(Spurgeon után szabadon)

ALAPIGE: Ézsaiás 59:1-9

” …világosságra várunk, de csak sötétség van; napfényre, de homályban járunk.”

Kedves Testvéreim! Mindenféle hátsó gondolatok és célozgatások nélkül olvastam fel ezt az elég kemény ítéletet Izráel bűneiről. Nem egy ilyen bűnös gyülekezethez kívánok szólni ma délután, és a prédikáció célja sem elsősorban a feddés vagy a bűnbánatra hívás. Természetesen erről is szólni kell, de most inkább segítséget szeretne nyújtani nekünk Isten Szent Lelke ahhoz, hogy megtalálhassuk azt a mindent megvilágító Fényt, amely életünknek egyedül helyes és biztos vezérlő csillaga lehet. Erre a kilenc – vagy mondjuk: nyolc és fél igeversre csupán – és ezt most értsük jól – azért volt szükség, hogy azt a maradék fél igeverset jobban megérthessük. Mert miről ír a próféta: Izráel eltávoldott Istenétől, aminek nagy szomorúság és nagy nyomorúság lett a következménye. Mégis, ahelyett, hogy megbánták volna bűneiket és visszatértek volna Urukhoz, hamis próféták hazug szavára hallgattak, és önhitt büszkeségben várták a szebb napokat. de a szebb napok nem jöttek. Szerencsétlen Izráel! Elfordult az egyetlen igaz Istentől és bálványoknak szolgált – és az eredmény: jött a dögvész, az éhínség, a pusztító ellenség és a fogság.

Igen, a bűn mindig keserű, és azok, akik a bűn útján járva azt remélik, hogy az öröm és boldogság fényébe jutnak, rászedetnek és csalódnak, kiábrándulnak és közben egyre mélyebbre kerülnek. A boldogság gyöngye nem a kicsapongás völgyében van elrejtve. Vagy fordítsd a szélnek a vágy vitorláit, engedd el az ész kormányrúdját, sodródj a kísértések áramlataival, hagyd, hogy a szokások fuvallatai és az önzés hullámai irányítsanak, és egy dologban egészen biztos lehetsz : hajótörést fogsz szenvedni és a békesség kikötőjét soha el nem éred! És ehhez az élethez hozzátartozik a kiábrándulás, a csalódás, a megfáradás és a közöny.

Testvérem, Barátom! Hozzád akar szólni ma Isten Szent Lelke, aki megláttad a körülötted és benned lévő sötétséget, és Fényre vágysz. Hozzád akar szólni, aki elégedetlen vagy már önmagaddal, aki látod már, hogy hitvány életed semmit nem ér, aki szabadulnál már a bűntől és a bűnből, aki szeretnél újat kezdeni. Hozzád akar szólni ma Isten, aki vágyakozol az Úr elé, aki mind közelebb szeretnél jutni hozzá, aki vágyakozol Vele lenni, hinni, imádkozni, szolgálni, de valahogy mégsem megy. Isten segítségét kínálja most igéjén keresztül, hogy a homályból a napfénybe érj, hogy keserű, reménytelen életed örömmé és boldogsággá – sőt, a boldogság forrásává válhassék. Fényre szeretnélek segíteni, olyan módon, hogy megpróbálunk választ adni a kérdésre: Hogyan lehet, hogy én, aki vágyom a világosságra, még nem találtam meg? Miért kell még tapogatóznom, miért késik az a homályt eloszlató és irányt mutató mennyei Fény?

És most lássuk a válaszokat:

Az első válaszkísérlet az, hogy valószínűleg azért nem találod a Fényt, mert nem jó helyen keresed. Még mi, hívő emberek is sokszor rossz helyeken keressük Isten akaratát, rossz helyekről várunk világosságot, vezetést, tanácsot. Melyek lehetnek ezek a rossz helyek? Nos, még mielőtt belekezdenék a felsorolásba, hangsúlyoznom kell, hogy magán az Úr Jézuson kívül minden más hely rossz hely. Egyedül őbenne van üdvösség, segítség, megoldás és válasz. Isten üzenetének azonban számtalan közvetítő csatornája lehet, a Szent Lélek számtalan módot találhat és talál, hogy vezessen – a Fényt csupán akkor homályosítja el, amikor ezek az eszközök többek lesznek hivataluknál, és már nem csatornaként, hanem válaszként lesznek előttünk. Hadd mondjak konkrét példát. Ilyen rossz hely lehet az emberi bölcsesség – az Úr Jézus nélkül! De sokszor döntöttünk már fontos, talán lelki életünket is érintő dolgokban az Ő megkérdezése nélkül, egyedül a saját bölcsességünkre alapozva. Vagy hányszor rohantunk egyik barátunktól a másikig, egyik lelkipásztortól a másikig, hogy választ kapjunk, de imádkozni, Istent személyesen keresni és kérdezni elfelejtettük. Másik ilyen rossz hely lehet az, amit hagyománynak vagy tradíciónak nevezünk. Ó hány égető vagy kényes kérdést intéztek el egyetlen legyintéssel, és azzal, hogy ötven vagy száz évvel ezelőtt ezt így meg így csinálták, most sem lehet más az Úr akarata. Hányszor kerestük az élő Fény forrását halott betűk, egyházi törvények, kegyességi irányzatok vagy szokások között, és nem találtunk mást, csak sötétséget. Még egyszer: nem akarok sem az emberi tanácsok, sem a tradíciók ellen beszélni, mert használhatja és használja is ezeket az Úr vezetése eszközéül, de ha az élő Isten helyett, vagy Őnélküle ezektől várjuk a Fényt, bizony egy kicsit sem fogunk élesebben látni.

