ALAPIGE: 25. Zsoltár

„Hozzád emelem Uram, lelkemet! Istenem, Benned bízom … Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess engem a te igazságodban, és taníts engem, mert Te vagy az én szabadító Istenem, minden nap várlak Téged … Az Úr minden útja kegyelem és hűség azoknak, aki szövetségét és bizonyságát megtartják.”

Ma nem a megszokott Igemagyarázat szerint haladunk előre. Nem fogok kitérni kortörténere, a szavak eredeti jelentésére – mindössze három dologra törekszem: összefoglalom röviden e zsoltár mondanivalóját, azután megkeresem ennek a sokezer esztendős imádságnak a mai mondanivalóját, és végül Isten csodálatos ígéretéről szeretnék beszélni, amit most is megerősít a szívünkben. De oka is van annak, hogy ma délután éppen ezzel az Igeszakasszal, és éppen ilyen módon fogunk foglalkozni. A prédikátor legnehezebb és legfelelősségteljesebb feladata mindig a textus, Isten konkrét üzenetének megtalálása. Tegnap estére sikerült befejeznem egy nehezen elkészülő igehirdetést, de nem voltam biztos benne, hogy ezt kell elmondanom. És ma reggel végre megláthattam azt, amiről beszélnem kell. És minél jobban átgondoltam ennek az Igének a mondanivalóját, annál inkább láttam, hogy igen, erre van szüksége most a gyülekezetünknek. Mert ma nem Igemagyarázatot fognak hallani a testvérek, sokkal inkább gyakorlati útmutatást – legalábbis erre törekszem. Hiszen jól ismerjük már a Szentírást, egy-egy igeszakasz hallatán majdnem kitalálható, hogy miről fog szólni az igehirdetés – mégis, a mindennapjainkban oly nehezen tudjuk megélni a hitünket, kevés a Lélek gyümölcse, kevés a hit, hogy Jézus valóban Úr mindenek felett, kevés a reménység – az, amit az eszünk tud, a szívünk hisz – a kezünk, lábunk, a szánk oly nehezen tudja megcselekedni. Ebben szeretne segíteni és bátorítani bennünket a mi Urunk, hogy megújulhasson a hívő életünk, az imádságunk, a szolgálatunk. Hogy megújulhasson az Istennel való kapcsolatunk – mert ebből fakad minden a mi életünkben. És ez a zsoltár erről szól, az Istennel való kapcsolatról.

Tehát először a zsoltárról hadd mondjak néhány szót. Dávid zsoltára, könyörgés vezetésért, bűnbocsánatért, szabadításért. Ez a zsoltár két nagy egyéniségnek is kedves zsoltára volt: az egyik Kálvin János, aki éppen ennek a zsoltárnak a hatására rajzolta meg a Reformáció egyik szép szimbólumát, a marokba rejtett és magasba emelt szívet. Mert ezt rajzolja elénk a zsoltár is. A másik jeles személyiség pedig J.S. Bach. Szinte minden partitúrájára odaírta a két „J.” betűt. „Jézsu juva!” – Jézus segíts! És mindig azt mondotta, hogy ő ezt a 25. zsoltárból kapta. Csoda-e, ha őt nevezik az ötödik evangélistának, akinek a zenéje által szól Isten mérhetetlen szeretete?

Ebből a zsoltárból emeltem ki néhány gondolatot az előbb. És ezekből két dolgot szeretnék megmutatni: először az Istennel való kapcsolat titkát – épp azt, ami oly nehezen megy nekünk, a „csendesség” hogyanját; másodszor pedig, hogy mit kérhet az ember Istentől, vagy mit várhat ettől a kapcsolattól.

