Lekció: Lukács 23:32-48

ALAPIGE: 1Péter 1:18-19

 Kedves testvéreim!

Ha a nagypéntek eseményeit és lényegét össze lehetne foglalni egyetlen szóban, azt mondanám: „jóvátétel”. Ez a szó magában hordozza a jelentését: valamit, ami elromlott, ami kárba veszett, ami tönkrement, azt jóvá, működőképessé, élővé kell tenni, mert magától nem tud azzá válni. Rászorul valakire, aki jóvá teszi.

Három kérdésre szeretnék választ adni az ige alapján:

  1. Mit tett jóvá Isten?
  2. Hogyan tette jóvá?
  3. Mi lett ennek a jóvátételnek az eredménye?

Szeretném ezeket a kérdéseket megválaszolni a keresztre feszített lator és a keresztre feszített Megváltó élete és utolsó szavai alapján.

Mit tett jóvá Isten?

Saját sötét és szomorú történelmünkből megtanulhattuk, hogy a háború hozzátartozik ehhez a gonosszá lett emberiséghez, és egy háborúnak mindig van győztese és van vesztese. És a vesztes kötelessége, hogy jóvá tegye azt a sok kárt, amit a háború okozott az abban résztvevőknek. Nehéz feladat egy lerongyolódott, elszegényedett, tönkrement ország számára, hogy vérző sebekkel, éhes gyomorral, megalázva másoknak a jólétén dolgozzon. És mennyi minden marad egy háború után, amit soha nem lehet jóvátenni, amit nem lehet pénzzel megfizetni! Elpusztult emberek, széthullott családok, csonka kezek és lábak, gyógyíthatatlan betegségek – ugyan mivel lennének ezek jóvátehetők? Ki és mikor fogja helyreállítani azt, amit az ember elpusztított maga körül?

Mi hálát adhatunk, hogy most nincs háború ebben az országban. Látszólag békében élhetünk. És sokszor csak ilyenkor nagypénteken jut eszünkbe, amikor Krisztus golgotai keresztjére nézünk, hogy mennyire látszólagos ez a mi nagy békességünk. Mert mégis háború van körülöttünk, és háború van bennünk, a szívünkben is sokszor. Ez a háború nem nagyhatalmak között zajlik, hanem nagyobb hatalmak, hatalmasságok között: az ég és a föld, a menny és a pokol, az élet és a halál, Isten és a gonosz között. A háborús színtér pedig a mi életünk.

Háborúba keveredett a föld az éggel. És mi lett ennek a következménye? Romlás és pusztulás mindenütt. Az első emberpár azt hitte, amikor a kísértő ösztönzésére hadat üzent Istennek, hogy győzni fog. Elhitte a gonosz hazugságait, hogy olyan lehet, mint Isten – és a vége siralmas pusztulás lett, embernek se lett jó már. És amikor menekülni kellett az édenből, és az ember visszanézett, látta a kérubokat a lángoló pallossal, talán megkérdezte magától: „ki fogja ezt jóvátenni, és mikor?”

Amikor a bűn elhatalmasodott a földön, az emberek gonoszsága megsokasodott, amikor a bűn dicsekedve, kérkedve, emelt fővel járt és nevetett, gúnyolódott, ha az égre nézett – de jött az özönvíz, és elpusztult az ember, és elpusztult minden, amit az ember alkotott. Noénak, ott a bárkában talán eszébe jutott a kérdés: „ki fogja ezt jóvátenni, és mikor?”

Az ember ostoba lény: nagyon ritkán tanul abból, amit elszenvedett. Már építik a bábeli tornyot, fel az égbe, hogy letaszítsák Istent, hogy az Ő dicsőítése helyett maguknak szerezzenek dicsőséget. És a háborúban megint az ember vesztett – és az csak a látszat, hogy Isten győzte le az embert – a Sátán győzte le az embert, a Sátán nevet az emberen és a Sátán fogja behajtani ennek a háborúnak az árát rajtunk! Ki fogja mindezt jóvátenni?

Folytathatnánk Izráel történetét, hogyan pereltek és háborúztak engedetlenségükkel, hitetlenségükkel az Isten ellen. Vagy számba vehetnénk a mi civilizációnk ronda és sötét történelmét, amelyből mindig az érdek, a pénz, a hatalom, a vér kiáltott – el egészen mindannyiunk életének személyes történelméig. Mert mi sem vagyunk ám különbek! Gondoljunk csak arra, hogy mennyi kárt okoztunk egymásnak hazugságainkkal, képmutatásunkkal, önzésünkkel. Mennyi örömöt, boldogságot tagadtunk meg és vettünk el másoktól, csak hogy mi boldogok lehessünk. Ki fogja ezeket a perceket, napokat, éveket jóvátenni? – Vagy gondoljunk családtagjainkra, akik élnek és halnak a pokolban, mert mi hallgatunk, és nem mondjuk el az evangéliumot nekik, gondoljunk a gyermekeinkre, akiket talán rosszul neveltünk, és miattunk hagyták ott az Isten közelségét – ki fogja, ki tudja mindezt jóvátenni? Mi hívők vagyunk, mégis tele az életünk apró csalásokkal, torzításokkal, kompromisszumokkal: bűnnel – és szolgálunk, legalábbis csinálunk valamit az Úrért, de nincs rajta áldás, mert nem tiszta az a forrás, ahonnan a mi áldozatunk fakad. És elmúlik egy vasárnap a másik után, egyik evangélizáció a másik után, és nincs megújulás, nincs megtérés, mert ahelyett, hogy az Úrra mutatnánk, inkább eltakarjuk őt – ezt ki fogja jóvátenni?

