Lekció: Jer 20:1-18

ALAPIGE: Jeremiás 20:7-13

Kedves Testvéreim!

Második hónapja már, hogy Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a Jeremiás könyvét olvassuk, lassan közeledünk a könyv feléhez, mégis oly kevés szó esett eddig Jeremiásról. Pedig az ő prófétai üzenete mai is ugyanolyan időszerű, mint a maga korában volt; amit üzen, az ebben a mai elvilágiasodott egyházban és a különböző vallásoktól, bálványoktól hemzsegő világban is legalább annyira kemény és ítéletes beszéd. Aki kihallja belőle a Mindenható szavát, annak ma is felkavarja a lelkiismeretét, azt mai is válaszút elé állítja, azok közt ma is meghasonlást támaszt, azt ma is megtérésre, az Úrhoz való visszatérésre hívja. Mert Isten igéje, és különösen az az ige, amit Jeremiásra bízott, nem éri be ennél kevesebbel! Ezért ha bennünk nem okoz semmi változást, akkor Jeremiás – ebben a mai igeszakaszban, legalábbis hozzánk – hiába szólt. Mert, Testvéreim, Ézsaiásnak megmutatta az Úr, hogy az Ő igéje nem tér vissza hozzá üresen: vagy áldássá lesz annak a szívében, aki hallgatja – vagy ítéletté, mert csak a meg nem tartott igék számát szaporítja.

I.

Szedjük most ujjvégre azokat a dolgokat, amelyeket Jeremiásról megtudhatunk ebből a felolvasott igeszakaszból, és engedjük közben az Úr Szentlelkét munkálkodni a szívünkben.

Az első, ami kiderül róla, hogy miután Jeremiás már hosszabb ideje hirdeti Isten megtérésre hívó üzenetét népe között, olyanok között, akik nem fogadják be azt, sőt Jeremiást kigúnyolják, elkergetik, megveretik – és megrendül a hite az elhívásában. Megrendül a hite Isten hatalmában. Megrendül a hite Isten igéjében. „Rászedtél, Uram … nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki” (7.v.), és nincs itt leírva, de úgy fejeződhetett be ez a mondat: miattad, Uram! És egy verssel lentebb az okát is elpanaszolja Jeremiás: „Az Úr igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap …” – mert ezek az igék, amelyeket számba adtál, nem teljesedtek be! Hangzott Jeremiás szájából az ítélet meghirdetése a bűnükhöz ragaszkodók fejére – és Jeremiás azt látja, hogy a bűnösök ugyanolyan jól élnek, mint azelőtt, vagy talán még jobban is, Ő pedig, aki ragaszkodik Isten igéjéhez, csak nyomorgattatik. Hol itt az igazság? Hol itt az ige hitelessége? Hol késik hát Isten ítélete? Mikor jönnek végre az Északi népek, az asszírok, hogy elpusztítsák ezt a gonosz nemzetet? – Vagy lehet, hogy nem is Isten hívott el, lehet, hogy csak emberi szavak ezek? Lehet, hogy nem is igaz Isten igéje? – Ez már csak elég ok a megkeseredésre, a csalódásra, a visszavonulásra! Jeremiás nem látja Isten igazságát és ezért megbánja, hogy hitt ennek a látszólag tehetetlen Istennek. Mert csak a pillanatnyilag láthatókig jutott el. Pedig aki hitben jár, az nem a láthatókra néz.

A második, amit Jeremiásról itt megtudhatunk, hogy nagyon megsebzett az önbecsülése. Kesereg amiatt, hogy gúnyolják és kinevetik. Fáj neki az, hogy nem fogadják el, hogy nem népszerű, hogy az Úr nem dicsőíti meg magát olyan fényesen általa, mint például Illés által a Kármel-hegyen. És Istenen kéri számon a személyét ért támadásokat. Ő ezt nem érti meg, ezt nem akarja elfogadni, ezt nem tudja elhordozni: és összetörik.

