ALAPIGE: 2Korintus 1,17-20

Amikor tehát ezt akarom, vajon könnyelmű vagyok-e? Vagy amit tervezek, emberi módon tervezem, vagy hogy énnálam az „igen” egyszersmind „nem” is? Isten a tanúm, hogy beszédünk nálatok nem volt „igen” és „nem”. Mert az Isten Fia, Krisztus Jézus, akit közöttetek mi, tudniillik én, Szilvánusz és Timóteus hirdettünk, nem lett „igen”-né is meg „nem”-mé is, hanem az „igen” valósult meg őbenne. Mert valahány ígérete van Istennek, azokra őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten dicsőségére általunk.

Elöljáróban annyit hadd mondjak, nagyon általános és egyszerű üzenete lesz a mai igehirdetésnek – csak egy kicsit más oldalról próbálom bemutatni, mint amit eddig talán hallottunk.

Ezt a mai igehirdetést három történettel hadd kezdjem el, három igaz történettel.

Marian Keech vonzó, középkorú asszony, Amerika kellős közepén élt egy nagyvárosban. Az ötvenes évek elején kijelentette, hogy üzenetet kapott egy másik bolygóról. Egy szeptemberi estén azt a hírt kapta egy Clarion nevű bolygóról, hogy a földet árvíz fogja elpusztítani az év december 21-én. Szerencsére a segítőkész idegenek egy űrhajót fognak küldeni Mrs. Keech és családja megmentésére.

Kicsiny, de hűséges csapat verbuválódott az asszony körül, főképp a rokonok és ismerősök közül, akik minden szavát elhitték, mert nagyon hitelesen adta elő. Komoly áldozatokat is hoztak, pénzüket eljótékonykodták, javaiktól megszabadultak, munkahelyükön felmondtak, volt, aki még az eljegyzését is felbontotta, és eltávolodtak a barátaiktól, mivel azok nem értették őket, és csak gúnyolódtak rajtuk. Odasereglett Mrs. Keech köré néhány szociálpszichológus is inkognitóban, hívőknek tettetvén magukat, hogy megfigyeljék, mit tesznek majd a hívők december 21-e után (föltéve, ha nem lesz világvége). A pszichológusok úgy találták, ezek az emberek jóindulatú, zárt csoportot alkottak, az újonnan érkezetteket szeretettel fogadták ugyan, de azért éreztették velük, hogy nekik, a régieknek, mindegy, hogy hányan csatlakoznak hozzájuk. Szilárdan hittek a próféciában, de nem csináltak nagy csinnadrattát, elküldték a riportereket, nem hirdették a világvégét az utcákon. Csendben készültek.

December 20-án Mrs. Keech azt az üzenetet kapta a Clarion bolygóról, hogy pakoljanak össze minden szükséges holmit, de távolítsanak el minden fémtárgyat a ruhájukról, mert az űrhajó pontosan éjfélkor érkezik értük.

Amikor elmúlt az éjfél, mindenki elképedt arccal ült egy helyben. Hajnali 4-kor még senki nem mozdult, de az arcukra volt írva a mélységes döbbenet és csalódás. 4:45-kor azonban Mrs. Keech arca felderült, és jelentette, hogy a Clarionról azt üzenik, mégsem jön az árvíz, hála e kicsiny csoport állhatatosságának és hitének, mert ők az egész emberiség helyett bizonyították, hogy az emberiség megérdemli, hogy jövője legyen. A türelmes üldögélésük és várakozásuk ugyanis olyan fényt gerjesztett, amelyet még a Clarionról is látni lehetett, és ez megváltoztatta bolygónk sorsát.

Most álljunk meg egy pillanatra, és mindenki gondolja el, szerinte mit tettek ezek az emberek!

Nos nem azt, amire sokan most gondoltunk volna.

Örültek és örvendeztek. És 24 óra leforgása alatt ezek a csöndes, visszahúzódó emberek felhívtak minden szóba jöhető tévé- és rádióállomást, napilapot és magazint, hogy elmagyarázzák, miért nem teljesült be a jóslat. Hosszú beszédeket mondtak az utcákon, röplapokat osztogattak, és mindent megtettek azért, hogy további hívőket toborozzanak.

