ALAPIGE: ApCsel 19:1-7

Lekció: ApCsel 1. rész

Kedves Testvéreim!

Hallottuk az előbb a pünkösdi igéket, és nekem erről eszembe jut Megváltónknak egy furcsa mondata, amit mi – valamilyen álszent vagy értetlen alázattól vezetve – általában szégyellünk komolyan venni. A Ján 14:12-ben mondja Jézus a tanítványainak: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz.” Természetesen nem a megváltói műről beszél – ahhoz nekünk nincs mit hozzátenni. De arról igen, hogy eljön az az idő, amikor Jézus tanítványai az evangélium hirdetésének „hatékonyságában” bizony túlnőnek Mesterükön. És pünkösd után éppen az volt a nagy élménye a tanítványoknak, hogy ugyanazokat cselekedték, amiket Jézus. Ugyan olyan erővel prédikáltak, ahogyan Őt hallották, olyan hatalommal gyógyítottak, ahogy azt eddig csak Tőle látták – sőt, azt kell mondanunk, valóban nagyobbakat cselekedtek, hiszen nem olvassuk, hogy az Úr Jézus egyetlen prédikációjára több ezren hívővé lettek volna – az addig inkább csak hiányosságairól ismert Péter igehirdetésére viszont valóban tömegek nyertek új életet. Pünkösddel tehát beköszöntöt az a „több”, amiről Jézus földön jártakor beszélt. Pünkösd óta lehet „nagyobbakat cselekedni”, igazán nagyokat az Isten erejével!

Szomorú tapasztalatunk azonban az, hogy a pünkösdi tüzek – bár fel-felvillannak egyházak, gyülekezetek és egyének életében egyaránt – előbb-utóbb mégis kialszanak. Bár Isten népe pünkösdi korban él, sajnos ez a „több”, amelyben „igazán nagyokat lehet tenni”, mégsem mindig látszik rajtunk. És itt szeretnék az alapigénkhez visszakanyarodni.

Pál apostol megérkezik Efézusba, és rátalál a tanítványokra. Végignéz rajtuk, és azonnal meglátja azt, hogy valami nem stimmel az életükkel. A lényeg hiányzik.

Nos, ennek a történetnek a legelső tanulságát máris levonhatjuk: a hívőket mindig meg lehet találni. Ezeknek az efézusi hívőknek is volt valamilyen hírük, bizonyos, hogy volt összejöveteli helyük, ahol összejöttek imádkozni, bizonyos, hogy valamit el tudtak mondani bizonyságtételként, mert tény, hogy a városba érkező apostolt az emberek útba tudták igazítani hozzájuk.

És így van ez ma is. Ha valakinek szüksége van az Istenre, és semmi más ötlete nincsen, keres egy olyan épületet, aminek a tetején van egy kereszt. Tudja, ha másutt nem is, de ott egészen biztos, hogy lehet hívőket találni. Nos, ideáig még rendben is lenne a dolog, de amikor szembe kerül a hívőkkel, amikor meglátja őket, meghallgatja őket – rögtön szöget üt valami a fejében. Ahogyan Pál apostol fejében is szöget ütött valami. Méghozzá az, hogy bár ezeknek az embereknek valami ugyan már történt az életében, de ez még mindig nem az igazi. Valami nagyon lényeges még hiányzik. Hiányzik belőlük, hiányzik közülük – és aki ezt a valamit keresi, aki magát az élő Istent keresi – nos, az bennük és náluk nem találja meg.

Szomorú ezt kimondani, de amilyen csalódott lehetett az apostol ezeket az efézusi hívőket látva, ugyanolyan csalódottan fordulnak el tőlünk is néha az emberek – mert amit kerestek, azt nem találták meg talán nálunk sem. Vagy nem mindig találják meg.

Az nincsen megörökítve a Bibliánkban, hogy Pál honnan látta, hogy nincs bennük a Szentlélek. Nem tudjuk honnan látta. Egy azonban bizonyos: ránézésre meg lehetett állapítani! Szinte ordított róluk a hiányosság!

Hadd hozzak egy kissé butuska példát. A kisfiam egyik kedvenc közlekedési eszköze a trolibusz. Mindennap látja itt a Wesselényi utcában őket. Vannak újabb és vannak régi, ütött-kopott járgányok közöttük. Van, amikor konganak az ürességtől, és van, amikor már egy soványabb légy sem férne el bennük, annyian vannak. Akár így, akár úgy – csillogón vagy koszosan, tömve vagy üresen – de teszik a dolgukat: szállítják az utasokat. Ha azonban az áramszedője leszakad, akkor teljesen mindegy az, hogy hogyan néz ki, mindegy az, hányan utaznak rajta – a leglényegesebb hiányzik. Az áram. Amitől megy előre az egész szerkezet. Ami által alkalmas arra, amire való: az emberek szállítására. Amíg van áram, addig legyen akármilyen csotrogány is, halad a célja felé – de ha nincs, a legcsillogóbb is csak egy tehetetlen úttorlasz.

