ALAPIGE: Márk 10:32-45

Mennek a tanítványok Mesterük után Jeruzsálem felé. Maguk mögött hagytak már megannyi csodálatos gyógyulást, megannyi csodálatos tanítást és ígéretet. Mennek, hosszú ideig talán csöndesen gondolkodva – és hogy mi foglalkoztatta őket, az derül ki ebben a felolvasott igeszakaszban. Jézust Isten országa eljövetelének az ára. A tanítványokat Isten országa eljövetelének a személyes haszna. Jézust az ő gyalázatos halála. A tanítványokat a saját dicsőségük. Jézust a többiek, a sokak, akikért életét adja váltságul. A tanítványokat csak önmaguk.

Próbáljuk meg értelmezni ezeknek a tanítványoknak – és nemcsak János és Jakab, de a többi tanítvány – viselkedését is úgy, hogy megfigyeljük a részleteit ennek az evangéliumi leírásnak. És eközben őszintén nézzünk mi is az Ige tükrébe, és engedjük, hogy Isten Lelke dolgozzék bennünk.

Egy időhatározóval kezdődik a tulajdonképpeni történetünk: „Ekkor hozzálépett Jakab és János …” – ez az „ekkor” a lehető legalkalmatlanabb időpont volt egy eleve hibás kérdésre. Hiszen Jézus éppen csak befejezi a maga megaláztatásáról, szenvedésértől és haláláról való beszédet, és a tanítványok máris a saját dolgaikkal, az érdekeikkel, az önző hatalomvágyukkal foglalkoznak. Mert Jézus megígéri nekik, hogy a tizenkét mennyei trónuson fognak ülni és ítélik majd Izráel tizenkét törzsét (Máté 19:28) – de kettőjüket nem elégíti ki ennyi, és a másik tíz fölébe akarnak kerülni azzal, hogy a mennyei király jobb és baloldalán ők akarnak helyet foglalni. Mert az itt a földön is a legnagyobb kiváltságot jelentette. És ők logikusan gondolkoznak: ha Jézus mellett ülnek tizenketten, abból csak kettő lehet közvetlenül mellette, egyik jobb, másik bal oldalán: nyilván az a kettő lesz a Jézushoz legközelebb álló, az Ő dicsőségéből és hatalmából a legtöbbet kapó, az uralkodásban a legtöbbre bízatott. És ők nemcsak logikusan, hanem önzően is gondolkoznak: ők akarnak lenni az a kettő.

Testvéreim, már ez a mozzanat, mintha sok mai istentiszteletünk befejezése utáni perceket írná le. Mert alig ért véget a Krisztus életéről, szenvedéséről, váltsághaláláról és kegyelméről szóló igehirdetés, alig mondtuk ki az utolsó áment, mi máris önmagunkkal vagyunk elfoglalva, az érdekeink érvényesítésével vagyunk elfoglalva, a saját pozíciónkkal vagyunk elfoglalva – mintha az előbb semmi nem történt volna. Mintha az előbb nem is maga Jézus beszélt volna, mintha arról, hogy Ő érettünk adja halálba az életét, nem is hallottunk volna – nem hogy még soha, de az előző fél órában sem. Alig lépünk ki az imaház ajtaján, sokszor máris úgy gondolkozunk, úgy beszélünk, úgy viselkedünk, mintha ott sem jártunk volna. Arról már nem is szólva, hogy itt benn is megtörténik néha ugyanez. Próbáljuk elképzelni, a világ Megváltója talán szomorúan, feszülten, gyötrődve a hatalmas teher alatt, készítené fel a tanítványait arra, ami előttük áll, a szenvedésre, a Golgotára, a feltámadásra – és ők legyintenek: á, ez nem érdekes, bennünket az érdekel, hogy miénk legyen a hatalom. Hogy mi diktálhassunk. Hogy mi legyünk a kiváltságosok. Hogy mi legyünk az elsők – de a mi szavunk legyen az utolsó. Erről beszélj nekünk, ne a Megváltásról …!

