ALAPIGE: Lukács 7:18-23

Olvasandó még: Ézsaiás 61:1-2

Kedves Testvéreim!

Az első ádventi vasárnapot ünnepelni jöttünk össze, és ránk köszönt ennek az ádventnek a legjellegzetesebb alakja: Keresztelő János. És most az ő kérdésén, vívódásán, és a neki adott válaszon keresztül akar formálni bennünket a mi Urunk, hogy ebben a nagy várakozás időszakában felkészülhessünk a Jézus Krisztussal való végső találkozásra.

Először azokhoz szeretnék szólni, akik annyi mindent várnak, de az Üdvözítőt nem. Azután azokhoz a keresőkhöz, akik már azt kérdezik: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy valaki mást várjunk?” És végül a mai Keresztelő Jánosokhoz, az Úr mai szolgáihoz, és a szolgálatban talán megfáradtakhoz szeretnék fordulni. És közben maga az Úr Jézus fog bemutatkozni, kitárulkozni előttünk, hogy megismerhessük, hogy helyesen ismerhessük Azt, akit ebben az ádventben várunk.

I.

Az ember örökös váradalomban él.    Ez hozzá tarozik a mi életünkhöz. Úgy lettünk megteremtve, hogy mindig előrefelé tekintsünk, mert érezzük, tudjuk azt, hogy az életünknek valahová el kell érnie, valahol be kell teljesülnie. Mindenki vár valamit vagy valakit, és ez a váradalom határozza meg az életét.

Nézzünk körbe a világban, de talán körbenézhetünk itt az imaházban is: vannak, akik azt várják, hogy legyen szebb a holnap. Hogy nőjön az életszínvonal (a sajátunkkal az élén), hogy mindegy, milyen forrásból, csak dőljön a pénz. Van, aki a sikert várja, az elismerést; van aki a hatalomra jutásra vár; van, aki arra vár, hogy szeressék és tiszteljék. Várjuk a harcok helyett a békességet, az árvizek helyett biztonságot, most a hideg tél helyett a meleget és nyáron a hőség helyett a hideget; a kevés kenyér helyett a többet, a betegségek helyett az egészséget; a munkanélküliség helyett a munkalehetőséget, de a sok munka helyett a nyugalmat és a pihenést.

És tessék megnézni ennek az önmagára vágyakozó, a saját vágyaiért küzdő emberiségnek a mindennapjait. Azt, ahogyan él. Mert ez az ember rohan: végigrohan az egész életén, a napok csak úgy pörögnek, nincs megállás, mert nincs idő: egymásra sem, szeretteinkre sem, önmagunkra sem – vagy leggyakrabban csak önmagunkra egy kicsi. Mert ennek az embernek harcolnia kell a vágyaiért: és nem érdekli, hogy kin gázol át, hogy előbbre jusson; hogy kit szegényít meg, hogy gazdagabbá legyen; hogy kit vagy mit áldoz fel a saját oltárán.

A legtöbb ember váradalma – ha becsületesen beismeri – önmagára irányul és önmagában elégül ki. A legtöbb ember azt várja, ami neki szükséges, ami neki hasznos, kellemes vagy érdekes.

De a szíve mélyén, egy-egy csendes éjszakán, egy-egy nyomorúságos, beteg napon, vagy ha nagy veszteség éri, néhány pillanatra túllát az ember a hétköznapok szürkeségén és a saját anyagias, evilági váradalmain, és valami többre vágyik: szeretetre, amely nem érdekből, hanem önzetlenül szeret; békességre, amely nem a környezetétől függ; örömre, amit nem rabolhat el tőle az első bosszús indulat; belső nyugalomra, ami nem hajszolja mindig tovább, hanem megelégszik azzal, ami van, mégha kevés is. Néha az ember rájön arra, hogy lehetne másként élni, hogy érdemesebb másképp élni. Hogy fontosabb a másik, mint önmagam. Hogy jobb adni, mint kapni. – De aztán ez gyorsan elmúlik, a mai ember mosolyog egyet ezen a romantikus érzelgősségen, és inkább rohan tovább, hogy le ne maradjon, törtet előre a saját váradalma felé. – Hát, erről szólna a mi világunk, és erről beszél a mi életünk.

