ALAPIGE: Ámós 4:12

„Készülj Istened elé …!”

Ádvent … egy képet látok magam előtt, ami valahol egy előszobában kezdődik, úgy, hogy felveszem sapkámat, nyakam köré tekerem sálamat, felöltöm kabátomat és elindulok egy hosszú, kanyargós úton ahhoz a házhoz, amelyben az Isten lakik. A küszöbön állva zörgetek – és itt kellene ezt a képet megmerevíteni, hogy azt mondhassuk: igen, ez az ádvent! Ez a küszöbön állás. Onnan az ajtó elől visszatekinthetek az útra, amely kétezer évvel kezdődött azzal, hogy a hatalmas Isten törékeny, pici csecsemő képében eljött közénk a földre, hogy sorsunkban osztozzon, hogy bűneink büntetését magára vegye s elhozza nekünk az örök élet ajándékát. De onnan a küszöbről előre is tekinthetek: kinyílt az ajtó, a mennyország ajtaja, de még nem léphettem be, még készülök a találkozásra a házigazdával: Istennel. De mit is tehetnék én e találkozás előtt? Hogyan is álljak a Szent és Mindenható Isten elé? … szégyellem önmagam … Tudom, csak alázatosan, tiszta szívvel állhatnék elé, le kellene csöndesedni, meg kellene tisztulni – igen, de ha igazán hozzálátunk ehhez, bizony rá kell jönnünk, soha nem lesz bennünk akkora csend, hogy az Úr halkan suttogó hangját tisztán meghallhassuk, hogy annak a listának, bűneink listájának soha a végére nem érhetnénk … Mondhatom-e valaha is, hogy már méltó vagyok a találkozásra? Hogy jogom van Isten előtt megállni? Nem merem kimondani. És így előáll a paradoxon, a feloldhatatlannak tűnő ellentét: szeretnék találkozni Istennel, de nem lehet, így nem állhatok elé. És mégis, talán ez az egyetlen helyes módja a készülésnek. Amikor önmagam alkalmatlanságát és méltatlanságát mélyen-mélyen átérzem, átélem és megsiratom. Csak ilyen megtört szívvel, ilyen összetört lélekkel lehet az Isten elé állni – mert a nagy Isten csak kicsi szívben tud lakozást venni.

Hadd legyen legelső üzenete ez ma Istenünk Szent Lelkének: legyen minden napunk ádvent, ilyen előre és hátratekintés ott az Isten ajtaja előtt: mert minden nap van mire visszanézni és van miért hálát adni; és minden nap van mire készülni, ha semmi másra nem is, de arra igen, hogy Istenünk elé álljunk, ha a küszöböt át kell lépnünk.

Ezt szeretném ma előttetek kibontani, ezt az ádventi keresést, készülődést. Először azt, hogy MIÉRT készüljünk, azután hogy MIRE készüljünk, és végül HOGYAN készüljünk? Három egyszerű kérdés, amelyre Urunk elkészítette egyszerű válaszait, hogy megtölthessen bennünket Lelkének átformáló erejével.

Nézzük tehát az első kérdést: MIÉRT KÉSZÜLJÜNK?

Miért keresi a földhöz ragadt, bűn és halál alá vetett, saját maga miatt szerencsétlen ember az Istent? Miért emeli tekintetét innen a földről vágyakozva az ég felé? Igen, talán van, aki még mindig nem tudja beismerni: hiába a tudomány és a technika oly magas foka – az ember mégsem tud vele mit kezdeni; hiába az orvostudomány ígérete – az ember mégis, szinte dacosan mérgezi önmagát; hiába az anyagi jólét – a szív, a lélek üres marad, mert ez a földhöz ragadt ember az égtől megfosztva belül üres marad. Aki keresi, ezért keresi a mennyeknek országát, ezért keresi ennek az országnak a királyát. És csak az keresi jól, aki ezért keresi.

