ALAPIGE: 2Mózes 20:7

LEKCIÓ: 2Mózes 3:1-15

„Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét.”

Kedves Testvéreim!

Lehet, hogy megfordul valakinek a fejében az a gondolat, hogy erről mi már igazán sokat hallhattunk, nekünk már olyan sokat magyarázták a Tízparancsolatot, hogy a könyökünkön jön ki, és egyébként sem olyan téma ez, aminek a mindennapi hívő életünkben komoly hasznát vehetnénk. Én ebben a most következő bő félórában szeretnék rácáfolni egyrészt arra, hogy nekünk ez az ószövetségi parancsolat már nem mondhat semmi újat; másrészt pedig arra, hogy ez a parancsolat nem bír semmiféle gyakorlati értékkel. Ha komolyan vesszük azt, amit hallani fogunk, ráeszmélhetünk, hogy bizony nagyon is központi szerepet játszik a mi leghétköznapibb életünkben is Isten nevének szentsége.

Szeretném nagyon röviden összefoglalni azt, hogy mit tanít a Biblia Isten nevéről és ennek a névnek a szentségéről, és a fő mondanivalót megosztanám azzal a két kérdéssel, hogy mikor mondjuk, és mikor nem mondjuk ki hiába az Úr nevét. És ezek már nagyon is gyakorlati kérdések, illetve válaszok lesznek.

Mindenekelőtt tehát hadd foglaljam össze néhány gondolatban, hogy mit olvashatunk a Szentírásban Isten nevéről.

Először is azt, hogy Istennek van neve. Megszólítható. Nem egy névtelen hatalom, egy személytelen erőforrás, hanem Valaki, akinek mi azt mondhatjuk: „Én Uram”, vagy: „mi Atyánk”. És aki válaszul azt mondhatja nekünk: „Gyermekem”. Az, hogy neve van, azt jelenti, hogy egy élő személy áll e név mögött. És azért olvastuk el Mózes elhívásának történetét, hogy emlékezzünk arra, mi a mi Istenünk neve. „Vagyok”. Héberül: Jahve. Olyan sok minden van elrejtve ebben a névben: Vagyok. Ő van – a múltban vagy a jövőben, az emberrel vagy az ember nélkül, sőt, mondhatom így is: nélkülem és nélküled vagy velünk, Ő van akkor is, amikor mindenki azt harsogja, hogy nincs, Ő van akkor is, amikor már remény sincs, bocsánat sincs, Ő van. Történhet bármi ezzel a világgal vagy ebben a világban: Ő van. Bár ha csak ennyit megjegyeznénk, mennyire más volna az életünk! Ha összecsapnak a próbák, terhek, bűnök hullámai a fejünk fölött, hinnénk, tudnánk, hogy Ő van. Mert ez a neve a mi Istenünknek!

A másik dolog Isten nevével kapcsolatban, hogy ez a név hatalmat jelent. Az ókori ember számára a név egyet jelentett a viselőjével. Isten itt bemutatkozik Mózesnek és rajta keresztül Izráelnek – és ezzel odaadja önmagát nekik. Isten neve – és Isten jelenléte, hatalma egyet jelent. És Izráel fiai Jahve nevével az ajkukon imádkoztak, esküdtek, mondtak áldást vagy átkot, és Isten nevével harcoltak és győztek. Csak gondoljunk arra, milyen ígéretek követik Isten nevét az Ószövetség lapjain: „Megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét” – mondja például Jóel próféta.

A harmadik dolog pedig, amit nagyon röviden meg kell említeni, hogy Isten nevét számunkra legteljesebben maga az Úr Jézus jelentette ki. A főpapi imádságban, amikor Jézus számot ad az Atyának arról, amit itt a földön elvégzett, akkor mondja ezt: „Kijelentettem a Te nevedet az embereknek …” Mert aki látja a Fiút, látja az Atyát is, aki megismerte és befogadta a Fiút, az ismerte meg és fogadta be az Atyát is. Maga a „Jézus”, azaz a „Jeshua” név is azt jelenti: „Jahve, aki megszabadít”.

