ALAPIGE: János 17:1-4

„Miután ezeket mondta Jézus (ti. búcsúbeszédeit fejezte be), tekintetét az égre emelve így szólt: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem …”

Nagyon nehéz erről a textusról szólni, mert ugyanazt érzem, mint amikor Mózesnek azt mondta az Úr: „Oldd le a te saruidat a lábadról, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” Egy embernek az imádsága mindig szent dolog. Főképp, ha Jézus imádságáról van szó! Olyan titokba enged bepillantást itt a Szentírás, amelyet csak nagyon mély alázattal szemlélhetünk és érthetünk meg: a Fiú és az Atya legbensőbb kapcsolatát mutatja be. Mert az imádság mindig a legbensőbb kapcsolat. Nem lehet közelebb kerülni a Magasságban Lakóhoz, mint az imádkozás által! Nem teológiára, műveltségre, imaházban eltöltött hosszú évtizedekre vagy tökéletes jellemre van szükség ahhoz, hogy Isten színe elé álljunk! Csupán szívre és szájra, sokszor talán ez utóbbira sem – azt a végtelen távolságot, amely elválasztja az embert az Istentől, a bűnöst a szenttől, egyetlen imádság áthidalja: Istent hozza le az emberi szívbe és az embert emeli fel a mennybe. És azon túl, hogy ezáltal az imádság által az Úr Jézus szívébe láthatunk, egyben valami olyat fogalmaz meg nagyon tömören és nagyon egyértelműen, ami ellen az emberi szív már az Éden óta oly hevesen lázad: hogy Isten nélkül nincs élet! És egészen konkrétan: Jézus Krisztus nélkül nincs élet!

Van, aki talán először, van, aki már nagyon sokadszor fogja most hallgatni azt, amit a Biblia és a keresztyén emberek evangéliumnak – örömhírnek – neveznek. Igen, örömhír, mert szabadítást hoz. Sok millió Istentől eltávolodott ember él a világban, akiknek nincsen békességük, akik elégedetlenek, örömtelen és igazából reménytelen az életük. És – bizony szégyenkezve kell megvallanunk – sok ember él ugyanígy templomainkban és imaházainkban, egyik napról a másikra, egyik bűntől a másikig, és nem ragyognak, nem illatoznak, életük nem tesz bizonyságot arról az Istenről, arról a Jézus Krisztusról, aki azért jött, hogy életünk bővölködjék. Ha széjjel nézünk abban a világban, ami bennünket körülvesz, és széjjel nézünk az ember szívében, ugyanazt láthatjuk: sötétséget, bűnt, bizonytalanságot, keserűséget és közönyt. Sokan vannak, akik nem gondolnak az örökkévalóságra, a leghaszontalanabb tárgy is jobban leköti figyelmüket és érdeklődésüket, mint a lelkük sorsa. És sajnos sokan vannak azok is, akik megunták a lelkükkel való törődést, belefáradtak és feladták. Sok embernek van szüksége az Úr szabadítására, kinek megtérésre, kinek visszatérésre. Honnan? A szomorúságból, a lelkiismeret vádló gyötrődéséből, a közömbösségből, az elégedetlenségből, a reménytelenségből. Mindenhonnan, ahonnan hiányzik z Úr Jézus. Testvérem, barátom, hozzád akar most szólni Isten igéje: Jézus Krisztus nélkül nincs élet!

Rembrandtnak van egy híres festménye: a Tékozló fiú. Ezen a képen az atya előtt ott áll a fiú, de belőle nem látszik semmi, csak a rongyok. Nem látszik az arca, a keze, semmi, csak a rongyai. Ó, bár észrevenné a bűnös ember, észrevennéd te, aki most hallgatod Istennek beszédét, hogy nincsen semmid, sem gazdagságod, sem bölcsességed, sem egészséged – csak rongyaid vannak. Amíg oda nem állsz az Atya elé, csak rongyaid vannak. De nehéz ezt beismerni, de nehéz ezt elfogadni! Mert a tisztátalan szem, a tisztátalan szív ezeket a rongyokat is olyan szépnek találja, a bűnt is olyan szépnek találja, hiszen megszokta már az erőszakot, megszokta az erkölcstelenséget, az istentelenséget! Nem zavarja, ha más káromkodik mellette, és az Istent mocskolja. Demokrácia van, szólásszabadság, gondolat és gondolkodásszabadság – szabadosság. És uralkodik a Sátán. Uralkodik ebben a világban, azokban, akik e világban és e világért élnek, uralkodik mindenütt, ahonnan hiányzik az Isten. És uralkodik benned, ha nem uralkodik Jézus Krisztus!

