EVANGÉLIZÁCIÓS SOROZAT

ALAPIGE: Lukács 22:31-34, 54-62

 (mondja pedig Jézus:) ” Simon, Simon, íme a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait. Ő erre így válaszolt: Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is! Jézus azonban így felelt: Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem. … Miután pedig elfogták őt (ti. Jézust), elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette és így szólt: Ez is vele volt. Ő azonban letagadta, ezt mondva: Asszony, nem ismerem őt! Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: Te is közülük való vagy! De Péter így válaszolt: Ember, nem vagyok! Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való. Péter azonban ismét megtagadta: Ember, nem tudom, mit beszélsz! Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Azután kiment, és keserves sírásra fakadt.”

Szomorú történet ez, egyike talán a legszomorúbbaknak, amit a Szentírás elénk tárhat. És Jézus szenvedéssorozatának is talán legfájdalmasabb tövise volt, amikor nem ellensége gúnyolta, hanem talán a legkedvesebb tanítványa tagadta meg, olyan ember, aki igazán szereti őt, szolgálni akarja őt, egy valóban komoly, hívő ember – olyan, mint amilyenek mi is szeretnénk lenni. És lám mégis, egy olyan ember is, aki odahagyott érte egykoron mindent, aki látta Jézust tengeren járni, végighallgatta a Hegyi beszédet, ott volt, amikor Mestere előhívta a sírból a halott Lázárt, aki együtt volt vele a megdicsőülés hegyén – még ő is bukhat ekkorát, még róla is kiderülhet, hogy még mindig nem ismeri eléggé önmagát és nem ismeri eléggé Istenét!

Erről akar szólni Isten Lelke ma közöttünk: hogy mennyire nem ismerjük önmagunkat, mennyire nem tudunk úgy nézni és látni, ahogy az Úr néz és lát – és arról, hogy még az ilyen bűnösnek is, aki ilyen gyalázatosan élt vissza az Úr Jézus szeretetével, még az ilyennek is van bocsánat, van újrakezdés – van élet, örök élet és mennyei dicsőség!

Nézzük hát először, hogyan beszélget egymással az Úr Jézus és Péter. Azt mondja Jézus: Simon, Simon, a Sátán kikért titeket … de én imádkoztam érted! Nagy dolog ez, ha megértjük, mit akart mondani Jézus Péternek. A Sátán … de szeretnénk száműzni a Sátánt, vissza a mesekönyvek oldalaira vagy a rémfilmek szalagjaira, de szeretnénk lefokozni pici, gonosz ördögfiókává, de szeretnénk örökre elfelejteni, hogy létezik, hogy bizony hatalma van ezen a világon és azokon, akik e világért élnek! Ezek mind a Sátán rabszolgái! De az Úr Jézus felszabadít ebből a szolgaságból, és Isten gyermekeit már „csak” kísérteni tudja a rosszra, de amíg azok hitben Istennel járnak, nem tehet velük semmit! De nem adja föl, mert embergyilkos, ezt írja róla az ige, és támad, kísért, vissza akar szerezni minden egyes lelket a kárhozat számára, akit Jézus onnan kiragadott! Mindent el fog követni azért, hogy a jó és szép elhatározásokból, ígéretekből ne legyen semmi; hogy aki imádkozni szokott, az vesszen össze a szomszédjával vagy a családban valakivel; hogy aki Jézust Urának vallja, hozzon szégyent cselekedeteivel az ő nevére; hogy aki ma áhítatosan hallgatja az ígét, lehetőleg már holnap bukjon el – képzeljétek csak el, hogy mekkora öröme és diadalma lehetett ennek a Sátánnak és az egész démonikus világnak, amikor arra hivatkozhatott, hogy lám ez a Péter is csak ilyen hitvány tud lenni, ennyit ér a szava, a hite, a vallásossága! Meggyőződésem, hogy sok keresztyén ott bukik el, hogy nem veszi elég komolyan a Sátánt! Mert nézzétek, amíg az ember a bűnben él, amíg nincs gondja az Istenre – addig nincs gondja a Sátánra sem! A Sátán az ilyeneket nem támadja, nem kísérti, teljesen fölösleges, mert az ember Isten nélkül a bűnei miatt már elkárhozik. A Sátánnak fölösleges „strapálnia” magát. A kárhozathoz rá nincsen semmi szükség! Majd csak akkor lesz, amikor az ember le akarja tenni a bűneit, meg akar változni, Istenhez akar fordulni és meg is akar maradni benne! Na akkor már a Sátán mindent elfog követni, hogy ezt megakadályozza, hogy ebből lehetőleg ne legyen semmi, de főleg üdvösség ne!

