ALAPIGE: János 11:1-46

Kedves Testvérek,

egész héten keresztül próbál bennünket a mi Urunk előkészíteni a szombati hitébresztő evangélizációra, így ennek az alkalomnak sem lehet a mondanivalója más, mint az, hogy a hit útja a naponkénti megújulás, a bűneinkből való folytonos megtérés, a szolgálatra való elindulás, harc az óemberünkkel, a világgal, a kísértővel. Nem elég valamikor megtérni, az, hogy régen, talán évekkel-évtizedekkel ezelőtt ki milyen hívő volt, mennyire volt szent az élete, mennyire volt szolgáló az élete: ma senkit nem fog üdvözíteni. Mert az Úr Jézus a Jelenések könyvében csak annak kínálja az életnek koronáját, aki mindvégig kitartott mellette, aki megharcolta a hit nemes harcát, nem maradt el útközben, nem fordult vissza, nem égett ki lelkileg, nem fogyott el a bizalma, a hite, a szeretete. Csak azok örökölhetik a mennyeknek országát, akik feltámadtak a halálból az örök életre, és akik ezt az életet meg is őrizték az utolsó pillanatig is, és nem haltak meg újra.

Nos ez a történet is erről szól. Betegségről, halálról és életről. Az emberi élet végéről és tragédiájáról – és Jézus Krisztus életet adó szeretetéről. De ezen a történeten keresztül az Ige most rólunk is és hozzánk is szólni akar. Ilyen indulattal, nyitott szívvel hallgassuk, és amit megértünk belőle, azt váltsuk életté azáltal, hogy engedjük cselekedni önmagunkban Isten Szentlelkét.

Egy napon Jézushoz elér egy üzenet: „Mester, akit szeretsz: beteg!” – Próbáltam magam elé képzelni ezt a Lázárt. Eddig élt egészségesen, tette a dolgát, dolgozott, gondot viselt azokról, akik reá bízattak, voltak tervei, álmai, volt jövője – de egyszer csak megbetegedett. Titokban, alattomosan jött a betegség, hiszen minden betegség ilyen alattomos: először eltűnik az ember lényéből az életöröm. Kedvetlenné válik, szótlanná válik. Még nem tudja miért, de már semmihez nincs kedve. Egyre fogy a testi ereje. Már hamarabb elfárad, kimerül. Már hamarabb elfogy a türelme is. Erőtlenné válik, már nem tudja mozgatni a kezét, a lábát, és végül magatehetetlenül zuhan az ágyba. Megérkeznek az első konkrét tünetek: a vírusok, a baktériumok elkezdik rombolni a testét, a szervezetét, mert az már nem tud védekezni ellenük. Aki reá néz, látja: közel a vég …

Önkéntelenül feltódul a rémült kiáltás: Mester, akit szeretsz – a Te néped, a Te gyülekezeted: nagyon beteg! Mert nézd, eltűnt róluk az életöröm, kedvetlenné váltak. A szavukat sem hallani már, ugyan mit is mondhatnának! Már rég nincs miről bizonyságot tenni, már rég nem érdemes bármit is mondani. Egyre erőtlenebbé válnak – már nem harcolnak a bűn ellen, már nem fontos mindig, mindenben az engedelmesség, már nem érdekel a másik baja, már elfogyott az erő a segítségre, a szívességre, a szeretetre. És megérkeztek már a lelki vírusok is: rombolják Krisztus testét, mert annak már semmi ereje védekezni. Megoszt bennünket az érdek, a szeretetlenség, az elégedetlenség. Aki látja, érzi más: közel a vég! Már nem vonzó, már nem tud dolgozni, élni se nagyon, már nem jó semmire.

… eltelik két nap, és jön a hír: Mester, akit szeretsz: meghalt!

A betegség előbb-utóbb legyőzi a szervezetet. Lázár meghalt és eltemették. És eltemették vele a jövőt is! Nem lesznek gyermekek, nem lesz következő nemzedék, nem lesz, aki az életet továbbviszi!

Óh, hányan vannak, akiket az Úr nagyon szeret, mégis meghalnak mellette! Meghalnak, mert a bűneikhez ragaszkodnak. Mert nem tudnak bocsánatot kérni és bocsánatot adni. Mert közömbösen, szeretetlenül és engedetlenül hallgatják az Igét, és nem veszik észre, hogy csak ítéletet vesznek magukra! Mert semmit nem hajlandóak tenni az életért: Krisztus evangéliumáért és Isten országáért!

A beteg ember előbb-utóbb meghal!

De van megoldás! Van gyógyulás és van feltámadás is!

A Biblia három vonatkozásban beszél feltámadásról. Beszél testi értelemben, ahogyan feltámasztotta Jézus itt Lázárt, Jairus lányát vagy a naíni ifjút. Ezek az emberek később újra meghaltak. Beszél egy végső feltámadásról, amikor az Úr Jézus visszajön megítélni minden lelket. És beszél egy harmadik fajta feltámadásról, a lelki feltámadásról. A lelkileg halott ember újjászületéséről, a bűnei miatt halott ember megtéréséről. Van élet – de egyedül Jézus Krisztusnál és Jézus Krisztussal!

