Aliansz Imahéten elhangzott igehirdetés

ALAPIGÉK:
Efézus 4:1-3,
Máté 12:46-50,
1Timóteus 3:1 és 4-5. versek

 Kedves Testvéreim!

Lehet a családokról, az otthonainkban megélt keresztyénségünkről olyan általánosan, közhelyekkel teletűzdelten beszélni, hogy a hirdetett ige senkinek az életére nem mutat rá, senkinek a szívét, a lelkiismeretét nem kavarja föl, egyetlen konkrét helyzetet nem idéz fel, kegyes diszkrécióval hallgat arról, amiről még a gyülekezetben is azt gondoljuk, hogy ahhoz senkinek semmi köze. Mert hogy mi van otthon, az magánügy. – Nos, Isten igéje azt mondja: nem magánügy! És bocsássanak meg a testvérek, ha ma este én sem tekintem magánügynek azt, hogy ki honnan és hogyan érkezett erre a bibliaórára, és hova, illetve hogyan megy haza. Ezért szeretnék konkrétan beszélni ebben a néhány percben: egyszerűen és őszintén – hogy az imádságaink is egyszerűek és őszinték lehessenek.

Három fejezetben szeretném elmondani Istennek mai üzenetét, amit imahetünk vezérfonalában így olvashatunk: Krisztus az otthonunk Ura, a családunk Ura!

I.

Az első fejezet alapigéje a Mt 12:46-50.

Ennek a rövid jelenetnek nagyon komoly üzenete van, amit olyan jó lenne megértenünk. Jézusnak volt családja. Voltak szülei, voltak testvérei, közelebbi-távolabbi rokonai, otthona Názáretben: az Ő élete nem lebeg valahol a fejünk felett elvont messzeségben: Őbenne Isten egészen közel jött hozzánk, magára vette még a mi családi kötelékeinket is. És abban, ahogyan tanított és élt, bemutatta ennek a világnak, hogy Isten hogyan is képzelte el az embert és a családját, amikor megteremtette.

Mi is családba születünk: először gyermekként, azután házastársként, végül szülőként. A családunkat nem mi választjuk: adatik. De hogy hogyan élünk abban a családban, amely adatott, az már egészen tőlünk függ.

Viszont ebben az igében azt látjuk, hogy Jézus körül kialakul egy másik családi közösség is: egy nagy lelki család, amit a Biblia gyülekezetnek nevez. Jézushoz nem lehet egyedül tartozni: mert a Vele való közösség egyben az Övéivel való közösséget is jelenti! És az Övéivel ugyanúgy, ahogyan Vele! Ha csak ennyit jegyeznénk meg, már más lehetne a családi és a gyülekezeti életünk is! A gyülekezetben az otthona a hívő embernek: nemcsak lelki testvéreim, de lelki szüleim, nevelőim is vannak, akik tanítanak, akikhez odafordulhatok, ha segítségre van szükségem; és lelki gyermekeim, bizonyságtételemnek gyümölcsei is kell, hogy legyenek, akiknek az Úr az én hitem és engedelmességem által adott életet. Krisztus családjában élni ezt jelenti. És ha egy is hiányzik ebből a családi kötelékből, csonka az életünk, akkor egyedül maradtunk a mi lelki családunkban.

És ennek az epizódnak az igazi, megrázó üzenete abban áll, hogy Jézus test szerinti családja odakinn van, az ajtó előtt, a lelki családja pedig benn a szobában, az ajtón belül. Eljönnek hozzá a szülei és a testvérei – és Ő a tanítványaira mutat: ők az én igazi szüleim, testvéreim és gyermekeim!

És a mi életünk, a mi családjaink nagy tragédiája is sokszor abban áll, hogy akik fizikailag hozzánk tartoznak, azok lelkileg mégsem tartoznak hozzánk. Hitetlen a férj, a feleség, a szülő vagy a gyermek. A test szerinti család az imaház ajtaján kívül, a lelki nagy család az ajtón belül. És ebbe előbb-utóbb belefárad és belefásul a lélek.

