ALAPIGE: 1Timóteus 4:4

„Mert az Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik az Isten Igéje és a könyörgés által.”

I.

Kedves Testvéreim!

Isten minden teremtménye jó! Ez az egyesek számára megnyugtató és erőt adó, mások számára viszont megbotránkoztató és vitatott kijelentés Urunk üzenete ma hozzánk. Ha felületes szemmel és szívvel nézünk körbe ezen a világon, bizony nehéz elfogadnunk azt, hogy valóban Isten minden teremtménye jó. Mert mi inkább csak a rosszat látjuk: nem jó ez a világ úgy, ahogy van, nem jó benne az ember, mert lassan már az utcára sem merünk kimenni a sok bűn miatt – de ha őszintén a saját lelkünkbe nézünk, ott is csak ez fogad: nem jó a lelkiismeretem, nem jó sokszor a hangulatom – és sajnos néha még az Istennel való kapcsolatom sem. Mi csak ritkán látunk mindent jónak és szépnek – általában inkább kijózanítóan csúnya, rossz, működésképtelen, hiteltelen és értéktelen minden. Nos, ezért akar szólni hozzánk ma a mi Urunk, hogy megmutassa: valójában nem ez a világ a sötét, hanem az a szemüveg, amin keresztül ezt nézzük – az a szív, amin keresztül ezt megéljük naponként! Ahogyan egy régi mondás tartja: „Az élet olyan, mint a tükör: ha csúnyán nézel rá, csúnyán néz vissza rád; de ha mosolyogsz, mosolyogva köszönt.”

Három pontban szeretném az Igének ezt az üzenetét kibontani a Testvérek előtt: először szeretném tisztázni a „jó” fogalmát – mert bizony a Biblia egészen mást ért e fogalom alatt, mint mi, huszadik század végi magyar hívők. Azután szeretném ezt néhány példával illusztrálni, és végül felmutatni azt a titkot, ami képessé teheti az embert arra, hogy még egy ilyen pesszimista, borús világban is megtalálja mindig azt a jót, amit Isten tartogat a számára.

Két különbséget szeretnék tenni a „jó” fogalmának bibliai és mai értelmezésében. Mind a kettő nagyon lényeges különbség, és csak akkor juthatunk el oda, hogy számunkra valóban minden jó legyen, ha ezt megértjük és el is fogadjuk az életünkre nézve.

Mi azt tartjuk „jónak”, amiben örömünket leljük, ami által gyarapodunk, akár testiekben, akár lelkiekben, ami számunkra kellemes, hasznos vagy éppen úgy gondoljuk, hogy üdvös. Nagyon leegyszerűsítve „jó” az – ami értünk van! Senki nem mondja jónak azt, ami akár csak pillanatig is ártására van. Senki ne mondja jónak a veszteséget, a kárt, a betegséget, a szomorúságot, a magányt, a halált! Ismét leegyszerűsítve: nem jó az – és ez még egy finom kifejezés – ami ellenünkre van. Nos, így gondolkodik ma az ember. Még a vallásos ember is. Mert jónak tart például egy igehirdetést, ami neki tetszik, és nem tartja jónak, ha neki nem tetszik. És úgy gondolja, hogy a dolgoknak ez az osztályozása így természetes. – Pedig nem így természetes, legalábbis a Biblia szerint nem. Az ember úgy értékel, hogy mindent önmagához vonatkoztat: ami nekem, ami értem … – és úgy áll az élet kellős közepén, mintha egy koordináta-rendszer közepén állna: és ő az origó, a nulla pont, és ő dönt mindenről, hogy az pozitív vagy a negatív előjelet kap. Ami neki „jó”, az elé egy plusz jelet tesz, és azt szereti, ami pedig neki „nem jó”, az mínusz jelet kap, és azt nem szereti. – A Szentírás ezzel szemben pedig azt tanítja, hogy ennek a koordináta-rendszernek a közepén nem az ember áll, hanem Isten! Ő az, aki értékel, mert egyedül az Ő értékelése helyes minden szempontból! És „jónak” a Biblia nem azt nevezi, ami az embernek kedvező, hanem azt, ami egészen egyszerűen az Isten akarata. „Jó” az, ami Istentől van és ami Istenhez vezet! Jó az, amit Isten „jónak” ítél, függetlenül attól, hogy az ember mit gondol róla. Tehát a dolgoknak az irányultsága, vagy másképpen annak a bizonyos koordináta-rendszernek a közepe más az ember elgondolása szerint és a Biblia kijelentése alapján. Ez az első különbség.

