ALAPIGE: János 18:1-11

Kedves Testvéreim!

Imaházba, templomba járó embereknek nagyon nem kell magyarázni azt, hogy mi történt nagypénteken. Évről-évre végigkísérjük Urunk földi életét a karácsonyi születésétől kezdve nagypénteki halálán és húsvéti feltámadásán át egészen a pünkösdi mennybemeneteléig. Talán meg is szokjuk kissé, hogy minden nagyobb ünnepen nagyjából előre tudjuk, hogy az igehirdető miről mit fog mondani. És lehet, hogy ez nem is baj. A baj inkább az, ha nagypéntekről nagypéntekre ugyanazzal a szívvel, élettel, életszentséggel üljük végig az istentiszteleteket, mert bár lehet, hogy újra és újra ugyanazt hallgatjuk végig, az életünk közben vajmi keveset változik. Remélem, idén lesz mit magunkkal vinnünk az ünnepekre, de főképp az ünnep utáni hétköznapokra.

Mi történt tehát nagypénteken? Csütörtök este a Mester és a tanítványai kivonultak a Gecsemáné-kertbe. Egyébként ez a név magyarul azt jelenti: „olajprés”. Jézus szeretett itt időzni. Júdás, aki tudta ezt, a római hadsereg egy szerényebb méretű hadosztályával az oldalán megérkezik, hogy elfogassa őt. Telihold van, de azért hoztak rengeteg fáklyát, ha esetleg ő, vagy követői elbújnak a bokor között, meg lehessen őket keresni. Azonban semmi ilyesmi nem történik, Jézus maga megy a csapat elé, és csak annyit kér a hátrahőkölt katonáktól, hogy ha érte jöttek, a többieket engedjék el.

Ebből a jelenetből megtanulhatunk három nagyon fontos igazságot Jézussal kapcsolatosan – ez arról tesz bizonyságot, ami akkor és ott történt, és hármat magunkkal kapcsolatosan – ez pedig azt mutatja meg, amit nekünk itt és most tennünk kell.

ELŐSZÖR TEHÁT JÉZUSRÓL: amit megmutat ez a tizenegy versnyi Szentírás, az, hogy Jézus hogyan viszonyult az Atyához (1.), hogyan viszonyult a tanítványaihoz (2.) és hogyan viszonyult az ellenségeihez (3.).

Hogyan viszonyult az Atyához?

Ha nagyon röviden kellene válaszolni rá, akkor úgy, ahogyan azt Pál apostol a Filippi levél Krisztus-himnuszában leírja: „… és engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig.”

Jézus feltétel nélkül engedelmeskedik az Atyának, még akkor is, ha az életébe kerül. Nem számolgatja, hogy megéri-e, vagy sem, nem hivatkozik arra, hogy ő azért mégis csak az Isten egyszülött fia, mégsem íly szégyenletes véget kellene érnie, nem zúgolódik, nem lázadozik, nem keseredik meg – amit az Atya mond, ő azt teszi. Olyan sokszor hallottuk már, hogy az engedelmesség ilyen egyszerű.

Ez nem a tudatlanság nyugalma, hiszen azt olvastuk: „Mivel tudta Jézus mindazt, ami reá vár, előlépett …”, és a végén: „Vajon nem kell-é kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” – Jézus túllát az eseményeken: túllát az éjszaka sötétjén, a katonákon, az áruló Júdáson: egészen az Atyáig. Túllát Isten üdvtervéig, és rábízza magát arra az akaratra, amely már a világ teremtése előtt megácsoltatta a Golgotát, hogyan azt a Jelenések könyve meg az Efézusi levél írja: hiszen „az Isten Báránya megölettetett a világ teremtése előtt”.

Kell-e ismételni, vagy először magyarázni a miértet? Mert Isten úgy szerette ezt a bűnnel telt világot, meg benne a bűnnel telt embert, hogy egyszülött fiát adta, hogy el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ez az evangélium: az ember bűnös, a bűne büntetést kíván, és ha ez az Isten rendtartása, ez az Isten akarata, akkor Jézus nem kér időt, nem készít B-tervet, hanem engedelmeskedik. Mindhalálig, mégpedig a keresztnek haláláig.

Hogyan viszonyul Jézus a tanítványaihoz?