Nos, kedves testvéreim, nincs ez másképp a lelki életben sem. Vannak szebb, „csillogóbb” gyülekezetek, de ha nincs bennük a legfontosabb, ha nincs bennük a Szentlélek – akkor az egész nem több üres liturgiánál, tartalom nélküli formánál. Akkor nem jó arra, amire való: hogy emberek elsősegélyhelye lehessen, ahol az életüket menthetik meg! Akkor a gyülekezet sem több egy tehetetlen úttorlasznál, ami keresztbe fekszik az üdvösség útján.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mivel is lehetne illusztrálni ezt a különbséget. Biztos, hogy sokaknak sokkal jobb jutna eszébe, vagy semmiképpen nem ez, én mégis hadd mondjam most ezt: „másképpen illatozik a széna a szerelmesnek, és másképp a lónak!” (Ez a mondat egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem Orbán Viktortól ered – bár tőle híresült el – hanem egy Stanislav Jerzy Lec nevű lengyel költőtől, aki 1966-ban halt meg).

Tudom jól, hogy most mást vártak a testvérek. Hogy valami olyan fog következni, hogy Szentlélek nélkül az ember – még a hívő ember – élete is örömtelen, céltalan, sodródó, hatástalan és eredménytelen – vagy inkább gyümölcsök nélkül való. Nem termi sem a Lélek gyümölcsét – sem a bizonyságtétel gyümölcsét, ami mások Krisztushoz vezetése lenne. És ez mind igaz is, úgy gondolom, hogy az olyan ember vagy gyülekezet életében, ahonnan ezek hiányoznak, valóban hiányzik maga a Szentlélek is. Most mégis szeretném ezt egy másik oldalról bemutatni – egy olyan oldalról, amit talán nem szoktunk meg – de talán éppen ezért maradhat emlékezetes a számunkra. Isten „szerelmeseiről” szeretnék beszélni.

Nos, az előbbi hasonlatot hadd bontsam ki legelőször. Tehát másképpen illatozik a széna a szerelmesnek, és másképp a lónak. Ez ebben a pünkösdi kontextusban azt jelenti, kedves testvérek, hogy a Szentlélekkel betöltött ember túllát azon, ami a szeme előtt van. A széna illatában nem az életben maradáshoz szükséges napi betevőjét érzi, amit minden nap ugyanúgy megrág és megemészt, hanem az jut eszébe, akit olyan nagyon szeret. Lefordítva a mi helyzetünkre: a Biblia, az istentisztelet, a testvéri közösség, a szolgálat – a Szentlélek nélkül nem több a napi vagy hónapi túlélőcsomagnál. Eszi – nem eszi, nincs más, ezt tenni kell, itt bármi történjen is, ahhoz jó képet kell vágni, ha valamit mondanak, azt csinálni kell, mert ezt csináljuk már évek óta, ezen nőttünk fel, ez kell az életben maradásunkhoz. És kedves testvérek, sokszor látni azt, hogy amikor a forma megváltozik, a tradíciókat meg kellene tölteni friss és életízű tartalommal, amikor számot kell adnunk a bennünk élő reménységről, sokszor nem marad semmink. Ha elmaradna az istentisztelet, mintha a lábunk alól kihúznák a talajt, mert már el sem tudjuk képzelni azt, hogy másképp is lehet istentiszteletet tartani, mint ahogy mi tesszük kiskorunktól kezdve itt az imaházban, akkor senki sem hiszi el – mert talán senki sem teszi meg – hogy házi istentiszteleteket tartanak a családok, elmennek a szomszédokhoz evangéliumot hirdetni. És bizony szent megszokássá lesz, és még szentebb kötelességgé lesz az áhítat, az éneklés, a bibliaolvasás, a prédikáció meghallgatása. – Mennyire más az a szomjúság, ami a szerelmes szívében van szerelme után! Amikor állandóan arról álmodozik, hogy mikor lehet megint a jelenlétében. Amikor szomjazik utána, és issza minden szavát, amikor megszólal. Amikor elsőként rohan, hogy tegyen érte valamit, és még a csillagokat is lehozná az égről önként. Amikor minden óhaját lesve lesi, hogy kedvére tegyen. Amikor nincsen unalmasan eltöltött idő, amikor nem járhat másfelé az ember esze – hiszen a szerelmével van együtt! – Mennyire másképp énekelünk ilyenkor, mennyire másképpen szól az ige hozzánk, mennyire másképp tekintünk egymásra! És mennyire elszoktunk az ilyen érzésektől, testvéreim! Mennyire ritkák az ilyen vasárnapjaink!