A másik pedig, hogy nemcsak az irányát, de a minőségét is az határozza meg egy dolognak, hogy az Isten akarata vagy sem. Az előbb említettük a például betegséget vagy az anyagi kárt. Ezt az ember nem tudja jónak elfogadni, mert valamit elveszít, valamivel szegényebb lesz, és ez éppen a fejlődés, a haladás ellentéte. – De itt is meg kell alázkodnunk, mert ez sokszor csak a felszín, ameddig mi ellátunk. Isten sok esetben „rosszat” – a mi értékelésünk szerint rosszat – használ fel arra, hogy belőlünk „jót” hozzon ki. Mert Isten számára nem maga az esemény az, ami hangsúlyos, hanem az, ami általa történik az emberben! Abban az emberben, akiért Fia az életét adta, mert Isten úgy szereti! És ez már a fiát helyesen nevelő Atya képe, aki az utat feláldozza a célért, és a pillanatot az örökkévalóságért! Isten koordináta-rendszerében „jó” a betegség, mert a lélek gyakran csak akkor törik oda a kegyelem trónusához, amikor nyomorúságban van; „jó” a szegénység, mert megőrzi vagy visszaszerzi a lélek gazdagságát; „jó” a magány, amelyben végre megtaláljuk Urunkat és kitárjuk Előtte szívünket; „jó” a szomorúság, amely elsiratja saját bűnösségét és engedetlenségét … ezek a dolgok Isten országában mind nagyon értékesek, hasznosak – nagyon „jók”. Mert igazából ezek vannak az emberért: az ember lelkének üdvösségéért!

II.

Hadd hozzak néhány példát erre, hogy még jobban megértsük:

A két klasszikus bibliai történet egyike Jóbról szól. Akit maga az Úr nyilvánít igaz embernek, és aki ennek ellenére egyik nyomorúságból esik a másikba. Mire való ez? Miért lenne „jó” mindez Jób számára? (Merthogy – profánul fogalmazva: – Isten megnyer egy fogadást, az Jóbnak édesmindegy!) Az viszont már nem mindegy, hogy Jób a sok csapás alatt, hamuban ülve és a barátaitól gyötörtetve szépen, lassan megváltozik. Furcsa, ha ezt mondom: hitre jut. Végre személyesen is megismeri azt az Istent, akit addig a leghűségesebben tisztelt. Mert erről szól Jób könyve. Jób igaz ember volt – de önigaz is: mert „tudta” magáról, hogy igaz. És csak a sok nyomorúság után érti meg, hogy „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” – Így írja le ezt Pál apostol. És ez az a „jó”, amit Isten a sok betegség, baj, gyász közé elrejtett Jób számára, ez az a „jó”, amire azon nagyon rögös úton elvezette őt. A ráadás pedig: „Az Úr jobban megáldotta Jóbot, mint azelőtt.” – Íme, az Isten szerinti „jó” értéke!

A másik bibliai történet újszövetségi: a vakon született ember példája. Akinek a veleszületett nyomorúságáról, amit senki épeszű ember nem mond „jó” dolognak, mármint hogy vak, az Úr Jézus azt mondja: ez a rossz nem rossz, mert arra való, hogy az Isten dicsősége felragyogjon általa. És ha erre való, „jobb” nem is lehetne! – Ennyire másként értékeli ugyanazt a dolgot az ember és az Isten!

De lássunk más példát is: Bunyan Jánost bebörtönözték a hitéért. Börtönben lenni sem kimondottan „jó” dolog. De ott írta meg – többek között – a Zarándok útja című könyvét, amelyből a Biblia után a világon a legtöbbet olvasták. (Ha van itt közöttünk valaki, aki még nem ismeri, nagyon ajánlom a figyelmébe!)

Müller Györgyöt Isten sokféle gonoszságba beleengedte, elvette a vagyonát, a tekintélyét, a hitelét és – ugyan rövid időre – a szabadságát is. Mindez a „rossz” azért, hogy a sok baj összetörje kemény szívét, és elnyerhesse a legnagyobb „jót”, az örök életet.

Veresegyházon él egy tanárember: súlyos balesete volt, és teljesen lebénult. Csak az ujjait tudja mozgatni. Hitre jutott, és most is tanít: tükörben nézi a diákjait, akik eljárnak hozzá, az ujjaival kommunikál és az élete bizonyságtétel mások számára, mert íme valaki, aki nem keseredett bele a nyomorúságos sorsába, hanem békességet, derűt, örömöt áraszt maga körül.

És hadd mondjak két utolsó, személyes példát: az első egy asszony, aki tizenhét évesen szerelmi bánatában a vonat alá ugrott. Életben maradt, de a vonat levágta mindkét lábát. A kórházban tért meg, ilyen – mások szerint nyomorult állapotában – ment férjhez, szült és nevelt fel három gyermeket, akik közül ketten az Urat szolgálják, sokan találtak a közelében békességet, felüdülést, és volt, akit vezetett el az Úr Jézushoz. Engem is. Ez az asszony, amikor megismertem őt, hitetlenül, depressziósan és az emberek iránt gyűlölettel a szívemben, azt mondta: hálás Istennek azért, mert megengedte, hogy nyomorékká legyen. – Ő mondta így. – Mert inkább él láb nélkül, de Krisztussal, mint egészségesen, de Krisztus nélkül. És – többek közt – az ő életének bizonyságtétele által tudott engem is megmenteni az Úr Jézus Krisztus.