Emberek vagyunk, és ez sajnos azt jelenti, hogy háborúban élünk, a menny és a pokol háborújában, és ebben a háborúban csak sérülések, romok születnek, amiket valakinek, valamikor jóvá kell tenni!

Nézzünk egy pillanatra fel a keresztre: arra, amelyen a két lator függ. Íme, az ember. Az egyik, mi úgy mondanánk: a rosszabbik, még az utolsó pillanatban is háborúzik az Istennel. Nem hajlandó megadni magát, de megint mondom, nem Isten győzi le őt végérvényesen, hanem a Sátán. És meghal: meghal a kegyelem számára. Ez maga a kárhozat!

És a másik lator: általában úgy beszélnek róla, mint a követendő példáról, íme, így kell megtérni, ilyen őszintén, ilyen komolyan. Én pedig azt látom, hogy szól az evangélium három éven keresztül, ott jár az emberek között a testet öltött Isten – és a lator lator marad továbbra is. Nem tér meg – csak amikor elérkezik a legutolsó pillanat. Nagy kegyelem, hogy van utolsó pillanat – de nem biztos, hogy kell addig várni! Hányan vannak, akár közöttünk is, akik olyanok, mint ez a „jobbik lator”: akik hallják az Isten evangéliumát, olvassák a Bibliát – de nem térnek meg, nem hagyják el bűnüket, lehet, hogy eljárnak templomokba, imaházakba, lehet, hogy imádkoznak, kegyes szavakat beszélnek – de latrok maradnak! És majd az utolsó pillanatban akarnak rendezni mindent. Még egyszer mondom: Istennek akkora nagy szeretete van, hogy lehet ezt tenni, de egy hasznavehetetlen, szolgálat nélküli, áldozat nélküli életet adunk a mi Urunknak. Az eltékozolt, elvesztegetett éveket, életet ki fogja jóvátenni?

Nagypéntek azt hirdeti: a Názáreti Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtt jóvátette az ember minden bűnét.

Hogyan történt meg ez a jóvátétel?

Az angol forradalom idején történt: az egyik hadsereg parancsnoka elfogott az ellenség sorai közül egy rangos tisztet. Ki akarta végeztetni. De a tiszt felesége önként jelentkezett a parancsnoknál, és bár gazdag, büszke nemesi származású asszony volt, a porban csúszva könyörgött férje életéért. A parancsnok azt mondta: „Nincs kegyelem! Ma, amikor megkondul az esti harangszó, kivégeztetem a férjed!” Az asszony alig bír eltámolyogni. Besötétedik, egy sötét árny lopakodik a harangtoronyhoz, siet fel a lépcsőn, vár és nézi a súlyos harangot. Mikor szólal meg, hogy hirdesse a férje halálát? És amikor odalent húzni kezdik, rémülten odakap a harangnyelvhez, odateszi a kezét ütközőül, nehogy megkonduljon. És a súlyos harangnyelv tompán roncsolja szét a finom női kezet, zúzódik a hús, ömlik a vér, összetörik a csont, véres cafat marad az asszony keze helyén, de a harang néma marad. Már majdnem elájul, mire abbahagyják a hiábavaló harangozást. Támolyog le a lépcsőn, át a táboron, a parancsnok sátrába. Az éppen szitkozódik, hogy miért nem húzzák már azt a harangot. Az asszony odalép hozzá: „Meghúzták már, de a hangját föltartóztattam, nézd, ezzel a kezemmel …” – és odamutatja a szörnyű csonkot, ami a keze helyén maradt. A parancsnok megtántorodott: „Asszony, legyőztél, a te áldozatod megmentette a férjed életét, menjetek!”

Megváltónk nemcsak a kezét, de egész testét, szívét adta értünk. A szörnyű kínjait. A halálát. – Isten rendelete volt ez így. Nekünk kellett volna meghalnunk, de Isten annyira szerette ezt a világot, és ebben a világban téged meg engem, hogy az ő egyszülött Fiát adta érette, érettünk.

Édesapák, édesanyák, ha leányotok van, akit feleségül kérne egy fiatalember, akiről tudjátok, hogy részeges, istentelen, parázna, káromkodik, kábítószerrel él, akár még gyilkos is – odaadnátok-e gyermeketeket neki? Ugye nem? Ezerszer is nem! – De Isten ilyen világba, ilyen embereknek adta oda a Fiát! Mert te és én ilyenek vagyunk Isten nélkül.