Pedig látszólag milyen jól kezdődött ez a beszélgetés: „Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk …” – mi is sokszor így kezdjük. Nekünk is vannak kéréseink. És ez idáig helyén is van, hiszen maga az Úr bíztat: kérjetek, és adatik nektek. De sokszor mi is úgy folytatjuk, ahogyan most a tanítványok folytatták: elkezdjük sorolni Jézusnak a mi önző, öncélú kéréseinket. Áldását kérjük arra, amit mi akarunk, amit mi kigondoltunk, ami minket dicsőítene meg – mert azt nem értjük meg, meg se halljuk sokszor, hogy Ő mit akar, hogy Ő mit gondol és az Ő dicsőségét mi szolgálja. Hiszen ezek a tanítványok azt sem értették meg, amit egy perce mondott nekik Jézus. És ezért kapják – és ezért kaphatnánk mi is sokszor – ezt a kemény választ: „Nem tudjátok, mit kértek!” Mert tényleg nem tudták. És a régi talmudi zsidó bölcsek jól gondolták, amikor Isten kegyelmét látták abban is, hogy Ő csak annyit ígért, hogy minden imádságot meghallgat, de azt nem ígérte, hogy teljesíti is.

Olyan szép lett volna, ha Jakab és János odamegy az Úr Jézushoz, és mindezeket végiggondolva azt kérik, hogy hadd üljön jobb és bal keze felől (hiszen elvileg ez a legnagyszerűbb dolog) például Péter és Tamás. Akkor nem az önzésükről, hanem az önzetlenségükről, nem a nagyravágyásukról, hanem az alázatukról, nem a törtetésükről, hanem a szeretetükről tettek volna bizonyságot. És annyira más lenne a mi hívő közösségünk is, ha bennünk is ilyen indulat lenne. Ha már Jézus megkérdi tőlünk: „mit szeretnétek, mit tegyek nektek?” – akkor nem magunkra nézve, hanem mindig a másikra, a többiekre nézve sorolnánk a kéréseinket.

Ahogy olvassuk tovább a történetet, azt látjuk, hogy a két tanítvány vaksága és elvakultsága nem merül ki egy ilyen nagyon rossz, Krisztus lelkületével annyira ellenkező kéréssel. Mert amikor Jézus megkérdezi tőlük, hogy vajon képesek-e arra, amire Ő képes, azonnal rávágják, hogy igen: mi is meg tudjuk azt tenni. És ezzel megint két szégyenletes dologról tesznek bizonyságot. Egyrészt, hogy még mindig fogalmuk sincs arról, hogy Jézus miről beszél. Mert Ő az ő megváltó váltsághalálának poharáról beszélt, arról, ami miatt a Gecsemánéban vért izzadva imádkozott. Vajon Jakab vagy János megválthatná az emberiséget a bűnből?! Nem tudták, mit beszéltek – mert nem figyeltek, amikor Jézus beszélt, éppen arról a keserű pohárról, amit Neki kell kiinnia. Másrészt pedig ez vakmerő és tudatlan válasz ugyanaz volt, mint Péter válasza és fogadkozása, hogy ő ugyan mindent vállal Krisztusért. Jakab is, János is, Péter is ott hibázott, és azzal követett el bűnt, hogy saját magukban bíztak Jézus Krisztus helyett! Pál apostol – akire talán a legtöbb bízatott Jézus követői közül – soha nem mondott olyat, hogy „én mindenre képes vagyok” – azt viszont mondta, hogy mindenre képes a benne lakó Krisztus, „akinek ereje hatalmasan működik énbennem”!

Meg kell vallanunk, hogy ez is jellemző ránk is: mert mi is gyakrabban bízunk önmagunkban, mint Jézus Krisztusban. A saját bölcsességünkben, a saját erőnkben, a két kezünkben, a pénzünkben, a lehetőségeinkben, a kiskapukban vagy bármi másban. Bár lehet, hogy nem ezt mondjuk – de ha van valami, ami elvon Istentől, az imaháztól, a testvéreimtől, a Krisztusért vállalt szolgálatom maradéktalan betöltésétől – mert nekem nincs időm, nincs erőm, nincs alkalmam Istenre; vagy ha problémám van, akkor ugyan tudatom ezt Istennel, de a válaszát nem várom meg, hanem megoldom magam – akkor az életünk a szavaink ellenkezőjéről tesz bizonyságot. Mert ha hinnénk, hogy Isten gondoskodik a mi munkánk áldásáról akkor, amikor mi a munka helyett az Ő tiszteletére jövünk össze, akkor mindenki itt (vagy egy másik imaházban) lehetne minden vasárnap és minden csütörtökön. Akkor a nyugalomnap valóban nyugalomnap lenne, és az Istennek szentelt idő valóban az Istennek lenne szentelve.

De folytassuk igeszakaszunk részleteinek megfigyelését.