Olyan sokmindent vár ez a mai ember, olyan hosszú a váradalmainak a listája – és olyan sokszor éppen az hiányzik róla, aki mindezeket megadhatja neki. Ha vannak itt olyanok, akik ebben az ádventben éppen Jézus Krisztust nem várják; vagy vannak olyanok, akik bár szavalnak róla szép hitvallásokat, az életük mégis elárulja, hogy igazából nem várják: hallják hát meg, mert ezt mondja az Eljövendő: „Az Úr Lelke van énrajtam, mert felkent engem az Úr. Elküldött, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek, hogy bekötözzem a megtört szíveket, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét …” – Ki az, aki már olyan gazdag köztünk, hogy nem kell neki az, amit az Isten adhat? Ki az, akinek nincsen szüksége a szabadításra: a szenvedélyei fogságából, a rossz szokásaitól, a szeretetlenségétől, az önzésétől, a beteges aggodalmaitól, a szívét mérgező haragtól, gyűlölettől, békétlenségtől, örömtelenségtől vagy éppen közönytől ki nem akar megszabadulni? Ki az, aki inkább él szellemi vakságban, mint az Isten világosságában? Ki az, aki a bűneitől és a bűneinek büntetésétől nem akar végre elszakadni? – Ki az hát, akinek nincs oka várni az Eljövendőt, és ki az, akinek nincs szüksége erre a Jézus Krisztusra. Aki egyedül felszabadíthatja a szívünket az örömre, a békességre, a másokért-élésre, a szeretetre, ami soha el nem fogy, ami mindig másokat gazdagít, ami mindig továbbárad a mi életünkből?

Nos hát, mit várunk és kit várunk mi, akik most ádventet ünnepelünk?

II.

Ez a történet hallgat azokról, akik nem várták az Eljövendőt, és csak azokról szól, akik ebben a váradalomban éltek. Már ez is magában rejt valamit: aki a Krisztust várja, az fel van jegyezve Istennél.

Mennek hát a tanítványok, és viszik Keresztelő János vívódó kérdését: „Vajon te vagy-é az Eljövendő …?” – Még nem Jánosról szeretnék beszélni, csak ezekről a tanítványokról. Ők már megismertek valamennyit erről a Jézus Krisztusról. Hallottak róla, szimpatizáltak vele, elismerték már: ez a galileai azért nem akárki. Lehet akár még a Messiás is! – Ők azért követték továbbra is Jánost, de Mesterük útnak indította most őket Jézushoz.

Ezen gondolkozzunk most el. Mert ha vannak itt olyanok, akik eddig nem várták az Eljövendőt, bizonyára vannak itt olyanok is, akik ezekhez a tanítványokhoz hasonlítanak: tudnak már valamit Jézus Krisztusról, hallottak róla, olvastak róla, talán láttak egy-egy Jézus-filmet, van már valamilyen véleményük. Ha az istentisztelet valódi párbeszéd lehetne és nem szégyellnénk a válaszainkat, olyan szívesen megkérdezném mindenkitől, egyen-egyenként: kinek mondjuk mi az Úr Jézust? Talán valaki azt mondaná: ez a Jézus jó ember volt, és ha mindenki legalább olyan jó ember lenne ma is, mint amilyen ő volt, egészen más lenne a világunk. Másvalaki talán azt mondaná: Minden korban vannak átlagon fölüli emberek: Jézus is ilyen volt a maga korában. Erre születni kell, erre legfeljebb vállalkozni lehet, de mi inkább nem kísérletezünk vele, hiszen nekünk valószínűleg úgysem sikerülne. Egy harmadik talán azt mondaná: lehet, hogy élt, lehet, hogy nem: mindenesetre tanulságos az, ami róla ránk maradt. És talán lenne, aki elismerné: Jézus Krisztus valóban az Isten Fia volt – de azután megmaradna valaki másnak a követője és tanítványa.

Aki eljut odáig, hogy akár most, miközben hallgatja ezt az igehirdetést, megkérdezi csendben az Úrtól: vajon te vagy-é az Eljövendő, a Messiás? – az már imádkozik. Az már arról tesz bizonyságot, hogy keresi a Megváltót – mert fájnak a bűnei, mert felismerte és elismerte a nyomorúságát, a szegénységét, a vakságát: azt, hogy egyedül nem megy semmire, hogy szüksége van Valakire, aki mellette áll a próbákban, a mindennapokban; aki vezeti és tanácsolja, akiben bízhat, akinek érdemes engedelmeskedni, hiszen minden törvénykezésével az életünket formálja és gazdagítja – aki az életének örökkévaló célt és értelmet tud adni.