„A Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited…” Jézus nem azért imádkozik, hogy Péterrel együtt ne kerüljünk bele a Sátán rostájába – hiszen abban élünk! A világ, az emberiség, a saját magunk óembere, az a bizonyos rossz természet mind-mind eszköz a Sátán kezében, hogy megtántorítson, hogy letérítsen Krisztus útjáról. Ezt a világot még Jézus sem tudja – vagy helyesebb, ha úgy mondjuk: nem akarja – megváltoztatni, mert a megtérés nem parancs, agymosás vagy bármi más, amit kívülről rá lehet erőltetni az emberre. Még Isten sem teszi ezt meg, mert a szeretet nem erőszakos, hanem a szeretet választás – szabad, önkéntes választás. A rosta így megmarad, de Jézus imádkozik, hogy ne fogyatkozzék meg a hitünk. Mit jelent ez? Amíg egy Péter úgy bukik el, hogy megmarad a hite – bármilyen nagy bűnt is követett el, nyitva marad számára a kegyelem kapuja, a megbocsátás és az újrakezdés lehetősége. Amíg Péternek fáj a bűn, fáj a hűtlenség, amíg tud sírni bűnbánatában – addig bukottan is Krisztusé, hűtlenül is Isten gyermeke maradhat!

És jó, ha meglátunk még valamit ebből a figyelmeztetésből. Jézus még a Sátánnak ebből a rostát rázó praktikájából is jót tud kihozni! Hiszen a búzát is azért rostálják meg, hogy a konkoly kihulljon belőle: rostálással tisztítják a gabonát. Ha elbukunk ugyan, de hitünk megmarad, velünk is ez történik: tisztul az életünk, a hitünk – és kihull belőle a szemét: az önhittség, az önzés, az önmagunk erejébe vetett bizalom, a hamisság – és megmarad az alázatos hit, mert közben jövünk rá, hogy mennyire rá vagyunk utalva a kegyelemre, a bocsánatra, Jézus megtartó erejére. Péter nem akkor bukott el, amikor megtagadta Jézust, hanem amikor a bizalmát saját magába vetette! de jegyezzük meg, testvéreim, nem az a keresztyénségünk titka, hogy én soha nem leszek hűtlen Jézushoz – hanem hogy ő nem lesz hűtlen hozzánk! Velünk történhet bármi – de ő akkor is az marad, aki volt: szerető édesatyánk, megváltó Krisztusunk!

Mit válaszol erre Péter? Uram, én kész vagyok mindenre érted! Mindenre, nem számít börtön, halál … sőt, Máté evangélista leírja, hogy Péter még ezt is hozzátette ehhez a nagy, ünnepélyes fogadkozáshoz: a többiek mind megbotránkoznak majd benned, de én soha! Talán az egyik legnagyobb szó, amit ember kimondhat: soha! Ó hányszor mondtuk már mi is: én soha! És nagyon rövid időn belül be kellett látnunk, hogy mennyire nem ismerjük önmagunkat! Ennek a történetnek majd minden részletén ez a kettősség vonul végig: ember, milyen kevéssé ismered önmagad – és milyen kevéssé ismered Istenedet!

Nézzétek Pétert: fogalma sincs, hogy mi van a szívében! Nem ismeri saját magát, a saját képességeit, a saját hitét, még a buzgóságát sem! És vajon hány ember hiszi magát nagyobbnak Péterrel, mint amilyen valójában? Mert ilyen az ember: egymás mellett bátorság és gyávaság, hűség és hűtlenség, hit és hitetlenség, vallástétel és tagadás! Ezért kell vigyázni a nagy szavakkal! A nagy fogadkozásokkal! Hány vőlegény ígérte menyasszonyának, hogy a csillagot is lehozza neki az égből – aztán néhány év múlva már az is zavarja, ha mellette a másik oldalára fordul! És hány ember vallotta Isten és a gyülekezet előtt: ígérem és fogadom … nem kétlem, hogy akkor, azon az ünnepi alkalmon a bemerítő medence mellett állva komolyan is gondolta – Péter szavai is meggyőződésből fakadtak, ebben biztos vagyok – de annak a felemelő pillanatnak hatása alatt, amikor ott állt Jézus mellett. De azután megváltoztak a körülmények, akkor már nem Jézus mellett áll, hanem gúnyolódó, istentelenül élő római katonák, szolgálók és zsidó farizeusok között! Ott már Péter is más volt, ott már ő is az a gyakorlati érzékű, „józan” ember volt, aki nem szereti a kockázatot, nem szeret áldozatot hozni – és hazudik, tagad és elfut. Így lesznek – így maradnak – a nagy szavakból csak szavak!