A második válaszkísérlet arra, hogy miért nem találod az éltető Fény forrását az, hogy talán nem a megfelelő lelkülettel keresed! Igen, már látod a helyes irányt, mégis valami visszatart attól, hogy a kegyelem trónusához eljuthass. Vajon mi az oka annak, hogy vannak alkalmak, amikor hiába nyitom fel Bibliámat, nem szól hozzám az ige? Amikor nem szól hozzám a prédikáció, és úgy megyek el egy-egy istentiszteletről, hogy még a textusra sem emlékszem? Mi az oka annak, hogy hiába keresem, kutatom, várom az Úr válaszát, a bizonyosság még várat magára? Nem az, hogy bizony nem a megfelelő lelkülettel keresed? Bár megértenénk, hogy mennyi minden múlik azon, hogy milyen szívvel, milyen lélekkel járulok Isten színe elé! Mert a Mindenható trónusa elé nem lehet csak úgy készületlenül, az utolsó pillanatban beesni, ahogyan beesünk egy-egy istentiszteleti alkalomra, nem lehet az Úrvacsora előtti néhány percben minden addigi bűnünket lerendezni Istennel és az emberekkel, nem lehet sem kötelességből, sem megszokásból szolgálni, imádkozni és nem lehet Istennek áldásait fogadni, ha mindkét kezünk és a szívünk is tele van önmagunkkal. Bár tudnánk annyira szeretni Urunkat, hogy végre megérthetnénk: nem lehet Isten elé állni készületlenül! Fontos üzleti megbeszélésre sem lehet elmenni fürdőnadrágban és strandpapucsban, esküvőre sem lehet elmenni olajos munkásnadrágban, a karácsony ünnepét sem lehet megünnepelni gyűlölettel a szívünkben – és mennyivel hatalmasabb mindezeknél az Úr Isten! Hogyan is léphetnénk színe elé készületlenül?! Hogyan is léphetnénk a Szeplőtelen Tisztaság elé mocskosan?! Hogyan is kérhetnénk Tőle bármit is imádságainkban alázat és bizalom nélkül?! Igen, sokszor megyünk el Istenünk mellett, mert nem a megfelelő lelkülettel kerestük és nem vettük észre, nem hallottuk szavát, nem értettük üzenetét.

A harmadik válasz a kérdésre, hogy miért keressük hiába a Fényt az, hogy csupán félszívvel keressük. De nehéz az élete az ilyen félszívű embernek! Nem lehet otthon egészen a világban sem, mert lelkiismerete nem hagy békességet a bűnök között – de nem lehet otthon a gyülekezetben sem, mert oda nem viheti a világot. Életében jelen van félig a világ, félig a gyülekezet – de nincsen jelen az Isten! Mert Ő, a Tökéletes szentség nem lehet közösségben a bűnnel, a dédelgetett, megtűrt bűnnel, amitől nem akarunk szabadulni, amihez ragaszkodunk, sokszor sajnos jobban, mint az Istenhez. Félszívvel nem lehet a Fényt keresni, mert mást nem találhat az ilyen kereső, mint fél-fényt, ami nem más, mint szürkület, homály, de nem a menny ragyogása. Félszívvel nem lehet mást találni, csak valamiféle tehetetlen vagy ítélő fél-istent, aki nem a mennyei Atya, aki az Úr Jézust érettünk elküldötte. Fél szívvel nem lehet célba jutni – mert fél életet nem érdemes a célba eljuttatni. És Krisztus Urunk a Golgota keresztjén nem fél-bűnökért vagy fél-szívekért halt meg, hanem azért, hogy az ember egészét felszabadíthassa a bűn rabságából és az üdvösségbe elvezethesse.

Bizony de sokszor nem találtuk a Fényt, mert csak félszívvel, fél-akarattal, fél-odaadással kerestük, és az Úr nem jelenti ki önmagát olyanoknak, akik nem veszik komolyan Őt, akiknek annyira nem elég fontosak a mennyei dolgok, hogy életük egészét odaáldozzák érte.

