HÁLAADÓ IGEHIRDETÉS

Olvasandó: Zsoltárok 107:1-32

ALAPIGE: 1Thesszalonika 5:18

Kedves Testvéreim!

Elgondolkodtam azon, hogy mit válaszolnék, ha megkérdeznék tőlem: melyik a Biblia legnehezebb parancsolata. Én azt hiszem ez az „adjanak hálát az Úrnak”, ami a zsoltárban mintegy refrénként vissza-visszatért, és amit Pál apostol ebben az egyetlen mondatban foglalt össze: „Mindenekben hálákat adjatok!” Talán ezt a mindenekben való hálaadást a legnehezebb megtartani. Mert az a szó, hogy „minden”, nagyon radikális kifejezés, és mi az ilyen súlyos megfogalmazásokkal sokszor nem tudunk mit kezdeni. Mi már inkább óvatosabban fogalmaznánk: „sok mindenben”. Mert igaz az, hogy annyi minden van, amiért hálások tudunk és szoktunk lenni – de mindenben, mindenért?! Hálát adni, amikor nem kapjuk meg, amit kértünk, amikor elvétetik tőlünk, amit egyszer már megkaptunk, amikor valami olyasmi ér bennünket, amit nem értünk, ami fáj nekünk?! Hát lehet hálát adni a betegségek, a nyomorúságok, a veszteségek közepette is?!

A Szentírás nem fél a nagy szavaktól! Mindenekben hálákat adni – hogyan lehetséges? Úgy, hogy „minden lehetséges a hívőknek …”, úgy, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban …”, úgy, hogy „semmi sem szakaszt el engem a Krisztus szerelmétől”. És ha a mi Urunk ezt a „mindent” ajándékozza nekünk, hogy ne tudnánk mi is „mindenben” hálákat adni!

A szívünk mélyén tudjuk mindannyian, az igazi hálaadás az, amikor ezt a „mindent” kezdi el sorolni az ember, amikor nem válogat jó és rossz között, mert a rosszban is meglátja a jót. Ahogyan a zsoltáríró sorolja versről versre: az éhezőnek az ételt, a szomjazónak az italt, a sötétségben lévőnek a fényt, a nyomorúságban lévőnek a szabadulást, a balgatagnak a bölcsességet, a viharokból a kimenekedést, a bűnökből a bocsánatot mindig megadta az Úr az Őt szeretőknek. Sőt, mindig többet adott, mint amit az ember remélt és várt. De ha már semmink nem is maradna, Jóbbal együtt hálát adhatunk a rosszért, ami ugyan rossz, de az Úr kezéből elvett rossz! – De hol vagyunk mi Jóbtól? Nem veszett el két kezünk munkája, hanem megsokasodott. Nem veszítettük el szeretteinket, mert szerethetjük őket a mai napon is. Az egészségünket lehet, hogy elveszítettük egy időre, de meggyógyított és megerősített bennünket az Úr, és együtt lehetünk most is. És talán a legfontosabb: bár még támad és sokszor maga alá teper bennünket a bűn, egyetlen pillanatra sem veszítettük el a mi Urunk hozzánk való kegyelmét és bűnbocsátó szeretetét. És ha ezeket végiggondoljuk, rá kell eszmélnünk: valójában minden napunk hálaadónap lehetne. Hiszen minden reggel hálát adhatunk azért, hogy kaptunk egy újabb napot, hogy Urunkkal közösségben legyünk, hogy Neki dicsőséget szerezzünk és az Ő országát építsük az emberek között. Hálát adhatunk az ételért, a ruházatért, a munkáért, ami ránk bízatott. Napközben, ha van időnk elcsendesedni, hálát adhatunk a szeretteinkért, a családunkért, ismerősökért és ismeretlenekért, akik között a mi Istenünket szolgálhatjuk. És a nap végén hálát adhatunk azért, hogy megőrzött bennünket az Úr, és Ő vigyázza éjszakáinkat is. – Nem egy életet, de még csak nem is egy évet kell hálás szívvel leélni, egyik hálaadónaptól a másikig, csupán egyetlen napot. És a következőn újrakezdeni ezt az egynapos hálaadást.

Ez lenne az igazi hálaadás. De sokszor érezzük úgy, hogy pont erre vagyunk képtelenek, mert szorongat a kísértő, mert lankad az állhatatosság, mert megfáradunk, elgyengülünk, mert egyre fogy a hitünk, a reményünk és a szeretetünk. Hogyan tudnánk így mindenekben hálákat adni?

Teológusokkal írattak egy dolgozatot, amelyben azt kérték, hasonlítsák össze Istent és a Sátánt. Az egyik diák belefeledkezett Isten magasztalásába, és csak a csöngetéskor eszmélt fel, hogy lejárt az ideje, és csak odakanyarintotta a lap aljára: a Sátánra nem maradt idő! – Testvéreim, olyan csodálatos ígéret rejtőzik ebben a kis történetben! Mert mennyire már lenne a mi életünk, ha tudnánk úgy élni, hogy szinte „belefeledkezünk” Istenünk magasztalásába és szolgálatába – akkor nem jutna idő a Sátánra, sem a Sátánnak miránk! És éppen a hálaadás az, ami által a legegyszerűbben belefeledkezhetünk Urunk magasztalásába. Csak kezdjük el számba venni és megköszönni azt a „mindent”, amit egy-egy nap kaptunk, és a megfáradt új erőt nyer, hitünk és reményünk újjáéled, amikor Isten jóságára tekint, és szeretetünk is megújul Az iránt, aki olyan nagyon szeret minket, hogy naponként árasztja ránk gondviselését és kegyelmét.