Aztán azt is olvashatjuk róla, hogy mindenki összefogott ellene, sőt még a barátai is elfordultak tőle. Mert az a prófétai üzenet, amit hirdetett, csak megbotránkozást okozott a világnak és csak meggyűlölték miatta. Mert Jeremiás azt az Istent képviselte, akinek a jelenlétében napfényre kerül az ember megannyi elrejtett szennye, nyomorúsága, titkos bűne, szeretetlensége, hazugsága vagy hűtlensége. Vagy éppen a hamis, üres vallásossága és bálványimádata. És erre a világ minden korban nagyon érzékenyen reagált: aki szembesíti az embert megromlott, gonosz önmagával, azt mindig kiveti maga közül a társadalom, azt mindig elüldözik vagy megölik. Mert az ember jól érzi magát a bűneivel, nem akar senki előtt megalázkodni, nem tudja beismerni, hogy bizony semmire sem méltó, semmire nem alkalmas: csak pusztuló és másokat pusztító lény. Jeremiásnak ez volt a véleménye az emberről, saját kortársaitól – mert Istennek ez a véleménye az emberről. És az ember vagy összetörik Isten kijelentése előtt, vagy összetöri azt, aki ilyeneket állít róla. És ez ma sincs másképp. Aki nem tűr meg a saját életében semmilyen bűnt, az már túlzó fanatikus, és ha a környezetében, a gyülekezetében sem tűrné, akkor már kiállhatatlan, összeférhetetlen, magamutogató, népszerűtlen, akit előbb-utóbb lesajnálnak, megmosolyognak és elhallgattatnak.

A negyedik, amit Jeremiásról olvashatunk, hogy szeretné már látni Isten bosszúállását. A 12.v.-ben olvashatunk erről.

Jeremiásnak ugyanazt kellett megtanulnia, mint sok évvel előtte Jónásnak Ninive kapujában: hogy az igazság mindig ott van, ahol a szeretet van. Isten azért késik az ítélettel, mert szeret. Nem az a nagy dolog, ha valaki rosszul viselkedik, akkor megbüntetem – mi is csak ennyire vagyunk képesek: amit érdemel, azt kapja – hanem az, hogy ennek ellenére szeretem és megpróbálok segíteni rajta. De erre a mindenek ellenére való szeretetre csak Isten, és az Ő Lelke által betöltött ember képes.

De a sok kesergés közben végre kifakad: „Azt gondoltam, nem törődöm vele, nem szólok többé az Ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” – Azt írja itt le Jeremiás, hogy mindezek ellenére akkor is engedelmeskedik. Sok mindent nem ért, sok minden fáj, de akkor is! Nem teheti, hogy ne tegye! Éppen azért, mert Isten útját választotta, és aki erre az útra rálép, nem hátrálhat meg. Mert aki az eke szarvára teszi a kezét és hátranéz, az nem alkalmas az Isten országára. Jeremiás könyve arról tesz bizonyságot, hogyan kell harcolnia az Istent követő, hívő embernek önmagával, a saját régi énjével, ahogy Pál mondja: az óemberével – de arról is bizonyságot tesz, és éppen ebben az igeszakaszban, hogy az ember képes legyőzni önnön keserűségeit, megfáradását, bűnét egyszerűen azzal, hogy Istennek mondja el és Tőle várja a segítséget, azt az új életet, amely felett a réginek, a világinak, a gonosznak többé már nincs hatalma.

II.

Most ugorjunk át az Ószövetségből az Újszövetségbe, és azt vegyük sorra, hogy amit itt Jeremiásról olvashattunk, hogyan nyilvánult meg a mi Urunk életében. Állítsuk most egymás mellé magunk előtt Jeremiást és Jézust.

Nos, Jézus Krisztusnak Jeremiással ellentétben nem voltak kétségei, sem a küldetésével, sem Isten igéjével kapcsolatosan. Ő tudta, hogy kicsoda, hogy miért jött és hogy hová kell elérkeznie. És bár látta maga előtt a véres Golgotát, nem esett kétségbe, nem gondolkodott azon, hogy vajon más az Isten akarata az ő életével. Ő sem nagypénteken, sem Pilátus hóhérai között, de még a keresztfán sem mondott olyat, hogy „rászedtél, Uram!”. Az újfordítású Biblia feliratában azt olvashatjuk: Jeremiás kesereg, hogy próféta lett – de Jézus soha nem kesergett azon, hogy a világ Megváltójává kell lennie. Pedig az sokkal nehezebb, mint prófétának lenni! De Ő annyira szeretett bennünket, hogy nem arra nézett, hogy neki mit kell átélnie, hanem arra, hogy nekünk mit ne kelljen átélnünk. És azért adta önmagát váltságul, hogy ne nekem meg a Testvéreknek kelljen belepusztulnunk a bűneink büntetésébe. Olyan jó volna végre megbecsülni a mi Urunk váltsághalálát, mert ha valóban megbecsülnénk, akkor nem szomorítanánk Őt azzal, hogy ragaszkodunk a bűneinkhez, hogy szeretetlenek vagyunk egymás iránt, hogy tétlenül szemléljük, hogyan rohan a világ a kárhozatba, mert mi hallgatunk. A mi igazi megbecsülésünk jele a Neki hálából odaszentelt szolgáló élet.

