Bemerítési igehirdetés

ALAPIGE: ApCsel 26:22-29

I.

Úgy gondolom, hogy legalább háromféle ember ül itt most közöttünk, aki eljött, hogy tanúja legyen ennek a bemerítésnek. Egészen biztosan vannak itt olyanok, mint Pál apostol: Krisztusban hívő, újjászületett keresztyének. Akik el tudják mondani, hogy kik voltak, hogy kivé lettek, és hogy a kettő között merre vezet az az egyetlen, életre vezető út. És ezt a hitüket meg merik vallani mások előtt is, a bizonyságtételükkel és a bemerkezésükkel egyaránt – ahogyan ennek mindjárt tanúi is leszünk. Aztán talán vannak olyanok, mint akik Pált is oda juttatták, ahová jutott: a börtönbe. Olyanok, akiknek igazán nem kell sem Krisztus, sem az Ő evangéliuma, sem az Ő apostola. Akiknek minden jó, úgy, ahogy van – és ők maguk is jók, úgy, ahogy vannak – legalábbis ezt gondolják. Akik eljöttek megnézni, mi is ez a bemerítés a baptistáknál, de ők maguk nem akarják beismerni, hogy bűnösök, hogy nyomorultak, hogy Isten nélkül szűkölködnek, még a szeretteiket sem tudják igazán szeretni, hogy hiányzik az életükből az öröm, a békesség, hogy igenis rászorulnak az Isten kegyelmére – ugyanúgy, ahogyan ez az asszony. Ők tehát a másik véglet – nem tudom, van-e itt ilyen köztünk. De abban egészen biztos vagyok, hogy vannak olyanok is, akik Agrippára hasonlítanak ebből a történetből: akik e két társaság között helyezkednek el, valahol félúton. Már nem egészen hitetlenek – de még nem egészen hívők. Már nem istenkáromlók – de még korántsem Isten-követők. Ők a „Majdnemkeresztyének” (- mondjuk így egybeírva és idézőjelben).

Nos, először Pál apostolról szeretnék elmondani néhány dolgot, azt, hogy mi jellemző az olyan emberre, aki Jézus Krisztusban él. Hiszem, hogy úgy mondhatom el mindezt, hogy a most bemerítkező testvérünkre is rá fognak ismerni azok, akik az életét, a mindennapjait látják. És talán ő is el fogja mondani a saját szavaival ugyanazokat, amiket most Pál apostoltól tanulhatunk meg.

Mit mond tehát Pál apostol ennek a „majdnemkeresztyén” Agrippának, és rajta keresztül mindazoknak, akik hozzá hasonlóan nem tudtak még teljesen nemet mondani a bűnnek, és igent Krisztusnak, és ott rekedtek valahol a két part között. (Egyébként az igehirdetés második fele majd kifejezetten hozzájuk fog szólni!)