Odáig talán mindenki eljutott már, hogy van Isten. Hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. – De odáig eljutottunk-e már, hogy ez még kevés az üdvösséghez? Nekünk nem elhinnünk kell, hogy igaz az, amit a Biblia ír, nem egyetértenünk kell azokkal, akik felmagasztalják Jézust: nekünk személyesen találkoznunk kell Vele, és ezt a találkozást naponként megújítani, nekünk beszélni kell Hozzá, imádságban, és hallgatni azt, amit Ő mond nekünk, akár a Szentíráson keresztül, akár az igehirdetésen keresztül, sőt, nemcsak hallani, de megcselekedni is azt. Mert nincsen üdvösség, nincsen Istennel való közösség személyes találkozás nélkül, Biblia nélkül, imádság nélkül, gyülekezet nélkül, engedelmesség nélkül, bizonyságtevő, szolgáló élet nélkül!

Azt kérdezik ezek a tanítványok: „Te vagy-é az Eljövendő …” – Eljövendő: de nem úgy a nagy általánosságban Eljövendő, nem az emberiségért Eljövendő, nem a mások bűneiért, a világ bűneiért Eljövendő – hanem értem, Szűcs Sándorért, X.Y.-ért Eljövendő. Az ember szeret elbújni a tömegben – Jézus Krisztus azonban személyesen szólít meg és személyes választ vár. Mert könnyű azt mondani, hogy Krisztus meghalt a Golgotai kereszten – de tessék azt kimondani: Jézus Krisztust én – és ide gondolja mindenki a saját nevét – Szűcs Sándor feszítettem keresztre a bűneimmel. Jézus Krisztus értem vállalta ezt a gyalázatos halált, hogy ne nekem kelljen az Isten igazságos ítéletét, a bűneim büntetését elhordoznom. Én, Szűcs Sándor, …, kaptam kegyelmet Isten végtelen nagy irgalmából és szeretetéből. És a Biblia, a karácsony, a nagypéntek, a húsvét rólam is szól. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Őt várjuk ebben az ádventben. Aki mindent odaadott érettünk – hogy aztán mi is mindent odaadjunk Érette. csak ez nevezhető hitnek a Biblia alapján.

Te vagy-é az Eljövendő…? – Jézus Krisztus életével és halálával, feltámadásával és azóta Szentlelkén keresztül a hívő emberek által hirdeti ma is: „Igen, Én vagyok az az Eljövendő, akire ez a világ várt!” Mert íme, nézzétek: a vakok látnak, a sánták járnak, a betegek meggyógyulnak, a halottak feltámadnak – íme, nézzétek: boldogtalan emberek kivirulnak, alkoholisták új életet kezdenek, a békétlenek békességet nyernek, az önzők mások felé fordulnak és mindenüket szétosztogatják, a gyengék erősekké lesznek, a balgatagok bölcsebbekké a doktoroknál, az összetört szívűek meggyógyulnak és immár másokat gyógyítanak, a bűnösök megszabadulnak bűneiktől, a börtönökben megtérnek és újjá lesznek a rabok – és mindez valóság, ezekben a napokban is. Mert vannak, lehet, hogy nem sokan, de vannak, akik bátrak szembenézni önmagukkal, akik el merik hinni a Krisztus evangéliumát, akik készek odaadni önmagukat Istennek – és akik boldogan tapasztalják meg, hogy ebben a legnagyobb lemondásban a legnagyobb kincset nyerték meg.

Ha valaki úgy van itt, hogy még kérdés a számára: vajon Te vagy-é az Eljövendő? – de komoly, immáron életfontosságú kérdés, hajtson térdet az Úr előtt, merje megkérdezni Tőle személyesen és engedje, hadd válaszoljon neki maga az Isten.

III.

A végére maradt Keresztelő János. És a végére maradtak azok, akik Isten szolgái, akik így szolgálva élnek közöttünk: akikről mindenki azt mondja: komoly, hívő emberek.

Annyira más most ez a Keresztelő János, mint az, amelyik nemrég még olyan lelkesen, olyan ellenállhatatlan erővel mozgósított mindenkit a Jordán partján: „Készítsétek az Úrnak útját!” Hatalmas erővel hirdette, hogy elközelgetett az Isten országa, és olyan mérhetetlen alázattal vallotta meg, hogy Krisztusnak növekednie kell, neki pedig még inkább alábbszállni. És olyan túláradó örömmel mutatott Jézus alakjára: „Íme, az Isten ama Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” – És most követeket küld Jézushoz: „Vajon tényleg te vagy az, akit vártunk?”