De arra sem emlékezünk, hogy az Úr Jézusnak kétségei lettek volna Isten igéjével kapcsolatosan. Ő nem kérdezte meg újra és újra az Atyát, hogy „tényleg úgy van az, amit mondtál?” Nem mondta, még csak nem is gondolta, hogy „hiszem, ha látom” – mert Jeremiás valami ilyet várt az Úrtól. Hogy azonnal és látványosan bizonyítson! Ezzel szemben Jézus Krisztus életéből éppen azt tanulhatjuk meg, hogyan lehet nagyon egyszerűen megszólítani a mi Atyánkat, hogyan lehet meghallani az Ő szavát, hogyan lehet megérteni, a szívünkbe zárni, és hogyan lehet azt a mindennapokban megcselekedni, élni általa.

Másodszor – és ez is különbség Jézus és Jeremiás között – Jézus soha nem kesergett amiatt sem, hogy az emberek kinevetik, kigúnyolják vagy üldözik. Ő ezt természetesnek vette, hiszen az Ő kereszthordozása már azzal elkezdődött, hogy emberi természetet öltve közénk jött, bűnösök közé, akik a bűntelent nem tudják elviselni maguk közt – de nemcsak természetesnek vette, hanem szelíden, alázattal el is viselte, sőt, képes volt még hálát is adni érettük. Mert tudta, amit Jeremiás a kesergése között elfelejtett: hogy az Ő szenvedése mások üdvösségévé lesz.

Jézussal szemben is ellenséges volt a világ. Az Ő üzenetét sem tudta megemészteni az ember bűnös szíve. Őt is kivetette magából ez a megromlott emberiség, még az övéi is – ahogyan a János evangéliuma elején olvashatjuk: „Az Ige volt az igazi világosság … a világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg Őt: saját világába jött, de az övéi nem fogadták be Őt”. Ebben hasonlítottak Jeremiással. De abban már nem, ahogyan erre reagáltak! Jeremiásról azt olvastuk, hogy bosszúért kiált: (12.v.) „hadd lássam bosszúdat rajtuk …!” – Jézus Krisztus pedig még a kereszten is azokért imádkozott, akik Őt megfeszítették. Ő nem az Isten bosszúállását, hanem megmentő kegyelmét hozta el nekünk. Ő soha nem rója fel nekünk a bűneinket – hanem megbocsátja! Csak vigyük el azokat egészen a keresztig!

És az utolsó, amiben szintén hasonlítanak – bár nem egyeznek – Jeremiással, az a „mindenek ellenére való engedelmesség”, amely soha nem adhatja föl, soha nem alkudhat meg, soha nem fordulhat vissza. És azért tettem hozzá, hogy hasonlóak bár, de nem egyeznek, mert egyedül Jézus Krisztus töltötte be tökéletesen az Isten akaratát. Ahogyan a csodálatosan szép Krisztus-himnusz a Filippiekhez írt levélben bizonyságot tesz róla: „Mert Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő az Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai (méghozzá szószerint: rabszolgai) formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát és engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” Mindez együtt volt a legtökéletesebb engedelmesség, aminek a jutalmát vagy következményét a továbbiakban így olvashatjuk: „Ezért fel is magasztalta Őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya dicsőségére.” Mert az engedelmesség mindig az Atya dicsőítése.

III.

És végül ugorjunk még egyet térben és időben, az Újszövetség korából a mi korunkba, és Izráel földjéről Vácegresre, és hadd soroljuk el harmadszor is ugyanezeket a jellemzőket, de immáron a mi saját életünkkel kapcsolatosan. Úgy látom, hogy Isten mai hívő népének három nagy betegsége, nyomorúsága és – ki kell mondani – bűne van, ami miatt erőtlen, hiteltelen, és ami miatt nem tudja betölteni a reá bízott küldetést – és ebben a jeremiási igeszakaszban mindhárom benne foglaltatik.

