ALAPIGE: Zsoltárok 145:14-18

Kedves Testvéreim,

Három egyszerű gondolattal szeretném imádságra buzdítani ma reggel a szíveinket. Három egyszerű gondolattal, ami egy hívő embernek a világ éhezőiről eszébe juthat, és ami az imádsággal kapcsolatosan az eszébe juthat. És ez első rögtön ez: akinek a szívében Jézus Krisztus indulata dobog, annak imádkoznia kell – még a világ éhezőiért is! Legyenek Indiában, Észak-kelet Afrikában vagy akár a Deák téri metróaluljáróban. Amíg ezen a földön csak egyetlen nyomorult, szűkölködő ember él, addig a hívő ember, a krisztusi ember, aki Mesteréről vesz példát mindenben, az hordozni köteles imádságban – ha másképpen nem tudja. És ez nem a vallásgyakorlat vagy valamiféle bibliai előírás kötelessége, hanem a szeretet parancsa. A szolgáló, szolgálni akaró szereteté, amely oda tud és oda akar fordulni a másik ember baja felé: hogy segítsen.

Egy alkalommal megkérdezték a farizeusok Jézustól, hogy ki a felebarátom. És ő egy példázattal válaszolt nekik, az irgalmas samaritánius példázatával. Íme, a két ember, aki Jézus szerint összetartozik: a bajba jutott és aki a bajban segít. És ha körülnézünk ebben a nagyon beteg, nagyon nyomorult világban, és látjuk azt a sok-sok bajt, amit az ember az önzésével, a szeretetlenségével, a hitetlenségével okoz magának és a másik embernek, akkor föltódul a kérdés: és itt ki tud segíteni? És itt hol a megoldás? – Mi hisszük, valljuk: Istennél. Egyedül Őnála! De ki az, aki az istentelent, az erőtlent el tudja hordozni, egészen Isten színe elé, hogy segítséget, hogy megoldást kapjon a bajára? A hívő emberek. Te és én. A vácegresi gyülekezet, a veresegyházi, szadai, váci gyülekezet, minden gyülekezet, ahol ma reggel éppen a világ éhezőiért imádkoznak szerte a világban. Ezért kell nekünk is imádkoznunk. Mert ha kenyeret nem adhatunk nekik, egyszerűen fizikai akadályok miatt – kérnünk kell azt, aki egyedül segíteni tud, aki előtt nincsenek fizikai akadályok, sem másmilyenek: a Mindenható Istent: könyörüljön éhező, nyomorúságban lévő embertársaink, felebarátaink életén!

A másik ilyen egyszerű gondolat ennek az elsőnek egy másik oldala: imádkozni érdemes! Olyan csodálatos dolgokat ígért az Úr Jézus az Ő követőinek, amit mi ritkán merünk komolyan venni. Mert mondott olyat: „Minden lehetséges annak, aki hisz” vagy: „Ha csak egy mustármagnyi hitetek volna, a hegy is a tengerbe ugorna” vagy: „Bármit kértek az én mennyei Atyámtól az én nevemben, megadja azt néktek …” Testvérek, addig, amíg egy hívő embernek van hangja, hogy beszéljen, amíg van erő a lábában, hogy elinduljon, amíg van erő a kezében, hogy azt felemelje munkára, amíg van pénz a pénztárcájában, hogy adhasson, amíg van lehetősége, hogy cselekedjen – addig cselekednie kell és nem imádkoznia! De amikor elfogy az erő, elfogy a pénz, elfogy a lehetőség: nem marad más, mint az imádság, a bizalom, a hit, hogy van Valaki, akinek van ereje, hatalma, aki meg tud nyitni anyagi forrásokat, aki fel tud indítani emberi szíveket a segítségre – egyszerűen azért, mert Isten szereti az embert, és ahol az már nem tud segíteni, ott segít Ő – mert meghallgatja a mi imádságainkat. És ezért tudott Müller György negyven éven át az árvaházi gyermekeinek enni adni, pusztán az imádságai által, ezért sokasította meg Jézus hálaadása azt a néhány kenyeret és halat, hogy az sokezer ember ne éhezzen – és ezért hallgatja meg az Úr a mi imádságunkat is ma reggel. Mert érdemes imádkozni. Mert olyan Istenünk van, aki nagyon komolyan veszi azt, amit mi nagyon komolyan kérünk Tőle. És hogy ez így van, annak a záloga Jézus Krisztus golgotai keresztje, ahol Isten végtelen nagy szeretete az ember legnagyobb és leghalálosabb bajára adott megoldást.

A harmadik gondolat pedig az, hogy nem csak testi éhség létezik. És ha imádkozunk a világ éhezőiért, ne ragadjon le a mi gondolkodásunk a gyomornál, hanem jusson eszünkbe, hogy szíve, lelke is van az embernek. És az is nagyon nyomorult tud lenni Isten nélkül. És talán még többen halnak éhen ebben a világban lelkileg – és itt már nem kell távoli földrészekre menni, mert már itt a gyülekezetben is vannak ilyen kiéhezett, éhhalál szélén álló emberek. Aki éheznek a szeretet után, a megbocsátás után, a megértés után, a közösség után – Isten után. Érettük is imádkoznunk kell! Érettük is imádkoznunk érdemes! Hiszen a mi Istenünk nemcsak a test szükségét akarja betölteni, de sokkal inkább a lélekét is. Imádkozzunk hát a lelki táplálékért: hálát adhatunk a tegnapi napért és könyöröghetünk a maiért. Imádkozhatunk azokért, akik Istentől távol élnek, akik éheznek és szomjúhoznak az igazságra, Jézus Krisztus után – talán éppen a családunkban, a szomszédunkban, a padunkban, amelyikben éppen most ülünk. Lehet, hogy testi értelemben nincs éhező ember itt Vácegresen, de imádkozzunk azért a sok-sok lelkileg éhezőért és éhen halóért, akik Krisztus nélkül tartanak a kárhozat felé itt, a közvetlen környezetünkben. És imádkozzunk önmagunkért, egymásért, a gyülekezetért, hogy legalább nekik enni adhassunk! Hogy legalább ezt a lelki eledelt, amit mi már megkaptunk, azt tudjuk megosztani azokkal, akiknek nincsen. Hogy ne csak folyton táplálkozók, de végre másokat is táplálókká válhassunk – mert ezt bízta ránk a mi Urunk, mert ezért mentett meg bennünket is az éhenhalástól.

Imádkoznunk kell, imádkoznunk érdemes, nemcsak a testi éhezőkért, de az Istenben szűkölködőkért – és az ámen után osszuk szét azt, amink van, azt amit szétoszthatunk e világ éhezőinek. Imádkozzunk.