Nos, az apostol így kezdi az ő bizonyságtételét: ”Isten megsegített mind e mai napig …” Olyan ember mondta ki ezeket a szavakat, akit talán a legtöbb üldöztetés, a legtöbb szenvedés, nyomorúság, meg nem értés, gúny és gyűlölet ért a Krisztus Jézusba vetett hitéért. Akit sokszor megvertek, sokszor elüldöztek, akit sokszor börtönbe zártak, akit orvul meg akartak gyilkolni éppen azok, akik felé a szeretet evangéliumát hirdette volna – és ez az ember nem keseredett meg, nem tört össze, nem fordult az ő Ura ellen, nem kezdett el sem vádaskodni, sem panaszkodni, hogy „miért, Uram?!”, nem lett elege abból a szolgálatból, amiből emberileg nézve csak kára származott – hanem boldogan énekelt, amikor kalodába zárták, visszament azokhoz, akik majdnem halálra kövezték, és alázatosan ugyan, de sziklaszilárd hittel vallotta meg az őt vallatók előtt, hogy minderre nem magától volt képes, hogy mindez nem öncélú hősködés volt – hanem Isten segítette meg mind e mai napig. Pál apostol arról tesz bizonyságot, hogy neki van Istene, és ez az Isten elég hatalmas ahhoz, hogy megőrizze őt a veszedelmek között, kivezesse őt a nyomorúságokból, hogy bármi is történjék vele, békességet, biztonságot, megelégedést adjon a szívébe, hogy olyan szeretetet támasszon benne, ami nem szab feltételeket – és mindezt Pál egy olyan embernek mondta el, akinek nem volt Istene, de ugyanúgy nem volt békessége, öröme, biztonsága, megelégedettsége, szeretete sem. Olyan legalábbis egészen biztosan nem, mint amilyen Pálnak volt, amitől senki és semmi el nem szakíthatta. Mert az emberi békesség csak az első nézeteltérésig tart, az emberi öröm is eltűnik az első próbák után, biztonságról ma már senki nem beszél, legalábbis komolyan nem, a megelégedés lassan kiveszik ebből a mindig többre vágyó világunkból, és szeretni magunkon kívül legfeljebb azokat tudjuk, akiket érdemes szeretni. Pál apostol, akinek az Istene megsegítette őt, ma is szembejön azokkal, akiknek nincs Istene, és akiket senki nem segített meg. És ma is azt üzeni, hogy ennek nem kell így lenni, ezen lehet változtatni. Ezen maga az Isten változtatott, amikor az Ő Egyszülött Fiát adta váltságul miérettünk. Nem csak Pál apostolért, hanem mindazokért, akik rászorulnak arra, hogy életük megannyi problémája között, napról-napra valaki – és nem is akárki, hanem maga a Mindeneket Teremtő Élő Isten – megsegítsen. Akik ezt kérik, azok ezt a segítséget ebben az órában megkapják. Íme, így kínálta fel Krisztus önmagát, és a Benne való élet végtelen gazdagságát Agrippának – és így kínálja most nekünk is.

Azután így folytatja az apostol: ”Mivel Isten megsegített mind e mai napig, itt állok, és tanúbizonyságot teszek …” – Minden ember élete beszél valamiről. Tessék körbe nézni ebben a világban, felnyitni egy újságot, végignézni egy tévéhíradót, végighallgatni a kollégákat, hogy miről beszélnek. És ki fog derülni, hogy alig van olyan mondanivalója az embereknek, amit ne itatna át a csalódás, a félelem, a reménytelenség, a gyűlölet, a békétlenség, a bűn. Mi már csak erről tudunk beszélni, és csak így tudunk beszélni, ilyen filmek érdekelnek, ilyen könyveket olvasunk, az újságjaink ilyen cikkekkel vannak tele: a mi világunk és a mi életünk erről tud bizonyságot tenni. Akit viszont Isten megsegített, annak a szavai, a tettei, az élete, az egész lénye másról fog beszélni és másról fog tanúbizonyságot tenni. Nem a világ fog megváltozni körülötte, hanem a szeme fog megváltozni, amin keresztül erre a világra néz, meg a szíve fog megváltozni, amivel ebben a világban él, és olyan békességet, olyan reménységet kap, amit senki el nem vehet tőle, és olyan szeretet ébred benne, amit semmi ki nem olthat belőle.

De akkor miről fog szólni ez a bizonyságtétel? Azt mondja Pál Agrippának: „Semmit sem mondok azon kívül, amiket Mózes és a próféták hirdettek.” – Mit hirdetett Mózes és miről szóltak a próféták? Arról, hogy eljön majd valaki, hogy magára vegye a mi betegségeinket, nyomorúságunkat és bűnünket, hogy a rabságban lévőnek elhozza a szabadulást, a szenvedőnek a gyógyulást, és az Isten nélkül szűkölködőknek a Vele való közösség gazdagságát. És mindaz, amit Mózes és a próféták hirdettek, az a több száz prófécia és több ezer utalás kivétel nélkül beteljesedett a názáreti Jézus Krisztusban. Akit Isten megsegített, akit átsegített a halálból az életre – annak a bizonyságtétele mindig, minden körülmények között erről a Jézus Krisztusról fog szólni.