Mi történhetett ezzel a Jánossal, hogy így megváltozott? Mi rendítette meg ennyire? – Kettős oka volt ennek. Az egyik, hogy Heródes király, a keleti zsarnok el akarta tenni láb alól, mert János túl élesen bírálta a királyi család bűneit. Börtönbe záratta, János ártatlanul szenved. És ebben a sötétségben erőt vesz rajta a kétkedés és a csüggedés. Mert amikor jönnek a fájdalmak, a csapások, az érthetetlennek tűnő dolgok, akkor még a hívő ember is összeroppanhat. Az vesse rá az első követ, aki erősebb hitű nála!

A másik oka pedig ebből fakad: János – és gyakran mi magunk is – teljesen félreismerjük Jézus Krisztus küldetését. Mert János azt gondolta, hogy Isten azért küldte el a Messiást, hogy az valami hatalmas ítélettel sújtson le a bűnre. Olyan tisztító vihart várt, ami elsöpri a gonoszokat, ami ledönti a zsarnokságot, egyetlen pillanat alatt győzelemre viszi és megjutalmazza a jókat. Ehelyett pedig János ott csücsül egy dohos börtön sötét fenekén. Állítólag eljött a Messiás, akit oly nagyon várt ő is, meg a nép is, és erre elnézi, hogy ő, egy ilyen fontos szolgája Istennek, rabságban sínylődik egy gonosz kényúr keze között. Heródes nyugodtan trónol tovább bűneinek magaslatán, ő pedig szenved tovább a föld alatt. Mit csinál hát ez a Jézus? Valóban Ő az Eljövendő? Tud-e segíteni ez a Messiás?

A ma emberének a csalódása is abból fakad, hogy Isten nem azt cselekszi, amit az ember kér és elvár tőle. Hogy Isten nem felel meg az emberi elképzeléseknek. – De hogy milyen jól teszi ezt, arra rendszerint csak utólag, később jön rá.

Azt mondja Jézus János kérdésére: „Mondjátok meg Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a szegényeknek evangélium hirdettetik …” Nézd csak, János: ha nem is úgy, ahogy te képzeled, ahogy te elképzeled, de azért Ő szüntelenül munkálkodik. Ha csendes és szelíd is az Ő munkája, mégis rendkívüli erők hatnak általa! Még ha nem is hat el mindenhová az Ő halálának és feltámadásának ereje, de ahová elhat, ott már ma mássá lesz az élet! Amerre Jézus jár, csendesen, de láthatóan megváltozik az ember élete, gondolkodása, indulata és cselekedete, és megváltozik körülötte a világ is!

Keresztelő Jánossal együtt még sokakat kínzott és ölt meg az igazságtalanság, a zsarnokság, az önzés, a kegyetlenség, a meg nem értés. De Jézus nem azért jött, hogy vaszárakkal babráljon és börtönrácsokat törjön össze! Ő egy másfajta börtönből hozott szabadulást: a bűn börtönéből. Abból a börtönből, amelybe – akár elismerjük, akár nem – mindnyájan beleszülettünk. Abból a börtönből, ami tönkreteszi már ezen a földön az életünket, és ami Istentől bennünket végérvényesen elválasztana.

Sokkal nagyobbat tett hát Jézus, mint amit János várt tőle: nem a testet jött megszabadítani, hanem a lelket. És új életet hozott el, amit mindenkinek kínál, amiért most is szólt az Isten Igéje.

Most Isten kérdezi, az Ő Lelkén keresztül: mi kit várunk ebben az ádventben? Én azt hiszem, lehet sokmindent várni – de egyedül Jézus Krisztust érdemes. Várni, keresni, eléje menni, megszólítani és válaszolni az Ő szavára: ez az igazi ádvent. Mert csak így lehet a karácsonyunk is igazi majd: amikor a szívünkben születik meg a Krisztus. Azután pedig már boldog reménységgel várhatjuk azt is, hogy visszajöjjön a Messiás ítélni és uralkodni a földön, mert mi már tudhatjuk: az Övéi vagyunk.

Énekeljük el az Igére válaszolva a 37. ének 1. versét, azután pedig imádságainkkal is feleljünk a bennünket megszólító isteni örömüzenetre:

Kitárom Előtted szívem,
Ó , jöjj, légy nékem vendégem;
Üdv és élet forrása vagy,
Békességet, erőt Te adj!
Ha gond és bánat porba von,
Ó, térj be hozzám, Jézusom!