A másik személyes példám, amikor autóbaleset ért három évvel ezelőtt. Tanácstalan voltam, úttalan voltam, nem tudtam, Isten hová rendelt, mit bízott reám, megingott bennem minden. És hazafelé a laktanyából – mert akkor voltam katona – nagy sebességgel frontálisan ütköztünk egy traktorral és bezuhantunk egy árokba. Nekem szétszakadt a szám és eltört a gerincem. De nem vesztettem el az eszméletemet, és a legelső reakcióm azután, hogy az autó az árok aljára ért az volt, hogy énekeltem egy éneket az Úrnak: „Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom, biztonságot csak Tőled kapok …” Azután pedig megköszöntem az Úrnak ezt a balesetet, mert tudtam, hogy ezzel az Úr „helyre tett”, tudtam, hogy új utat nyit meg az életem előtt, és ezáltal a „rossz” által mutatta meg Isten, hogy baptista lelkészként akar látni.

Íme a sok-sok „rossz”, amiből Isten valami végtelenül nagyobb „jót” hoz ki. És a példáknak ezt a sorát nem is lehet befejezni mással, mint az Úr Jézus bizonyságával: Isten a legnagyobb gyalázatot és igazságtalanságot tűrte el, amikor az egyetlen ártatlant engedte elítélni, a legnagyobb „rosszat” tette, amikor halálra adta Egyszülöttét – de ez volt az ára annak a legnagyobb „jónak”, ami ebből született. Kegyelem és üdvösség Isten ingyen kegyelméből! Az emberiség legnagyobb gonoszságának legragyogóbb gyümölcse! Mert nem az ember, hanem Isten az, aki az előjelet odateszi minden pillanat és esemény elé!

III.

Jó végighallgatni ezeket az igaz történeteket, és ilyenkor meglágyul a szívünk: talán tényleg igaz, hogy Isten minden teremtménye – minden alkotása és rendelése – „jó”. De akkor miért nem érezzük ezt mindig? Akkor miért a sok csalódás, keserűség, elégedetlenség? Holnap már miért nem lesz minden olyan jó, mint ebben az igehirdetésben?

Ez az Ige arról beszél, hogy van egy titka annak, hogy mindent „jónak”, vagyis olyannak lássunk, amilyennek Isten látja. Így hangzik e titok: „… ha hálaadással élnek vele” – és magyarázatul hozzáteszi Pál: „… mert megszentelődik az Isten igéje és az imádság által.” Kedves Testvéreim, ez a keresztyén élet egyik tartópillére! Ezt a világot és az ember szívét teljesen megfertőzte a sátán istentelensége, önmagában sem a világban, sem az emberben nem találunk semmi jót! De Isten Krisztusban megjelent kegyelme újjászületést jelent: a lélekét – és a lélek számára a világét is. A megtérő bűnöst a kegyelem megszenteli: elválasztja Isten számára. És a szent ember, a keresztyén ember így szentel meg maga körül mindent és mindenkit: elválasztja Isten számára. Azzal, hogy Tőle fogadja el, Neki mond hálát érte, akkor is, ha most még nem érti azt, hogy mire való – és megszenteli azzal, hogy Neki ajánlja föl, Hozzá vezeti el, az Ő oltárán áldozza meg, akkor is, ha önmagát kell megtagadnia miatta. Amit az ember ilyen indulattal és ezzel a céllal tesz vagy fogad el, az „jóvá” válik, mert betöltheti azt a rendeltetést, amiért Isten életre hívta vagy megengedte. És így lesz öröme annak, aki a betegséget vagy a gyászt hálaadással viseli, így lesz ereje a bizonyságtevőnek akár vértanúhalált halni is Krisztusért, így fog gazdagodni az, aki anyagilag szegénnyé lesz, így fog megnyerni mindent az, aki Krisztusért mindent elveszít! Ilyenné akar formálni bennünket a mi Urunk, és higgyük el, amikor a próbákban benne vagyunk, hogy Ő mindig távolabbra lát, mint mi! Zimányi József, aki megjárta a szibériai lágereket, mondogatta sokszor: „Soha ne törődj azzal, hogy a te hited és engedelmességed mibe kerül neked vagy másoknak! Te csak engedelmeskedj, mert az a te felelősséged, és hogy a végén mi lesz belőle, az meg az Isten felelőssége!” – Bízzuk azt Reá! És ha megtanulunk mindenért, a „jóért” és a „rosszért” egyaránt hálásnak lenni, akkor épül bennünk az Isten országa. Mert azt mondja egy szólás: „Jóért rosszal fizetni: állati; rosszért rosszal fizetni: emberi; de a rosszért hálát adni és jóval megfizetni: isteni!” Mi tudjuk ezt másképpen mondani: „krisztusi”. És onnan már csak egyetlen lépcső: keresztyén. És a keresztyén ember nem úgy értékeli azt, amit tapasztal, hogy „jó” meg „nem jó” – hanem „Istentől való” és „nem Istentől való”. És ha az Tőle van, legyen a legnagyobb nyomorúság is, örömöt és békességet ad; de ha nem Tőle való, legyen az bármily vonzó is: megtagadja. Aki tud és akar így élni, az tud és akar örülni Isten minden teremtményének, alkotásának és rendelésének. Mert számára már valóban minden „jó”, mert „jóvá” tette azt Isten kegyelme és végtelen szeretete. Ámen.