Ha felületesen szemléljük az eseményeket, könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy Jakab és János rosszabb volt a többi tanítványnál. Ebben a kérdésben legalábbis egészen biztosan. És a többiek jogosan haragudtak meg rájuk. – És azonban úgy látom, hogy a másik tíz tanítvány haragja a féltékenység dühéből támadt: hogy miért éppen Jakab vagy János, és miért nem én: Péter, Tamás, Bertalan …?! Hogy miért is nem nekik jutott eszükbe ilyet kérni Jézustól? – Csak egy oldalt lapozzunk vissza a Bibliánkban, és a 9:34-ben azt olvassuk, hogy Cézárea Filippitől Kapernaumig, egész Galileán keresztül a tanítványok azon vitatkoztak, hogy ki a legnagyobb közülük. Mindnyájukban megvolt ugyanaz az önző, törtető, számító lelkület, csak épp Jakab és János volt a legélelmesebb és a leggyorsabb közülük. – Olyan nyilvánvaló ez: aki haragszik a másikra, mert többet akar, mert többre jutott, mint ő: az önmagát félti, az attól fél, hogy az a másik bölcsebb, erősebb, népszerűbb, áldottabb lesz, mint ő maga. Az attól fél, hogy a második lesz, és nem ő lesz az első. Csak az nem tud örülni a másik elsőségének, aki magának akarja az elsőséget, bármiről is legyen szó. És ez az önzés lényege. És ez az vak ostobaság lényege is: hogy azt hiszem, én vagyok a legjobb, és senki nem előzhet meg. Hogy akár csak egyetlen területe is van ennek a világnak, amiben senki meg nem előzhet – mert ha megkísérli, haragszom rá. Testvéreim, csak azért ne haragudjunk egymásra, ne kételkedjünk egymásban, ne mosolyogjuk meg lenézően vagy megvetően egymást, mert egyikünk olyat tapasztalt meg, amit mi nem, mert másikunk többre jutott, mint mi, mert a harmadikunknak több adatott, mint nekünk. Örüljünk velük együtt, magasztaljuk Istent érettük és ne szégyelljünk kérni attól, akinek több van, mint nekünk, hiszen azért van több neki, hogy továbbadhassa.

És az Úr Jézus újra beleszól a tanítványai életébe: „De nem így van közöttetek…” A népek fejedelmei uralkodnak a népen, a nagyok hatalmaskodnak a kicsiken, az erősek a gyengén, az okosok a kevésbé okosakon – de Isten országában más törvények uralkodnak. Ha pontosan akarjuk fordítani, amit az Úr Jézus mond, akkor a Károli-féle visszaadás szó szerint megfelel annak, ahogyan a görögben írva van: nem így lesz közöttetek! – Ez a forma még a felszólító módnál is sokkal erőteljesebb: egyszerre parancs, aminek nem lehet ellentmondani, és ígéret, amit nem lehet megváltoztatni. Ezt Ő munkálja, egyedül Tőle függ – mégis teljes egészében tőlünk várja. Ezt Ő adja – de csak azoknak, akik készek engedelmesen és alázatosan elfogadni és megfizetni az árát. Mert önmagát kell megtagadnia az erősnek, hogy az erejét ne fitogtassa, hanem a gyengék szolgálatába állítsa. Hogy a bölcs okossága ne magamutogató okoskodás legyen, hanem útmutatója a még tudatlanoknak. Hogy a gazdag a gazdagságát ne önmagára fordítsa, hanem a szegényebbeket gazdagítsa.

Aki naggyá akar lenni köztetek, legyen a legkisebb. Keresztelő János mondja: „Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom …” – Ő felismerte, hogy minél nagyobb vagyok én, minél több látszik belőlem, annál jobban takarom el Jézust! És aki rám néz, aki az életemet nézi, aki a szavaimat hallgatja, csak engem lát, mert annyira okos, nagy, erős, annyira első akarok lenni, hogy én magam takarom el előle azt a Jézus Krisztust, akit állítólag be akarok mutatni. Pedig csak önmagamat akarom mutogatni. És ez bűn. Amit fel kell ismerni, be kell ismerni őszintén, és el kell hagyni. Mert csak ezek után képes az ember az utolsó helyre állni, és annyira „összemenni”, hogy már tényleg csak Krisztus látszódhasson az életéből.