Még egy utolsó dolog: Isten nevét olyan sokszor félreértették. A nagyon vallásos zsidók, nehogy akár véletlenül is hiába ejtsék ki Istenük nevét, inkább soha nem mondják ki. Ha a Szentírásban a Jahve szót látják, azt olvassák helyette: „Adonáj”, azaz „Uram”. A másik véglet pedig, amit a Jehova Tanúi vallanak, miszerint csak az tiszteli Őt helyesen, aki ezzel a névvel nevezi meg. Pedig ez a parancsolat éppen arról szól, hogy nem a név a legfontosabb, hanem az az indulat, amellyel ezt a nevet kimondjuk. Ennyit tehát az elméletről, és most nézzük meg, hogy mit jelent ez számunkra, a mi mindennapi hívő életünkben.

Az első kérdés tehát az, hogy mikor mondjuk ki hiába Isten nevét?

Akkor, ha úgy mondjuk ki, mint a pogányok: ismételgetve, mint valami varázsigét. A Hegyi beszédben azt mondja az Úr Jézus: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg”. Ez a „szószaporítás” vallástörténeti kifejezés, azt jelenti, hogy mormolni, ismételgetni Isten nevét, szuggerálni Istent. A pogányok azt hitték, hogy Isten nevének ismételgetésével rákényszeríthetik a maguk akaratát Istenre. Tehát az ember van felül, ő diktál, birtokolja Isten nevét, és felhasználja a maga céljaira. – Nos ez az, amit az élő Istennel, Jahvéval nem lehet megtenni! Őt senki nem használhatja! Tőle senki nem követelhet! Ővele szemben senkinek nincsenek jogai!

Itt szeretnék megemlíteni egy ma nagyon terjedőben lévő, keresztyénnek nevezett gyakorlatot és áramlatot. Ennek az egyik legnagyobb propagálója Paul Yongi Cho, egy Észak-koreai lelkipásztor, aki buddhista háttérből tért meg, és ma egy hétszázezer fős gyülekezet lelkipásztora Szöulban. Egy magyarul is megjelent könyvében a Negyedik Dimenzió-ban például részletesen kifejti, hogy a sikeres imádsághoz két dolog elengedhetetlenül szükséges. Az egyik, hogy Istennek nagyon konkrétan mondjuk meg, hogy mit akarunk. Nemcsak úgy általánosságban, hanem egészen pontosan mit tegyen. Nehogy valaki azt mondja, hogy „legyen meg a Te akaratod”, mert ebből csak a saját bizonytalansága derülhet ki, és Isten az ilyen bizonytalan emberekkel nem tud semmit kezdeni. Mondjuk meg pontosan, hogy mit akarunk, és ha elég pontosan meghatároztuk, akkor Isten meg tudja adni. A másik feltétel pedig, amit hangsúlyoz, hogy az ember ne csak „kérjen” valamit Istentől, hanem „parancsoljon” Istennek a Szentlélek által. – Nos, éppen ez az a pogány gondolat és gyakorlat, amelyet Jézus a Hegyi beszédben elítél. Amikor az ember diktál és az Isten engedelmeskedik. Sajnos egyre többen gondolják ezt így ma is, akik keresztyénnek vallják magukat – pedig a Biblia éppen az ellenkezőjéről beszél.

A másik, szintén sajátosan pogány gondolat Istennel kapcsolatban az, hogy elképzeljük azt, hogy Istennek mi lehetséges, és mi nem lehetséges. A pogány világban minden területnek, földrajzi helynek saját istensége van. Amikor a hegyi népeknek a síkságon kellett harcba szállniuk, nem a saját hegyi isteneikhez imádkoztak, hanem a síkság isteneinek nevét hívták, mert ott csak azok tudtak segíteni. – És ez sem olyan idegen tőlünk. Mert sokszor mi is elkülönítünk egy helyet, amelyben Isten valóban Úr, de ami azon kívül esik, ott Ő pusztán elmélet marad, mert nem hisszük el, hogy valóban segíthet. A legszélsőségesebben ez abban mutatkozik meg, amikor vasárnaponként elmondjuk, hogy az Úrtól van mindenünk, még az anyagi javaink is, a hét többi napján pedig eszünkbe sem jut sem kérni, sem megköszönni Isten segítségét a munkánkban. És ha kár ér bennünket, jobban szeretnénk, hogy valaki kisegítsen, minthogy imádkozzon értünk. Mert Isten lehet hogy Úr a Bibliában meg az imaházban, de a munkahelyen, a családban még a jelenlétét sem lehet sokszor észrevenni.

