ALAPIGE: Bírák 15:9-18

Kedves Testvéreim!

Általában a Bibliát olvasó embernek Sámsonról az élete vége jut eszébe: amikor Delila levágja a haját, ami miatt elgyengül, a filiszteusok börtönébe kerül, és ott magára és fogvatartóira dönti a házat. Örülök annak, hogy most nem ez a történet került elő, mert ugyan könnyebb lenne arról prédikálni, ezzel a mai igével azonban többet ismerhetünk meg egyrészt Sámson életéből, Sámson Istenéről, és a tanulságokat levonva a mi saját életünkről egyaránt.

I.

Hadd kezdjem azonban ennek a felolvasott elbeszélésnek az előzményeivel, hogy megérthessük azt, hogy mi miért történik:

Sámson élete Isten szuverén kiválasztásáról szól, arról, hogy egy olyan hibákkal teli embert is, akinek az érzéki vágyak annyi nyomorúságot okoztak, mégis használni tud az Ő tervében. Azonban ezt a kiválasztottságot el is lehet veszíteni, ha nem is véglegesen, de az engedetlenség idejére minden bizonnyal. És éppen az engedetlenségnek, mondjuk ki, a bűnnek a taktikáját akarja leleplezni le Isten ebben a történetben. Mert úgy kezdődik Sámson kalandos élete, hogy megtetszik neki egy filiszteus nő, akit feleségül vesz. Baj ez? Igen, baj. Mert Isten világosan megmondta: Izráel fiai ne vegyenek feleséget maguknak más nép közül. Főleg ne az ellenség leányai közül. Sámson azonban eltért a törvénytől – de emlékezzünk, a bírák kora éppen az a kor, amikor mindenki azt tette, amit akart. Sámson átlépi Isten törvényét, rá nem vonatkozik. Mi lesz ennek a következménye? Gyilkosság. Sámson feltesz egy találós kérdést, és amikor nem képes arra, hogy ne kotyogja ki a megoldást, bosszúból levág harminc embert, és otthagyja a feleségét. A lány apja erre hozzáadja Sámson feleségét az egyik vőfélyhez. Amikor Sámson visszamenne az asszonyához, szembesül azzal, hogy az már nem is az ő asszonya – fog háromszáz rókát, és felgyújtja velük a filiszteusok gabonáját. A filiszteusok, amikor megtudták, hogy ennek a timnai ember ostobasága volt az oka, aki Sámson feleségét másnak adta, megégették őt is, meg az asszonyt is. Sámson erre – az újfordítású Biblia szavaival élve – agyba-főbe veri a társaságot. Most a filiszteusokon a sor bosszút állni, felvonulnak Izráel ellen, a zsidók kiadják Sámsont, aki fog egy szamárállkapcsot, és most azzal rendez egy alapos vérengzést. Hát igen, a Bírák könyve nem egy leányregény. Két fontos dolgot azért meg kell látnunk ebben az egész eseménysorban. Az egyik a Sátánról mond el valamit, a másik az Istenről.

Amit a Sátánról megtudhatunk, az az, hogy milyen tervet eszelt ki Isten embere ellen akkor, és Isten népe ellen ma. Mert a taktika nem változott. Amikor katona voltam, bemutattak nekünk egy különleges, nyílpuskához hasonló eszközt. Amikor a sereg vonulása közben egy szakadékhoz ér, akkor előveszik ezt a szerszámot, és a szembelévő sziklafalba átlőnek több erős tüskét, amin egy hajszálvékony, szinte láthatatlan damilszál van keresztülfűzve. Ennek a damilnak a segítségével áthúznak egy erősebb kötelet, azzal egy drótsodronyt, amire végül ráépítenek egy függőhidat. A hadsereg átvonul a hídon, és elfoglalja az ellenséges területet. És mindez egy hajszálvékony damillal kezdődik. – Nos, ilyen a bűn taktikája is. Valami látszólag jelentéktelennel kezdődik, de végül halálossá válik. Sámson életében a damil egy olyan házasság, ami Isten akarata ellen volt. Az erős kötél a vőfélyek gyilkossága. A vassodrony a filiszteusokkal szembeni vérengzése. A függőhíd pedig Delila. És Sámson a történet végére vak fogoly az ellenségei házában. A bűn, mint valami lavina, egyre nő, míg végül maga alá temeti az áldozatát. Hogy megértsük: nem az volt a baj, hogy Sámson irtotta a filiszteusokat – hiszen ők Istennek is, meg a népének is ellenségei voltak. A baj a mód volt: csatában kell harcolni, nem az ellenséggel való házasság lakomáján egy sértődékeny harag miatt. A filiszteusok azért halálra méltók, mert Isten ellenségei, mert Izráel ellenségei – és nem azért, mert (talán még jogosan is az akkori szokások alapján) megégetik azt, akit Sámson hagy ott, ráadásul aki maga is Isten ellensége. Sámson nem az Istent szereti, hanem egy filiszteus nőt, és ezért harcol – és éppen ezért nevet a Sátán.