És odaadta, felajánlotta neked. Óh, hányszor már? Az örömben, a betegségben, otthon, a Bibliában, itt egy-egy istentiszteleten, amikor mások imádkoztak érted, a magányodban vagy ebben a közösségben, amelybe ma is eljöttél – hányszor hívott már erre a jóvátételre! És hív ma is, most is. Ha van mit jóvátenni, ha van mit rendezni Isten és ember előtt, ha ott vannak az életedben azok a romok, amikre nem lehet építeni semmit – nézz most a Golgotán a középső keresztre! Arra, aki miattad, helyetted és érted vállalta a szörnyű halált. Aki most is kínálja neked, hogy mindazt, amit elrontottál, jóvá teszi az életben. A nagypénteki kereszt hív mindenkit ebben az imaházban a megtérésre és a megújulásra. Mert nagypénteknek el kell jönnie mindannyiunk életében egyszer, azután pedig minden nap, ahogy Pál apostol írja: naponkénti halál által élek – és másutt: – megfeszíttetem a világ számára és a világ az én számomra.

Mi ennek a jóvátételnek az eredménye?

 Most szeretnék a felolvasott alapigéről beszélni: „… tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotoktól, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtlen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” – Nyilvánvaló ebből az igéből is, meg az eddig elhangzottakból is, hogy mindannyiunknak van egy terhes öröksége: egy hiábavaló élet. Hiábavaló azért, mert értéktelen, a mennyei értékrenden lemérve egészen biztosan, de hiábavaló azért is – és ez a súlyosabb jelentésárnyalata, amit a görög nyelv kifejez – mert nyomtalanul elmúlik, olyan, mint a kilehelt levegő: szertefoszlik, semmire nem jó, sőt töményen egyenesen mérgező, egészen más, mint a beszívott levegő, az ugyanis életforrás.

Adósságot, terhet, veszélyes, átkos dolgot senki sem szeret örökölni, attól mindenki csak szabadulna – csakhogy ettől nem lehet! Hiába halt meg az első ember, ez az adósság továbbszállt apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre, méghozzá nem is változatlanul, hanem kamatos kamattal. Egyre gonoszabb ez a világ, és egyre gonoszabb az ember.

De azt hirdeti a nagypénteki kereszt, hogy van egy hely a világon, ahol ettől a halálos örökségtől szabadulni lehet. Isten igéje mondja: „megváltattatok”. Hadd hivatkozzak megint a Biblia eredeti nyelvére: a megváltás, a görög “lutrovomai” nagyon mély jelentésű szó. Benne van a váltságdíj megfizetése, az, hogy áron, akár az élete árán is megváltsa azt, aki rabságban van, és benne van a visszavásárlás fogalma, amivel a tulajdonjog átkerül a megváltóra. Jézus Krisztus odaadta az Ő életét a miénkért, Ő ült a vádlottak padjára, és Ő feszíttetett a keresztre helyettünk, és ezzel mi felszabadultunk a bűn, a hiábavaló élet rabságából, amit megörököltünk és amit csak gyarapítottunk egész életünkben, és Isten tulajdona lettünk. És mindez passzív igealakban van kifejezve, azaz ezt nem mi csináljuk, ez történik velünk. Ezt a megváltást kiérdemelni, kieszközölni nem lehet: ezt csak elfogadni lehet.

Mi ennek a jóvátételnek az eredménye? Hadd válaszoljak erre is képpel: a második világháború során felrobbantották valamennyi Duna-hidunkat. Egy kortárs írta le, hogy soha azelőtt annyit nem emlegették a hidat, mint amióta nem járhattak rajta. Várni kellett a ritka révre, és sokszor egyáltalán nem lehetett átjutni a túlsó partra. Ilyenkor mindig eszükbe jutott a híd. A nagy háború, a pusztítás elszakított a túlsó parttól. És várták, nagyon várták hogy elkészüljön az új híd, ami jóváteszi a rombolást.

A bűn nagy harca és rombolása lerombolta a mi hídjainkat is, Isten és ember, ember és ember között. Milyen ritkán sikerül átjutni a túloldalra, Istenhez, a másik emberhez – híd nélkül. De Isten jóvátette a mi háborúnk minden pusztítását, és megépítette a hidat Krisztus golgotai keresztjében. Ez a kereszt képes összekötni az embert az Istennel, és az embert az embertársával.

Fogadd el ezt a keresztet, amelyet Isten neked is híd gyanánt készített, amelynek alapját vérrel vetették meg, a te véred helyett Krisztus vérével, és amely érted áll, hogy ne kelljen tovább vinned azt az átkos örökséget, a hiábavaló életedet, amibe belehalsz te is, és beleölsz másokat is. Nagypéntek nem csupán emlékünnep: most nem emlékezni kell, hanem megragadni, elfogadni az Isten bűnbocsátó kegyelmét. És azután lehet élni másképp. Erről részletesen fogok holnap este beszélni. De most válaszolni kell kereszt kérdésére: már tudjuk, hogy ki tesz jóvá mindazt, amit mi rosszá tettünk, a kérdés az marad: ma megtörténhet-e a mi életünkben ez a jóvátétel? Történjen meg! Ámen.