ALAPIGE: 2Mózes 19: 10-11

„Akkor így szólt az Úr Mózeshez: Menj a néphez, és rendeld el, hogy ma és holnap szenteljék meg magukat, és mossák ki a felsőruhájukat. Legyenek készen harmadnapra, mert a harmadik napon leszáll az Úr az egész nép szeme láttára a Sínai-hegyre.”

Ez a néhány sor, illetve még az ezt követők is bevezetésül szolgálnak, előkészületül valami „nagy dologhoz”. Amikor elhangoztak ezek a mondatok, Izráel népe a Sínai-hegy lábánál az Úrral való találkozásra készült. És most, mi szintén az Úrral szeretnénk találkozni, ugyanazzal az Úrral, hiszen azért jöttünk ide, az Úr házába, Isten-tiszteletre. Akkor Isten a tízparancsolatot adta, azt a törvényt, azt a szövetséget, amely szerint Izráel népének élnie kell. És ma, az Újszövetség népe ugyanazért jön Isten színe elé: hogy megtudja az Úr akaratát, életét, cselekedeteit, jelenét és jövőjét illetően. Most nem kürtzengés, tűz és füstfelhő képében szól az Isten, hanem Szentlelkével egyszerű embereken keresztül, a Biblián keresztül, a hirdetett ígén keresztül. Tehát az alapszituáció akkor és ma ugyanaz: van egy nép, vannak emberek, akik Isten színe elé készülnek, akikhez az Úr szólni akar, akiknek meg akarja mutatni akaratát, a menny felé vezető utat vagy annak az útnak éppen aznapi szakaszát; akikkel közösséget akar vállalni, szövetséget akar kötni illetve szövetséget akar megújítani. De mielőtt ezt megtenné azt mondja: szenteljétek meg magatokat! Mert az Istennel való közösségnek ez az előfeltétele: szenteljétek meg magatokat! Erről szeretnék szólni ma, ezt szeretném kibontani előttetek és a szívetekbe vésni, mert ez a kezdet, a bevezetés az Isten közösségébe. És bizony sok-sok ember azért szenved az Isten színe előtt, ha egyáltalán odajut, mert éppen csak „beesne” az Úr királyi széke elé, készületlenül, bejelentetlenül, úgy, hogy gyakran azzal sincsen tisztában, hogy ki előtt áll! Mert hányan panaszkodnak – vagy ha nem merik hangosan kimondani, gyötrődnek a szívükben – hogy nem kapnak választ az imádságaikra, mert nem szól hozzájuk a Biblia, az igehírdetés, hogy nem kapnak semmit, hogy nem hallják, nem látják az Istent! De vajon van-e jogunk csodálkozni, ha formális, lélektelen imádságainkra nem jön válasz, ha a fogmosás és reggeli között „lezavart” csendességünkben nem szól hozzánk az ige, ha az utolsó pillanatban beesünk az imaházba és úgy érezzük, mintha észre sem vennének! Van-e jogunk csodálkozni, felháborodni, duzzogni azon, hogy az Isten így – és most ez a minőségjelző a hangsúlyos: így – nem vállal közösséget velünk? Hogy lehet ez …?! Pedig egyszerű a válasz, tudod te is, testvérem, csak sokszor nehéz, egyenesen kínos beismerni: az Isten szent! És nem az a baj, hogy te meg én nem vagyunk szentek. Hanem az, hogy bizony sokszor nem is akarunk azzá lenni! Hányszor fordul meg a fejünkben- szívünkben, ha valamit tenni kellene Istenért, ha szeretni kellene, megbocsátani kellene, ha áldozatot hozni kellene – és nehéz! ’Uram, ezt inkább most hagyjuk … Ne haragudj, de nem megy, egyszerűen semmi kedvem nincs hozzá … most még jó így … aztán meg majdcsak lesz valahogy … Hiszen nagy a te kegyelmed … ’ – És akkor a bűnös ember, aki csak a bűnét mentegeti, még meg is magyarázza, ki is oktatja az Istent. A szentet! Rejtegeti a bűnt, akárcsak egyet is, azután föl van háborodva, mert nem hallja az Isten szavát és nem érzi az áldásait!