Nehéz ezt elfogadni … Pál apostol ezt kérdezi a korintusi gyülekezettől: „…mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez?” Mi köze a szent Istennek a bűnhöz? Semmi. És tudjátok, hatalmas dolgok vannak e néhány sorban elrejtve! Ott, ahonnan hiányzik az Isten, a másik úr, a Sátán uralkodik. Minden percben, minden szóban, cselekedetben, amiből hiányzik az Isten, amiből hiányzik az az indulat, ami volt a Krisztus Jézusban, abban a Sátán uralkodott és uralkodik, abban őt szolgáltuk és szolgáljuk. DE – és ez az evangélium! – onnan, ahová behívtuk az Istent, az ő Szent Lelkén keresztül az Úr Jézust, onnan a Sátánnak távoznia kell, ott neki nincs maradása többé, onnan nyüszítve menekül! Ott szabadság van, béke és öröm van, ott élő és életet adó szeretet van. Ahol Krisztus van, ott élet van!

Egyszer egy misszionárius megkérdezte a sziget bennszülött lakóitól, akik között élt és szolgált, hogy miképp mentheti meg az ember a lelkét. Egy aggastyán így felelt: „akkor menekülünk meg, ha megbánjuk bűneinket, szakítunk velük és Istenhez térünk.” Egy középkorú asszony folytatta: „Igen, de csak akkor, ha ezt töredelmes szívvel tesszük.” „Mindenesetre – tette hozzá a harmadik – még pedig imádkozással.” „Az imának pedig szívből kell jönnie.” – szólt a negyedik. „S a parancsolatokat buzgón meg kell tartanunk.”- fejezte be az ötödik. Miután mindegyikük elmondta a magáét és úgy érezték, dicséretes vallást tettek hitükről, elhallgattak és lesték a lelkész ajkáról tetszésének megnyilatkozásait. Ehelyett azonban az csak mélységes részvétet és szomorúságot érzett, és kénytelen volt előröl kezdeni a tanítást, mert egy „apró” dolog kimaradt a vallástételből. Jézus Krisztus. Pedig nélküle semmit nem ér az egész. És vajon hány ember él ugyanígy közöttünk, akinek nagyszerű hitvallása van, de nincs Krisztusa! Mert – és ezt jól jegyezzétek meg, testvéreim – annak, akinek továbbra is csak döcög az élete, aki nem növekszik, akin nem terem a Lélek gyümölcse, aki hiába küzd, mert a kísértés, a bűn napról napra újra legyőzi – annak lehet szép és igaz hitvallása – és vallása – de nincsen Megváltó és Megtartó Krisztusa! Mert ezzel folytatódik az evangélium, az örömhír: Ember, nem kell küzdened a győzelemért – Valaki már győzött helyetted, és ezt a győzelmet neked akarja adni! Csak fogadd el! Hóseás próféta könyve ezzel a mondattal fejeződik be: „Igazak az Úrnak útjai, az igazak pedig járnak rajta, az istentelenek elesnek rajta.” Az igazak járnak! Haladnak, növekednek – és utat mutatnak másoknak, a szavaikkal, az életükkel, egész lényükkel. Nem a hitvallásukkal – hanem a Krisztusukkal, azzal a Krisztussal, aki bennük él! Mert mindezt Ő végzi el bennünk, Ő ad szeretet, ami el nem múlik, Ő ad örömet, ami el nem fogy, Ő ad békességet, ami biztos, mint a szikla – hiszen sziklára épült! Jézus Krisztus nem csak szabadító Messiás, de megtartó Úr is!

A kapu itt van, de annak, aki nem akar bemenni rajta, mit sem használ! Az ajándék, amit nem vesznek át, amit nem fogadnak el, nem fog örömet okozni. Az a Jézus, aki itt marad az imaházban, mert nem viszed haza a szívedben, nem fog életet adni! Tetszett az Istennek, hogy ennyire egyszerűvé tegye mindazt, ami az élethez, a gazdag és boldog élethez a legszükségesebb. Ahogyan kell, hogy étkezzünk, és még a vak is megtalálja a száját, ahogyan kell, hogy igyunk, de még a legkisebb gyermeket sem kell megtanítani arra, hogyan kell a folyadékot lenyelni – kell, hogy a lelkünk is éljen és táplálkozzon – egyszerűen szükségünk van Jézusra! Szükség van rá, hiszen az az „Isten alakú űr” ott van mindegyikünk szívében. Bár megadná az Úr, hogy senki ne menjen haza így üresen, még mindig üresen. Ma Isten ezt üzeni: Jézus Krisztus nélkül nincsen élet! Döntsd el: akarsz-e élni? És ha igen, nem kell mást tenned, csak ezt elmondani Neki, aki egyedül képes arra, hogy életet adjon. Mondd el, magadban vagy hangosan – de az Úr Jézusnak. Imádkozzunk!