Most egy kis időre abbahagyom a prédikálást, hogy meghallgassunk mi is egy ilyen őszinte bizonyságtételt Jézus Krisztusról, és hogy tanúi lehessünk annak, hogy valaki ugyanolyan bátran és kétség nélkül vallja meg Jézus Krisztust Megváltó Urának, ahogyan az előbb hallhattuk az igéből.

II.

Nos, hallottuk Pál apostol bizonyságtételét, és hallottuk, láttuk saját szemeinkkel testvérünk bizonyságtételét. Mindezek után most azokhoz szeretnék szólni, akik a bibliai történet Agrippájához hasonlítanak itt közöttünk, vagyis ahogyan a prédikáció legelején elneveztük, a „majdnemkeresztyénekhez” szeretnék szólni. Mert ez az állapot reményteljes ugyan, de veszélyes is. Keveredik benne a nappal és az éjszaka, a jó és a rossz. Milyenek is ők? Sok reménnyel vannak tele: a „majdnemkeresztyén” már nem közömbös Krisztus iránt. Van már valamilyen hite is – hiszen ha nem hinne, akkor elutasítana, akkor a „majdnem” helyett egy „teljesen nem” lenne a válasza az evangélium felé. De a „majdnem” azt is jelenti, hogy vágyódik az igen után. Aggrippa király válasza magába foglalja ezt a reménységet is: a „majdnem” egyszer talán igenné lehet. – De komoly zavarai is vannak ennek az állapotnak. A „majdnemkeresztyén” még nem talált rá az üdvösség egyetlen útjára – ezért ide-oda hányódik. Még nem tudja, mi a hit, ezért inkább érteni akar. A félelem is gyakran erőt vesz rajta. Ezer és ezer kérdés kínozza. És bár Jézust keresi, szomorúan látja, hogy nem tud elszakadni a bűneitől, nincs ereje megváltozni, nem tud magától újjá lenni. És talán a legszembetűnőbb zavara az, hogy a „majdnemkeresztyénnek” a cselekedetei is csak majdnem keresztyéniek. Telve sok jó szándékkal, amik általában nem valósulnak meg. Aggrippa is beismeri, hogy szabadon kellene engedni Pált, de mégsem teszi. – És milyen veszélyek leselkednek az ilyen emberre? A hosszas késlekedés gyakran reménytelenségbe torkollik. A hosszas késlekedés még gyakrabban közönybe torkollik. Fennáll az a veszély is, hogy végül az ilyen ember beéri Krisztusnál kevesebbel is. Például azzal, hogy eljár istentiszteletre, ugyan nem rendszeresen, de olvassa a Bibliát. Beéri a vallásossággal, a kegyességgel, a közhelyekkel, a megszokásokkal. És ha sokáig késlekedik, megtörténhet az is, hogy végül lemarad! Lemarad az Isten országáról!

Kedves „majdnemkeresztyén” barátom, aki itt ülsz most közöttünk, és magadra ismertél, szeretnék most hozzád szólni Agrippa király tévedésein keresztül erről a „majdnemről”, és arról a Jézus Krisztusról, aki viszont nemcsak majdnem adta magát váltságul, aki nemcsak majdnem mentett meg bennünket a kárhozattól, aki nemcsak majdnem ajándékozott meg bennünket önmagával és az örök élettel.