Vigyázni kell tehát a nagy szavakkal, a nagy fogadkozásokkal! Jézus azt mondja a Hegyi beszédben: ne esküdj, hanem legyen a te beszéded szerint az igen: igen, a nem: nem! Azaz: élj hitelesen! Mert az a Krisztusról szóló bizonyságtétel: a hiteles élet! Nem a nagy ígérgetés! Ne mondd azt: Uram, tiéd az egész életem, én halálomig engedelmes leszek hozzád, nem tagadlak meg, nem hozok rád szégyent! – mert mit mond az Úr Jézus: Elég minden napnak a maga terhe. Vagyis: légy keresztyén, légy hű, légy engedelmes egyetlen napig! Reggeltől, amikor fölkelsz, addig, amíg le nem fekszel! Egyetlen napig! Ha figyelsz rá, meglátod, hogy még ez is nehezen megy. Azután pedig kezd elölről! Nem kellenek nagy szavak! Nem kell az életed adnod Jézusért – adj inkább örömöt, szeretetet, vigasztalást, segítséget, alázatos hűséget! Másképpen ezt úgy mondanám: ne halj meg Jézusért – hanem élj! De az aztán élet legyen a javából! Odaszentelt, megalkuvás nélküli, Istenre figyelő és őt szolgáló élet!

Most pedig térjünk át mai történetünk második felére.

Péter távolról követte Jézust, miután elfogták. Olyan sokatmondóak ezek az apró részletek egy-egy evangéliumi leírásban: távolról követte. Mert amikor baj van, amikor nehéz, rögös az út, amelyen Jézus jár, amikor bizony áldozatot kell hozni – Péter már csak távolról követi Mesterét. És ugyanígy sokan közel mennek, egészen odabújnak az Úr Jézushoz, amikor áldani akar, amikor a kegyelemről van szó – de messze lemaradoznak, amikor dolgozni kellene az Isten országáért! Én azt gondolom, sokan vannak, akik úgy tekintenek Istenre, mint valamiféle transzcendentális kívánságteljesítő automatára. Amelybe bedobom – beleimádkozom – a kívánságaimat, és cserébe kérem, sőt elvárom az áldást. Általában olyan formában, amilyenre éppen szükségem van. De az Istennel ezt nem lehet megcsinálni. Mert más az áldás, és más a kegyelem! Ezt sokan össze szokták téveszteni. A kegyelem – az ingyenes! Azt nem lehet megvásárolni, kiérdemelni – azt csak elfogadni lehet. De az áldás nem ingyenes! Jól jegyezzük ezt meg, testvéreim: Isten az áldásait nem adja ingyen! Olvasd végig az Ószövetséget, és megláthatod, hogy Isten először is áldást ígér – azoknak, akik engedelmeskednek parancsainak, akik hűek hozzá! Másodszor pedig az áldásait mindig „félkészen” adja. Úgy, hogy az ember tesz valamit – valamit, ami Isten akarata és tetszése – és azt az Isten kiegészíti, beteljesíti, megszenteli – vagyis hozzáteszi a sajátját, a mennyeit, az istenit. Csak azt a gabonát tudja megáldani az Úr, hogy gazdag legyen a termés, amit elvetnek! Csak azt a bizonyságtételt tudja megtölteni erővel, amit kimondanak! A néma hívő ne várjon megtérést a környezetében vagy a családjában. És ne azért imádkozzon, hogy térjenek meg a szülei vagy a gyerekei, hanem mondja el nekik az evangéliumot. És majd csak azután imádkozzon! Isten csak azt a munkát tudja mennyei perspektívába helyezni, amit itt a földön elkezdenek! Ha várod az áldást – ezt ne felejtsd el soha!