Beteg testvéreim, halott testvéreim, halljátok hát az örömhírt: Lázár kijött a sírból, mert az Úr Jézus legyőzte a halált – és ezt a győzelmet most nekünk is kínálja! Győzelmet a betegségünk és a halott lelkünk számára! Újjászületést, megerősödést Benne, új elindulást, új reménységet, új jövőt: egyszóval új életet.

És milyen lesz ez az új élet? Mi lesz jellemző erre az új emberre? – De meg is lehet fordítani a kérdés hangsúlyát, és aki eddig büszkén azt gondolta, hogy ez az igehirdetés nem róla szól, mert vele minden rendben van, mert ő egyáltalán nem beteg: mérje le az életét: Ilyen az élete? És mindenki ilyennek látja? Mert aki valóban él Krisztusban, arra ezek lesznek jellemzőek.

Nos, hadd mondjam el néhány nagyon egyszerű gondolatban, hogy mi jellemzi a feltámadt, újjá lett embert:

Kívánja, szomjazza az Igét. egyre jobban érti Isten szavát. Egyre mélyebben látja a Biblia összefüggéseit. És ez a táplálék egyre erősebbé teszi, ellenállóbbá a kísértésekkel szemben. Az olvasott és a hallott Ige engedelmessé, cselekvővé teszi.

Mindent, ami éri, megbeszéli Istennel imádságban. Többé nem akar egyedül dönteni. Mindenért hálát tud adni, mert mindennel megelégedett. Hordozza szeretteit és testvéreit az Úr előtt, imádkozik a munkájáért, a pihenéséért. Az a legfontosabb, és azt kéri a legbuzgóbban, hogy megérthesse Isten akaratát az életére nézve, és annak engedelmeskedve cselekszik.

Keresi és megbecsüli a hívők közösségét. Szereti azokat, akik szeretik az Istent. Nem hagyja cserben őket, nem marad otthon, amikor a többiekkel együtt lehet. Nem veti meg a tanítás, az imádság alkalmait. És nem rombolja, hanem építi a közösséget, a szolgálataival, az imádságaival, a bizonyságtételével, egyáltalán a jelenlétével!

Ott van a vágy a szívében, hogy másoknak is elmondja azt, hogy mit tett vele Isten. Vagyis elkezd szolgáló, bizonyságtevő életet élni a gyülekezeten kívül is. És nem kötelességből, hanem szeretetből. És beszél Isten kegyelméről, amely megjelent Krisztusban, eszközzé válik az Úr kezében, mert fontos lesz a másik ember sorsa, hogy ne a kárhozatba kerüljön, hanem életet nyerhessen. Aki ebben, a lelkek megmentésében nem veszi ki a részét, az maga sem fog a mennybe kerülni!

Tud bocsánatot kérni és bocsánatot adni. És nemcsak otthon a csendes kamrájában, ahol senki nem hallja, hanem ki meri mondani a testvére előtt is: vétkeztem ellened, bocsáss meg! És ha ellene követtek el valamit, természetes, hogy nem haragszik, nem gyűlölködik, nem keresi a bosszút, a visszavágást, hanem megbocsát. Mert ugyanaz az indulat lesz benne, ami Krisztusban is megvolt. A feltétel nélküli megbocsátás!

Fegyelmezett életet él. Be tudja osztani az idejét. És így lesz ideje Bibliát olvasni, imádkozni, imaházba jönni, lelki dolgokkal is foglalkozni.

Két kérdésem maradt a végére. Az első nagyon egyszerű: ilyen az életem? Avagy: milyen az életem? Beteg, haldokló vagy már negyednapos? Hol vannak az egészséges emberek, az erősek, akik hordoznák a betegeket, a gyengéket, akiknek hallanánk a szavát, a bizonyságtételüket? Milyen az életem? Egészséges-e vagy beteg?

A másik kérdés már csak azokhoz szól, akik be merik ismerni azt, hogy bizony nagyon nyomorultak lelkileg, nagyon betegek vagy már ott fekszenek a sírgödörben. Mikor fogadod el a gyógyulást? Hiszen amit elmondtam, azzal azt hiszem, mindnyájan tisztában voltunk eddig is. De mikor akarunk végre meggyógyulni? Mikor engedünk az Úr Lelkének, mikor engedjük, hogy megtisztítson, hogy újjátegyen, hogy felrázzon, hogy munkába állítson?!

És most hadd kérjem, ne a szép tanításért adjunk hálát, amikor imádkozunk, hanem válaszoljunk ezekre a kérdésekre őszintén. És aki amit most mondani fog az Istennek, aszerint éljen ezután.

Imádkozzunk.