Olyan kimeríthetetlenül sokat mond ez az egyszerű megállapítás is: „Azért ha engem kerestek, ezeket engedjétek elmenni.” A zendülővel együtt a követőit is letartóztatták mindig. Jézus azonban tudja, hogy a tanítványok hite itt még nem olyan erős, hogy elbírná az érte vállalt szenvedést. Majd eljön annak az ideje is. Ezek közül az emberek közül, akik itt szertefutottak, többen a vértanúságig hűségesek lesznek Megváltójukhoz. De ehhez még erősödniük kell. Most még védi őket, és a szó szoros értelmében odaáll a letartóztatásukra kivezényelt ellenség és az általa védett tanítványok közé, és a testével védi őket. — Ha engem kerestek, ezeket engedjétek elmenni most mindjárt. Tisztázzuk idejében a dolgokat. És engedik elmenni a tanítványokat.

Ilyen a mi Mesterünk: ne őket! Engem! Nagypéntek éppen erről szól, kicsiben és nagyban egyaránt. Mert Jézus mindannyiunk helyett kimondta: „ne őt – engem!”

És hogyan viszonyult Jézus az ellenségeihez?

Bár Júdás a tanítványa volt, mégis itt említem, hiszen ellenséggé lett: megcsókolta. Majd este látni fogjuk, mennyit ért Jézusnak Júdás. Sokat, nagyon sokat. Azt mondja neki: „Barátom!” Nem hiszem, hogy színlelés lett volna – inkább a még mindig menteni vágyó szeretet.

Aztán ott vannak a katonák. Jézus nem bújik el az ellenségei elől, hanem eléjük megy. Nem retten meg – sőt, inkább a katonák hőkölnek hátra. Mert Jézus nem egy gyáván remegő, kegyelemért esdeklő lázadó – hanem az Isten Fia. És az Isten dicsőségében hátrahőkölni, földre esni kell.

Aztán Péter elkezd hadonászni a kardjával, hogy majd ő megvéd mindenkit mindenkitől – és megsebesít egy katonát. Jézus pedig lecsendesíti a harcias tanítványt és meggyógyítja az ellenségét.

Hogy viszonyul Jézus az ellenségeihez? Hogy viszonyult hozzánk – hiszen mindannyian ellenségei voltunk, vagy talán még mindig azok vagyunk. Úgy, ahogyan Málkushoz: kínálja a gyógyulást. Még nagypénteken, a letartóztatásakor, a halála előtt is másokon segít. Ez Jézus Krisztus. És a halálával mindannyiunkon segített, méghozzá egyszer s mindenkorra. Meggyógyított a bűn halálos betegségéből.

EZEK UTÁN AZT NÉZZÜK MEG? AMI MA EBBŐL A NAGYPÉNTEKI IGÉBŐL RÁNK VONATKOZIK:

Mi hogyan viszonyuljunk az Atyához?

Kézenfekvő a válasz: ahogyan Jézus: hiszen a tanítvány nem tesz mást, mint Mestere: engedelmes életében és halálában. Nekünk ma meghalni nemigen kell a hitünk miatt. Ritkán üldöznek és nyomorgatnak, nem fenyegetik életünket pogány polgártársaink, a mi számunkra inkább az engedelmes élet az Isten akarata szerinti jövő. De akkor az élet legyen valóban engedelmes. És az egész. Nagyon hajlamosak vagyunk válogatni: ide beengedem Jézust, oda nem. Ezért imádkozok bátran, de amazt szégyellem, inkább mélyen hallgatok róla. Ezt szívesen Isten oltárára teszem áldozatként, mást viszont eszem ágában sincs feláldozni, még Istennek sem. Ilyenek vagyunk. Vannak engedelmes perceink, óráink, nagy ritkán napjaink. Vannak helyek és alkalmak, amikor könnyen megy az engedelmesség, és vannak olyan helyek és alkalmak, amikor nagyon nehezen vagy egyáltalán nem.

Azt mondtuk: Jézus nem háborgott, nem pereskedett az Atyával, hogy mit miért rendelt az életében, hanem elfogadta, mert rábízta magát Istenre. Ezt kellene tennünk nekünk is. Akkor nem lenne annyi aggodalmaskodás, panasz az életünkben. Sokszor hallom, hogy még hívők sem tudnak másról beszélni az imaházon kívül, csak a rengeteg munkáról, a kevés pénzről meg a sok betegségről. Nem jól van ez így, testvérek!

Hogyan viszonyuljunk a testvérekhez? A többi tanítványhoz?

