EVANGÉLIZÁCIÓS SOROZAT

ALAPIGE: Máté 14:22-32

“Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot. De miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magányosan imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott.

A hajó pedig már messze eltávolodott a parttól, és a hullámok között hányódott, mert ellenszél volt. A negyedik éjszakai őrváltáskor odament Jézus hozzájuk a tengeren járva. Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Péter ekkor így szólt hozzá: Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vizen! Mire ő így szólt: Jőjj! Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vizen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg! Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél? És amint beszálltak a hajóba, elült a szél.”

Péter története az én történetem, láttuk meg ezelőtt, és enélkül az alázatos, de egyben örömteli látás, meggyőződés nélkül nem tud szólni hozzánk Isten igéje, mert nem tud megszólítani, hiszen kívülről szemlélnénk csupán az eseményeket.

Képzeljük hát bele magunkat Péter helyébe. Épp, hogy véget ért az Úr Jézus mezei prédikációja, egészen bizonyos, hogy sokak élete változott meg akkor, sokan gyógyultak és tértek meg bűneikből, épp, hogy elfogyasztották azt a kenyeret és halat, amelyet az Úr oly csodálatosan szaporított meg, hogy az egész sokaság jól lakhatott, sőt még maradt is – és most itt ül egy kicsiny csónakban, az Úr távol maradt, igaz ugyan, hogy ígérte: utánunk jön, de még nincs itt.

Ülök a hajóban, éjszaka van és körülöttem háborog a tenger. Ez a tenger a világ. Zúg, morajlik, és eszembe jut, hányszor fulladtam bele hazugságaim örvényeibe, hányszor csapott át felettem a gyűlölet, a harag hulláma, hányszor láttam alattam bűneim mélységeit, amelyek mintha el akartak volna nyelni? Ülök a hajómban – és nem haladok semerre. Mert éjszaka van, az Úr Jézus is távol, nincs fény, nincs vezető, nem látok világosságot, célt, nem tudom hova menjek, mit csináljak – éjszaka van, mert egyedül maradtam. És szembe fúj a szél. Visszahúz az egész életem, a megszokásaim, a közömbösségem, a bűneim. Ma elindulok valahova, holnap már nem érdekel; holnapután ismét elindulok, de néhány lépés után már találtam valami érdekesebbet, valami jobbat – valami ideig-óráig jobbat. Ülök a hajómban, és a hajóm tele van önmagammal. A vágyaimmal, az álmaimmal, a terveimmel, a reményeimmel, a félelmeimmel, a bűneimmel. Erősen markolom a kormánylapátot, össze-vissza tekergetem – mindig úgy, ahogyan kedvem tartja, ahogyan érdekeim kívánják vagy ahogyan sodor az áramlat, ennek a világnak az áramlatai. Nem hallgatok másra, erősen markolom a kormányrudat – mert énnekem kell a kormánynál maradnom! Hiszen én tudom nekem mi a jó, mire van szükségem és hogy azt milyen úton érhetem el. De addig, amíg az én kormányoz, amíg a bűnös emberi természet uralkodik, életed hajója célt vesztve fog sodródni-bolyongani a világ – a bűn tengerén, addig nem fog felvirradni a hajnal, éjszaka marad és a szél mindig szembe fog fújni!

De! – mert folytatódik a történet, nem fejeződik be azzal, hogy a tanítványok ott maradtak a hajóban, éjszaka, sodródva, félve – mert jött az Úr Jézus. Ahogyan ígérte: utánuk jött! Ígérte? Nézzük, mit mond Ézsaiás próféta által az Isten: “De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, és a láng nem éget meg. Mert én az Úr vagyok … szabadítód … mivel drágának tartalak és becsesnek – mert szeretlek! … Közel van igazságom, nincs már messze, szabadításom nem késik!” (Ézs 43:1-4; 46:13) Minden ember életében legalább egyszer szembesül Isten csodájával, találkozik Jézus Krisztussal! Minden ember számára megadatik a megismerés lehetősége, az üdvösség lehetősége – hiszem és vallom: Isten minden embernek kínálja az örök életet, “amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív meg nem gondolt” – Vele közösségben! Kivétel nélkül! És Ő mindent meg is tesz – meg is tett – ezért! Mindent! Majd látni fogjuk. Most maradjunk itt: minden embernek találkoznia kell Istennel!