Miért készüljünk? Először azért, mert Isten eljött közénk és találkozni akar velünk. Egészen személyesen. Jézus Krisztusban a menny szállt alá a földre, és maradt azóta az emberrel: azóta szolgáin, igéjén, szeretetén – Szent Lelkén keresztül maga az Isten jár közöttünk, hogy megkeressen, hogy megszólítson és hogy átformálja, beteljesítse az életünket. Hogy kiegészítsen azzal az istenivel, azzal a krisztusival, amit a bűn miatt elvesztettünk, és ami miatt soha nem lehettünk egészek, teljesek, sem boldogságban, sem szeretetben, sem békességben, sem semmi másban. És tudjátok testvéreim, erre a találkozásra jó, ha készülünk, jó, ha Isten elé megyünk, ha várjuk őt, ha keressük a vele való találkozást. Mert enélkül a váradalom nélkül lehet, hogy az Úr Jézus elmegy mellettünk úgy, hogy mi nem vesszük észre. És akkor bizony elvesztünk. Legalábbis Isten számára, az örök élet számára elvesztünk. Az Úr Jézus ezt mondja, nem is egy helyen: „Aki keres … az talál! Aki zörget …annak nyittatik meg!” Aki nem keres, aki nem készül, akinek nem fontos ez a találkozás, az maga marad, az az Istent nem láthatja meg.

Miért készüljünk? Mert ezzel a találkozással nem csupán egy lehetőséget szalasztunk el az emberibb, sőt istenibb életre, de magát az életet veszítjük el! Mert Jézus Krisztusban az Isten eljött közénk, hogy megkeressen téged és engem, hogy felajánlja a Vele való közösséget, hogy felajánlja az üdvösséget. Eljött az Isten, hogy adjon. Ez az evangélium. De eljön újra, és ekkor már nem ajándékozni fog, hanem számon kérni! Ez pedig az evangélium bevégzése: az ítélet. A Teremtő elszámoltatja teremtményét. És akkor nyilvánosságra kerül az a sok-sok bűn, szégyen, szenny és szemét, hazugság, önzés és mi ki tudja mi minden, amit az ember egész életében igyekezett elrejteni, elfelejteni, megmagyarázni – hasztalanul. Mert Isten előtt nincsen titok, nincsen eltussolás, nincsen mentség. Isten előtt igazságosság van, amelynek törvénye egyetlen: „A bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig a Jézus Krisztusban az örök élet.”

Van hát okunk készülni. Készülni Isten színe elé – már itt e földön, a naponkénti csendességben, imádságban, az istentiszteleteken – mert csak így készülhetünk fel a végső találkozásra. Csak aki naponként ott áll Isten házának küszöbén, aki naponként készül a Vele való találkozásra, csak az lesz boldog, amikor eljön a találkozás órája. Azt nem fogják kellemetlen meglepetések érni. És csak annak lesz része abban a csodában, amit az Úr az Őt szeretőknek készített el.

A második kérdés: MIRE KÉSZÜLJÜNK?