Mi emberek szeretjük osztályozni a dolgainkat: a bűnt is. Vannak kis bűnök, meg nagy bűnök, halálos meg nem halálos bűnök. Isten azonban nem osztályoz. Az Ő szemében a legkisebb bűn is bűn. Mert a kis bűn magában hordozza a büntetés teljességét, ahogyan egy csepp tengervízben benn van az óceánok minden tulajdonsága. A kis bűn a Sátán kéme, felméri a védelmet, és ha Isten gyermeke alszik, nem őrzi a tisztaságát, a szentségét, akkor jön nagyobb, és végül győz a gonosz. A kis bűn a Sátán követe: jön, hogy békeszerződést kössön. És mindig csak egy kicsi engedményt kér, aztán jön a békeszerződés, és akkor már az erősebb fél diktál. A Sátán megint győzött. És a kis bűn kicsi akar maradni már csak azért is, hogy elrejtse a nagy következményeket. Amik Sámson életében is bekövetkeztek. Tanuljuk meg hát ebből a történetből azt, hogy a Sátán először bennünket is csak alig látható kötelékekkel akar behálózni, de ha ezeket nem vagdossuk el időben, akkor a drótsodronnyal már nem fogunk megbirkózni.

Van viszont egy másik nagy tanulsága is ennek a történetnek, és ez Sámson életének a másik vetülete. Egyszerre van jelen mindkettő. Ez a másik azonban Istenről beszél, és az ő kimondhatatlan és megérthetetlen kegyelméről beszél.

Sámson tetteiről mi emberek megállapíthatjuk, hogy nem teljesen igeszerűek, Sámson nem egészen azt az utat járja, amit járnia kellene. A cél ugyanaz, de ő mintha rossz úton próbálna ugyanoda elérni, ahová az Úr vezetné. És ez általában nem működik. Mert egyetlen helyes cél van, amit egyetlen helyes úton lehet elérni. Amikor az Úr Jézus kimondja, hogy én vagyok az út, onnantól kezdve kétség sem merülhet föl, hogy ez az egyetlen helyes út a Benne való élet és a Neki való engedelmesség útja. És aki nem ezen az úton jár, az nem fogja elérni a célt sem. Azonban azt mondtam: általában. És amit most mondok, azt tessék nagyon komolyan venni, mert játszani Isten kegyelmével nem lehet, azonban Isten teljesen szuverén módon felhasználhatja a mi engedetlenségünket is. Sámson indulata nem Istentől való, amikor éppen Isten törvényét áthágva filiszteus nőt vesz feleségül. Azonban az is meg van írva erről a házasságról, hogy az Úrtól van ez, és csak ürügyet keres a filiszteusok ellen. Ki? Sámson vagy az Úr? Én hajlok arra, hogy itt Isten láthatatlan tervéről van szó, mert Ő az, aki a rosszból is jót tud kihozni. A törvény megszegése tehát nem Isten akarata volt, de Isten saját célja és dicsősége érdekében beavatkozott Sámson döntésébe.

Vagy Sámson, amikor maga árulja el a találós kérdésének megoldását, akkor „haragra gyúl”, és megöl harminc – abban az összefüggésben teljesen ártatlan – embert. Azonban ott is megjegyzi az ige, hogy „megszállta az Úr lelke”. Egy kommentár szerint Sámson nagyon ostobán viselkedett, Isten mégis beavatkozott az ő emberi ostobaságába azzal, hogy megvalósíthasson egy sokkal magasabb rendű célt. Remélem nem értettük félre: Isten nem megáldani akarja az engedetlenségünket – de ha úgy akarja, felhasználja azt is az Ő tervében, azonban ez nem mentesít a bűn következményeitől – ahogyan Sámsont sem mentette meg a fogságtól, vakságtól, megaláztatástól. Pedig Ő eredetileg nem erre hivatott el.