Ha ezt elfogadom és megértem – ijesztő egy kicsit. Mert olyasvalami vár rám és történik meg velem, amit nem tudok megmagyarázni: Isten tudatja velem, hogy létezik. Félreérthetetlenül! Mindenki legalább egyszer megérzi, mennyire gyenge, mennyire parányi, sodródó porszem, az élete mennyire céltalan, értelmetlen, hiábavaló. Egyszer szembesülnöm kell a tökéletes mintával! Hány ember tesz úgy, mintha nem venné észre! Mintha nem látná! Mert nem akarja meglátni! Mond mindenfélét, hogy nincs szükségem rá, hogy boldogulok nélküle, hogy én elég jó vagyok! De nem tudja beismerni, hogy mégis szüksége van rá, mert mégsem boldog, mert mégsem vagyok elég jó, és semmi sem elég jó nekem!

De Isten megszólít, és ha megnyitod szíved, ha egyszerűen és őszintén fogadod el, amit adni akar – ő elvezet oda, amit megnevezni ugyan nem tudsz, mert tökéletlen ahhoz az emberi nyelv, de ahová a szíved oly régóta vágyakozik. “Azért jöttem, hogy életük teljessé legyen!” – mondja az Úr Jézus. Hogy teljes legyen! Ez az, amit kínál!

Keressük meg újra Pétert, nézzük, ahogyan kuporog a csónak alján, félve figyeli a körülötte morajló tengert, talán arra gondol, miért is nincs itt az Úr, hogy vigyázzon reájuk, amikor valami árnyat pillantanak meg a víz felszínén. Egy ember közeledik a csónak felé, a vizen járva. Mi ez?! Valami csoda? És mit tesz Péter, mi történik a tanítványokkal? Megrémülnek. Így írja az ige: “…ijedtükben felkiáltottak.” Ó hányszor ijed meg újra és újra az ember, amikor meglátja Istent? Amikor megtapasztalja szentségét, hatalmasságát? Ugye emlékszünk még Péterre az előző részből, mit is mond: “Menj el én tőlem Uram, mert én bűnös ember vagyok!” A bűnökkel terhelt lelkiismeret, a bűnöket takargató élet megrémül az előtt a tekintet előtt, ami elől semmi sem maradhat rejtve. Aki előtt nincsenek titkok. Aki úgy látja életünket, úgy olvassa legbensőbb gondolatainkat, mint egy nyitott könyvet. Sőt, még ha tudjuk, hogy életünk végén meg is ítéli azt, minden percet, minden szót, minden gondolatot. Ó, mennyire tud rettegni az ilyen lélek! Aki nem rendezte el Istennel a dolgait. Egészen biztos, hogy érezted már te is azt az emésztő kínt, azt a benső önmarcangoló kínt, amit nem tudtál elhallgattatni magadban, ami csak ismételgette szemeid előtt azt, amit szerettél volna örökre kiírtani az emlékezetedből. Ugye mindannyiunknak voltak ilyen órái, napjai, évei. Isten úgy alkotta meg az embert, hogy a bűnnel terhelt, a bűnt takargató lélek soha ne lehessen békességben, soha ne lehessen nyugodt. Igen, az ilyen lélek fél az Istentől, mert fél az igazságtól, hogy kiderül! Mennyi mindent takargatnánk akár életünk végéig, csak soha ki ne derüljön! De nem kell bizonyítanom, tudod te is: a bűn nem hagy nyugalmat, nem hagy békességet – soha!

De mit mond az Úr Jézus? – “Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Ez az evangélium! Én vagyok! Én, az Isten Báránya, aki ismerem gyarlóságaitokat, ismerem gyengeségeiteket, én vagyok, aki ugyanúgy végigjártam, végigszenvedtem ezt az emberi életet, végigmentem azon, amin nektek kell végigmennetek – én vagyok az, aki magamra veszem a ti összes bűneiteket, aki magamra veszem a ti büntetéseteket – ártatlanul; aki meghalok értetek és helyettetek, hogy ti élhessetek! Én vagyok! Hát ne féljetek! Nem kell többé az Isten elé állnotok úgy, mint akikre az ítélet pusztító tüze vár. Én tisztára mostalak benneteket az Atya előtt. Most már állhattok Előtte, élhettek Vele, szólhattok Hozzá, kérhettek Tőle – most már mondhatjátok a hatalmas és szent Istennek: Mi atyánk … Ne féljetek – hiszen én nem csak azt ígértem, hogy megszólítalak, de azt is, hogy győzelmet, örök életet adok, ha bízol bennem! Ha követsz!