Egyrészről már megválaszoltuk az előbbiekben: közösségre, együtt-élésre és elszámolásra. Most más szempontból adnék választ erre a kérdésre: Mire készüljünk – azaz milyen lesz ez a találkozás? Mit jelent ez a találkozás a mi életünkre nézve? Igen, erre a választ még a leghitetlenebb istentagadók is tudják: aki megtér, aki keresztyénné lesz, annak meg kell változnia. Az MEG FOG VÁLTOZNI! És éppen ezért nem szimpatikus sokak számára Jézus követése. Mert akkor változniuk kell, akkor nem maradhatnak, nem tudnak olyanok maradni, amilyenek azelőtt voltak. Pedig éppen ezt a legnehezebb feladni! Önmagamat. Azt, aki vagyok. Az ember nem szeret megváltozni. Főképp, ha ez a változás áldozatba kerül. C.S. Lewis írta egy magyar nyelven meg nem jelent művében: „A menny érti a poklot, de a pokol nem érti a mennyet. Ahhoz, hogy azonosulni tudjunk egy gonosz szereplővel, pusztán abba kell hagynunk valamit, amihez úgysincs már kedvünk; ha azonban egy jó ember helyébe akarjuk képzelni magunkat, olyasmit kell tennünk, amire nem vagyunk képesek, olyanná kell lennünk, amilyenek nem vagyunk …” (A Pre Face to Paradise Lost) Igen, ez az, ami az embernek oly nehezen megy, ami oly sok áldozatba, önmegtagadásba kerül, amihez bizony gyökeresen meg kellene változni: JÓ-vá lenni. És ezt a változást, a régi énnek, a régi személyiségnek ezt a gyökeres átformálódását szeretné mindig elkerülni az ember. Mert jobb a régi, azt már kiismertük, hiszen abba nőttünk bele, abban élünk, abban bízhatunk, az vesz körül bennünket. Az ember nem akar változni. Pedig ha azt kérdezzük, MIRE KÉSZÜLJÜNK az Istennel való találkozáskor, ez a legelső válasz: VÁLTOZÁSRA! Mert az Istennek nincs közössége azzal, ami a földhöz, a bűnhöz, a vérhez tapad. Az Isten közelében elpusztul a régi. És ÚJ születik. Ahová az Úr Jézus betette a lábát, ott megrendültek a régi világ jelei: a bűn és a halál. Ott a vakok láttak, a sánták jártak, betegek gyógyultak, megkötözöttek szabadultak, bűnösök nyertek bocsánatot. Ott új született: ÚJ EMBER. Új szívvel, új szeretettel, új indulatokkal, új lehetőségekkel, új kapcsolatokkal. Ott semmi nem maradhat a régiből. Erre megint csak azt lehet mondani: evangélium! Örömhír! Van mód arra, hogy az ember végre azzá váljon, akivé szíve mélyén mindig szeretett volna válni, hogy olyan életet éljen, amilyet szeretett volna élni! Mert lehet szeretni, segíteni, még az életemet is feláldozni – nem kényszerből, nem érdekből, pusztán szeretetből. Önként és szabadon. Mire készüljünk hát? Arra, hogy már itt e földi életben teljesen átformál bennünket az Isten. Aki nem készül, az lemarad, az régi marad. Aki pedig régi akar maradni, mert nem akar változni – az ne készüljön! De gondolja meg, vajon megéri-e ez a régi, hogy annyira ragaszkodjunk hozzá?

A harmadik kérdés pedig ez volt: HOGYAN KÉSZÜLJÜNK? Hogyan készüljünk Istenünk elé?

A Bibliaolvasó ember jól ismeri azokat a farizeusokat, akik életüket a vallásuknak szentelték. Akik szinte egész életükben készültek – úgy is mondhatnánk: felkészültek voltak. Talán túlságosan is. Úgy tudták a Szentírási szövegeket, mint a kisgyermek az egyszeregyet. Számon tartották Isten minden parancsolatát, sőt még maguk meg is szigorították, hogy még nehezebben lehessen áthágni azokat. És éberen őrködtek minden szavuk és tettük felett. S ha valaki megkérdezné: talán rossz ez? – azt kellene mondanunk: nem, nem rossz. Bár meglenne ez a buzgóság minden hívő emberben! Akkor miért perelt velük folyvást az Úr Jézus? Akkor miért sírt miattuk? Miért, hogy épp ezek a buzgó hívők feszítették keresztre? Hiszen ők egész életükben arra készültek, hogy Istennel találkozhassanak!