Nos, mi az Istennel való kapcsolat titka? Ahogyan elkezdődik ez a zsoltár: „Hozzád emelem Uram, a lelkemet …” Lehet, hogy most mindenki valami olyan dolgot várt, hogy mondok, amit eddig soha nem hallott? Hiszen ezzel mindannyian tisztában vagyunk! Akkor miért hiányzik mégis az életünkből? Odáig könnyen eljutunk, hogy „Hozzád emelem, Uram a szavam…” – de a lélek vajon emelkedik-e? Mert ahhoz nem elég néhány perces imádkozás, azt nem lehet reggeli és fogmosás között! Az a mi bajunk, hogy az Istennel való kapcsolatunk csak futó találkozás. lehet, hogy naponta többször ugyan, de csak percekig tart. Amíg elolvasom a vezérfonal Igéit, amíg megköszönöm, hogy „Uram, ma is tanítottál” – és vége. Talán még könyörgök ügyes-bajos dolgaimért is. Pedig egészen más az, amit Dávid ír, amiről a Biblia beszél, ahogyan Jézus közösségben volt az Atyjával, és ahogyan hitünk hősei ápolták a naponkénti kapcsolatukat Urukkal. Mert ők tudták, tapasztalták azt, hogy ez mindennek az alapja. És ők nem süllyedtek közömbösségbe, nem üresedett meg a hitük, a szolgálatuk, nem hallgatott el a bizonyságtételük – mert volt miről bizonyságot tenni! Mert valóban találkoztak Istennel! A mi imaközösségeink gyakran egyoldalúak: addig tart, amíg mi beszélünk. De Isten válaszát már nem várjuk meg. Hiányzik az Isten „megtapasztalásának” öröme az életünkből? Vajon nem azért, mert hiányzik az Istennel való közösség az életünkből? A katolikus és ortodox szerzetesek ezt a „gyakorlatot” – bocsánat, hogy így mondom – úgy nevezik: „szemlélődés”. Imádkoznak, elmélkednek, beszélgetnek az Úrral, elé hoznak mindent, mintha valóban ott lenne – de hiszen valóban ott is van – és ez az egész nem valami liturgikus vallásgyakorlat, hanem egyszerű közösség, melyben a beszélgetést az imádság jelenti, a hallgatást pedig az Ige, az elmélkedés. Gyökössy Bandi bácsi ezt „meditációnak” nevezi – sajnos ehhez a fogalomhoz mi már más eszméket és gyakorlatot társítunk – de az ő szemében is ez az Ige feletti és imádkozás közbeni elmélkedés. Amihez csönd kell, nemcsak körülöttünk, de a szívben is, és amihez idő kell. Nem elég rá néhány perc.

Vajon nem az a bajunk, hogy ez a megélt, valós és gyakorlati közösség hiányzik az életünkből? Olyanokká lettünk, mint a régi zsidók, akik csak a kezüket emelték fel – mert ők így imádkoztak, felemelt kézzel – de a szívünk, a lelkünk lenn marad, vagy otthon marad, a gondok, problémák mellett? Kimarad valami nagyon fontos dolog.

Egyszer egy feleség panaszkodott: megcsókol engem a férjem, mond kedves szavakat is, de nem olyan, mint régen volt. Hideg már, nincs benne a szíve. A szavai rutin-szavak, a becézése mindig ugyanaz, kihűlt.

Vajon egy-egy istentiszteletünk, bibliaóránk nem lett ilyen rutin-istentisztelet vagy rutin-bibliaóra? Az imádságunk nem lett rutinná? A kegyelem, a bűnbocsánat nem lett megszokott rutinná? Mert jaj nekünk, ha így megüresedve magunkra maradunk!

Azt szeretném elmondani, hogyan kell elmélkedni, Istennel valódi közösséget megélni. Mindig három irányban: fölfelé, befelé és kifelé.

Fölfelé – a Kegyelem Trónusa elé. Letéve, hátrahagyva minden terhet, bűntudatot – csupán az Úr személyét szemlélni és dicsőíteni. Annyira hiányzik ez is a mi életünkből! Pedig meg kell tanulnunk, mert ez a Szentírásnak hangsúlyos tanítása – bár szeretik félremagyrázni – hogy csak az növekedhet hitben, lélekben, akinek mindennél fontosabb Jézus Krisztus személye. Fontosabb még a Neki való szolgálatnál is! Hiszen az engedelmesség, a szolgálat mindig abból fakad és arra irányul, akinek alárendelem magam és akit szolgálok. Mindennél fontosabb tehát Krisztus személye – de mi inkább „tenni” szeretünk, mint csak „lenni” Istennel közösségben. És azt gondoljuk, ezért is élünk így, hogy jobban szeretem őt, ha neki szolgálok – és végül Ő maga ki is marad az életünkből. És lesz időnk evangéliumot hirdetni, eljárni az alkalmakra, beszélgetni, látogatni, segíteni – csak éppen Krisztusra nem marad időnk. Ezért fontos fölfelé emelkednünk, Jézus Krisztuson át egészen az Atya trónusáért – egyedül a Vele való közösségért. Csak az fogja önmagát is jobban megismerni, és szolgálatát is jobban ellátni, aki mind jobban megismeri magát a Mindenható Istent!