Én vagyok … igen, látja Péter, hogy az Isten Fia az, aki ismét csodát tett, hogy Jézus szól, és mégis – milyen konok, milyen gyarló az emberi lélek: Uram, ha te vagy … Ha te vagy! Péternek nem elég az, amit megtapasztalt annyi időn át Jézus mellett élve, nem elég, hogy néhány órával ezelőtt több ezer embert látott jóllakni néhány hallal, nem elég, hogy látja Jézust a vizen járni, hogy hallja a hangját: nem elég. Ha te vagy. Ennyire telik Péter hitéből! Ha te vagy – és fájdalmas látni, hány magát hívő keresztyénnek tartó ember csinálja ugyanezt Urával. Napról napra bizonyítékokat követelnek, feltételeket szabnak: Uram, ha olyan hatalmas vagy, tedd meg ezt meg azt; ha olyan jó vagy, nem történhet meg ez meg az … és eltelik akár egy egész élet úgy, hogy az ember vizsgáztat(gat)ja az Istent. Félelmes kimondani is: az ember vizsgáztatgatja az Istent. Akkor követi Őt, ha előbb Isten bizonyít, hogy van miért követni, akkor engedelmeskedik, ha az Isten előbb megmutatja, mi lesz a haszna belőle, akkor imádkozik, amikor szüksége van Istenre – lehetne sorolni tovább azokat a dolgokat, amelyeket naponként teszünk meg az Istennel. És ő tűr. Tűri a hitetlenséget, tűri a bizalmatlanságot – mert szeret. Tűri – amíg valaki nem él vissza a türelmével! Mert – és ezt jól jegyezzük meg – Istennel nem lehet játszani következmények nélkül! Bármennyire is szeretnénk, nem úgy működik az Istennel való kapcsolat, hogy én megmondom, mit szeretnék, Ő pedig teljesíti. Nem, fordítva. Ő megmondta, kinyilatkozta merre vezet az út, és amíg azon jársz – élsz! Ha letérsz, vállalnod kell a következményeket. Esetleg vállalnod kell, hogy nem térhetsz vissza többé! Mert sem a bűnnel, sem az Istennel – bocsánatot kérek, hogy így mondom – nem lehet szórakozni!

De térjünk vissza történetünkhöz: Péter oda akar menni Jézushoz, erre ő azt mondja: Jőjj! És Péter elindul. Ilyen az emberi élet: élek, körülöttem kavarog a bűn tengere, de jön az Úr Jézus, jön az Isten és megszólít, én először megijedek, mert meglátom Isten szentségét, tisztaságát, és meglátom a magam mocskát, de Isten hív, és nekem rá kell bíznom az életemet. És kilépek a csónakból. Ez az a pillanat, amikor újjá lett minden! Ez az a pillanat, amikor teljesen rábízom magam Jézusra, kilépek a vízre, hogy majd járjak rajta, pedig az eszemmel tudom, hogy ez lehetetlen – de hit által – hit által élek! Az a pillanat, amikor átadom életemet Neki, a halálommal jár, egész addigi életem pusztulásával, de ahogyan az Úr Jézus feltámadt, mi is új életet kapunk, már itt a földön: egy tiszta, örömmel és szívből jövő igazi boldogsággal teli új életet Jézus Krisztus szeretetében, a Szentlélek közösségében. Újjászületünk, beleszületünk Isten csodájába, vízen járunk, mint Péter – és ez a víz az Úr Jézus szeretete és kegyelme. És ő tart, ahogyan tartotta Pétert – mindaddig, amíg reá nézünk! Hinni a Megváltóban azt jelenti: szüntelenül Őrá nézni! Szüntelenül Őt látni! Amíg az Úr Jézus ragyogása nem szűnik meg szívünket betölteni, amíg rendületlenül, minden körülmények között mellette kitartva, hűségesen őt követjük, addig ő tart, felemel és megdicsőít, mint szeretett gyermekeit az Istennek. Ez a hit.

Hosszúra nyúlik ez a történet, de az Isten annyi mindent akar mutatni nekünk általa! Egyetlen igeszakaszban, egyetlen történetben láthatjuk, hogyan találkozik Péter Istennel, hogyan indul el – és hogyan süllyed el. Láttuk, megtapasztaltuk, hogy Istennek kegyelme és szeretete megszólít, megváltoztat, újjászül, új életet, új természetet ad – de a körülöttünk lévő világ nem fog megváltozni. Péter körül is maradt a víz. Sőt, egyre mélyebb, egyre sötétebb lesz az a víz, mert a mi másságunk, a mi szentségünk nem érintkezhet, nem hasonlíthat, nem közösködhet a környezetünkkel. “A világosságnak semmi köze nincs a sötétséggel!” – de a sötétség ettől függetlenül létezik! De milyen éles a kontraszt, milyen éles a különbség a kettő között!