De szörnyű ezt kimondani is: ROSSZUL KÉSZÜLTEK. Mert lehet ilyen nagyon rosszul is készülni az Úr elé! Így, halálosan készülni. De mit csináltak rosszul ezek a farizeusok – és mit csinálunk rosszul mi magunk is? Hogyan készülünk rosszul? Úgy, hogy ÖNMAGUNKKAL KÉSZÜLÜNK! Hogy önmagunkat akarjuk igazolásképpen vinni az elszámoltatásra. Azt, hogy MI mit tettünk vagy mit nem tettünk, hogy MI mennyire engedelmesek, hűségesek, jók voltunk, hogy a MI életünk gyümölcse lám, mekkora lett! Készülünk arra, hogy Istennek megfeleljünk, a saját erőnkből, a saját hitünkből, a saját cselekedeteinkből. Már talán tisztában vagyunk adósságunk nagyságával – de nem vagyunk tisztában saját „fizetőképességünknek”. Pontosabban fizetésképtelenségünknek! És ezt mondjuk: Isten! Nézz rám, nézz meg jól, és ismerd el, hogy megszolgáltam az örök életet! Jogom van a mennyeknek országához! – Így lehet nagyon rosszul készülni. És ugyanígy készül az, akinek nincsen szüksége Isten vezetésére, mert elég a maga bölcsessége; aki nem kéri az Úr segítségét, mert elég a maga ereje; aki nem bízik az Úr gondviselésében, hanem inkább a két kezében és a pénztárcájában – és ezek mind-mind a leghétköznapibb életünkben derülnek ki. Lám, így lehet rosszul készülni: amikor önmagunkkal akarjuk kifizetni az Istent.

De akkor hogyan kell JÓL KÉSZÜLNI? Egyáltalán, hogyan kell készülni?

Ha megtaláltuk a célt, életünk célját, ha végre felismertük és megértettük, hogy ez semmi más nem lehet Istenen kívül – akkor meg kell találnunk a célhoz vezető EGYETLEN helyes utat! És mondjátok testvéreim, kell-e egyáltalán keresnünk? Mert elfelejtettük, vagy mert soha meg nem jegyeztük? Azt mondja az Úr Jézus Krisztus: „ÉN VAGYOK AZ ÚT…!” Igen, ennyire egyszerű! Az készül jól Isten elé, aki Jézus Krisztussal készül: Őbenne, Ővele és Őáltala. De hadd magyarázzam meg: „aki Krisztusban van, új teremtés az” – írja Pál apostol. Krisztus-BAN! Vagy ahogyan más helyütt írja: „Akiben ÉL a Krisztus …” Akinek az életét Ő irányítja, akinek az élete Őt képviseli és Őt dicsőíti. Akiből Krisztus szól, aki által Krisztus cselekszik. Aki szüntelenül Krisztusra figyel, aki szüntelenül Neki engedelmeskedik. Aki hisz, remél és szeret – akit Krisztus szeret és akiben Krisztus szeretete árad tovább. Az készül jól! Az készül igazán az Isten elé!

A végére értünk, kedves testvéreim, Isten igéje és Lelke által megválaszolta három kérdésünket. Visszatekinthettünk, a már megtett útra, és megláthattunk valamit abból, ami még előttünk áll. Bár a naptár szerint még nem jött el az ádvent ideje, mégis azt akarta ma szívünkbe vésni Urunk, hogy mégis csak ebben az örökös ádventben, állandó készülésben lehet és érdemes élni. És így, ha végre életünk beteljesedik és Istenünk színe elé jutunk, azt kapjuk meg – ajándékul – amit egész addigi életünkben vártunk és amire készültünk. De addig is, ha már tisztában vagyunk a MIÉRT-tel, ha már átéltük és megtapasztaltuk azt, hogy MIT JELENT ez a készülés – nem marad más, figyeljünk a HOGYAN-ra, és kérjük Istenünket, hogy az úton, amíg Hozzá megérkezünk, adjon erőt és kitartást – kétkedésünk helyett hitet, csüggedésünkben reménységet és mindenekfelett szeretet, amivel elhordozhatjuk mind a magunk, mind felebarátaink életének terheit. Ámen.