Néhány magától értetődő példáját hadd soroljam még annak, hogy mikor mondjuk ki hiába Isten nevét.

Az egyik legközönségesebb módja a káromkodás. Ez talán nem is jellemző ránk. De van a káromkodásnak egy sokkal szalonképesebb formája is, amikor valaki csak annyit mond: „Jesszusom …!”, vagy ha csodálkozik: „Istenem …!” Ha valami jóról emlékezik meg, csak kiszalad a száján: „Hál’isten”. Ezek mind Isten nevének hiábavaló említései. Mert nem tudatosak. Mert egészen más, amikor valaki azt mondja: „Az Úrnak legyen hála ezért vagy azért” – ez már igenis tudatos hálaadás.

Isten nevének meggyalázása minden hamis esküdözés és ígéret. Mi baptisták megpróbáltuk kivédeni ezt azzal, hogy még a hitvallásunkba is beírtuk, hogy semmire nem esküszünk meg. És Isten nevére főleg nem. És ma nem is igen hallani arra példát, hogy valaki úgy tegyen fogadalmat, mint ahogy az a zsidóknál jogi formula volt: „Az Úr nevére esküszöm …” A hívő ember tudja, hogy az igen igen, a nem nem. Legalábbis elméletben tudja. Gyakorlatban pedig mindannyiunk élete tele betartatlan ígéretekkel, lekésett időpontokkal, nem megfelelően elvégzett munkákkal. Nem mondtuk ki Isten nevét – csak éppen megbízhatatlanná lettünk, és ezzel megbízhatatlanná tettük az Isten gyermekeit a világ szemében.

A következő nagyon is komoly és mindannyiunk életében jelentkező megszegése ennek a parancsolatnak, amikor valaki szó nélkül hallgatja, hogy Isten nevét a jelenlétében gyalázzák. Kálvin János azt írja, amikor ezt a törvényt kommentálja, hogy „még a kutya is megvédi a gazdáját, hát én ne ugassak, ha az én mennyei Gazdámat bántják?!” Tessék tudomásul venni, hogy ha én a passzivitásommal járulok hozzá, hogy mások Isten nevét hiába kimondják, bűnrészessé válok. Mert én tudom, hogy az bűn, és engedem, hogy mégis elkövessék. – De mit lehet tenni? – kérdezhetik a testvérek. Semmiképpen nem javaslom, hogy hasonló hangnemben teremtsük le azt, aki éppen mellettünk káromkodik. Inkább szelíden kérjük meg, hogy ezt – ha másért nem, ránk tekintettel – ne tegye, és ha megkérdezné, hogy „ugyan m’ért ne?!”, tegyünk neki bizonyságot arról, hogy miért ne. Biztosíthatom a testvéreket, hogy azok után nem fogják tovább gyalázni Isten nevét, a jelenlétünkben egészen biztosan nem.

Végül két olyan módját hadd mondjam e parancsolat megszegésének, ami csak mi, hívő emberek követhetünk el.

Az egyik, amikor valaki Istenre hivatkozva mond vagy tesz valamit, ami nem Isten akarata. Hogy szokott ez történni? Sokszor úgy, hogy kérdésünk van az Úr felé. És van rá saját válaszunk is. És addig kutatjuk a Szentírást, míg találunk egy olyan igeverset, ami alátámasztja a saját válaszunkat. Vagy úgy magyarázunk egy igeszakaszt, hogy abból a mi igazunk emelkedjék ki. Fiatalok gyakran mondják egymásnak, fiú a lánynak vagy fordítva: „Az Úr mutatott meg téged”. Pedig lehet, hogy becsületesebb lenne azt mondani: „Tetszel nekem”. Később talán azt mondja valaki, az Úr akarata, hogy belefogjak ebbe a vállalkozásba, igaz, hogy feketén, vagy hogy imaházba nem tudok miatta eljönni, de az Úrtól kaptam. Pedig az Úr senkinek nem ad olyan munkát, ami Tőle és a gyülekezettől elvonná az embert. Mert lehet, hogy lehet általa gyorsan sok pénzt keresni, de hosszú távon biztosan a lelki életünk kárára lesz. Sajnos el tudom mondani, hogy voltak, akik a teológiára jelentkeztek, hogy őket az Úr indította, és a kötetlen beszélgetésekkor elmondták, hogy azért jöttek ide, mert máshova nem vették fel őket. Aztán például nagyon tehetségesen tudja mindenki meginteni és megítélni a másikat, természetesen az „Úr akaratából”. Pedig lehet, hogy csak a saját indulatainak nem tud gátat szabni. Vizsgáljuk meg őszintén, hányszor mondtuk ki a saját akaratunkra, hogy az az Isten akarata?! Hányszor tettünk valamit Isten nevében – de Isten nélkül?! Hányszor jöttünk el imaházba, hogy magasztaljuk Isten nevét – miközben a szívünk tele volt békétlenséggel, szeretetlenséggel, irigységgel meg még ki tudja mi mindennel?! – Mindannyiszor hiába vettük fel Isten szent nevét!