A negyedik válasz az, hogy a Fényt saját magunk takarjuk el, mert van valami, ami ha csak időlegesen is, de fontosabb az Úrnál. Van valami, amit le kellene tennünk az Úr előtt, de mi még nem tudjuk vagy nem akarjuk elengedni. Általában mi az, ami a mi életünkben fontosabb lehet, mint az Isten akarata? A saját akaratom, a saját álmaim, terveim, a saját céljaim. De nehezen megy az, hogy mindent az Istenre merjünk bízni! De nehezen megy, hogy életünk apró, hétköznapi részleteiben is kikérjük és meghallgassuk az Ő tanácsát. És sokszor nem tudunk szabadulni a kategorizálástól, amely szerint vannak dolgai az életnek, ami Isten fennhatósága alá tartóznak – ezek rendszerint a hét utolsó napját érintik, – és vannak olyan dolgok, amelyekért az ember a felelős, és Istennek tulajdonképpen nagy beleszólása nincsen – mert nincs rá szükségünk! Diákkorban ilyen lehet a továbbtanulás, amikor fontosabb az, hogy mihez van kedvem, mint az, hogy mi az Úr terve velem; felnőttkorban a munkahely választás vagy változtatás, ahol fontosabb a fizetés nagysága, mint az Isten akarata, de ilyen hétköznapi dolog lehet a nyaralás, a szabadidő eltöltése, sok-sok olyan alkalom és teendő, amelyből Istent valahogy mindig kifelejtjük. És nem azért, mert nem elég fontos nekünk Ő, hanem mert úgy gondoljuk, hogy ezekben vagy másféle dolgokban nem illetékes, vagy csak egyszerűen nem számít, mit is mondana, mindenképp azt tesszük, amit mi szeretnénk. És a Fényt saját magunk takarjuk el. Mert nem lehet szétválasztani a földit a mennyeitől, és így a hétköznapot a vasárnaptól. Ha a hat napból hiányzott az Isten, a hetediken sem fog váratlanul betoppanni! És ha az életünk sok területéről hiányzik az Isten, szépen lassan a többiről is elvonul – egy kicsit olyan lehet ez, mint Egri János tévévetélkedője: mindent vagy semmit! Az Úrnak teljes egészében szüksége van rád, életed egésze felett kíván Úr és Király lenni, mert csak így tudja életed egészét irányítani és megtartani.

Az utolsó válaszunk pedig a Fényt hiába keresőknek ma az: lehet, hogy azért nem találod meg, amit keresel, mert csak alkalomszerűen keresed az Istennel való közösséget. Alkalomszerűen – rendszerint amikor bajban vagy, betegségek vagy nyomorúságok közepette, amikor szükséged van a segítségére, mert magadon már nem tudsz segíteni – vagy amikor különösen jól érzed magad, és rád tőr valamiféle “buzgósági roham”. Keresed a Fényt életed kritikus pontjain és fordulóinál, szeretnéd meglátni az igazságot a kényes helyzetekben vagy a jövődet meghatározó válaszutaknál. Pedig Isten nem életünknek ezen kritikus pontjain akar vezetni és tanácsolni, hanem lépésről lépésre folyamatosan, mert csak így nem lesznek kritikus pontok! Ő napról napra készítette el számunkra a vezetést, mindig egy lábnyomnyi területet tisztít meg előttünk, de azon biztosan járhatunk. Ő nem a nagy dolgok és nehéz helyzetek, hanem a mindennapok Ura akar lenni a mi életünkben, nem különleges alkalmakkor, hanem a mindennapi közösségben akarja életünket irányítani. Mert valójában nem arra hívott el bennünket az Úr, hogy egész hívő életünk a fénykereséssel teljen el, még ha oly állhatatosan és buzgón is keresünk, hanem – és ez a végső megoldás minden kereső lélek számára – a Fényben éljünk! Igen, nagy dolog a Fényt megtalálni, de még nagyobb dolog Benne megmaradni! De csak ez lehet a győzelmes, boldog keresztyén élet, és ez Istenünk célja is: nem azt akarja, hogy újra és újra keresgélnünk kelljen, hanem hogy bennünk és körülöttünk egyaránt világítson, folyamatosan, egészen az örökkévalóságig.

Feltettük a kérdést és megpróbáltunk válaszolni. Hadd fejezzem be most azzal, hogy aki még keresed a Fényt, aki előtt már dereng ugyan, de még nem ragyogott fel az Úr Jézus Krisztus életet adó ragyogás, Rajta kívül sehol máshol ne is keresd! Egyedül Őbenne van üdvösség, boldogság, remény – Ő annak az örök mennyei Fénynek forrása és sugara. Ne legyen más célod az életedben: keresd Őt, amíg rá nem találsz – és hidd el, ha őszintén keresed, Ő jön majd eléd! – és ha megtaláltad, legyen legféltettebb kincsed, legyen az életed maga, vigyázz rá és add tovább másoknak, légy te is fényhordozó, légy te magad is világosság. Ámen.