Az első az, hogy Jeremiáshoz hasonlóan mi is tele vagyunk kétségekkel. Nem hiszünk Isten igéjének. Tudom, máris sokan ellenkeznek magukban, hogy ez nem igaz – pedig ha igaz lenne, egészen más lenne az életünk. Mert amikor Isten igéje a bűnről beszél, akkor mi elkezdünk magyarázkodni, hogy az ma már nem bűn, hogy ránk az nem vonatkozik, hogy amit mi csinálunk, az benne sincs a Bibliában, hogy Isten majdcsak megbocsát … Amikor Isten igéje azt mondja, hogy Isten nem lehet közösségben a tisztátalannal, a szentségtelennel, akkor mi azt gondoljuk, hogy velünk azért kivételt tesz … Amikor Isten igéje azt mondja, hogy szeresd felebarátodat, mi hozzátesszük, hogy persze, akit van miért, akitől kaphatok valamit, aki valami hasznot jelent nekem, azt szeretni fogom … Amikor Isten igéje azt mondja, hogy „minden lehetséges annak, aki hisz”, mi kijavítjuk, hogy az még kevés, és talán valami lehetséges annak, aki megdolgozik érte, de a többi ne is reméljen semmit … Amikor Isten igéje azt mondja, hogy az Úr közel, mi mégis úgy élünk, mintha még nagyon távol lenne, és mi nagyon ráérnénk rendezni a dolgainkat Vele is, meg egymással is.

És legalább ennyire nem vagyunk tisztában a saját elhívásunkkal sem. Mert a gyülekezetet nem arra találta ki a Gyülekezet Ura, hogy a benne élők jól ellegyenek egymással, hogy egyáltalán csak benne éljenek, mintha más nem is létezne – a mi küldetésünk az, hogy idebenntről mindig kimenjünk, mert azok, akiknek a mi idebenn lévő Urunkra szükségük van, azok odakinn vannak! Akinek nincsenek kétségei az elhívásával kapcsolatban, az bizonyságtevő, evangéliumhirdető, lélekmentő életet él minden nap.

A másik, ami nagy nyomorúsága és bűne a mai hívőknek, a vácegresieknek ugyanúgy, hogy önmagukkal vannak elfoglalva. Olyan beteg, sebzett az önbecsülésünk: mert bántottak bennünket. Hány sértődött, begubózott, megbántott, haragvó keresztyén testvérünk van közöttünk is? Hányan nem tudnak megbocsátani és nem tudnak bocsánatot kérni? Miért van, hogy csak arról tudunk bizonyságot tenni egymásnak, hogy milyen keserűséggel vagyunk tele, hogy mi vagy ki nem tetszik nekünk? Mennyi panasz, keserűség, csalódás, gyűlölet tölti meg a mi kegyes, hívő szívünket, amiket nem tudunk elengedni.

Pedig még csak nem is az ellenség bántott. Még csak nem is a hitetlen, istentelen világ gúnyol: egymást őröljük fel. Mert amikor a két malomkő között nincsen búza, az a két kő csak egymást őrli, míg szét nem robbannak. Ilyen az a gyülekezet, amelyik bezárkózik az imaháza négy fala közé, és csak önmagával van elfoglalva, de missziója, evangéliuma, amit hirdetne, nincsen.

És a harmadik, mindezeknek a gyökere: hogy az a mindenekben való hűséges és megalkuvás nélküli engedelmesség, ami mind Jeremiásra, mind az Úr Jézusra jellemző volt – ránk nem jellemző. Mert a mi engedelmességünk legtöbbször csak addig terjed, amíg mások látják. Vagy amíg nem kerül túl nagy áldozatba. Vagy amíg hasznunk származik belőle. – De amikor már meg kell tagadnunk önmagunkat, amikor talán a legdrágábbat kellene feláldoznunk miatta – amit ha feláldoznánk, rögtön kiderülne, hogy nem is volt a legdrágább, csak mi ragaszkodtunk hozzá görcsösen – amikor az, amit tennünk kell megalázó, egyhangú, már százszor megtettem, százegyedszer is meg kell tennem, amikor senki nem látja és senki nem fogja megköszönni – akkor rendszerint elfogy az engedelmességünk. És nem engedelmeskedünk, amikor elhallgatjuk Isten örömhírét ebben a világban, ebben a faluban, amikor a szavaink mások, mint az életünk, amikor nem akarunk megbékülni, szeretni, szolgálni, szólni – és Testvéreim: ez bűn, amiből meg kell térnünk! És hogy megtértünk, az abból fog kiderülni, hogy holnaptól kezdve más lesz az életünk. Másképp leszünk itt az imaházban.

Nekünk nem Jeremiásra, hanem Jézus Krisztusra kellene hasonlítanunk – de hogyan lehetséges ez? Úgy, ahogyan az előbb felolvasott Krisztus-himnusz elkezdődik: mert mielőtt Pál belekezdene az Úr Jézus dicsőítésébe, mielőtt lefestené, hogy milyen volt az Isten Fia – azelőtt azt mondja: ez nem csak Róla fog szólni! – ugyanez az indulat legyen bennetek is! Figyeljetek, mert ami el fog hangozni, azért hangzik, mert nektek ilyenekké kell lennetek. Hiszen csak akkor lesztek valóban keresztyének, krisztusiak, ha az Ő indulata, az Ő élete él majd bennetek. És hogy él, az abból derül ki, hogy Hozzá hasonlatosak lesztek. Mások fognak Hozzá hasonlítani benneteket, az nem elég, ha csak magatok mondjátok.