És most nézzük meg, mi történt a színfalak mögött, a lelkükben, a szívükben:

A világ nem pusztult el, ám az ő vagyonuk, állásuk, vőlegényük, barátaik odalettek. Hogyan lehetnek biztosak abban, hogy ennek ellenére helyesen cselekedtek? Hogyan győzhetik meg önmagukat arról, nem voltak teljesen bolondok, hogy egy ilyen sületlenségnek felültek? – Nos, csak úgy, ha az igazukról meggyőznek mindenki mást! December 21. előtt hallgathattak, de a kudarc után már beszélniük kellett arról, hogy mi igazolja azt, hogy ők normálisak, beszámíthatók, rendes emberek. Ha a többiekkel sikerül megértetni, hogy a föld az ő helyes magatartásuk miatt menekült meg, akkor ez eloszlathatja a lelkükben megfogalmazódott kételyeket is.

E folyamat során a balekokból, hívők, és a hívőkből fanatikusok lettek.

A második történet főszereplője egy Dave Steevens nevű mérnök.

Kaliforniát gyakran sújtják földrengések. 1983-ban például egy 6,5-ös erősségű földrengés okozott nagy pusztításokat, azonban ennek lett egy pozitív eredménye is: Kalifornia államban elrendelték, hogy fel kell mérni minden épület földrengésállóságát, és megtenni a szükséges beruházásokat a hiányosságok pótlására.

Santa Cruzban (ez egy város Kalifornia államban) ez a bizonyos Dave Steevens kapott megbízást a felmérés elkészítésére a városi tanácstól.

Ő kimutatta, hogy egy viszonylag komoly földrengés is legalább 175 épület romba dőlésével járna, ezeknek a zöme pedig a város központjában lévő népszerű bevásárlócentrum környékén van. Ezt az egész környéket újra kellene építeni, mert feltöltött talajon épült, amely növeli a földrengés hatását.

A városi tanács logikus reakciója az lett volna, hogy megvizsgáltatják más szakértővel is Steevens jelentését, hogy pontosak-e a számításai. A tanács azonban egyhangúan arra szavazott, hogy nem járulnak hozzá egy ilyen drága beruházáshoz, inkább megvárják, hogy az államban milyen törvényt írnak majd elő ezzel kapcsolatban, addig is ezt a témát leveszik a napirendről. Steevensről kijelentették, hogy fölöslegesen kelt pánikot, számításai helytelenek és anyagi csődbe akarja juttatni a várost. Az illetékesek zöme arra az álláspontra helyezkedett, hogy Santa Cruzt amúgy sem fenyegeti földrengés a közeli jövőben.

1989. október 17-én 7,1-es erősségű földrengés volt a Santa Cruz melletti helyekben. Öt ember meghalt, kétezren megsebesültek, 300 lakóház összedőlt, további 5000 rongálódott, a bevásárlóközpont szinte a földdel lett egyenlő.

Steevens jelentése pontosnak bizonyult, talán még egy kicsit optimista is volt.

A tanács erre újra Steevenst vette elő, és őt hibáztatták azzal az érvvel, hogy a jelentése annyira ijesztő volt, hogy azért nem vették akkor figyelembe, mert túl nagy rémületet keltett vele.

A harmadik mindennapos és általános történet, mindannyian ismerjük.

András erős dohányos. Szembesül azzal a ténnyel, hogy az esélye a tüdőrákos megbetegedésre a dohányzása miatt elég magas lehet, két dolgot tehet. Vagy a dohányzáshoz való hozzáállásán változtat, megpróbál leszokni, vagy kevesebbet szívni, azonban ez tudjuk, mennyire nehéz – vagy úgy dönt, hogy az orvostudomány téved. Ha tényleg annyira veszélyes volna, akkor már a Józsi, a Péter is rég meghalt volna. Manapság amúgy is minden rákot okoz. Arra a következtetésre is juthat, hogy a mai modern füstszűrők már kiszűrik az ártalmas anyagokat. Vagy érvelhet úgy: „élek inkább egy rövidebb, de élvezetesebb életet, mint egy hosszabbat, amelyben minden tilos, ami jó.”

Nos, ezek után hadd mondjam el, mi van ezek mögött a történetek mögött, és hogyan is illik ide, egy keresztyén gyülekezet istentiszteletére.

1957-ben állt elő egy Leon Festinger nevű kiváló szociálpszichológus a „kognitív disszonancia” elméletével. Ez az elmélet azt írja le, hogyan ésszerűsíti az ember a cselekedeteit. A sokszor érthetetlen, értelmetlen vagy abszurd cselekedeteit is.

