényes az ablak. Már az ablakon kívül azt vette észre, hogy fényes az ablak. Nem lehet titokban tartani, hogy én Krisztussal közösségben vagyok, és ne is akartjuk titokban tartani. Kérjük Tőle azt a Lelket, Akiről azt olvassuk, hogy nem félénkségnek, nem gyávaságnak Lelkét adta nekünk az Isten, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét. És ne szégyelljük Őt, és ne féljünk tőle, ha kiderül, hogy nekünk közösségünk van Ővele. Hadd derüljön ki és hívogassunk minél többeket a Vele való közösségre!

A harmadik leggyakoribb oka annak, hogy nehezen tudunk igazán közösségre jutni, az, hogy nem akarjuk mi valóban megtagadni önmagunkat. Mindenképpen szeretnénk átmenteni magunkat, még akkor is, amikor a Krisztussal való közösségbe kerülünk, vagy szeretnénk kerülni. És az, hogy mi nem akarjuk megtagadni magunkat, az azt jelenti, hogy nem vállaljuk a Krisztus-követést. „Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát” – ezt mondja Jézus. És az ilyeneket jelent (egyebek között), hogy: mondjon le róla, hogy ő a legokosabb. Mondjon le arról, hogy ő az egyetlen. Otthon lehet ő az egyetlen keresztyén vagy a legokosabb keresztyén, – egy gyülekezetben már nem lehet. Mert ott még legalább tíz van, aki a legokosabb akar lenni. És amíg van tíz, aki a legokosabb akar lenni, nem lesz közösség ebből a tízből, meg a többiből sem! [Mert az is észrevehető, hogy aki maga nem akarja megtagadni önmagát, az követeli leghangosabban, hogy a többiek tagadják meg végre magukat!] – De a gyülekezetben egy vagyok a többi közül. Otthon lehet, hogy az egyetlen. – Na innen kell eljutni oda, hogy megtagadom önmagamat. Nem akarok egyetlen lenni. Ő az egyetlen, aki feje a testnek. Én pedig egy tagja vagyok az Ő testének. Én nem az a kiváltságom, hogy én vagyok a legkiválóbb tag, mert mindegyik egyforma. Az a kiváltságom, hogy az Ő testének tagja lehetek, hogy az Ő Lelke jár át engem, hogy az Ő munkáját végezhetem, és Ő mint Fő, irányít és használ engem. Ez a kiváltság. És ez mindennél nagyobb kiváltság. Ezzel sem lehet büszkélkedni, csak hálásan tudomásul venni és élni vele, mint lehetőséggel. De ehhez az kell, hogy én feladjam magamat, nem akarok már „valaki” lenni. Ő legyen egy, Krisztus legyen minden mindenekben. És a mögött, hogy nehezen vagy sehogy sem alakul ki igazi közösség keresztyén gyülekezetekben, nagyon gyakran ez van, hogy az ott lévő tagok nem mondanak le a maguk függetlenségéről, a maguk primátusáról, elsőbbségéről, a maguk elképzeléseiről. Képtelenek megtagadni magukat a szó olyan értelmében is, hogy megtagadni a múltjukat, hanem abban fáradnak el, hogy leleplezik, takargatják, titkolják, magyarázzák, szépítik azt, amit le kellene leplezniük éppen a közösség előtt: ’nézzétek, ilyen vagyok, ha akartok, botránkozzatok meg!’ És akkor kiderül, hogy mindenki „olyan”, és mindenkinek hasonló, vagy sokszor azonos bukásai vannak, kísértései vagy győzelmei, tapasztalatai vannak. És ez már közösségé rántja össze az addig különálló egyedeket, hogy hiszen mi azonos nyomorúságban voltunk, azonos bűnökre kaptunk bocsánatot, azonos Úrtól kaptunk bocsánatot, ugyanaz az Úr küld minket ilyen nyavalyásan is szolgálni. Hát akkor mi testvérek vagyunk. [Csak éppen ezt be kell ismerni és el kell ismerni!] Akkor nincs más dolgunk, minthogy szeressük és segítsük egymást. De addig, amíg ide el nem jut valaki, amíg így meg nem nyílik, amíg nincs annyi bátorsága, hogy őszinte legyen, hogy bízzék testvéreiben, addig leplezni fogja magát, addig nem tagadja meg magát.