A másik dolog pedig, amikor azt mondjuk, hogy „keresztyének” vagyunk, de a szavaink, a gondolataink, a cselekedeteink egyáltalán nem „keresztyének”, nem „krisztusiak”. beszéltünk arról, hogy Isten nevét Jézus Krisztus jelentette ki számunkra a legteljesebben. És mi róla neveztettünk el. Jézus Krisztus teljesen azonosulni akar velünk. Bennünk él, rajtunk keresztül munkálkodik ebben a világban. Éppen ezért az Ő nevének leggyalázatosabb megszentségtelenítése, amikor mi azt mondjuk magunkról: „hívők” vagyunk, „keresztyének” vagyunk – de a valóságban egyáltalán nem hiszünk és az életünk nem hasonlít Krisztus életéhez. És testvérek, ez utóbbit sohasem mi döntjük el – hanem a körülöttünk élők. A hívő ember miatt vagy dicsőíttetik, vagy káromoltatik az Isten neve! Tessék szembenézni a rólunk másokban kialakult véleménnyel: tisztelnek-e bennünket azért, mert krisztusi életű baptisták vagyunk, és vonzóvá tettük-e akár egyetlen embertársunk előtt a mi Urunkat – vagy bennünket semmivel sem tartanak másabbnak, különbnek, mint bárki mást ezen a földön.

Azt olvastuk, hogy nem hagyja büntetlenül az Úr, ha valaki hiába mondja ki az Ő nevét. Vegyük komolyan ezt a figyelmeztetését az igének, és akkor talán nem ér minket annyi betegség, nem az erőtlenség, a kicsinyhitűség, a lelki fáradtság fog bennünket jellemezni, hanem meg tud áldani bennünket a mi Urunk, és áldássá tud tenni mások számára is.

Legvégül pedig azt szeretném elmondani, hogy mikor nem hiába mondjuk ki Isten nevét. Ez csupán két esetben lehetséges. Az egyik, amikor valaki hittel beszél Istennel. Azaz imádkozik. Amikor segítségül hívja az Úr nevét és amikor dicsőíti Őt. Nem megszokásból, nem úgy, ahogyan arról korábban szó volt, hanem azzal az indulattal és azzal a bizalommal, amivel a gyermek fordul oda az Atyjához. És még véletlenül se az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd, Uram, mert az biztosan sokkal jobb, mint amit én el tudnék képzelni. A másik eset pedig, amikor valaki hittel beszél Istenről másoknak. Azaz: bizonyságot tesz. Arról, hogy ki volt, milyen volt az élete, és hogy Isten kegyelme, amely Jézus Krisztusban megjelent, mekkora változást hozott az ő számára. De nemcsak a múltról, a jelenről is bizonyságot lehet tenni, Isten gondviselésének mindennapos megtapasztalásáért hálát lehet adni mások előtt is, és el lehet mondani, hogy milyen reménységben élünk a jövőnkre nézve. És Ez a kettő össze is tartozik: csak az tud Istenről beszélni, aki megtanult Istennel egészen bensőségesen közösségben lenni. És csak az kapja meg ennek a szent névnek a hatalmát is, hogy ne hiába mondja ki Isten nevét.

Van egy szép énekünk, amely az Úri imádságot veszi végig, a 11. számú a Hit Hangjai énekeskönyvben, ennek az éneknek a 4-5. versét énekeljük el válaszképpen, és azután imádkozni fogunk.