Nos, Agrippa király végighallgatta Jézus Krisztus evangéliumát Pál apostolon keresztül – és talán közülünk is mindenki hallotta már ezt az evangéliumot, talán Kardos Károlyon, egy másik lelkipásztoron vagy egy egyszerű hívő néni vagy bácsi, idős vagy gyermek bizonyságtételén keresztül. Agrippa király hallgatta ugyan, de mégsem hallotta meg az evangéliumot. Vagy csak majdnem hallotta meg. Hol hibázott – és hol hibáznak ma is olyan sokan, akik csak majdnem hallják meg, amit maga az Úr mond, akik csak majdnem fogadják el, amit maga az Úr kínál? Agrippa király három ponton hibázott – és lehet, hogy azért maradtunk még mi is csak „majdnemkeresztyének”, mert ugyanazokba a tévedésekbe estünk, amikbe Agrippa beleesett.

Mik ezek a tévedések? Nézzük sorban:

Az elsőt maga Agrippa mondja ki: „Szeretném magam is hallani ezt az embert …” – és egész végig csak egy embert hallgatott. Aki azért jött el ma délután, hogy meghallgasson egy embert – az ugyanúgy fog hazamenni, ahogyan idejött. És az hiába jött el. Mert ember, legyen az bármilyen ékesszóló is, csak majdnem tudja rávenni arra, hogy keresztyénné legyen. Akik Isten szolgáiként az Ő üzenetét hirdetik, nem azért foglalják el a szószékeket, hogy beszédgyakorlatokat tartsanak. Hanem hisznek abban, hogy szavaikon keresztül maga az Úr fog beszélni. És Ő fog megszólítani, Ő fog munkálkodni, bűnökre ráébreszteni és azokra bocsánatot hirdetni, Ő fog életeket formálni – ember erre képtelen. Aki viszont csak az emberig lát el, aki nem akar Istenig ellátni – aki csak az emberig akar eljutni, az imaházig akar eljutni, de nem akar Istenig eljutni – az élete végéig ilyen „majdnemkeresztyén” marad.

A második tévedése Agrippa királynak az előítélete volt. Az az előítélet, amelyet Fesztusz keltett benne előző nap, vagy éppen az előző mondatban, amikor kifakadt, hogy „bolond vagy te, Pál”. Igen, vannak mai is, akik szerint bolondok azok, akik Istenben hisznek, és még bolondabbak azok, akik ráadásul még engedelmeskedni is akarnak Neki. Mert ez a világ soha nem tudja befogadni azt, aki annyira különbözik tőle, mint amennyire különbözött Pál Agrippától vagy Fesztusztól. És ha már semmit nem tud vele tenni, mert nincs nagyobb hatalma fölötte, mint annak az Istennek, aki őt védi és megsegíti – akkor megbélyegzi. Akkor bolondnak nevezi. Akkor ítéletet mond fölötte. És aki az Istenről szóló bizonyságtételt csak majdnem hallja meg, az ilyen emberi véleményeket viszont egészen maghallja – az kívül marad az Isten országán.

És a harmadik, talán legsúlyosabb tévedése pedig az volt Agrippának, hogy azt gondolta, elodázhatja a döntést és kibújhat a felelősség alól. Végighallgatta a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtételt, és azt hitte, egyszerűen felállhat és hazamehet anélkül, hogy válaszolna az őt megszólító Igére. Ha volna itt közöttünk valaki, aki ugyanezt gondolja, annak szeretném hirdetni, hogy meg van írva: „Isten Igéje nem tér vissza hozzá dolgavégezetlenül”. Vagy áldássá és életté, vagy ítéletté lesz. Annak szeretném hirdetni, hogy „majdnemkeresztyénség” nincsen! Ez a lehetőség nekünk nem adatott meg. Mert a majdnem is válasz: méghozzá nemleges válasz. Benne van a nevében is. Aki csak majdnem időben ér ki az állomásra, az is lekéste a vonatot.