És hány ember készül ilyen szentségtelen szívvel és élettel az Úr elé, a szent elé! Hány ember mocskolja naponta az Úr nevét az ilyen szentségtelen élettel! Mert ha azt mondom magamról, hogy keresztyén ember vagyok, de az életem nem keresztyén, nem krisztusi, akkor hiába veszel fel Isten nevét, és meggyalázom Krisztust. Hazuggá teszem Őt! Mert hamis bizonyságot teszek róla az életemmel. Ó bár ránk zúdulna ez a felelősség, Krisztus terhének ez a súlya, mennyivel másként élnénk, mennyivel más volna az egész keresztyén világ vagy csak a gyülekezetünk élete!

Ember, készülj Istened elé! Nem az a baj, hogy gyenge, erőtlen vagy, hogy mocskos a ruhád és az életed, hanem az, hogy rejtegeted ezt, takargatod Isten és az emberek előtt. Hogy odaállsz az Isten elé bűnösen, de nem azért, hogy a bűneidet letedd, hogy bocsánatért könyörögj – hanem az áldást kéred, a vezetést kéred, a problémákból való kiutat keresed, másokért imádkozol, minden mást akarsz, csak azt nem, hogy szent legyél! Azután pedig elmész, ugyanazokkal a bűnökkel és terhekkel, amikkel jöttél! Mert hányszor mész el egy-egy imaóráról, istentiszteletről, csendességről, ahogyan odamentél? Mintha Isten, az ő kegyelmével, szabadításával nem lett volna ott? Vagy csak nem találkoztál vele …? Hadd emlékeztesselek, a megtérés nem csupán odafordulás Istenhez, hanem egyben – sőt, azt megelőzően – elfordulás a bűntől! Bűnöket takargatva, bűnöket megtűrve, a bűnt választva nem lehet Istenhez közeledni! Mert az Isten szentsége nem engedi meg, hogy közösségben legyen a bűnnel! És vagy a bűn hal meg, vagy az Isten vonul el! De jaj annak, aki tudatosan, előre megfontoltan a bűnét választja vagy megtartja!

Barátom, testvérem! Egyszerű kérdést intézek most tehozzád, de amennyire egyszerűt, olyan komolyat: mondd, szükséged van-e Istenre? Szükséged van-e Jézus Krisztusra? Úgy, mint Úrra és Királyra, aki egyedüli vezetője akar lenni életednek. Úgy, mint Szentre, aki nem lehet közösségben a bűnnel, tehát te sem lehetsz közösségben a bűnnel, mert Őt követed. Úgy, hogy ez a választás meghatározza egész életedet, a gondolataidat, a szavaidat, a tetteidet, mert semmit nem akarsz ezután, csak ami Őelőtte kedves és Őt dicsőíti. Szükséged van-e így Krisztusra? Akarsz-e így a színe elé lépni és a színe előtt élni? Ha nem – menj el! Állj föl bátran, vállald a döntésed, mert minden további szó, amit hallgatsz, csak ítéletet jelent számodra. De ha igen – szenteld meg magad! Ezt üzeni most Isten az ő Szentlelkén keresztül: Ember, készülj Istened elé és szenteld meg magad! És hadd adjunk képletes jelentéstartalmat ennek az ószövetségi felszólításnak: szenteld meg – azaz válaszd el Isten számára bensőd, a szívedet, a gondolataidat, az indulataidat, az akaratodat – és „mosd ki felsőruhádat” – azaz szenteld meg a külsődet, azt, amit látnak belőled az emberek: a beszédedet, a munkádat, a magatartásodat, az arckifejezésed … Szenteld meg magad – vagy pontosabb, ha úgy fogalmazunk: engedd, hogy Isten megszenteljen téged! Jézus Krisztus azért halt meg a golgotai kereszten, hogy te szent lehess! (Idáig de sokan eljutnak!) De föltámadt – hogy föltámadhasson benned, hogy élhessen benned, hogy ezt a szentséget immáron belülről munkálja benned – igen, ez az evangélium, az örömhír! És akkor ez a felszólítás, hogy „készülj Istened elé!” már egészen új jelentéstartalmat kap: annak a halál utáni, dicsőséges találkozásnak a váradalmát és reménységét, amelyben megkezdődik a valóságos örök élet, a Szent Istennel közös leplezetlen, árnyék nélküli ragyogásban fénylő élet, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív el nem gondolt. Mert ezt készítette el az Isten az őt szeretőknek! Ez vár ránk az Ő jelenlétében, s ebből kaphatunk már itt e földön is a vele való közösség áldásaként. Hadd hangozzék fel hát utoljára: Ember készülj Istened elé, mert Ő nagyon vár, mert Ő nagyon szeret téged és azt szeretné, hogy ezt te is tudd, mi több, te is megtapasztald egy egész örökkévalóságon keresztül! Ámen.