Ezt mondja az Úr Jézus: „Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája.” – A szolga úgy van görögül: diakonosz – diakónus. És ennek a szónak a gyöke szolgálatot és port jelent, és ha nagyon pontosan próbálom lefordítani, akkor a diakónus az az ember, aki a szolgálata közben buzgóságában felveri a port maga körül. Az Isten előtt naggyá az ilyen ember lehet, akinek nem a tisztsége diakónus, hanem az élethivatása és az életgyakorlata, amit olyan odaadással végez, hogy az már messziről látszik. Ezt a szolgálatot ilyen indulattal, ami a tanítványokban volt, nem lehet csinálni. Egyedül azzal az indulattal lehet végezni, ami a Krisztus Jézusban megvolt – tessék elolvasni a Fil 2:5-től! A rabszolga pedig a görögben olyan személyt jelent, aki másnak a tulajdona, ezért feltétel nélkül és azonnal köteles az ő gazdájának engedelmesen szolgálni. Nem akarhat mást, nem tehet mást, nem szerethet mást, nem kívánhat mást, csak amit a gazdája akar, szeret vagy megkíván tőle. A rabszolgának megszűnik a személyisége azért, akit szolgál. Teljes lényével egy másik emberé, a gazdájáé lesz. – És most nem azt mondja Jézus, hogy az lesz az első, aki az én rabszolgám lesz – ez talán könnyebbnek tűnne a mi kegyes füleinknek, és természetesnek is tartanánk – hanem azt mondja: mindenki rabszolgája legyen! Vagyis: Tóth Tivadar csak akkor lehet naggyá és elsővé Isten országában, ha teljes szívével, akaratával szolgálni fogja Kapuvári Lajost éppúgy, mint Drenyovszki Zoli bácsit – és fordítva!

Nos, akar-e valaki közülünk naggyá lenni? Természetesen nem úgy, ahogyan Jakab, János, vagy a többi tanítvány – ez nem kérdés. Ez a bűnös emberi természetünkből fakadó következmény. Magunktól mi is csak idáig jutunk el, mint a tizenkettő Jézus mellett az úton Jeruzsálem felé. De akar-e valaki közülünk naggyá lenni Krisztus mértéke szerint? Olyan naggyá, aki mind a szolgaságot, mind a rabszolgaságot felvállalja Isten nevében a másikért. Aki lemond saját magáról, hogy a másikat szolgálja. Van-e, aki a mai délelőttől kezdve ilyen akar lenni?

Testvéreim, amikor a világ mértéke szerint minél kisebbé kellene lennünk, mi harcolunk, hogy minél nagyobbakká válhassunk. De amikor az isteni mérték szerint kellene naggyá válnunk, mi szeretnénk kicsik maradni. Az elsőért nem kell semmi áldozatot hozni – a másodikért nem tudunk vagy nem akarunk áldozatot hozni. Az elsőért nem kell megtagadnunk önmagunkat és nem kell megváltoznunk – a másodikért nem akarjuk megtagadni önmagunkat és nem akarunk változni. És ezért vagyunk még mindig olyan kicsinyek az Isten mértéke szerint. És ezért bukunk el az olyan kicsi próbákban is. És ezért győz le bennünket oly kicsi bűn is. Ezért veszi el a békességünket, az örömünket olyan kicsi dolog is. – Pedig Isten országában, és Krisztus vácegresi gyülekezetében is a világ, az emberek, és önmaguk szemében kicsi, de Krisztus szemében nagyokra, szolgákra van szükség. Mert az Úr csak az ilyenekre tud nagy dolgokat bízni, és az ilyenekkel tud az Ő nevének nagy dicsőséget szerezni.

Jézus Krisztus példát adott, sőt, sokkal többet annál: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja sokakért.” – És ebben a sokakban, akikért életét adta, akiket szolgál, tanácsol, vezérel, megerősít naponként, ott vagyunk mi is. Mielőtt az Úr megbíz valamivel, képesít is rá. És közben sem hagy magunkra egyetlen percre sem. És Vele, Általa igenis lehetséges megtagadni a világi dobogókat, és Krisztus seregének első sorába állni. Lehet naggyá, elsővé válni a szolgálatban, a rabszolgaságban, és közben rájön a tanítvány, hogy sokkal többet kap azáltal, hogy ad, hogy sokkal előrébb jut azáltal, hogy a sor végére megy, hogy sokkal boldogabb és teljesebb lesz az élete azáltal, hogy mások boldogságán és teljességén fáradozik nap mint nap. Erre hívott el és ezt kínálja mindannyiunknak most a mi Urunk. Ezt akarta megértetni a tanítványaival is – és velünk is.