Istentől kaptunk egy tiszta, szent életet, egy tiszta jellemet, egy olyan lehetőséget, hogy ezután már ellene mondhatunk a bűnnek, a gonosznak; már nem vagyunk a hatalma alá vetve, már nem kényszeríthet bennünket, mert az Úr Jézus által képesek vagyunk megőrizni tisztaságunkat. De meg kell őriznünk, harcolnunk, tusakodnunk, imádkoznunk kell érte, mert e világ fejedelme, a Sátán mindent el fog követni, hogy a halál számára téged visszaszerezzen! Jönnek a kísértések, a csábítások, a megszokássá alacsonyodott hitélet, a tartalom nélküli vallásosság, az egyoldalú közösség Istennel, amikor csak én imádkozok, én olvasom a Bibliát, de az Isten válaszát, az Isten szavát soha nem hallom meg, mert annyira már nem érdekel; jönnek az idők, amikor áldozatot kell hozni, anyagit, lelkit, talán még az életemet is oda kellene adnom – és azt mondja erre az óemberem, a régi énem: elég! Eddig ment, de tovább nem bírom. nem bírom a terheket, nem tudok ellenállni a kísértésnek – feladom az ellenállást. Mert erősebb ez a világ! Mikor kezdett Péter süllyedni? Amikor lenézett a vízre, amikor az erős szélre figyelt – amikor elfordította tekintetét az Úr Jézusról! Amikor már nem bízott az Istenben!

De sokszor engedjük vissza óemberünket a hatalomra! Elbukunk a próbákon, megfeledkezünk arról, aki megígérte, hogy nem hagy el és győzelmet ad, ha kitartunk – elfordítjuk tekintetünket mi is a menny felől, és máris süllyedni kezdünk, vissza a világ mindent elnyelő hullámai közé. Kapálózunk, megpróbálunk magunk kievickélni a gondok közül, és amikor már végképp nincs más lehetőség – és rendszerint akkor, az utolsó pillanatban kiáltunk Istenünk után: Uram, ments meg! Uram, tarts meg engem! – amikor újra nincsen semmim és senkim, amikor csak a bajok sokasodnak és már nincs erőm, lehetőségem helyrehozni, eszembe jut az Isten és hozzá kiáltok: Uram, segíts!

És látjátok, milyen hatalmas az Isten szeretete, azt mondja az íge: “Jézus azonnal kinyújtotta a kezét és megragadta őt …” Azonnal! Mi elkésünk, ha Istennek engedelmeskedni kell, nem jól halljuk, nem akarjuk meghallani, várunk, várakoztatunk – de Isten azonnal cselekszik! Ő nem hagy kétségek között, ő nem várakoztat meg, nem késik el, ha hívjuk! Ő azonnal cselekszik! Mert szeret, mert fontosak vagyunk számára, te is, én is, és nem akarja, hogy közülünk akár csak egy is elvesszen.

Mert a szeretet mindent eltűr és mindent elfedez, és az Úr Jézus Krisztus nem unja meg botladozásunkat, nem unja meg bocsánatkéréseinket, és ha megrendül hitünk vagy bizalmunk, Ő akkor is kitart mellettünk, ha mi elengednénk a kezét, Ő akkor is utánunk nyúl, hogy az életbe visszavezessen. Ő mindent megtesz érettünk. Mindent! Ugye, most már elhisszük?

“Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” – ó hányszor kell ezt megkérdeznie Isten Szent Lelkének tőlünk? S hányszor kell szemlesütve, szégyenkezve bocsánatért esedeznünk: igen Uram, megint elbuktam, mert megint nem bíztam Benned. Kicsinyhitű – igen, azok vagyunk, mert ha nem lennénk azok, egészen más lenne az életünk. Megtapasztalhatnánk, hogy csak élünk, és élő víznek folyamai ömlenek belőlünk, hogy erő van a szavainkban, hogy az Isten hitelesíti az életünket. Hogy akaratlanul is Istenre mutatunk, hogy van gyümölcse az életünknek, hogy érdemes élni, szeretni, szolgálni, és mindent az Úrnak odaadni, hiszen ő mindent százszorosan ad vissza. Hitetlen testvéreim, kicsinyhitű testvéreim, jöjjetek, álljunk most oda Istenünk elé, adjunk hálát azért, hogy élhetünk, s hogy életünket Ő hordozza, hogy most megszólított, kit először, kit sokadszor, mert szeret, és mert újat akar velünk kezdeni, s kérjük együtt a néma megszállott fiú apjával: “Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!” Hadd fejeződhessen be ez az alkalom is úgy, ahogyan történetünk befejeződik: “A hajóban lévők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: Valóban Isten Fia vagy!” Akinek szívében megszületett ez a döntés, álljon oda az Úr elé, és mondja el: Úr Jézus, valóban Isten Fia vagy, ím eléd hozom az életem, fogadd el és tégy vele akaratod szerint! Ámen.