És ez a kettősség mégis elhirdet egy csodálatos ígéretet: mert Jézus ezzel, amit ebben a helyzetben mond és tesz, éppen nem lazítani vagy háttérbe szorítani akarja a vérségi kapcsolatot, ahogyan azt mi először gondolnánk, hanem sokkal inkább elmélyíteni és megszentelni. Mert azzal, hogy a tanítványait választja, azt mondja ki, hogy a családi kötelék is akkor igazán erős és drága, akkor tölti be az eredeti, isteni rendeltetését, ha az Úrban megszentelt kötelékké válik. És amikor a mennybemenetel után azt olvassuk, hogy: „… valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt …” – akkor azt látjuk, hogy íme az ajtó előtt álló kisebb család végre beleolvadt a nagy, lelki családba. És amit Jézus életének bizonyságtétele elvégzett az övéiben, azt el tudja végezni abban a családban is, ahová Őt behívják.

Sok a csonka család a mi gyülekezetünkben is. Ahol a család egyik fele itt ül közöttünk, a másik fele még az ajtókon kívül áll. Menjünk ki értük – először vagy sokadszor – és hívjuk be őket. Tegyünk bizonyságot arról, hogy ki és mi várja őket idebenn: először vagy sokadszor. Imádkozzunk érettük. De soha ne mondjunk le róluk! Higgyük el, hogy annak az Istennek, aki bennünket, nyomorultakat, bűnösök között legnagyobbakat szeretett, megkeresett és megmentett, van hatalma őket is megszólítani és behívni ide az ajtókon, az Isten országa ajtaján belülre, a hívők nagy családjába.

A nőtestvéreket kérem, imádkozzanak mindannyiunk nevében az ilyen csonka vácegresi családokért, azokért, akik ajtón belül, a lelki családban vannak, hogy eszközökké válhassanak abban, hogy az ajtón kívül lévő vér szerinti rokonokat Jézus Krisztushoz elvezethessék.

II.

A második fejezet alapigéje az 1Tim 3:1…4-5.

Hadd kezdjem azzal: nem csak a lelkipásztoroknak szól ez az ige! Mindenkinek, aki Isten szolgálatában áll! Akkor viszont mindannyiunkhoz, mert Isten rendtartása az, hogy aki maga szabadult, az szabadítson, akinek Krisztus szolgált az életével és halálával, azután szolgáljon Krisztusnak, életével és halálával.

Az előbb arra koncentráltunk, hogy milyen kapcsolat van a család és a gyülekezet között. Most azt vizsgáljuk meg, milyen összefüggés van a család és az Istennek való szolgálatunk között.

Van egy baptista lelkipásztor, aki többször megtette már, amikor kisebb településre meghívták szolgálni, hogy sokkal korábban megérkezett, bement a kocsmába és megkérdezte azoktól, akiket ott talált, hogy mi a véleményük a hívőkről, hogyan élnek azok otthon a családjukban: mit lát mindebből a falu népe. És csak ezután ment fel a szószékre, akkor már tudta, hogy mit kell mondania.

Sok helyütt, ahol én is megfordultam, elmondták testvérek, hogy igazából az a baj, hogy mi már nem vagyunk hitelesek. Mert a magunk házanépét nem tudjuk vezetni, sokszor még a magunk életét sem tudjuk rendben tartani és tisztességben, becsületben megőrizni: az Isten házában viszont olyan jól tudunk és akarunk mindent mi csinálni. És a kívülálló nem érti, hogy az, aki vasárnap az imaházban olyan kegyesen imádkozott, miért kiabál az utcán hétfőn, miért veszekedik otthon kedden, miért tisztességtelen a másikkal szemben szerdán … és lehetne folytatni.

Nem véletlenül tanítja Pál Timóteust arra, ha valakire szolgálatot bíz, csak olyan embert válasszon, aki otthon, a családjában is legalább annyira hívő, szolgáló, bizonyságtevő életet él, mint amilyet a gyülekezetben akar élni. Mert ha otthon nem tudja ezt csinálni, ha otthon nem vállalja, a gyülekezetben sem fogja tudni végezni, legalábbis hosszú távon, hitelesen, úgy, hogy annak értelme legyen és gyümölcsöt teremjen, biztosan nem. És ezért fog csalódni, megkeseredni, megfáradni, ezért fogja az otthoni problémáit a gyülekezetre ráterhelni, és ezért fog időnként a gyülekezetben is ugyanúgy viselkedni – nem jó értelemben – mint ahogyan otthon néha viselkedik.