Jézus Krisztust nem lehet kikerülni. Ő nem engedi meg, hogy csöndesen elmenjünk mellette, hogy figyelmen kívül hagyjuk Őt, hogy a Vele való találkozás után is ugyanolyanok maradjunk, amilyenek előtte voltunk. Egészen egyértelműen megmondotta: „aki nincs velem, az ellenem van”. Aki csak majdnem van velem, az is ellenem van. Jézus Krisztus azért szólít meg, hogy döntés elé állítson – Jézus Krisztus azért halt meg a golgotai kereszten, hogy döntés elé állíthasson. Egyetlen út vezet az életre, és ez Ő maga. Agrippa hallotta az erről szóló bizonyságtételt, aki most itt jelen van, hallhatta az erről szóló bizonyságtételt – és most döntenie kell: rálép erre az útra, vagy járja tovább a sajátját. Senki nem tud elmenni úgy ma este innen, hogy ne adott volna választ erre.

Még egy utolsó gondolatsorral tartozom: hogyan mondjuk ki a nem helyett, a majdnem helyett az igent Istennek? Úgy, hogy Agrippának ezt a három végzetes tévedését mi ne kövessük el. Nem egy huszonéves fiatalember hív most döntésre, hanem maga az Isten. Ő az, aki megszólít – mert Ő az, aki segíteni tud, aki megoldást tud adni az élet legnagyobb problémáira is, aki bocsánatot tud adni a legnagyobb bűneinkre is. Aztán tegyük félre az előítéleteinket, azt, amit mi gondolunk Istenről, meg a hívőkről. Engedjük, hadd mutatkozzon be Ő maga előttünk egészen személyesen, és hadd mondja el Ő maga azt, hogy mit is jelent a Neki kimondott igen. Egyébként erről szól a Biblia. És végül ne akarjuk elhalasztani a döntésünket, mert legközelebb nehezebb lesz. Ahogyan a betegség is egyre súlyosabbá és veszélyesebbé válik, ha nem kezelik időben, úgy minden nappal és minden elmulasztott alkalommal mi is csak egyre messzebbre kerülünk az Úrtól. Nem titok az sem, hogy nem könnyű kimondani ezt az egyértelmű igent – hiszen számot kell vetnünk önmagunkkal, és el kell fogadnunk Isten értékelését. Ő pedig azt mondja, hogy mi bármit is gondolunk saját magunkról, menthetetlenül bűnösök és halálosan betegek vagyunk nélküle. Aggrippa talán ezt is félt beismerni, mert az ember nem szeret gyengének mutatkozni. De aki nem engedi, hogy Isten megalázza, azt Ő nem tudja fölmagasztalni sem.

Kedves „majdnemkeresztyén” Testvérem! Csak egy utolsó érvet hadd hozzak fel: Jézus Krisztus sem csak majdnem halt meg a kereszten. Van egy híres és hírhedt film, az a címe: Krisztus utolsó megkísértése. Arról szól, hogy Jézus már ott szenved a kereszten, amikor megjelenik egy angyal, valójában nem angyal, hanem a Sátán, és azt mondja: elég volt ennyi. Látja az Isten, hogy mindvégig engedelmes voltál – leszállhatsz a keresztről, nem kell meghalnod. Elég ennyi: már majdnem elvégeztetett. De az ember is csak majdnem váltatott meg. És a film végén kiderül, hogy ez a majdnem-megváltás bizony semmire sem elég. – Milyen jó, hogy a valóságban ez nem így történt. Jézus Krisztus – bár a Sátán valóban megkísértette még utoljára, hiszen azt mondták neki: szállj le a keresztről, és ennyi elég lesz, elhisszük, hogy te vagy a Megváltó – Ő engedelmes maradt mindhalálig, mégpedig a keresztnek haláláig. Az Ő részéről semmi sem csak majdnem történt meg, hanem teljesen. Bevégeztetett – de nem csak az Emberfia földi élete, hanem az ember megváltása és bűnei büntetésének kiegyenlítése. Ő teljesen odaadta önmagát nékünk és érettünk – és ez elég arra, hogy a mi válaszunk ugyanilyen teljes értékű legyen. Ezt várja most tőlünk, erre bíztat, ehhez ad erőt, ezért szólt ez az igehirdetés.