Amikor két egymással ellentétes tudattartalmunk (gondolatunk, hitünk, véleményünk), van akkor a lelkünkben kellemetlen feszültség, disszonancia keletkezik. Az első történetben az, hogy elpusztul a föld, és eljön értünk egy idegen űrhajó ellentétes azzal a tapasztalattal, hogy nem történt semmi. A második történetben a városvezetés véleménye, hogy nem kell komolyan venni a vészjósló és nagy beruházásokkal járó szakvéleményt a földrengésveszéllyel kapcsolatban, ellentétessé vált azzal a tapasztalattal, hogy jött a földrengés. Végül a dohányosok ragaszkodása a cigarettához szintén érthetetlen annak a ténynek a tudatában, hogy a dohányzás valóban ártalmas az egészségre – még a dobozra és a reklámokra is fel kell ezt írni.

Nos az ember az ilyen helyzetekben ezt a feszültséget olyan kellemetlennek és kínosnak érzi, hogy igyekszik megszüntetni, mégpedig a lehető legkönnyebb módon: megváltoztatja az egyik vagy a másik tudattartalmat, hogy jobban megférjenek egymással. Különösen így van ez olyan helyzetekben – ilyenek voltak a példáink is – amelyekben az ember önbecsülése forog kockán. És ilyenkor kezdődik el a ferdítés, tagadás, önmagunk és mások megdumálása, az ésszerűsítés. Hogy ne nekünk kelljen változnunk, inkább megváltoztatjuk, kimagyarázzuk a valóságot. ET meggondolta magát, a Steevens-jelentés a hibás, nem a városvezetés, és az orvosok megint tévednek, a dohányzás nem káros, sőt, kifejezetten jót tesz, mert stresszoldó, nyugalmat ad az embernek. Sokkal könnyebb ezeket kimondani, mint az asszonynak beismerni, hogy a hangok nem egy távoli bolygóról érkeztek, hanem csupán saját agyszüleményei voltak – lehet, hogy meglincselték volna, hogy ilyen csúnyán átpalizta a „híveket”. Sokkal könnyebb bűnbakot keresni, mint egy városvezetésnek kiállni a médiában, és beismerni, hogy ezt előre kimutatták a felmérések, de akkor nem hittünk neki, vagy a gazdasági érdekeink fontosabbak voltak, és mi vagyunk a felelősek a károkért. És sokkal könnyebb mentegetni a rossz szokásainkat, mint leszokni a dohányzásról. Az valóban nagyon nehéz.

Sorolhatnánk most ugyanennek a jelenségnek a gyülekezeti példáit is.

Elhangzik egy felhívás, egy erkölcsi tanítás, mondjuk, arról szól az igehirdetés, hogy bocsássatok meg egymásnak – és valaki ezt úgy hallgatja, hogy nem akar megbocsátani, vagy nem akar bocsánatot kérni, akkor elkezd némán, a padban ülve „ésszerűsíteni”: a másiknak kellene megtenni az első lépést, jöjjön a másik énhozzám! Vagy: ránéz az igehirdetőre, és magában ezt mondja: ez ugyan hiába beszél itt nekem, mert … és itt jön egy felsorolás, hogy ez ilyen meg olyan ember – és ez teljesen elég arra, hogy ne legyen igaza. Persze ha jobban meggondoljuk, igaza van, de annak, aki ezt az igazságot nem akarja elfogadni, elég egy olyan érv is, hogy hétköznaponként nem jár bibliaórára, tehát nem is komoly hívő.

Tehát mi az üzenet igazságtartalmát nagyon is az igazság közvetítőjétől tesszük függővé. Mert ha számunkra nem felel meg a közvetítő, akkor jogosan húzzuk ki magunkat az üzenet igazsága alól is. – És lehet, hogy ez az oka a sok látszólag hiábavaló prédikálásnak, amit nem követnek cselekedetek, amit nem követ engedelmesség, mert bár ismerjük a Biblia tanításait, mert bár elhangzik ez a felhívás sok igehirdetésen, sajnos még én sem voltam tanúja annak, hogy valaki felállt volna e szavak után, akár az igehirdetés alatt, odaballagott volna a másik padban ülőhöz, és kezet nyújtott volna neki, hogy megbékéljenek.