Testvéreim, hadd tegyünk most még egy lépést a mi Urunk felé. Ha ez az igazi hálaadás, amikor ezt a „mindent” veszem számba napról-napra, és ebből merítek erőt, akkor hadd mondjam: van ennél igazabb hálaadás is.

Az Úr Jézus „… minekutána vette a kenyeret, hálákat adván megszegte, és adá nékik (ti. a tanítványoknak), mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Így olvashatjuk Lukács evangéliumában az utolsó vacsora leírását. Az Úr Jézus a kezébe vette a kenyeret, és hálákat adván megtörte … Ő nem úgy tett, ahogyan mi szoktunk. Mi az úrvacsora után adunk hálát – Ő az úrvacsora előtt adott. Amit mi teszünk, a mi hálaadásunk logikus: mi már kaptunk valamit, amit megköszönhetünk. De Ő? Hát Neki pont most kell hálát adnia, hiszen minden csak most következik! Az elfogatás, a kínzások, a megalázás, a borzalmas kereszthalál! Akire ilyen út vár, az nem hálálkodik, hanem megrémül, kétségbeesik vagy lelkében összetörik!

A legtöbb, amire mi eljutunk, általában az, hogy amit már megkaptunk, azt köszönjük meg. Itt az Úr Jézus azért adott hálát, mert hitte, tudta, látta ennek a nehéz és véres útnak a kimenetelét is. Azért adott hálát, ami még nem történt meg, ami még csak ígéret volt, ami még csak reménység volt. – Ez a hit hálaadása. És ez már sokkal több, mint az elvett javak megköszönése.

Ilyenkor hálaadónapon, amikor egy asztalon felhalmozzuk a föld terméseit és gyümölcseit, hálát adunk azért, amit az Úr az elmúlt évben adott nekünk. De testvéreim, ne csak a múltat soroljuk! Kezdjük el sorolni a jövőt is, a nekünk adott ígéreteket is, adjunk hálát – már előre – a következő esztendőért is, mert az Úr tegnap, ma és holnap ugyanaz, nem változik szeretete, nem változik hűsége és kegyelme – csak mi változhatunk. Ha megtanulunk hálát adni, előre-megköszönni azt is, ami még előttünk áll. Ha megtanulunk ebből a bizalomból, ebből a megelőlegezett-hálaadásból élni, hogy az Úr kezében lesz a holnapunk is: akkor a mi életünk fog változni. Akkor megszűnik az aggodalmaskodás, a reménytelenség, a kilátástalanság – és felszabadulunk tenni a jót, építeni Isten országát.

De hadd fokozzam tovább ezt a szókapcsolatot. Ha az igazi hálaadás, amikor „mindenért” hálát tudok adni, amit kaptam, és igazabb hálaadás, amikor azt is megköszönöm, amit még nem kaptam meg, ami még csak ígéret – akkor van egy legigazabb hálaadás is. És ide kellene eljutnunk mindannyiunknak. Amikor a hála nem a vége valaminek, hanem a kezdete. Amikor a hálához nem megérkezünk, hanem kiindulunk belőle és építünk rá. Először kellene hálát adni, és csak azután könyörögni, böjtölni, szenvedni, örülni! Tehát „mindeneket”, a nyomorúságot és a boldogságot ugyanúgy hálával hordozni! Mert a hála nem olyan, mint valami hegycsúcs, amire nagy üggyel-bajjal végre feljuthatunk, hanem a hála az az alap, amin megállhatunk!

„Hálával áldozzál az Úrnak …!” – így szól az ószövetségi parancs. A hálaadás feladat, a hálaadás hivatás és küldetés. Aki igazán hálát ad Istennek, az a szívét adja, az engedelmességét adja, a szolgálatát adja: egyszóval az életét adja. Hálával lehet a legjobban dicsérni Istent, a szavak nélküli, hálás élettel, ami bizonyságtétel ebben a megkeseredett, pesszimista és hálátlan világban! Hálával lehet a legjobban szolgálni Istent, hiszen ebből táplálkozik az a mentő szeretet is, ami embertársaink felé fordít minket, és kényszerít az Isten szeretetének hirdetésére.

Ez a legigazabb hálaadás már soha nem marad a mi titkunk. Ez már tovább árad a családunkban, a munkahelyünkön, az iskolában, ez már maga az evangélium. Amikor a hálaadásunk szóra nyitja a szánkat, segítségre emeli kezünket, a szomszédainkba vezeti lábainkat, másokat idéz fel imádságainkban, megnyitja akár még a pénztárcánkat is. Amikor a hálaadásunk cselekedetté lesz, istentiszteletté lesz, Isten dicsőségévé lesz: amikor a hálaadásunk életté és éltetővé lesz.

Mindenekben hálákat adjatok! – Próbáljuk meg így, testvéreim! Valóban mindenekért: a rosszért ugyanúgy, mint a jóért, és ami még csak ígéret, azért is ugyanúgy, mint amit már megkaptunk. És a hálaadásunk ne érjen véget ezzel az ámennel, hanem éljen tovább, amikor kilépünk az imaház ajtaján a hétköznapokba, a világba: ott is, továbbra is, szüntelenül hirdesse a mi Urunk és Istenünk szeretetét és dicsőségét. Ámen.