Testvérek, nem akartam elnyújtani az előzmények felvázolását, de olyan igazságot akart itt szívünkbe vésni Isten igéje, ami nem a népszerűbb és könnyebben érthető igazságok közé tartoznak – azonban nekünk ezekre is szükségünk van, hogy józanul és engedelmesen megélhessük a hitéletünket.

II.

Most pedig szeretném a felolvasott igeszakasz tanulságait néhány mondatban felvázolni. Ez talán könnyebben emészthető lesz, éppen ezért csak az összefoglalásukra szorítkozom, de miközben hallgatjuk, gondoljuk tovább és alkalmazzuk magunkra ezeket a tanulságokat.

A filiszteusok tehát kezdik sejteni, hogy Sámson ellen legfeljebb egy egész hadseregnek lenne némi esélye, ezért bevonulnak Júdába. Ez a hadi vállalkozás nem Izráel ellen irányul, kizárólag Sámson ellen. Ebben a történetben azonban a legszembetűnőbb Izráel viselkedése, ha tetszik, lelki-szellemi állapota. Jön az ellenség, és amikor Sámson fejét követelik, meg se próbálják megvédeni őt. Sőt, gondolkodás nélkül elküldenek háromezer (!) katonát Sámson elfogására. Remélem, érzik a testvérek ennek az abszurditását! Izráelnek lehet, hogy nagyobb serege van, mint az ellenséges filiszteus sereg – erre nem harcol ellene, nem védi a saját hősét, a saját bíráját – hanem rohan, és kiszolgálja az ellenséget. Viszi neki egyetlen lehetséges szabadítót!

1.) Mi az, ami kiderül ebből Izráelről? Az, hogy egyszerűen megszokta a rabságot, megszokta, hogy mindig ő a legyőzött. Hiába az Isten népe, aki mindenek fölött való és győzelmet ígér az övéinek, hiába a felkent szabadító, aki egymaga felér egy hadsereggel, és hiába vannak eleve többen, mint a filiszteusok: fel sem merül bennük, hogy harcolni kellene. Izráelért. Istenért. Nem, ők már összebékültek az ellenséggel. Ők már megszokták a bilincseket. Ők már nem akarnak harcolni. Ők már nem hisznek az Istenüknek sem.

Testvérek, nem ilyen az életünk sokszor, mint itt Izráelé? Megszokjuk, hogy elbukunk a kísértésekben. Megszokjuk, hogy nem tudunk engedelmeskedni. megszokjuk, hogy a rosszat választani mindig könnyebb, mint a jót. Megszokjuk, hogy csöndben maradunk, amikor szólnunk kellene. Hogy nem tesszük, amit tennünk kellene. És kibékülünk a bűneinkkel, kibékülünk a mások bűneivel is, és már csak elnézően összemosolygunk, amikor kiderül egyikről-másikról, hogy hogyan él – hiszen nekünk is sok mindent elnéztek már. És megszokjuk, hogy együtt élünk az ellenséggel, sőt, néha még ki is szolgáljuk az ellenséget, és már nem fáj, hogy ezzel éppen saját Urunkat áruljuk el. És nem kell itt nagy dolgokra gondolni, csak a hétköznapok alig látható kötelékeire.

Júdát semmibe vette a filiszteus sereg. Az ellenségnek nem a gyenge, haszontalan nép kell, hiszen az már úgysem jelent senkire veszélyt, úgysem alkalmas már semmire – az ellenségnek az kell, aki veszélyes, aki harcolna.

A Sátán ma sem vesztegeti az idejét arra, aki már úgyis az övé. Van egy anekdota erről, hadd mondjam el: Egy angyal végiglátogatja a gyülekezeteket. És az egyik imaház küszöbén meglátja, hogy ott alszik az ördög. Felkelti, és azt mondja neki: – Te ördög, hogyhogy alszol? Hiszen még közmondás is született arról, hogy az ördög soha nem alszik! – Erre az ördög csak megvonja a vállát és annyit válaszol: – Odabenn is alszanak. Minek legyek ébren?

