ALAPIGE: Máté 26:19-25 és János 13:26

 Kedves Testvéreim!

Amikor én életemben először utazok Galgagutára, úgy tapadok a vonat ablaküvegére, hiszen nem ismerem a tájat, kíváncsi vagyok rá, no meg azt sem tudom hol kell leszállni, fontos, hogy mindenre odafigyeljek. A testvérek, akik itt laknak, lehet, hogy végigalusszák az utat Pestről idáig, és bármikor is riadnak fel egy percre, pontosan tudják, hol tart éppen a vonat, és automatikusan felébrednek, amikor le kell szállni.

Valahogy így vagyunk mi az ünnepeinkkel, most a nagyhéten is, amikor megváltónk szenvedései, halála és feltámadása mellett haladunk el, Jeruzsálemtől a Gecsemánén keresztül egészen a Golgotáig, ki tudja hányadszor életünkben, és már olyan megszokott minden, a prédikátorok ugyanarról az igékről prédikálnak és sokszor ugyanazt is mondják róla, megszokottan ülünk a Golgota előtt éppúgy, mint Urunk üres sírja mellett. Mi már nem nagyon nézelődünk ki az ablakon, úgyis tudjuk, hogy mi látnivaló van ott. Pedig ha jól kinyitnánk a szemünket, ha engednénk, hogy Isten Lelke felébresszen és ébren is tartson minket, mindig találnánk új és újabb részletet, amellyel gazdagítani akar minket az ige.

Ilyen ez a most felolvasott két ige is. Mintha ellentmondana egymásnak: Máté szerint az Úr Jézus ezt mondja: „Aki velem együtt mártja a kezét a tálba, az árul el engem …” – míg János szerint így mondta Megváltónk: „Az, akinek én mártom be a falatot, és odaadom … az árul el engem” Máté szerint a tanítvány nyújtja ki a kezét – János szerint az Úr Jézus. Látszólag apróság, és hajlamosak vagyunk átsiklani felette, vagy felületesen azt gondoljuk, hogy ugyanarról van szó, csak másként írták le – pedig nem! Én hiszem, hogy Isten igéjében minden vesszőnek megvan a maga helye és hangsúlya. Itt két különböző eseményt írtak le az evangélisták, talán rögtön egymás után történt mindkettő, hiszen nyilvánosan csak Máténál lepleződik le Júdás. Egy azonban bizonyos: ez a kétféle leírás a nagypéntek tragédiájáról és evangéliumáról rántja le a leplet, ugyanis mindkét mozzanatnak nagyon fontos üzenete van. Az egyiknek, amikor Júdás mártja kezét Jézussal egyszerre a tálba, ez az értelme: Júdás számára Jézus már nem számít. Ez nagypéntek üzenetének egyik fele, a sötétebbik: íme, ennyit ér az embernek az Isten. A másiknak azonban, amikor az Úr Jézus nyújtja a bemártott falatot Júdásnak, ez az értelme: Jézus számára Júdás még mindig számít. És ez arról tesz bizonyságot, hogy mennyit ér az ember az Istennek.

Ezt a kettős üzenetét szeretném most kibontani a nagypénteki igének, és kezdem az elsővel:

Mennyit ér az embernek az Isten

 Bennünket nagyon sok minden választ el a bibliai leírásoktól, ami miatt nehezen vagy egyáltalán nem érthetünk meg bizonyos dolgokat. Elválaszt a nyelv, a több ezer év, a több ezer kilométer, a kulturális, életmódbeli szakadék. A Bibliát nem ma írták, nem magyarul írták, ezért nem az igét kell kiragadnunk a Bibliából, hogy megértsük, hanem nekünk kell belehelyezkednünk a Biblia világába.

Mindezt azért mondtam el, hogy megértsük azt, mi is történt ott az utolsó vacsorán. „Aki velem együtt mártja a kezét a tálba …” – ez nem csupán annyit jelent, hogy az lesz az áruló, akivel a Mester együtt eszik. Ezt már tudták a tanítványok. Ez nyilván konkrétan egy valakire való utalás, mégpedig a tizenkettőből arra az egyre, aki egyszerre nyúl a Mesterrel a tálba. Ez tehát nem szokványos dolog, mert akkor ebből nem derülne ki, hogy ki az áruló. Akkor ennek a mozzanatnak nagyon szokatlannak és feltűnőnek kellett lennie abban az asztalközösségben.