„Ugyanaz az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban volt …” – de hogyan legyen bennünk ez az indulat? Úgy, hogy elkezdünk hinni Istennek és az Ő igéjének. Nem mi értelmezzük úgy, ahogyan nekünk kényelmes, hanem engedjük, hogy Ő magyarázza azt a mi szívünkben az Ő Szentlelke által. És mi ha megértettünk valamit, akkor rögtön elkezdünk engedelmeskedni neki. Nem számolgatunk, hogy megéri-e vagy sem, hanem cselekszünk: úgy, ahogy Ő mondta. És ha Ő azt mondja valamire, hogy bűn, akkor én nem szépítgetni akarom, hanem megvallani és elhagyni. Ha azt mondja, hogy menj, akkor nem kifogásokat keresek, hanem veszem a kabátom és máris indulok. Mert minden perc késlekedés csak a távolságot növeli köztem és az Úr között. És ha Ő azt mondja – márpedig mondja mindnyájunknak – hogy szólj, akkor nem kezdek el szabadkozni, hogy ugyan mit is mondhatnék, mert Istennel közösségben lesz miről beszélni, Ő a szánkba adja még a szavakat is. És megnyitja az ajtókat, a lehetőségeket, a szíveket az előtt, aki így akar engedelmeskedni Neki.

Ez viszont azt fogja eredményezni, amit Jeremiás és Jézus életében is: hogy sokan elfordulnak tőlünk. De most már a hitünk miatt! Mert a mi Istennel való közösségünk, a mi feltétlen engedelmességünk vádolni fogja a bűnösöket. És az vagy kigúnyol, elüldöz – vagy megtér. És aki rendületlenül engedelmeskedik az Ő Urának, annak a környezetében inkább megtér, mert kívánatos lesz az az élet, amit én élek az én Istenem közelében. És lám, így szavak nélkül is misszió az életem – csak teszem a dolgom, végre azt, amit az Úr bíz rám, és az Ő szeretete, öröme, békessége, bölcsessége kiárad belőlem. Az ilyen ember más, mint amilyen volt, és más, mint amilyenek a környezetében vannak. Az ilyen ember valóban „krisztusi” – mert mialatt ő hitt az Istennek, az igének, mialatt elkezdett csendesen de állhatatosan engedelmeskedni, a Szentlélek átformálta az életét, a gondolatait, az indulatát olyanná, amilyen a Krisztus indulata volt. És itt érkeztünk vissza oda, ahonnan elindultunk az imént: aki elkezdi gyakorolni, hogy ugyanaz az indulat legyen benne, mint ami a Krisztus Jézusban volt, abban végül ugyanaz az indulat lesz, mint ami a Krisztus Jézusban volt. Isten így egészíti ki a 100%-os emberi akarást és engedelmességet az Ő 100%-os felülről való, isteni kegyelmével és munkájával.

Egy misszionárius Indiában kisgyermekeket tanított a vasárnapi iskolában, és egy alkalommal nagyon színes szavakkal ecsetelte, hogy milyen is volt az Úr Jézus természete és indulata. És amikor megkérdezte, hogy ki ismeri a Őt, az egyik kisleány felpattant: „Én ismerem, ott lakik az utcánkban!” – Valaki egy egyszerű, poros kis indiai falucskában tudott úgy élni, hogy mások „összetévesztették” Jézussal. Isten embere volt, mint ahogyan Jeremiás is Isten embere volt, és bár itt keserűen panaszkodik, de ez a mindenek-ellenére-való engedelmessége legyőzte a csalódását, begyógyította a lelki sebeit és új erővel töltötte meg. Mert az engedelmesség mindig ezt végzi el az ember szívében és életében.

Ha szeretnénk azt, hogy mi is annyira hasonlítsunk a mi Urunkra, hogy azt mások is észrevegyék, kezdjünk el engedelmeskedni, és ne hagyjuk abba egyetlen pillanatra sem többé. Mert ez az, ami rajtunk múlik, Isten pedig megadja hozzá az Ő vezető, tanácsoló szavát, a megtartó kegyelmét, az hozzá való erőt, a benne való örömöt és ráadásként az engedelmességünk gyümölcsét is áldásul. Aki el akarja fogadni Tőle mindezt, aki Őt magát akarja magához közel engedni, az mondja el most személyesen Neki, és az ámen után éljen az imádsága szerint.