ALAPIGE: Jób 19:25-27

 Kedves Testvéreim az Úrban!

Ma esti elmélkedésünk alapigéje nem a szokványos húsvéti textusok közül való. Egyáltalán, húsvétról prédikálni ószövetségi ige alapján enyhén szólva is furcsa. Visszanéztem a Bibliaolvasó vezérfonalainkat, és utoljára 1993-ban volt ószövetségi húsvéti ige a Zsoltárok könyvéből. Ha azonban hiszünk a mi Urunknak, aki nem lecserélni és eltörölni jött az Ószövetséget, hanem betölteni, ha emlékezünk a sok-sok próféciára, amelyek a Messiás életéről, haláláról és feltámadásáról szólnak, ha számba vesszük Krisztus Urunk előképeit, akkor még meg is lepődhetünk azon, hogy mennyire egyoldalúan prédikálunk és gondolkozunk a feltámadásról. Mintha az első húsvét előtt erről senki nem is tudott volna semmit.

Nos, lássuk, hogyan tesz bizonyságot a Szentírás valószínűleg legősibb könyve a húsvéti evangéliumról. Három nagy fejezetre osztottam el a mondanivalót: először ereszkedjünk alá Jóbbal együtt a sírba, hogy érzékelhessük, mit is jelent a halál. Azután a második, legtekintélyesebb részben tekintsünk fel a vigasztaló próféciára, ígéretre és számunkra már átélt valóságra, a feltámadásra, amit Jób ebben a felolvasott igeszakaszban fogalmaz meg; és végül tekintsünk bele az előttünk álló dicsőséges és boldog jövendőbe.

I.

Szálljunk alá tehát a sír világába, és csupán néhány gondolat erejéig vegyük számba azt, amit a halálról tudhatunk.

Íme, csak amiről Jób nyomorúsága és próbája bizonyságot tesz:

A halál ellene mond az élő teremtmény természetének. Aki él és egészséges, az nem akar meghalni. Ezzel vádolja a Sátán is Jóbot a könyv elején, amikor azt mondja Istennek: „Nyújtsd csak ki a kezed és tedd rá csontjaira és húsára, majd káromol még téged!” Az élet lázad a halál ellen, nem tud abba beletörődni. Ma mindenki azt mondja, hogy a halál természetes velejárója az életnek. Ezzel szemben a Biblia azt mondja, hogy éppen nem az életnek, hanem a bűnnek a velejárója. Egyáltalán nem természetes az ember számára, aki halhatatlannak teremtetett, és a halál csak átok rajta, bűneinek büntetése! Ha az lenne, ugyanolyan nyugalommal vennénk tudomásul, mint a születést.

A halál ellenség. Megkeseríti az életünket. Betör a gondolkozásunkba. Kérdőjeleket támaszt, félelmet és reménytelenséget szül. Ellenség, mert megrabol bennünket. Elveszi tőlünk azokat, akik számunkra kedvesek voltak. Ellenség, mert egyszer bennünket szakít ki abból a közegből, abból a közösségből, abból a szolgálatból, ahol addig álltunk. Ellenség, mert elveszi a nyájtól a pásztort, a gyermekek fölül az édesanyát vagy a szülőktől a gyermeket, sőt, a halottaktól is elvesz mindent: semmit nem vihetnek magukkal. És a halál ellenség, mert jövetelét sokféle fájdalom és nyomorúság előzi meg és kíséri.

Jób fekszik a hamuban, átkozza a születése napját is, mert közel érzi magához ezt a nagy ellenséget.

Testvéreim, most a feltámadás ünnepén hadd kérdezzem meg (újra): mi lenne velünk feltámadás nélkül? Ha a halál, ez a legnagyobb ellenségünk nem töröltetett volna el? Ha nem lennénk bizonyosak afelől, hogy Krisztus valóban feltámadt, és utána mi is feltámadunk majd? Micsoda félelmes űr tátongana az életünkben, a hitünkben, a reménységünkben? – Jób nem látta még a feltámadás napját: de hitte, hogy meg fogja látni! Számára még nem volt húsvéti bizonyságtétel, ő nem találkozhatott az emberré lett Jézussal, nem is olvashatta Máté evangéliumát sem – Isten azonban gondoskodott arról, hogy ne maradjon húsvéti reménység nélkül. Jób lélekben láthatta a húsvéti csodát, és még mielőtt megtörtént volna, azelőtt ujjongott: „Tudom, hogy él az én Megváltóm … és testemben látom meg az Istent.”

II.