Befelé – amikor önmagamról elmélkedem el. Át kell hatolnunk megélt szerepeinken, egészen a szívünk legmélyéig. Ki vagyok? Valóban az, akinek hiszem vagy látom magamat? Valóban az, akinek látnak az emberek? S ha idáig elmerészkedünk – pedig ez is nehéz, mert még önmagunk előtt sem merünk mindig őszinték lenni – szinte megrémülünk: Uram, hát valóban ez vagyok én? Ennyire nyomorult, ennyire bűnös, ennyire képmutató, gyáva és még ki tudja milyen? Ennyire szűkölködöm Krisztusban? Amíg nem látjuk önmagunkat ilyen csupaszon, ahogyan Isten lát bennünket, addig nem tud rajtunk segíteni. Amíg az ember elbújik az álarca, a közönye, a félelmei mögé – addig Isten tehetetlen. De mi marad annak, aki meglátta és naponként látja így önmagát? „Óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg ettől a testtől?” – kiált föl az apostol. Idáig mindenkinek el kell jutnia. Fölfelé: Istent dicsőítve – és befelé: bűnbánattal, de a kétségbeesés peremén is Istenbe kapaszkodva: „Benned bízom, Uram…”

És harmadszor: kifelé – az emberek felé imádkozzunk, meditáljunk. Nem föléjük – feléjük! Mert sok rendezetlen ügyünk van még testvéreinkkel is, és olykor ott is rendet kell már tenni. Hogy állok a családommal, a testvéreimmel, az embertársaimmal? Kapcsolataimat, véleményeimet, másokról alkotott gondolataimat bizony rendezni kell, és hol is tehetném biztosabban, mint az Úr színe előtt?

Ezt jelenti hát ez az elmélkedve-gondolkodva-imádkozás. Aki gyakorolja, az tudja mekkora erőt ad, hogy mennyire felfrissít, hogy mennyit segít. Aki nem tapasztalta még: szánjon rá időt, és kezdjen el így beszélgetni Istenével.

Ezután kezdődik a zsoltár második része: a kérés: „Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem…” A mi útjaink csapdákkal teli utak, tévutak. Isten útjai pedig rejtett utak, nem lehet őket vezető nélkül megtalálni. Milyen jó, hogy mi már többet tudunk erről az útról, mint Dávid. Mert ő még nem tudta, a mit Dávidnak Fia mutatott meg nekünk: hogy „én vagyok az út”! Milyen jó, hogy nekünk biztos utunk van, 2000 esztendő óta biztos utunk. Aki az ő nyomdokain lépked, az nem téved el. ÉS ezen az úton rájövünk arra, hogy csak ezen az úton találhatunk rá az Igazságra. Az élet legnagyobb tette, amikor valaki le tudja tenni a maga igazságát. A legnehezebb áldozat ez: önmagamat kell megtagadnom. De a legcsodálatosabb áldozat is, amelyben a menny Igazsága vesz lakozást a szívemben és formál át.

Végül pedig egy ígéretre szeretném felhívni a figyelmünket: „Az Úrnak minden útja kegyelem…” – minden! Itt találkozik az Ószövetség az Újjal, mert „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van!” Az Úrnak minden útja kegyelem – mert Tőle jő és mert Hozzá vezet az az út. Ezért olyan fontos, hogy életünk minden percén azon az úton járjunk, ami Ő számunkra elkészíttetett.

Remélem segíthet ez a néhány gondolat, hogy ezután gyümölcsözőbb és örömtelibb legyen az Úrral töltött közösségünk. Itt nem a tanítás a lényeges, nem az, hogy mit mond az igehirdető – hanem hogy vágyunk-e erre az Isten-közeli életmódra, áldozzuk-e rá az időnket, az erőnket, tudunk-e ezért lemondani másról – fontos lesz-e számunkra Krisztus annyira, hogy legalább annyi időt töltsünk Vele, mint mással. És mennél többet törődünk ezzel a közösséggel, annál több idő jut másra, mennél többet adunk az Úrnak, annál többet kapunk vissza az Ő áldásaiban. Tudjuk ezt is, de most arra hív bennünket Isten Igéje, hogy kezdjük el végre megélni azt, amiről tudunk, és higgyük el, hogy lehet és érdemes így élni. Ámen.