EVANGÉLIZÁCIÓS SOROZAT

ALAPIGE: ApCsel 1:4-5.8

 “Amikor együtt volt velük (mármint Jézus a tanítványokkal a feltámadása után), megparancsolta nekik: Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg. … (és) erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.”

Elérkeztünk Péter életéről szóló elmélkedésünk utolsó fejezetéhez. Végigjártunk egy életutat, egy olyan ember életét, aki Jézus mellett élhetett abban a három esztendőben, amikor az küldetését itt e földön bevégezte. Tanúja volt szavainak, tetteinek, életének és halálának, és tanúja volt a feltámadásának. És amíg ez a Péter együtt élt Jézussal, az élő Isten Fiával, lassan megváltozott. Felismerte, hogy bűnös ember; felismerte, hogy az élete Krisztus nélkül semmit nem ér; követte, szolgálta Urát, közben bukott, tagadott, futott – és ahogyan Krisztus meghalt a keresztfán Péter bűnéért is, Péter helyett is, úgy Péter is megértette, hogy neki is meg kell halnia, saját régi, romlott énje számára, a világ számára, a bűn számára, a Sátán számára. És ahogyan Jézus feltámadt halottaiból, úgy támadt fel Péter szívében is, Péter életében is a Krisztus, úgy változott meg egész lénye és élete. És ez a megtérés. Karácsony, nagypéntek és húsvét – nem mint ünnep, hanem mint személyes megtapasztalása az Istennek. Ahogyan megszületik bennem az Isten Fia, amikor megismerem őt; ahogyan keresztre feszítem a bűnös, önző, emberi természetemet és ahogyan feltámad bennem az új élet, a krisztusi élet – ez a megtérés, az újjászületés! Ezt mutatta be Péter életén keresztül az Isten nekünk. Mert Péter bűne az én bűnöm is, az ő bukása az én bukásom is, az ő élete az én életem is – de az ő győzelme az én győzelmem is – lehet! Mert ma, ezen az utolsó alkalmon erről lesz szó: a győzelemről.

Van egy régi, kedves gyermekmondóka, így kezdődik: – Volt egy dongó meg egy légy. Tovább is van, mondjam még? Ugye ismeri mindenki? Tovább is van, mondjam még?

És hogy zajlik egy átlagos hívő élet? Ugyanígy. Megtértem, elfogadtam az Úr Jézust. De elkanyarodtam. Az Úr Jézus nagyon kegyelmes volt, megbocsátott. Visszakanyarodtam. De újra elkanyarodtam. Az Úr Jézus megint megbocsátott. Megint visszakanyarodtam. De aztán újra elkanyarodtam … és ezt így csináljuk sokszor, ebben a bamba körben, és arról szól a hívő élet, hogy mindig elindulunk, mindig hasra esünk, de mindig megbocsát az Úr Jézus, aztán kezdünk mindent előröl. Milyen jó nekünk! – Erre szokták némi kritikai érzékkel megáldott nem hívő emberek megkérdezni: És ennek meg mi értelme, tessék mondani? – Semmi, tényleg semmi. Az Úr Jézus nem erre talált ki bennünket! Nem azt mondta, hogy aki én utánam akar jönni, és hasra esni, az jöjjön nyugodtan, lesz esés bőven, de majd mindig föltápászkodhat!

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az Úr Jézus nem tudta, hogy gyenge, bűnös embereket hív maga után. De azt kitűzni célként, hogy rengeteget fogok esni, de majd felállok – kissé abnormális dolog, nem?!

Amikor egy gyermek tanul járni, az első hónapokban mindegyik rengeteget esik. De ugyanez mondjuk tizennyolc évesen már egyáltalán nem természetes, sőt komoly betegség. (Mi azért megtanultuk ezt természetesnek venni, sőt, mintha a kegyelem arról szólna, hogy annál nagyobb, minél többet esünk.)