Testvéreim, ami most következik, csodálatos bizonyságtétele az Ószövetségnek. Tessenek abba belegondolni, hogy Jób könyve valószínűleg előbb keletkezett, mint Mózes könyvei. És mi az Ószövetségről leginkább Mózes könyvei miatt úgy gondolkozunk, hogy az a törvény szövetsége, amelybe a kegyelemből való megváltás nem igazán fér bele: az kifejezetten újszövetségi téma. Nos, amit itt Jób elmond, az a Szentírás legelső „Krisztus-himnusza”: olyan csodálatos foglalata a Megváltóba vetett hitnek, ami joggal beillene bármelyik páli levélbe is. Csak olvassunk a sorok között is, és egyetlen mondat egyetlen szavába belefér szinte az egész Újszövetség is: időben már rögtön a Biblia kezdetén.

„Tudom, hogy az én Megváltóm él!” – Megváltó: az eredeti héber szó egészen pontosan azt jelenti: „rokon-kiváltó”. Hadd mondjam ki úgy is, ahogyan Jób kimondta: „Goél”.

A Goél kötelessége volt a szegény rokon helyett kifizetni a váltságpénzt, ha az eladósodott. – Óh, mennyire újszövetségi kép: Krisztus a keresztfára szegezte a mi adóslevelünket, kihullott vére elfedezte a tízezer tálentumnál is nagyobb tartozásunkat, amit bűneinkkel halmoztunk fel és amit mi magunk soha vissza nem tudnánk fizetni. Ő eleget tett Isten igazságos ítéletének a szegény, erőtlen, bűneivel küszködő nyomorult földi rokonai helyett: helyettem és a testvérek helyett is.

Azután a Goél kötelessége volt visszavásárolni az örökséget, ami idegen kézre került. – Igen, nekünk is volt csodálatos örökségünk, volt egy édenünk és benne az Istennel való egészen bensőséges közösségünk: de a Sátán elrabolta tőlünk. Az ember bűnbe esett, és az öröksége elzáratott előle. De az ember Fia élete, váltsághalála és feltámadása által visszavásárolta számunkra ezt az elrabolt örökséget: az Istennel való személyes kapcsolat immár ismét az osztályrészünk lehet, és Éden helyett mennyországot készített számunkra a mi Urunk, olyan örökséget, amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve el nem gondolt.

De egy harmadik, nagyon fontos kötelessége is volt ennek a Goélnak: neki kellett bosszút állnia rokona haláláért, neki kellett legyőznie a rokonát legyőzőt. Jézus ugyanezt teszi a halállal, ami a mi legnagyobb ellenségünk. Legyőzi és a maga uralma alá veti: ettől kezdve a halál már Isten szolgálatában áll. – Egy holland írónak van egy különös novellája, amelyben leírja, hogy egy lelkész egy hívő gyülekezeti tagjának ágya mellett találkozik a halállal, és elbeszélget vele. Nézi a haldokló szelíd, félelemtől mentes, sőt, az örömtől sugárzó arcát, és megkérdezi a haláltól: Mondd halál, te tényleg ugyanaz volnál, akitől mindenki annyira retteg, a félelmetes nagy kaszás? Mintha egészen megváltoztál volna, mintha nem is pogány, hanem keresztyén lennél, mintha nem is ellenség, hanem barát, útitárs volnál …! – Így felelt neki a halál: Hát nem tudod, hogy én vagyok Krisztus legelső megtértje? Én, a halál voltam az első, aki térdet hajtottam Krisztus előtt, amikor el kellett bocsátanom Őt kötelékeim közül, pedig még soha senkit azelőtt ki nem engedtem a markomból. Akkor húsvét hajnalán, amikor Ő kilépett a sírból, én leborultam és imádtam Őt. és azóta az Ő szolgája lettem. – Íme, Jób Goélja, a mi Megváltó Urunk legyőzte a halált!

Jób igazi reménysége, hogy ez a Goél, az ő Megváltója: él! Már akkor is élt, és már akkor is Megváltója volt a megváltásra szoruló embernek! És ma is él, hogy Megváltója, ilyen rabságból kiváltója, az örökségét visszaadója, a halálból megszabadítója legyen mindannyiunknak. Jób evangéliuma, a húsvét örömüzenete: Jézus él! És itt van az Ő Lelke által közöttünk, április ötödikén este, Kétegyházán: a feltámadott Jézus Krisztus itt és most megszólítható, Ő kész válaszolni, kész a bűneinket megbocsátani, kész az Ő életét velünk megosztani – bár mindnyájan találkoznánk ma ugyanazzal, akivel Jób is találkozott az ő megpróbáltatása idején sok-sok évezreddel ezelőtt.