Bizonyára mindannyian láttunk már olyat, hogy két ember ugyanabban a pillanatban akarja ugyanazt csinálni, mondjuk épp abban a pillanatban lépnek egy ajtó elé. Ilyenkor az egyik azonnal hátralép, és udvariasan előre engedi a másikat. Önkéntelenül teszi ezt az ember azzal, akit tisztel és becsül. – A régi zsidóknál ez olyan szigorú udvariassági szabály volt, hogy egy deuterokanonikus irat – ez azt jelenti, hogy a katolikus Bibliában benne van, de a miénkben nincs, nem azért, mert, semmi valóságalapja nem lehet, hanem mert igaz ugyan, amit leír, de nem isteni ihletésű – a Sirák könyve egyenesen és konkrétan megtiltja azt is, hogy valaki a kezét egy másik valakivel együtt nyújtsa a tálba. Szó szerint így hangzik ez az idézet: „Ha asztalnál ülsz másokkal, ne tolakodj vele együtt a tálba.” – Ezt a könyvet az Úr Jézus idejében nagyon jól ismerték. Előfordulhatott tehát, hogy ketten egyszerre nyúljanak a tál felé, de a tálba már nem, mert az egyik rögtön visszahúzta a kezét, és megvárta, míg soron következhet. Ha viszont mégis megtette, ez nem csak neveletlenség, udvariatlanság volt, hanem annak a kifejezése, hogy nem ismerem el a másikat magam fölött állónak, azaz én nagyobb vagyok, mint a másik, ezért neki kell visszakoznia. Én nem térek ki az ő útjából, térjen ki ő az enyémből, mert én vagyok az úr!

Így már jobban érthető, hogy mi is történt azon a vacsorán Jézus és Júdás között. Két kéz egyszerre ért a tál fölé, és Júdásnak azonnal vissza kellett volna húzódnia – de nem tette. Ez hitvallás volt: „Jézus, te nem vagy számomra senki!” Nem vagy előttem tekintély, nem tisztellek, nem szeretlek – ezt jelentette ez a mozdulat. Júdásnak Jézus már nem számít: félretolja, kikapcsolja az Istent az életéből az ember.

Mielőtt azonban gyorsan elítéljük magunkban Júdást, gondoljuk meg: mi mennyivel vagyunk különbek tőle! Hiszen a mi bűnünk is ugyanez: hogy Jézus nem számít nekünk, félretoljuk, kikapcsoljuk az életünkből. Lehet, hogy mi már nem mindig, de alkalomról alkalomra igen. Vasárnap hallgatjuk az igét, de hétfőn már nem számít Jézus. Reggel talán olvasunk a Bibliából, de napközben a munkában, a családban már el is felejtettük, hogy mit üzent az Urunk. Tulajdonképpen mi is ugyanúgy kikapcsoljuk az életünkből az Élet forrását, ugyanúgy előbbre helyezzük magunkat meg a dolgainkat a Legfontosabbnál, mint Júdás. Talán nem tudatosan, nem előre kitervelve, hanem csak „úgy” , ösztönösen – és éppen ezzel áruljuk el magunkat.

A legszörnyűbb az ebben a történetben, hogy ott van Jézus Júdás mellett, talán csak fél méter választja el őket egymástól – de mintha kilométerek lennének közöttük. Ott van a testet öltött Isten – csak éppen ez Júdást már egy csöppet sem érdekli.

Figyeljük csak meg, hányszor ütközik össze a mi kezünk is Megváltónk kezével mondjuk a pénztárcánk fölött, az óránk fölött, a szabadidőnk fölött – és mi nem húzzuk el a kezünket, az Istennek kell visszavonulnia. És az én akaratom legyőzi az Isten akaratát. Ez a legnagyobb és legkárhozatosabb ellenállás. Ütközik a két kéz – és mi felháborodunk, megsértődünk, mert mit nyúlkál bele Jézus az életembe, mi köze az örömömhöz, az időmhöz, a testemhez, a bűnömhöz?! Vegye vissza ő a kezét!

Íme, ennyit ért Júdásnak Jézus, ennyit ért nagypénteken az embernek az Isten! Kinyújtotta a kezét, és félretolta, kikapcsolta Jézust, odaszegezte a golgotai keresztre, hátha onnan már nem akar és nem tud belenyúlni az életünkbe! És látszólag az áruló győzött: Jézus húzta vissza a kezét. Engedte, hogy átszegezzék, és vállalta, hogy félretolják, megvessék, kikapcsolják, vállalta még a halált is. – De ez nagypénteknek csak az egyik üzenete – Isten kegyelme, hogy van egy másik is!

Mennyit ér az Istennek az ember

 Az volna a logikus, hogy ha ennyit ér Júdás számára Jézus, az ember számára az Isten – akkor ugyanannyit érjen Jézus számára Júdás is. – Ez volna logikus – de mégsem logikus. Mert nem „igeszerű” – ugyanis ezt jelenti szó szerint ez a kifejezés, hogy logikus.