De olvassuk tovább: mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Odaült a tűzhöz. Döbbenetes, amit ez a Péter csinál! Odamegy a tűzhöz, és azt hiszi, nem fogja megégetni magát! Megmondta neki Jézus: ma háromszor meg fogsz tagadni! És Péter egyszerűen fütyül a figyelmeztetésre, nem veszi komolyan az Isten Fiát! Ó hányan buknak ugyanígy, mert nem veszik komolyan az Istent! Ha Péter komolyan vette volna azt, amit az Jézus mondott neki, akkor nem megy olyan helyre, olyan környezetbe, ahol nem az Isten az Úr. Akkor otthon maradt volna, eltöltötte volna az éjszakát biztonságos helyen, a testvérei között, imádkozva – de nem, Péter nem veszi komolyan az Istent! Odaül a tűzhöz. Tudjátok mi történik azzal a piciny gyertyával, amit kivisznek a viharos szélbe? Füstöl és kialszik.

Most azt kérdezi Istennek Lelke tőled testvér: komolyan veszed az Istent? Komolyan veszed azt, hogy egyszer azt mondta: „aki mindvégig kitart, az üdvözül.”(Mt 24:13) Aki mindvégig kitart! Komolyan veszed ezt a mindvégig-et? Aztán komolyan veszed-e azt, hogy „aki a legkisebb parancsolatok közül csak egyet is eltöröl…”, csak egyet is megront vagy megszeg – az a legkisebb lesz a mennyeknek országába. De hadd mondjam még most gyorsan: ha most azt gondolod magadban: nem baj, ha a legkisebb leszek, de benn leszek – nos, akkor biztosan nem leszel benn! Mert jól jegyezzétek meg ezt is: nem az kerül a kárhozatba, aki bűnös – hanem aki bűnös akar maradni! Aki nem akar az maradni, az megtalálja az Istent, és azt az Úr megtisztítja. De aki bűnös akar maradni – még ha imádkozik is mellette, de a pokol felé tart! Tehát akkor már sejthetitek a következő kérdést: komolyan veszed a bűnt? Azt, hogy a szent Istennek nem lehet közössége a bűnnel! S ha nem viszed oda a bűnödet, hogy vegye el tőled, akkor veled sem lesz közössége, amíg melengeted a bűnödet, amíg nem akarsz megtérni a bűnödből, bármilyen lényegtelen legyen is – az Istennel nem lehetsz közösségben! Imádkozhatsz, olvashatod a Bibliát, járhatsz az istentiszteletekre – de az Isten nem fog szólni hozzád! És ez a pokol, ez a kárhozat! Amikor az Isten elvonul és egyedül hagy! Komolyan veszed-e ezt, testvérem? És végül komolyan veszed-e a kísértéseket? Vagy csak annyira mint Péter? Ha Pétert követed abban, ahogyan játszik a kísértéssel, akkor Pétert követed a bukásba is! Ne játssz a tűzzel, ne menj ahhoz melegedni, mert nem a ruhád fog megégni, hanem az életed!

Ennek az egésznek látjátok, az lett a vége, hogy Péter megtagadta Jézust. Megtagadta – azt jelenti: nem vállalta; nem vállalta, hogy a tanítványa, hogy megváltoztatta az életét, hogy ő az, aki mellett megtalálta a boldogságot, az igazi biztonságot, hogy ő az, aki megtanította szeretni, aki megtanította élni – nem vállalta, hogy elmondja: ez a Jézus nemcsak hogy ártatlan, de szent, igaz ember, aki életében csak jót tett, aki mindenkinek csak segített, aki valóban az élő Isten Fia – még azt sem vállalta, hogy egyáltalán ismeri. Péter megtagadta Jézust – és de sokszor megtagadjuk mi is. Igaz, nem úgy, ahogyan ő. De sokkal rosszabbul! Nem szóval, hanem egész lényünkkel, életünkkel, viselkedésünkkel. Mert megtagadjuk Jézust minden pillanatban, amikor életünk nem az Isten dicsőségét hirdeti, és nem arról tesz tanúbizonyságot, hogy Jézus él! Megtagadjuk, amikor együtt merülünk bele a világba, a világi szórakozásba hitetlen barátainkkal, akik talán még közelebb is állnak a szívünkhöz, mint a testvéreink; megtagadjuk, amikor nem mondjuk meg az igazságot, amikor hazudunk, irigykedünk, amikor haragszunk vagy gyűlölködünk, amikor úgy veszünk részt egy istentiszteleten vagy egy úrvacsorán, hogy még a textusra sem emlékszünk, mert mindenre figyeltünk, csak Istenre nem … megtagadjuk mindig, amikor szívünkben bármi is, ha csak pillanatokra, de az Isten előtt, az Isten mellett vagy az Isten helyett úr lesz! Amikor az Isten törvényét a saját érdekeink miatt – vagy bármi másért – önkényesen felfüggesztjük. Amikor elhallgatjuk azt, hogy meg kell térned, mert ha nem, akkor meghalsz! Amikor elhallgatjuk azt, hogy velünk mit tett az Isten! Megtagadjuk, amikor közömbösen nézzük, hogy emberek, talán a rokonaink, az ismerőseink – sétálnak, vagy inkább száguldanak egyenesen a pokol felé – miattunk! Mert mi megtartottuk az Istenünket magunknak! Tudjátok, mit jelent a keresztyén név? „Krisztusi”, olyan, mint Krisztus! Ezt tagadod meg minden olyan cselekedeteddel, minden olyan szavaddal, ami bizony nem Krisztusi! Számunkra, újszövetségi emberek számára ez az Istenkáromlás, ez az, amit a tízparancsolat úgy tilt: Istennek nevét hiába a szádra ne vedd! Mert amikor azt mondod: keresztyén vagyok, hívő vagyok – de az életed nem keresztyén, nem Krisztusi – hiába veszed föl Isten nevét – és megtagadod Krisztust!