Egy másik példa: sokszor beszélünk arról, hogy a gyülekezeteknek változniuk kell, és sokan kérdezik, hogy miért nem jó úgy, ahogy régen volt. Nos azért nem jó, mert a régi, megszokott úton és módon az egyházunk csak fogy, a gyülekezeteinkben komoly problémák vannak, az imaházakat be kell zárni. Nem jó ma úgy, ahogyan évtizedekkel ezelőtt jó volt. És ami tény, hogy a gyülekezeteinkben van sok jó program, de hiányoznak a kívülről megtértek. Sokszor még a belül lévők is csak eltávolodnak Istentől is, meg a gyülekezettől is.

Nos, a gyülekezetek meghallgatnak ugyan egy-egy ostorozó igehirdetést arról, hogy missziózni kellene – de minden marad a régiben. És a szívünk mélyéig nem jut el az a felismerés, hogy ennek bizony mi magunk vagyunk az okai, a megszokásainkhoz való ragaszkodásunk, a kényelmünk, az áldozatvállalásunk hiányosságai, a másik iránt szeretetünk hiányosságai, a belső problémáink, a széthúzások, a pletykák, az előítéleteink az okai annak, hogy nem vonzó, nem „kedves a gyülekezetünk a nép szemében” – ahogy a Jeruzsálemi gyülekezetről írta Lukács.

Könnyebb azt mondani, hogy megváltozott a világ, az embereket nem érdekli Isten – pedig érdekli; ma semmire nincs idő – pedig az embernek arra van ideje, amire időt szakít, mert fontosnak tartja; hogy ma a tévé köti le az embereket – mert mi nem tudjuk lekötni őket – és lehetne folytatni a sort. Beismerjük ugyan, hogy baj van velünk, elhangzik ez minden imádságban, valószínűleg az igehirdetés után is el fog, mégis olyan lassan, nehézkesen változunk meg. És amikor eljön egy-egy gyülekezeti tanácskozás, akkor órákat tudunk vitatkozni (bocsássanak meg, hogy ezt mondom) lényegtelen, kicsinyes dolgokról, ahelyett, hogy kimondanánk és elrendeznénk a valódi problémákat, és elhatároznánk, hogy a következő héttől kezdve egyenként mit fogunk tenni azért, hogy végre valóban előbbre jussunk.

És ezekből a példákból derül az ki, mennyire hétköznapi ez a lelki jelenség. Akár a családban vagy a munkahelyen, akár a gyülekezeti életünkben. Hiszen nekünk is vannak kudarcaink, tévedéseink, hibáink vagy mulasztásaink – amelyeket sokszor nagyon nehéz beismerni. Mert az presztis veszteséggel jár. Veszítünk a tekintélyünkből, a hitelünkből, sérülhet az önbecsülésünk és sérülhetnek az érdekeink – és ezt minden ember igyekszik elkerülni.

Ha másképp nem tudja – mert megtörtént az, aminek nem kellett volna megtörténnie – akkor hárít, magyaráz, bűnbakot keres, megpróbálja felmenteni és felmentetni önmagát. Tegnap ezt mással összefüggésben úgy mondta Nagy Sanyi: „megmagyarázza a bizonyítványát”.

Még jó, hogy néha találkozunk olyan emberekkel – néha velünk is előfordul – hogy sikerül kitörni ebből az ésszerűsítési csapdából, és bátran beismerik, beismerjük a hibáinkat. Azt senki nem szokta feljegyezni, hogy valaki megint csak mentegeti magát, szövegel (mert egyébként mindenki ezt csinálja, ez a megszokott) – arra viszont, amikor valaki feláll, és nyíltan, őszintén felvállalja, hogy tévedtem, ahogy ma mondják: „önként elviszem a balhét”, és bocsánatot kérek – nos az ilyenről sokáig szoktunk beszélgetni. Mert ez sajnos ritka, szokatlan dolog.

Mi az ésszerűsítés ellenszere? Először is a beismerés. Még akkor is, ha olyan kultúrában élünk, amely nehezen bocsátja meg a hibákat. Bocsássanak meg, nem akarom túlragozni, de most eszembe jut még egy példa: manapság neves edzőket rúgnak ki csak azért, mert egy bajnokságon egy fontos meccset elveszít a csapat. És a meccs utáni interjúban én is hallottam már annyiféle indokot a vesztes edzőktől, játékosoktól – de olyat még nem, hogy rossz taktikát választottunk, nem készültünk fel eléggé, az a helyzet, hogy rossz az állóképességünk, mert nem gyakorlunk eleget. Ilyet az ember, inkább megint és megint ésszerűsít, magyaráz.