Megint csak úgy, mint ahogyan Jézus tette: odaállt a tanítványai elé, hogy óvja, védje őket: „Engem – és ne őket!” Azt mondja más helyütt: „az az igazi szeretet, ha valaki életét adja a barátaiért.” Amikor halni kell, azt mondjuk: engem, és ne őt. Ahogyan az a katolikus pap, aki a második világháborúban egy sokgyermekes családapa helyett önként jelentkezett a kivégzésre: „engem, ne őt!” – De itt is érvényes, amit az előbb mondtam: az életét adja: ezt lehet úgy is érteni, hogy nem meghal, hanem él másokért. Amikor feladat van, tennivaló, akkor is lehet mondani: „engem vigyenek, vagy én megyek – ne a másik csinálja!” Akkor is, ha nehéz, ha amolyan „nemszeretem” munka. Amikor áldozni kell, akkor is: „én adok, ne a másik adjon!” Nem úgy, hogy jó-jó, adok, de csak ha a másik is! Majd én! Amikor szolgálni kell, beteget látogatni – akkor is: majd én! Amikor bizonyságot kell tenni, az evangéliumot elmondani, akkor is – majd én!

Azt mondja Pál apostol: egymást megelőzők legyetek – de ne a gazdagságban, a nagyot mondásban, a gyerekek számában – hanem a tiszteletadásban, az engedelmességben! Mindig készek a szolgálatra, még az alantasabb rabszolgamunkára is! Ne a másikra várjunk! Jézus sem várt másra: „én inkább mégse halok meg az emberek bűnéért, majd más” – nem, ő azt mondta: „engem – és ne őket”. Ilyen a krisztusi ember. És ha ebben a gyülekezetben van szó a tennivalóról, az áldoznivalóról, akkor ebben a gyülekezetben is érvényes ez a „majd én!” És ha mindenki így gondolkodik és cselekszik, akkor együtt haladunk előre – míg ha mindenki a másikra vár, akkor közösen maradunk egy helyben akár a világ végezetéig is.

És végül hogyan viszonyuljunk az ellenségeinkhez?

Egyáltalán ki a mi ellenségünk?

Azok a bizonyos pogányok? De vajon ellenségünk a sarki közértes néni, a postás, a buszsofőr, csak azért, mert nem hívő? Vagy ellenségünk a krisnás, a jehovista, csak azért, mert nem keresztyén? Vagy ellenségünk a katolikus, a református, csak mert nem baptista?

Tény, hogy vannak bűnösök – hiszen Isten kegyelme nélkül minden ember bűnös – és vannak bűnözők, akikre joggal haragudhatunk, elvégre ők gonoszabbak, vagy csak másként gonoszok, mint az átlag. A Biblia idejében is voltak elnyomó uralkodók, gazemberek, tolvajok, vagy csak átlagos keresztyén-üldözők. Mit tesz Jézus az ellenségeivel? Egyrészt eléjük áll: „Itt vagyok, engem kerestek, én nem fogok előletek bujkálni!” Ha ezt másként mondom, akkor bizonyságot tesz: önmagáról! Nekünk is ezt kell tennünk: kiállni az ellenség elé, akkor is, ha a börtönben kell megtenni, akkor is, ha csak otthon, és ezt mondani: itt vagyok, tessék nem bujkálok, nem titkolózok …” és utána bizonyságot tenni Jézusról!

A másik, amit tesz Jézus, hogy a bajban lévőt megsegíti. A fületlent meggyógyítja. Az eszetlent tanítja. A szívetlent szereti. Akinek valami szüksége van, annak segít. Nem kéri el előbb a bemerítési emléklapját, hogy csak akkor segítek, ha hívő vagy – előbb segítek, azután hiteles lesz az evangélium is az ajkamon.

Tehát hogyan viszonyuljunk mi az ellenségeinkhez: így, bizonyságot téve a szavainkkal és a tetteinkkel egyaránt! Imádkozva, evangéliumot hirdetve és konkrétan, gyakorlati módon, pénzzel, ruhával, törődéssel segítve.

Hadd fejezzem be azzal, hogy ez a második hármas az első hármas nélkül lehetetlen volna! Mert az ember nem tudna Istennek engedelmeskedni, nem tudná önmagát háttérbe szorítani a másikért, és nem lenne miről bizonyságot tennie, ha Jézus nem engedelmeskedett volna mindhalálig, nem vállalta volna helyettünk a halált és nem töltené meg a mindennapjainkat igével meg Szentlélekkel. Hogy ma nagypénteket ünnepelhessünk, Jézusnak nagypénteken meg kellett halnia! De nem maradt a sírban, hanem feltámadt – de ez már a húsvét igehirdetésének üzenete. Hogy milyen volt nagypéntek akkor, azt láttuk, hogy milyennek kellene lennie ma, azt is láttuk – és hogy milyenek vagyunk mi ezen a nagypénteken, ezt pedig Isten látja. Ámen.