„És amikor ő még beszélt – éppen harmadszor tagadta le, hogy ismeri Jézust – megszólalt a kakas. Igen, a kakas. Az alvó világ természetes ébresztője, a sötétséget elűző világosság előhírnöke. Mintha Isten figyelmeztetése lenne: ‘vigyázz ember! Ez már nem az Isten útja! Ébredjetek, lássátok meg végre, hova jutottatok! És forduljatok vissza, amíg nem késő!’

És Péter megfordult, és tekintete találkozott Jézus tekintetével. Vajon mit láthatott Péter Jézus szemében? Vádat? Szomorúságot? Vagy – még ennek ellenére is – szeretetet? Ha te megtagadsz és nem akarsz ismerni engem, én akkor is ismerlek téged! Ha te nem akarsz vallást tenni rólam az emberek előtt, én akkor is vallást teszek rólad az én mennyei Atyám előtt! Vagy lehet, hogy ezt mondták azok a szemek: Te ember, akiért életemet adtam, akit megtöretett testemmel etettem és kiontott véremmel itattam, akinek imádságait oly komolyan vettem és máig meghallgattam – hát ilyen könnyen elfelejtesz, ilyen könnyen megtagadsz?! Hát ennyi a szereteted? – De nem baj, én akkor sem mondok le rólad – én ezek után is, még így is, ilyen gyarlón is szeretlek!

És Péter sírt. Élete utolsó lehetőségénél nem habozik beismerni: tévedtem, bocsáss meg Uram! Nem is vagyok olyan erős hitű, olyan buzgó, olyan hű, mint amilyennek képzeltem magam. – Könnyeivel ugyanazt mondja el, amit a tékozló fiú: vétkeztem az ég ellen és te ellened, Atyám! Péter sírt, és ez az a szomorúság, amiből új élet fakadhat, amiből megtérés lesz. Ez az a könnyes szomorúság, amire már készen van a bocsánat, mert Krisztus megbocsátó és gyógyító tekintete szavak nélkül is elvégezte azt a hallatlan változást, ami végképp ahhoz láncolta, aki érte élt és érte halt meg. Mert Péter a könnyein keresztül látta meg, hogy Jézusnak a keresztre miatta kellett felmennie, hogy ő is azok közé tartozik, akik oda juttatták. Péternek ilyen mélyre kellett süllyednie, hogy az Úr végre felemelhesse. Neked nem kell ezeket a mélységeket megjárnod, egyszerűen elég az, ha hallod az Úr szavát, nem zárod be előtte a szíved, hanem megcselekszed akaratát. Aki pedig nagy mélységekben jársz, talán még ettől nagyobbakban is, legyen biztatásul ez a történet: Jézus szeretete nem ismer határokat, és amíg valaki tud sírni a bűnei felett, amíg a hajlandóság meg van benne a jóra, az istenire – az Istennel való közösségre: nem baj, ha semmi ereje nincsen hozzá, az Úr nem fogja elvetni, sőt megtisztítja, felemeli és megdicsőíti. És ez már nem áldás – ez kegyelem. Teljesen ingyenes. Egyedül csak elfogadni lehet. Testvérem, barátom, ne utasítsd hát vissza az Istent!

Imádkozzunk!