Nos, a gyógyulás az őszinte beismerésnél kezdődik: nem változtatom meg a tényeket – hanem felvállalom, ahogy vannak. Abban a reménységben, hogy nem fognak ugyanúgy maradni. És ezzel folytatódik a beismerés: el kell kezdeni cselekedni másképpen, úgy, ahogy eredetileg is kellett volna. Mert e nélkül megható, de tartalmatlan szóvirág minden bocsánatkérés, minden imádság, minden elhatározás.

Végül mit láthatunk a Bibliában?

Itt vannak a hithőseink.

– Noé nem talált ki valamilyen elfogadható, ésszerű mesét arról, hogy ugyan miért épít bárkát a sivatag kellős közepén. Nem mondta, hogy ez csak egy posztmodern stílusú pajta – ez hajó. Arra való, hogy amikor jön az özönvíz, Isten megmenekítsen általa. Térjetek meg! – Őszintén, bátran felvállalta azt az üzenetet, amit Isten rá bízott, nem ésszerűsítette a tetteit – ezt rábízta az Úrra. Mások bolondnak tartották, 120 évig rajta szórakoztak, amíg épült a bárka – de aztán Isten igazolta, ésszerűsítette az ő engedelmes bolondságát.

– Ábrahám elhitte, hogy Sára száz évesen is szülhet gyermeket. Ráállt Isten ígéreteire. Nem mondta azt, hogy ennyi erővel ő szülhetne, hiszen ennek majdnem ugyanakkora a realitása. Hitte – és ez a hite tulajdoníttatott neki igazságul. És amikor megszületett Izsák, hálát adtak az Úrnak, és nem arról beszéltek, hogy lehet, hogy elszámolták az éveket, Sára valójában nem is száz éves (mert ugye akkor más nem szülhetne) valójában csak huszonöt. Ezt nem megmagyarázni kell – erről bizonyságot tenni kell: lám, Isten előtt valóban nincs lehetetlen.

– Gondoljunk Dávidra. Megölette Úriást Betsabé miatt. Jön Nátán próféta, mond egy példázatot, amire Dávid kijelenti, halállal lakoljon az az ember, akiről a példázat szól. Nátán pedig kedvesen hozzáteszi: „te vagy az az ember”. Dávid nem módosítja az előbbi véleményét úgy, hogy az előbb az a bizonyos „az az ember”, akinek halállal kell lakolnia, valójában téged jelentett Nátán, elvégre mit képzelsz, hogy vádolod a királyt; nem kezdi el megmagyarázni, hogy „amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek”; és azt sem mondja, hogy jó-jó igazad van, többet ilyen nem csinálok, de ez maradjon köztünk – összetörik, és megy Isten elé könyörögni az életéért. Bátor arra, hogy beismerje, még egy király is lehet bűnös. És neki is Isten irgalmára van szüksége.

Lehetne folytatni a sort – de talán ennyi is elég. Úgy látszik, Isten országában azok az emberek lesznek megbecsülve, és itt a földön is azokat az embereket tudja Isten használni, akik bátrak arra, hogy az igenük igen, a nemük nem legyen, és menet közben az igenüket nem magyarázzák át valahogyan nemmé. Akik bátrak beismeri a hibáikat, és nem másokat hibáztatnak, és akik bátrak tanulni is a hibáikból, bátrak változni, ráállni a sokszor érthetetlen, ésszerűtlennek tűnő ígéreteire és parancsaira Istennek – megvallva, hogy ők ezt nem maguktól találták ki, ők engedelmeskednek Istenüknek, akit szívből szeretnek.

Nos, kedves testvéreim, ahogy mondtam az elején, nagyon általános és egyszerű témáról szólt ez az igehirdetés – talán a tálalás volt más. Remélem egy életre megtanultuk ezt az ijesztő kifejezést, hogy „kognitív disszonancia” – ha másért nem is, azért, hogy ugyan hogy jut eszébe valakinek erről prédikálni! Pedig ez az életünk egyik legészrevétlenebb lelki megnyilvánulása, amelyre Jézus Krisztus ezt az egyszerű és sokszor hallott megoldást kínálja: „legyen a ti igenetek igen, a nemetek nem”, hogy – és most máshonnan folytatom az idézetet – látva a ti jó cselekedeteiteket (és bátor, őszinte életeteket) dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!” Ámen.