Aki soha nem találkozik az ördöggel, akinek hiányzik a harc az életéből – az lehet, hogy már rég elaludt. Spurgeon mondja: azzal a hívővel, aki mindenkiről csak jót tud mondani, és akiről mindenki csak jót mond: azzal nagyon nagy bajok vannak. Mert aki Krisztust követi, azt üldözni, gyalázni, gúnyolni, akadályozni fogják az Úr nevéért – ezt Ő maga mondta, nem is egy helyen! Ezzel nem mondom, hogy vágyakozzunk a harcok után – de azt mondom, hogy aki nem harcol, az nem keresztyén, az már legyőzött fogoly!

És a harmadik, amit megtudhatunk Izráelről, talán a legszomorúbb, hogy Júda elintézte az ellenség számára a piszkos munkát. Isten népe az ellenség eszköze lesz Isten karata ellen! Nincs ennél szörnyűbb, testvérek! Az Ef 6:12-ben van megírva: „… a mi harcunk nem test és vér ellen folyik” – és én beírtam a Bibliámba, hogy nem is „testvér” ellen! Mert ha egy ország önmagával meghasonlik – mondja Megváltónk, ha testvér testvér ellen fordul, ha azok, akik arra rendeltettek, hogy szabadítsanak, megkötöznek – akkor ott már minden elveszett. Jegyezzük meg urunk szavát: a hit harcában nincsen semleges Svájc, amely nyugodtan kivárhatja a szomszédos népek háborújának végét: „aki nincs velem, ellenem van!”

2.) Azonban Izráel lelki nyomorával szemben ott áll Sámson hite. Ezen a napon teljesen Istenbe vetette bizalmát, lássuk, ez miben mutatkozott meg:

Először is a saját népével való bánásmódjában. Nagyon elnéző és türelmes volt velük szemben. Hiszen Izráel ezzel a tettével elárulta Istenét is, meg Sámsont is. És neki minden oka, sőt testi ereje is meg lett volna hozzá, hogy bemelegítésként a saját árulóit kalapálja el, és csak azután az ellenséget. Sámson azonban vállalja a megaláztatást, a köteleket, mert bízik Istenében és mert a végső győzelemre tekint. – Ebben a tettében igenis előképe lehet Krisztusnak, aki ugyanígy elszenvedte az övéinek árulását, ugyanígy engedte, hogy megkötözve az ellenség elé vigyék, mert ugyanígy a végső győzelemre tekintett. Ezért lehet Sámson is a hit hősei között a Zsidókhoz írt levélben, mert bármennyit is gyarló életet élt, tudott engedelmeskedni is az Istennek. Fel merte tenni az életét Istene kegyelmére, hogy amikor szüksége lesz rá, megsegíti. És a hit soha meg nem szégyenül – ezt is az Írás mondja. Sámson sem szégyenült meg – és aki engedi, hogy a győzelem érdekében az Úr kötözze meg, vagy a saját testvérei kötözzék, alázzák meg, az sem fog megszégyenülni. Hiszen Megváltónk éppen ezzel mutatta meg, hogy a gonosz ereje az Isten erőtlensége által győzettetik le.

A másik pedig, ami Sámsonról itt kiderül, hogy pontosan tisztában van azzal, hogy most, amikor engedelmeskedett, eszközzé tudott válni az Úr kezében. Nem a testi erejével győzött – hanem az Úr iránti hűségével. Mert amikor megszomjazik, kimondja: ennek a nagy szabadításnak ő csak csatornája volt, aki által maga Isten cselekedett. És hiába a hatalmas erő, Isten nélkül semmit sem ér, Isten nélkül nyomorult szomjhalálra van ítélve – de amikor Sámson ínségében Istenhez fordul, akkor soha nem marad válasz nélkül. Itt sem, de a filiszteusok vak foglyaként sem.

A végső tanulság: a megalkuvás egyenlő a vereséggel – mind Izráel, mind Sámson életében. Az engedelmesség azonban hegyeket mozgat meg, hatalmasságot dönt le, csodáknak lehet hordozója és győzelmet ad. Izráel népének, Sámsonnak, nekünk is. Ámen.