És végül:

MI KELL TEHÁT A KÖZÖSSÉGHEZ?

Mi az a néhány elengedhetetlen feltétel, ami nélkül nincs közösség?

Hiába vannak együtt jó szándékú emberek, hiába vannak köztük élő hitű emberek – nem válnak közösséggé, amíg minden tagban nem lesz meg ennek néhány feltétele. És itt kapunk választ az eredeti kérdésre, hogy hogyan éljünk közösségben. Sok mindent el lehet sorolni, de én csak három legfontosabb dolgot említek.

Az első az, hogy alázat kell ahhoz, hogy közösséggé váljunk. Annak a komoly felismerése, hogy én kevés vagyok önmagamban és önmagamnak. Rászorulok másokra. És milyen jó, hogy vannak mások. Persze más a másik. Eltérőek a szokásai, a gondolatai, a kegyessége, a napirendje, a természete. Ne és?! Azért, mert más, azért már rosszabb? Másmilyen. Fogadjam el őt a maga másmilyenségében is.

Aztán az alázat azt is jelenti, hogy hogy nem vagyok befejezett ember. Úton járó ember vagyok, emberek vagyunk és nem befutott emberek. Tele tökéletlenséggel. „Nem tudom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék” – mondja Pál (Fil 3:12), aki pedig nálunk sokkal tökéletesebben követte Krisztust. Nem vagyok befejezett ember, még nagyon sok mindenre rászorulok. Sok intés kell még nekem, sok figyelmeztetés, sok segítség, sok erő, sok Ige és így tovább. És komolyan veszem azt, hogy engem így elfogadott Jézus, és elfogadta azt a másikat is, akkor én is el kell, hogy fogadjam azt, akit Krisztus elfogadott. Ehhez is alázat kell. Mindig méricskéljük magunkat. És lehetőleg be akarjuk bizonyítani magunknak, hogy egy kicsit feljebb vagyunk, mint a másik. Lehet, hogy sok mindenben nem, de egyvalamiben biztos. És akkor megnyugodtunk. És ez mit vitt előbbre? Ahelyett, hogy azon csodálkoznánk el, hogy ha ilyeneket, mint én, szeret Jézus és befogad feltétel nélkül, meg a többieket, akkor én még méricskélek?! Hasonlítsam magam Jézushoz! És csodálkozzam el az Ő kegyelmén! Akiket Ő befogadott, azokat fogadjam el én is úgy, ahogy vannak, és szeressem őket. Ehhez nagyon sok alázat kell. „Semmit sem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbnek tartván ti magatoknál”(Fil 2:3).

Érdemes lenne, hogy otthon, vagy hazafelé menve végiggondoljunk öt-tíz ismerősünkön: őszintén különbnek tartom-e őket magamnál? Vagy pedig mindig azt állapítom meg, hogy azért egy ponton mégis én vagyok a különb? És sikerült megőriznem függetlenségemet, és biztos, hogy nem leszek a közösség tagja. És panaszkodom, hogy egyedül vagyok. Ezek a dolgok belül dőlnek el! Nem formai dolgoktól függ az, hogy közösség vagyunk-e, és én érzem-e, hogy a közösség tagja vagyok. Belülről. Merek-e ennyire alázatos lenni? És akkor egyből alkalmasabbá válok, hogy betagozódjak a közösségbe.

A másik, ami feltétlen szükséges ahhoz, hogy közösséggé váljunk: a szeretet. És nem valamiféle szentimentális, langyos érzés, hanem az a férfias, tartalmas, bátor, kemény szeretet, amilyennek Isten szeretetét ismertük meg. Ahogyan Ő szeret minket. És a közösség szempontjából ez azt jelenti, hogy kész vagyok nemcsak elfogadni a másikat alázatosan, hanem testvérévé válni a másiknak, személyválogatás nélkül. Egyetértünk vagy nem értünk egyet, másmilyen a kegyessége, vagy nem másmilyen, mindegy – ugyanahhoz a Krisztushoz tartozunk, tehát testvéremnek fogadom el. Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan értünk szót egymással. De ha mind a ketten Krisztusban vagyunk, biztos, hogy szót fogunk érteni egymással. [A szeretet azt is jelenti:] nemcsak várni valamit egy közösségben, hanem vállalni valamit egy közösségért! Mindjárt jobban tagja lesz valaki egy közösségnek, ha szívesen vállal valamit Krisztusért [és a közösségért].