Itt vannak ezek az efézusi hívők. Kiderül hamar a nagy problémájuk, ők Jézus Krisztust nem ismerték meg, csak a János keresztségéről hallottak. De amikor betöltötte őket a Szentlélek, Jézusnak a Lelke, akkor egy csapásra megváltozott minden! Ennek is van magyarázata, testvéreim! Keresztelő János a bűnökből való megtérést hirdette. Ő a negatívumokat akarta kivenni az emberek életéből – azt akarta, hogy hagyják abba a bűnös életmódjukat. Jézus ennél többet akart: ő a pozitívumot akarta beleplántálni az ember életébe: az isteni természetet, a Szentlelket. Jézus meg akarta tölteni valamivel, valami olyan plusszal, ami korábban nem volt benne. Ő azt akarta, hogy az ember több legyen annál, aminek született! Azt akarta, hogy ne csupán egy bűnökkel hadakozó öngyötrő élet várjon rá – hanem bővölködő élete legyen, egy egészen más, egy merőben új természettel, új szívvel! Ezek az efézusi hívők az egyiket már teljesítették – a bűnök bocsánatára bemerítkeztek. De a másiknak még híján voltak: üres volt még az életük, egészen addig, amíg be nem töltötte őket a Szentlélek. Akkor számukra az Isten jelenidejűvé és nagyon személyessé vált. Mert az életükbe költözött.

Az egyház, és a benne élők sokszor hasonlítanak valamiféle szellemi detektívekre: hatalmas nagyítókkal kitartó türelemmel és precizitással vizsgálják azt, hogy Isten hol járt, mit tett, mit jelentett ki. Hogy milyenek voltak azok, akik szerették az Urat. És tanulmányozzák Ábrahám hitét, Dávid Isten iránt szerelmét, Pál apostol fergeteges szolgálati útjait – de olyan ritkán élik át azokat a dolgokat, amiket ők átéltek! Pedig pünkösd arról szól, hogy lehet nagyobbakat cselekedni, még Jézus tetteinél nagyobbakat is! De csak azoknak, akik nem nagyítókkal járnak istentiszteletre, hanem szerelmes szívvel! Akiket Isten le tud nyűgözni az igéjével – ez ugyanis nem az igehirdetők feladata!!! – akiket Isten lázba tud hozni, akik elsőként ugranak a leghalkabb szavára, akiknek az Istennel való találkozás nem úgy illatozik, mint a lovaknak a széna, hanem mint a szerelmesnek!

Meggyőződésem, hogy a tanítványok Mesterüket pünkösd előtt is szerették. Néha még látszott is rajtuk, és ha Jézus háromszor megkérdezte, válaszolni csak kellett rá. De miután kiáradt rájuk a Szentlélek, szerelmesekké lettek. És már nem mérlegelték, vajon megéri-e Jézust szeretni. Már nem tudták elhallgatni, elrejteni ezt az égő szeretetet – mert a szerelmeseket azonnal fel lehet ismerni! Nem tudnak másra gondolni, másról beszélni, másért olyan odaadóan, és talán a kívülállók szemében bolond módon élni és áldozni (de hát még ezt is megírta Pál apostol!)! ők nem az emlékeiknek élnek, a szerelmes ember nem emlékezni szeret, hanem együtt lenni a szerelmével; nem bírja a távolságot, közelségre vágyik, nem bírja a tétlenséget, azonnal indulna, ha tudja merre van a kedvese, és talán ki sem kellene mondania, már kitalálná szerelme óhaját!

És régen is, ma is ezt szeretné látni Isten is, a világ is – és csak ez tudja visszariasztani a Sátánt is: ha a hívők nem csak beszélnek arról a szeretetről, ami a szívükben él, hanem látszik is rajtuk! Ha rá van írva az arcukra az, amivel tele van a szívük. Ha első pillantásra meg lehet érezni azt a „jó illatot”, az életnek illatát, amiről Péter ír a levelében.

Egy dolgot tudok biztosan, kedves testvéreim: akit betölt Isten Szentlelke, azt szerelmessé teszi: Isten szerelmeseivé. Ahová befúj a pünkösdi szél, ott nagy dolgok lesznek születőben! Mert ennek a pünkösdnek az üzenete ez: „aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz.”

Ámen.