A mi hitünk megélésének törvénye az, hogy először a magam életében, azután a közvetlen környezetemben, a családomban, azután a gyülekezetben és végül a munkahelyen, az emberek előtt kell megélnem azt, amit Isten igéjéből megértettem. És az soha nem működik, amivel mi a leggyakrabban próbálkozunk, hogy amit a gyülekezetben mondunk vagy teszünk, azt sem otthon, sem a világban nem mondjuk és nem tesszük.

Ha őszinték vagyunk, akkor most meg kellene vallanunk, hogy miközben itt az imaházban szeretnénk mi vezetni, mi irányítani, a magunk házanépében ugyanez nem mindig sikerül. Akkor hát a gyülekezetben se csináljunk semmit, amíg az otthoni dolgainkat el nem rendeztük? Távol legyen! Inkább kezdjük el otthon is ugyanazt elmondani, megtenni, megélni, amit itt az imaházban elmondunk, megteszünk és megélünk. Nem a gyülekezetnek, Krisztus népének kell a mi otthoni nyomorúságaink szintjére lesüllyedni, hanem nekünk kell a mi családi problémáinkat, kudarcainkat, hiányosságainkat a gyülekezet Ura elé hozni, hogy Ő adjon rájuk megoldást. És az a Jézus Krisztus, aki itt, ebben a vácegresi gyülekezetben Úr, legyen Úr ennek a gyülekezetnek a családjaiban és otthonaiban is.

Tehát ahogyan otthon, úgy az imaházban, vagy ahogyan az imaházban, úgy otthon. Ne válasszuk szét a kettőt, mert akkor sem otthon, sem az imaházban nem fog sikerülni. És ha még az otthoni légkört nem tudjuk idehozni, ha az otthoniakat sem tudjuk elhívni, akkor ezt a légkört vigyük haza, akkor amit itt kaptunk, azt vigyük a családunknak: akár ma estétől kezdve minden napon ezután.

Most a férfitestvéreket kérem imádságra, legyen a mi kérésünk az, hogy adjon az Úr erőt és bölcsességet otthon is úgy élni, mint ahogyan itt az imaházban élünk.

III.

A harmadik igeszakasz pedig, amit szeretnék még felolvasni, az Ef 4:1-3.

Íme, a nagyon konkrét, nagyon gyakorlati útmutatás ahhoz, hogy miként lehet mindazt megvalósítani, ami eddig elhangzott. Hogy miként állíthatjuk fel a mi Urunk királyi trónját az otthonunkban:

Legyünk foglyok az Úrban és az Úrért, és hogy mi Őhozzá tartozunk, sőt, hogy teljesen a mi Urunktól függ az életünk, azt vállaljuk fel otthon is. Éljünk a mi elhívásunkhoz méltóan: ez azt jelenti, hogy amit az Úr tett velünk és érettünk, ugyanazt tegyük meg mi is embertársainkkal, a családtagjainkkal az Úr nevében. Legyen a mi életünkre jellemző az alázat, amely mindig megelőzi a tiszteletadásban a másikat, akkor is, ha gyermek vagyok, akkor is, ha szülő; a szelídség, amely az indulatosság, a harag, a dühkitörések és a sértődések helyett a csendes tűrésben, a türelemben, a békességben és a megbocsátásban mutatkozik meg. Viseljük el egymást szeretettel, azaz szeressük a családunkat minden körülmények között. És a szeretetünk ne csupán érzés legyen, hanem konkrét cselekedet, áldozatvállalás, teherhordozás a másikért, szüntelen imádság és bizonyságtétel. És igyekezzünk megtartani a Lélek egységét, azaz Krisztus Urunk közösségét és uralmát a családunkban. Mert Ő közösséget akar vállalni velünk otthon is: a naponkénti csendességben, a családi áhítatokban, az asztali imádság egyszerű hálaadásában, az otthon Krisztussal teljes melegségében. Kezdjük el megélni ezeket az egyszerű tanácsait az igének, és a mi Urunk megjutalmazza engedelmességünket és hűségünket azzal, hogy Úr lesz a családunkban, az otthonunkban.

Imádkozzunk.