Hóseás próféta könyve ezzel a mondattal zárul: “…egyenesek az Úrnak útjai, az igazak járnak rajtuk, a vétkesek pedig elesnek rajtuk”. Az igazak járnak! Van céljuk, ahová tartanak, és ismerik az utat, amelyen eljuthatnak a célhoz! Az újjászületett keresztyén embert erről lehet megismerni: jár, megy, mozgásban van, és ebben a mozgásban előre halad! Növekedik. És egyre közelebb kerül a céljához: ami az Istenhez való hasonlatosság visszanyerése! Az istentelenek, az Istenben szűkölködők, az Isten mellett élők pedig elesnek. Lehet, hogy felkelnek rögtön, és indulnak tovább, de nem jutnak messzire. Mert az Isten útján – Jézus Krisztusban – Jézus Krisztus nélkül nem lehet talpon maradni!

Miért mondtam el mindezt? Milyen volt Péter eddigi élete? Ugyanilyen. Elindult, követte Jézust, de elbukott. Majdnem belefulladt a tengerbe. De az Úr felemelte. Elindult újra, hatalmas dolgokat ígért, de megint elbukott, megtagadta Urát. De az Úr Jézus megint megbocsátott. Péter megint elindult, mégis, amikor Jézust keresztre feszítették, ő is elfutott, elbújt a többi tanítvánnyal együtt. Ugyanez a bamba kör: elindulás, bukás, megbocsátás, elindulás, bukás – ki tudja, mikor lenne vége.

De történt valami, ami megállította ezt a meddő körforgást, és kiszakította belőle többek közt Pétert is. Eljött pünkösd. És ezzel valami nagyon fontos dologra hívja föl Isten Szentlelke a figyelmünket. Akármennyire is hihetetlen, de nem elég megtérni! Ahhoz, hogy valaki eljuthasson a mennybe, Krisztusban kell maradni! Ezt ő maga mondja el János evangéliumában, amikor arról beszél, hogy aki nem marad meg őbenne, az nem terem gyümölcsöt, és az, mint a megátkozott fügefa kivágattatik!

Ez a győzelem titka: hűség és bizalom. Csak az ilyen embereket tudja használni az Úr, de az ilyeneket nagyon magasra emeli fel! Lapozzuk át az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet, és nézzük meg, milyenné lett ez a Péter:

Csel 2:14-től: ekkor előállt Péter … és így szólt: …” Az a Péter, aki nagypénteken egy szolgáló előtt nem vállalta Jézust, most rögtön a Szentlélek kiáradása után odaáll az egész jeruzsálemi zsidó nép elé, és egy olyan kemény, dörgedelmes prédikációt mond el, ami nyílt lázadásnak számított a júdaizmus ellen. És mi történt? Az emberek megdöbbentek, bűnbánatot tartottak, és azt írja az ige: “mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.” Ez a valódi keresztyén élet gyümölcse! Amikor mások megtalálják rajtad keresztül az Urat. Csel 3. rész: Péter meggyógyít egy sántát az Ékes-kapu előtt. És a meggyógyult föláll, ugrál – és Istent dicséri! Tessék, újabb gyümölcs: egy ember meggyógyult és megtért! Azután Péter újból beszél az Úr Jézusról – nem másról, mindig csak a Krisztusról. Pétert ugyan e beszéd után letartoztatták és becsukták a főpapok, de még megjegyzi a Szentírás: “De azok közül, akik hallgatták az igét, sokan hittek, és a hívő férfiak száma mintegy ötezerre emelkedett.” Látjátok, az a Péter, aki egyetlen ember előtt tagadott, most ennyi embert vezetett Krisztushoz, és ezek csak a férfiak! Nem tudjuk, hány nő és gyermek nyerte meg rajtuk kívül üdvösségét ez alatt a rövid idő alatt! Mekkora gyümölcse a hiteles, Isten erejével telt életnek és beszédnek!

De olvassuk tovább: összegyűltek a zsidók vezetői, hogy kihallgassák Pétert. Azok a főpapok és vezetők, akik megfeszíttették Jézust. És mit mond nekik Péter? Nektek sincsen senki másban üdvösségetek, mint a Jézus Krisztusban! Mi ez, bátorság, vakmerőség? És a zsidók nagytanácsa megretten, és inkább szabadon bocsátja Pétert a többi tanítvánnyal együtt. Ez a tanulatlan, egyszerű halászember Krisztus nevével legyőzte a főpapokat! És azok nem mertek semmit sem tenni – mert odakinn az egész nép Istent dicsérte – Péter miatt! És tudjátok ez is gyümölcse a krisztusi életnek: hogy dicsérik az Istent bennünk, miattunk! Bár ilyen lehetne a mai keresztyénség is, egészen más lenne a világunk! Dicsérik-e miattad az Istent, testvérem, vagy csak szégyent hozol rá? Péter ha szólt, ha valamit tett, Istennek mondtak hálát érte, Őt dicsőítették.

