Úrvacsorai istentisztelet

ALAPIGE:  1Kir 19:1-8

“Amikor Aháb elmondta Jézabelnek mindazt, amit Illés tett, és hogy a prófétákat megölte karddal, Jézabel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt. Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét, és elérkezett a júdeai Beérsebába. Legényét otthagyta, ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: Elég most már Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj fel és egyél! Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt. Az Úr angyala másodszor is visszatért, megérintette és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted! Ő felkelt, evett és ivott, és annak az ételnek erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig.”

János 6:48-51

(Jézus mondja:) “Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.”

Kedves Testvéreim! Istenünk Igéje most Illés életének egy epizódját hozta elénk, és ezen a történeten keresztül ma valami nagyon fontosat akar felfedni előttünk és mélyen a szívünkbe vésni.

Illés életével Isten példát állít elénk. Példa lehet egész élete, az Úr iránt való hűsége, de most ennek a gazdag és tartalmas életnek egyetlen napját – méghozzá nem is túl fényesen induló napját – vizsgáljuk meg, mert Urunk üzenete Illés eme nehéz napján keresztül szól, hogy ahogyan őt, bennünket is átformálhasson, és átsegíthessen a próbákon és veszedelmeken.

De miről is szól ez a történet?

Illés éppen csak győzött a Kármel hegyén, megölte a Baál papjait, Jézabel kegyenceit, Isten hatalmasan és dicsőségesen mutatta be Izráel népének, hogy egyedül Ő az Isten, Ő az Úr. Megdicsőítette önmagát szolgája által. De Jézabel bosszút esküdött – és Illés rémülten menekül. Figyeljük meg: amíg Illés az Úrra nézett, amíg Vele és Benne élt, Neki engedelmeskedett, még ha emberileg kilátástalannak is tűnt az engedelmesség – addig élt, addig életének volt célja, volt értelme és volt gyümölcse! De amikor elfordította tekintetét Istenről, és önmagára nézett, a veszedelemre nézett – összeomlott.

“Az Úr az én erősségem …” – írja a zsoltáros. Illésnek is az Úr volt az erőssége, amikor szárazságot prófétált, amikor feltámasztotta a seraptai özvegy fiát, amikor lekaszabolta a pogány papokat – Illés erős volt hitben, erős volt cselekedetben – mert az Isten megerősítette. De mist nélküle csak nyöszörög a pusztában. Élete elvesztette értelmét, mert csak azt látta, hogy ő mit tett, mit nem tett, hogy mennyit ért, amit tett – de nem látta az Isten hatalmát, hogy az Isten mit tett – nem látta az Isten dicsőségét ezekben a tettekben. Elnézett Istene mellett – önmagára.

Nem ismerős ez a kép? Erőlködünk, próbálkozunk hitben, boldogságban élni, próbálkozunk szeretni, adni, szolgálni – és sokszor egyszerűen nem megy. Sokszor üres, tartalmatlan a beszédünk, a reményünk, az életünk. belebukunk, belefáradunk, visszafordulunk, elfeledünk és elhagyunk dolgokat, amik addig fontosak voltak, amik ránk bízattak, embereket, akik ránk bízattak – szóval nem megy.

De miért nem megy …?

Talán túl egyszerű választ találtam, de ha eddig nem tudtuk, jegyezzük meg: a legnagyobb dolgok mindig a legegyszerűbbek! Nos, miért nem megy …? Azért, mert üres hassal – üres lélekkel nem lehet dolgozni, de még élni sem! Igen erről lesz most szó, a kenyérről, a táplálékról, a forrásról – Jézus Krisztusról.

Ezt mondja alapigénkben az Úr Jézus: ” Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.”

Már az ószövetségben is Isten kegyelme és szeretete volt az a kenyér, amely megerősítette az elgyengültet, amely életet adott a halálosan kimerültnek. És nézzétek, mit tesz Isten ezzel a kimerült, megfáradt Illéssel? Olyan egyszerű és életszerű: megetette őt. De nem annak a pogácsának volt csodatévő ereje – hanem annak, hogy egyenesen a “mennyből szállott alá”!

“Nem csak kenyérrel él az ember …” – mondotta az Úr Jézus a kísértőnek. De miután kimondta azt is, hogy “én vagyok az élet kenyere”, én most azt mondom: mégis csak kenyérrel – ezzel a kenyérrel – ÉL, élhet az ember! Mert mással nem tud! Mással vagy enélkül nem életképes! Mással vagy enélkül – halott! Szüksége van arra a kenyérre, amely testének erejét fenntartja – de még nagyobb szüksége van arra a lelki kenyérre, amely már nem a biológiai léthez szükséges, hanem ahhoz, hogy ÉLNI tudjunk, és az ÉLETET másoknak továbbadni. Életet – igen, az örök életet, a Krisztusba rejtett életet – mert csak ez nevezhető valóban életnek. Isten kegyelme, hogy van ez a kenyér … a mi életünk erőtlensége, hitünknek, bizalmunknak gyöngesége pedig az, hogy oly sokszor kell koplalnunk a megterített asztal mellett, mert mégsem kell ez a kenyér! Nem kell MINDIG – és nem kell MINDENHEZ! Vagy nem kell az EGÉSZ – beérjük csak morzsákkal … De megint csak Isten kegyelme az, hogy mégsem veszi el tőlünk, előlünk az ételt, amit mi csak piszkálgatunk, kóstolgatunk, hanem megáldja azt a kicsit is; és adja, kínálja a többet, hátha egyszer végre belátjuk, hogy mennyire más lehetne az életünk, ha elfogadnánk ezt a kenyeret, úgy, ahogyan Ő adja; mennyire más lehetne az életünk, ha odaszentelnénk Istennek azt, ami Őt illeti: az életünk egészét, nemcsak egy részét – pedig akkor megláthatnánk azt is, hogy nem nekünk kell küzdenünk, erőlködnünk, izgulnunk a sikerért, hajszolni a boldogságot és a boldogulást – mert mindezt megteszi Ő bennünk és általunk, mert szeret, és mert azt szeretné, hogy “életünk bővölködjék”.

Testvéreim! “Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr!” – érezzétek és lássátok meg, hogy Ő valóban ÉL-SHADDAI: az “Isten, aki mindenre elég”! És ehhez nem kell mást tenni, mint ha meg van terítve az asztal – én nemcsak most, de minden nap az Igében, az imádságban, a csendességben Istenünk terített asztala vár – NE MENJ TOVÁBB, AMÍG NEM LAKTÁL JÓL! Soha ne érd be morzsákkal, soha “ne hagyj maradékot” az Úr Jézusból! Mert nem azért halt meg helyetted és érted a kereszten, hogy te csak ráérősen, kényeskedve vagy közömbösen piszkálgasd az üdvösséget! Hadd fejezzem be ezzel, bár nagyon emberi a fogalmazásom: becsüljük meg azt az Istent, aki kenyérré lett, hogy bennünket táplálhasson, hogy nekünk életet adhasson! Becsüljük meg és fogadjuk el – mert e kenyér Krisztus érettünk megtöretett teste, a bor Krisztus érettünk kiontott vére – maga az ÉLET. Ámen.

Imádkozzunk.