És még egy nagyon fontos szót hadd emeljek ki Jób bizonyságtételének legelejéről: „Tudom, hogy él …” – Nem csak „talán” él, hanem szilárdan meg vagyok győződve róla, hogy igenis él, ma is él, és számomra is él.

Testvéreim, annyira más lehetne a mi életünk, ha bennünk is ez a megingathatatlan bizonyosság élne, hogy tudom, hogy az én Megváltóm él! Mennyivel nehezebb volna a kísértőnek megcsalnia bennünket, ha ez mindig ilyen valóságosan élne bennünk. – És hadd mondjak el ezzel kapcsolatosan valamit. Mi, protestáns emberek nem tudunk egyetérteni katolikus vagy ortodox testvéreinkkel, akik mindenféle szent freskókkal és ikonokkal bástyázzák körbe magukat. Ennek ellenére én nagyon szeretnék egy Krisztust ábrázoló ikont a szobám falára kitenni. Egyedül Jézus szemei miatt: hogy egyetlen pillanatra se felejthessem el, hogy Jézus néz és lát minden pillanatban. Számtalanszor megtapasztaltam már, hogy amikor éreztem Jézus közvetlen közelségét, amikor magam előtt láttam az Ő arcát, ahogyan néz engem, egyszerűen nem tudtam vétkezni, mert mertem vétkezni. Amikor viszont elbuktam, utána mindig eszembe jutott, hogy ez azért történhetett meg, mert most elfeledkeztem arról, hogy Jézus ezt is látja. Tessenek kipróbálni, lehet-e Jézus jelenlétében vétkezni? Ezért volna olyan jó mindig ilyen szoros kapcsolatban lenni az Úrral, ekkora bizonyossággal kimondani, mint Jób, hogy „tudom, hogy él az én Megváltóm!”

III.

És elérkeztünk a harmadik fejezethez, néhány fénysugarát próbáljuk meg visszatükrözni az előttünk álló mennyei ragyogásnak.

Azt mondja Jób: „Utoljára még porom felett megáll …” Húsvéti hitvallás ez, Testvéreim, de mennyi sok évvel húsvét előttről? Bár lenne ilyen hitvallásunk nekünk, húsvét után élőknek is! Négyszeres ez a hitvallás, lássuk hát egy-egy mondatban:

Az első, amit Jób lát lelki szemeivel: az Úr Jézus első eljövetele, amikor valósággal vérét adja az övéiért. Megáll a porom felett, mert a Mindenható, Izráel legnagyobb Goélja emberré lesz érettünk való szeretetében. Jób már itt kimondja azt, amiért Jézust a zsidó főpapok megfeszítik: hogy a Teremtő a teremtményei közé jön, hogy az Ige testté lesz, hogy a Megváltó a Magasságos Isten Fia, sőt, hogy a Megváltó, a Fiú az Atyával egyenlő. Íme, a Szentháromság kezdete már Jób könyvében!

De ebben a boldog ujjongásban látja Jób már a második eljövetelt is: a feltámadás idejét is, amikor az Élet Ura megáll valamennyiünk pora felett, hogy új életre hívja a holtakat.

Harmadszor Jób úgy látja a Megváltót, mint aki „megáll” az ő pora felett. Megáll, mint győztes hadvezér az ő elesett katonái felett. De itt a győztesen van a hangsúly!

Negyedszer pedig azt mondja Jób: „Meg fogom látni Istent …” – ez a mennyország lényege! Immáron nem hit által, hanem valóságosan megláthatjuk Őt, színről-színre állhatunk Előtte! Jézus istenfiúi méltóságát kapjuk örökségül, és vele együtt egy olyan új kapcsolatot az Istennel, amit most elképzelni sem tudunk.

Íme, kedves Testvéreim, Jób könyvének húsvéti üzenete.

Egy történet maradt a legvégére: egyszer egy kisleány nagy vendégségben süteményeket kapott, és nagyon finomak voltak. Egyszer csak azt látták, hogy kinn a konyhában egy nagy zacskót tart, és éppen azt kéri a házigazdától, hogy tegyen a zacskóba egy pár darabot ezekből a finom süteményekből. Megkérdezték tőle, hogy miért, talán tartalékolni akar? Azt mondta erre a kislány: Nem, hanem van otthon egy csomó kis testvérem, nekik szeretnék vinni …

Tudunk-e mi így gondolkozni az evangéliumról, és tudunk-e mi így belevágni a hétköznapokba ez után a kétnapos húsvéti ünneplés után: hogy amit itt kaptunk, azt tovább adjuk másoknak is. Hogy a mi feltámadott és élő Urunk másokat is éltető Úrrá lehessen általunk. Ha így lesz, nem volt hiábavaló a mi ünneplésünk és istentiszteletünk. Ámen.