Azután az 5. részben Anániásról és Szafiráról olvashatunk, hogy hazudtak Péternek és ezért meg kellett halniuk. Mert mégsem csak Péternek hazudtak, hanem az Isten Szentlelkének. De Péteren keresztül! Nagy dolog ez, ha megértjük! Isten Szentlelke azonosította magát ezzel az emberrel. Mert ennyire az Övé volt, semmi nem volt Péterben, ami ne Istené lett volna! És ezért tudta használni! Csel 5:15: “A betegeket kivitték az utcára, ágyakra és fekvőhelyekre tették le őket, hogy ha Péter arra jár, legalább az árnyéka vetődjék rá valamelyikükre.” És ez nem babonaság volt, vagy ostoba vallásoskodás. Péterben az Istent látták. Mert Péter ennyire átlátszó volt – és ez megint egy gyümölcs: a krisztusi ember túlmutat önmagán Istenre!

Ezután Pétert a többi apostollal együtt megint elfogták. De jött az Úrnak angyala, és kivezette őket a börtönből, de úgy, hogy az ajtók zárva maradtak, az őrség nem vett észre semmit. Mert Isten az őt szeretőkért, a szolgáiért angyalainak seregét küldi segítségül! Az Úr nagyon vigyáz a gyermekeire, senkit nem hagy elveszni közülük! Kell-e még bizonyítania Istennek a szeretetét? És mit tesznek Péterék? Mennek vissza a templomba tanítani, bizonyságot tenni Krisztusról! Mert Isten szabadítását csak így lehet méltó módon meghálálni! Aki szabadult, az megy és szabadít. Mert ez Isten rendtartása.

A 9. részben Péter meggyógyítja Éneászt, aki nyolc éve feküdt bénán, majd később feltámasztja Dorkászt. Hirdeti az evangéliumot a pogányoknak, aztán megint börtönbe kerül, ahonnan az Úr megint csak csodálatos módon szabadítja meg. Mit tudunk még róla? Rengeteg ember találta meg rajta keresztül a Megváltó Jézust, két évezrede, hogy leveleivel erősíti a keresztyéneket, és élete végén kereszthalált halt Uráért, fejjel lefelé feszítették meg. És ez az ember boldogan vállalta a vértanúhalált.

Látjátok, micsoda különbség van a két Péter között? Akiről az evangéliumok írnak, és akiről a Cselekedetek könyve. És mi volt a különbség? Az, hogy Péter végre rábízta magát teljesen Jézusra, hatalmat kapott, a Szentlélek erejét, a “feltámadás erejét”, ahogyan Pál írja egy helyen – azt a hatalmat, amely az Isten fiaié a Krisztus által. És ez nem valamiféle eleve elrendelés, nem nagy embernek kell lenni ahhoz, hogy így tudjon valaki élni – hanem egyszerűen rá kell bízni magunkat az Úrra, és Ő felemel! Ilyen magasra, vagy még magasabbra! Nem nekünk kell győznünk – ezt jól jegyezd meg, testvérem – mert úgysem lennél rá képes. Jézus Krisztus győzött – és a győzelmét nekünk akarja adni. Csak elfogadni kell, csak megélni kell – de azt feltétel nélkül, megalkuvás nélkül. Csak ennyi kell a győzelemhez: hit és bizalom. A többit majd az Úr teszi oda. És higgyétek el, lehet így élni – sőt, csak így érdemes élni! Erre a győztes életre hívott el az Úr Jézus mindnyájunkat, és hív most, ebben a pillanatban is. Jöjjetek és válaszoljunk imádságban, tegyünk le mindent a kezünkből, a szívünkből, az értelmünkből, hogy semmi más ne maradhasson bennünk, csak az, aki azt mondta magáról: én vagyok az élet!

Ámen.