És a harmadik feltétele az, hogy tudjunk egymásnak megbocsátani. Hogy el tudjunk jutni odáig, hogy ne lehessen megsérteni minket. Aki enged Isten Szentlelkének, annak az életében ez igazán nem nagy dolog. Hogy akármit mondanak nekem vagy rólam – nem lehet megsérteni. Sajnos, nagyon messze vagyunk ettől. Nagyon érzékenyek vagyunk, nagyon kicsinyesek, sokszor értelmetlen módon érzékenyek, ha rólunk van szó. Mást, Istent bánthatják, mondhatnak, amit akarnak, mellőzhetik – de ha én …!

Megtanulni olyan bőven megbocsátani, hogy előre megbocsátunk mindenkinek. Nem tehetnek ellenünk olyat, ami miatt megsértődnénk, ami miatt bosszút forralnánk, ami kizárna minket a közösségből. El lehet ide jutni. Én szolgáltam már olyan közösségekben, ahol Isten Szentlelke ezt természetessé tette, mert új természetet adott azoknak, akik ott voltak. Ez a megbocsátásra való feltétlen készség tenne megértőbbekké egymás iránt, ez teszi türelmessé az embert, ez tanít meg arra, hogy úgy tudjuk egymást inteni, hogy annak eredménye legyen. Ez nem közöny, nem azt jelenti, hogy nem érdekel, hogy ki a másik, de azt jelenti, hogy nem veszek mindent komolyan. És itt van szerepe a közösségformálásban a humornak is. Hogy ki tudom nevetni magamat, amikor kiderül egy-egy ügyefogyottságom. És hogy soha nem nevetem ki a másikat, amikor kiderül egy-egy ügyefogyottsága. És hogy együtt tudunk jóízűen nevetni nevetséges dolgokon, mert néha olyan nevetségesek vagyunk! És együtt vesszük halálosan komolyan azt, ami halálosan komoly, mert az életünk vagy a halálunk múlik rajta.

Mind e mögött ott van az a nyitott lelkület, hogy kész vagyok megbocsátani mindent, amivel ellenünk vétkeztek.

Alázat, szeretet, megbocsátás.

Hogyan éljünk hát közösségben? Megint arra az eredményre jutunk, mint legutóbb, hogy sok mindent el lehet erről mondani, de össze lehet foglalni egy-két szóban is.

János első levele első részében van az az Ige, amelyben – úgy érzem benne van sokkal egyszerűbben és sokkal tartalmasabban mindaz, amit én itt egy fél óra alatt elmondtam. (6-7.v.) “Ha azt mondjuk, közösségünk van Vele – ti. Jézussal – és sötétségben járunk, hazudunk, és nem az igazságot cselekesszük. Ha viszont a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van, közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának a vére megtisztít bennünket minden bűntől”.

Vagyis, mi a dolog nyitja? Ha igazán közösségünk van Krisztussal, akkor a világosságban járunk. Ha a világosságban járunk, akkor egyszerre rácsodálkozunk arra, hogy mások is a világosságban járnak, és közösségünk van egymással. Nem azt mondja, hogy legyen, hanem azt mondja: fölismerem, hogy van, és ennek a konzekvenciáit is komolyan veszem. És örömmel látom, hogy még mások is járnak a világosságban, akiknek szintén közösségük van Vele, és ezért közösségünk van egymással, és naponta kegyelemből élünk, ,mert Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít bennünket minden bűntől. És az ilyen ember ápolni fogja a közösséget, megtalálja a másikat, elfogadja őt, testvérévé lesz. Tudja, hogy milyen feladatot jelent neki, hogy közösségben van, és arra különösebben nem is kell őt bíztatni. Ez mindennapi öröme. A dolog gyökere pedig az, hogy Krisztussal igazán közösségünk van-e.