Az evangélium éppen az, hogy Isten mindig valami egészen mást, és mindig sokkal többet cselekszik annál, amit az ember várna. A páskavacsoránál az volt a szokás, hogy a házigazda a vacsora vége felé mindenkinek adott egy darabka kenyeret, amit előzőleg bemártott valami léfélébe, amit a szentföld bőségének jeléül mindenféle gyümölcsökből főztek össze. És amikor az Úr Jézus ebből adott a tanítványainak, nem hagyta ki Júdást sem! Nem nézett át a feje fölött, „ha te úgy, akkor én is úgy”, nem tett semmiféle megjegyzést az előbbi magatartására, hanem kínálta neki is ugyanazt, amit mindenki másnak. „Tessék Júdás, itt a kenyér: ezt fogom megtörni majd, ahogyan a testem töretik meg minden emberért, köztük teérted is. Fogadd el …” – de Júdás ezt már nem bírja ki. Az ilyen nagy szeretet láttán az ember vagy összetörik és könnyekre fakad – vagy megkeményedik és menekül. Jánosnál ezt olvashatjuk: „… és akkor a falat után belement a Sátán.” Micsoda borzasztó illusztrációja ez annak, amit később Pál apostol így írt le: „Aki méltatlanul eszi e kenyeret … kárhozatot eszik, mert nem becsülte meg az Úrnak testét.” Júdás nem becsülte meg az Úrnak testét, életét, szeretetét – elrohant, hogy kiszolgáltassa őt a katonáknak.

Pedig még mindig lenne bocsánat, lenne szabadulás: mert a Megváltó osztja az ő megtöretett életét, osztja mind a mai napig a golgotai keresztről szóló bizonyságtételben, és hív arra, hogy fogadjuk el azt. Mert bár az embernek nem kellett az Isten – az Istennek nagyon kell az ember, mert nagyon szereti az embert. Még Júdást is!. Még téged is, meg engem is!

És micsoda tragédia, amikor a Megváltó nyújtaná a megváltást, a bűnbocsánatot, az új életet – és az ember felpattan és elszalad. És teszi a még nagyobb gonoszságot!

Nagypénteken a Golgotán mégis találkozhat ez a kettő:

Az ember, aki az Istent félretolta az életéből – és az Isten, aki vállalta, hogy félretegyék, csak hogy megmenthesse az embert.

Szeretném befejezni a prédikációt ennek a nagypénteki szenvedéstörténetnek talán a legkülönösebb részletével.

Amikor rásütötték Jézusra a vádat, hogy bűnös, halálra méltó, gonosztevő – volt egyetlen ember, aki kiállt volna Jézus mellett, aki szembe mert volna szállni a felbőszült tömeggel is, még az ítéletet kimondó főtanáccsal is, akár Pilátussal is: aki kimondta, hogy ez a Jézus nem bűnös, hanem ártatlan! Ezt egyetlen ember mondta ki – Mária, Jézus anyja rémülten hallgat, a magdalai Mária csöndesen sír, Bartimeus, Zákeus, a naini ifjú, Jairus, a rengeteg béna, vak és ördöngős, akiket meggyógyított, Lázár, akit a halálból szólított elő, János, Péter, a többi tanítvány: hol van, miért nem szól, miért nem védik meg mesterüket, hát senki nincs, aki ki merné mondani, hogy ez az ember a középső kereszten ártatlan, sőt, nem is ember, hanem Isten Fia?! De igen, egyetlen ember kimondja: az Iskáriótes Júdás! Ő az egyetlen, aki nagypénteken belekiáltja a tömegbe: „Vétkeztem, elárultam az ártatlan vért!” Az egyetlen, aki nagypénteken el meri mondani az igazságot: az áruló Júdás.

Júdás eljutott a keresztig: elborzadva ismerte föl: „ez az én bűnöm, én juttattam oda az ártatlant, miattam halt szörnyű kínhalált!” – Miért veszett el mégis Júdás? Mert még egy lépéssel kellett volna tovább jutnia a felismerésben: nem csak addig, hogy az én bűnöm a kereszt – hanem addig, hogy az én bűnömből való megváltás is a kereszt! Júdásnak volt bűnbánata – csak rossz helyre címzett bűnbánata volt. Az emberekhez ment a bűnével, akik nem segítethettek – mert ebből egyedül az tudott volna megszabadítani, akit az én bűnöm juttatott a keresztre.

Nem azért kellett tehát elvesznie Júdásnak, mert kapzsi volt, nem is azért, mert kikapcsolta Krisztust az életéből, még csak nem is azért, mert elárulta – hiszen akkor nekünk is mindannyiunknak el kellene vesznünk, hiszen mindezeket mi is megtettük és talán megtesszük ezután is – hanem mert nem bírta elfogadni a kegyelmet a kereszten függő Jézus Krisztustól. És ma is az fog elveszni, aki nem tudja, nem akarja elfogadni ezt a kegyelmet.

Megváltónk még Júdás felé is kinyújtotta a kezét: neked sem kell tehát elveszned. Nagypéntek azt hirdeti: van bocsánat a bűnre, ott a golgotai keresztfán. Ne fuss előle, hanem menj oda és ragadd meg Isten megérthetetlen szeretetét és kegyelmét. Ámen.