ALAPIGE: Máté 6:9

“Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved …”

Kálvin János azt írta, amikor az Úri imádságot kommentálta, hogy ennek a kérésnek szükségessége igazán nagy szégyenünkre válik. Mert van-e méltatlanabb dolog annál, minthogy Istennek dicsőségét a mi gonoszságunk és hálátlanságunk elhomályosítja?

Hadd legyen mintegy felvezető kérdés először az, hogy miért szükséges ezt egyáltalán kérnünk, és csak azután gondolkodjunk el azon, mit is jelent ez a kérés valójában.

Azt valljuk Istenünkről, hogy Ő szent. Sőt Ő az egyedül szent – akkor miért kell ezt külön még kérnünk?

Nos, Isten előtt a mi bűnünk abban áll, hogy Ő tényleg szent – csak mi erről nem veszünk tudomást. Úgy élünk, mintha ezt nem tudnánk. Szent – azt jelenti: ELSŐ – és mi besoroljuk a saját szükségeink és vágyaink mögé, valahova hátra, a sor végére. Ő az IGAZSÁG – és mi sokszor épp az Ő nevében hazudunk, vagy csak épp elhallgatjuk az Igazságot. Ő az ÚR, akinek mi engedelmességgel tartozunk – csak mi szeretünk inkább függetlenül élni, hogy senkinek ne kelljen engedelmeskedni. Neki NINCS KÖZÖSSÉGE A BŰNNEL, és ha él bennünk a Krisztus, akkor nekünk sem lehet – ennek ellenére sokszor tudatosan szegülünk szembe Isten törvényével és ragaszkodunk bűneinkhez. Ő a SZERETET – akit mi nem mindig tudunk önzetlenül és mindenekfelett szeretni; Ő az ÉLET, az örök élet – ami számunkra túl távoli, vagy csak annyira nem fontos, hogy mindent feláldozzunk érte. Kell-e folytatni a sort?! Isten szent – de mi ezt vagy tagadjuk, vagy elfelejtjük vagy elhomályosítjuk. Ezért kell még ezt is az Úr elé vinnünk, mert egyedül még Isten szentségével sem tudunk mit kezdeni!

De mit jelent ez a kérés: “Szenteltessék meg a Te neved …”? Szeretném most felolvasni a Heidelbergi Káté válaszát erre a kérdésre a XVI. századból. És ez lesz a buzdítás az imádkozásra: ki hálát adhat, ki megvallhatja bűnét és fogyatékosságát, ki könyöröghet, hogy töltse be az Úr az ő nagy szükségét.

Mi az első kérés?

“Szenteltessék meg a Te neved” – azaz először is: add, hogy Téged igazán megismerjünk, és minden munkádban, amelyekben világol a Te mindenhatóságod, bölcsességed, jóságod, igazságod, könyörületességed és igazmondásod, Téged tiszteljünk, dicsőítsünk és magasztaljunk: továbbá, hogy egész életünket, gondolatainkat, beszédünket és tetteinket arra irányozzuk, hogy a Te nevedet miattunk szidalom ne érje, hanem inkább szálljon arra dícséret és dicsőség.

Engedtessék meg, hogy néhány kérdést most feltegyen nekünk Isten Szent Lelke:

Testvérem, megismerted-e Istent? És ápolod-e ezt az “ismeretséget” napról-napra? És mélyül-e az ismeretséged, az ismereted – vagy még mindig ugyanolyan felszínes, mint öt-tíz-húsz vagy ötven évvel ezelőtt? És mondd, ebből az ismeretségből fakad-e engedelmesség, megszentelt élet?

Azt olvastuk ezután, hogy Isten nevét megszentelni azt jelenti, hogy mindenben Őt meglátni és Őt dicsőíteni. Ehhez két dolog szükséges: Istenre figyelő és Istent kereső szem és szív, amely az élet minden eseménye mögött Isten tervét látja, és így mindent, a fájdalmat, a nyomorúságot is Istentől tudja elfogadni, nem zúgolódva, nem is közömbösen, hanem pozitívan: mindig hálával. A másik dolog pedig, ami ehhez elengedhetetlenül szükséges, az alázat, mert csak az alázatos ember tudja tekintetét önmagáról elfordítani.

Van-e nekünk ilyen Istenre tájolt szemünk és szívünk, és jellemző-e a mi életünkre az az őszinte alázat, amelyről Wesley János így vallott: “Hogy mit is jelent az az íge, hogy magatokat másoknál különbnek tartsatok, akkor értettem meg, amikor Amerika felé hajózva hosszú ideig egy kabinban utaztam egy olyan emberrel, aki az egész út folyamán önmagáról jót, másokról rosszat egyetlen szóval sem mondott.”

És hányszor hoztunk szégyent Isten nevére, amikor megígértünk valamit, aztán nem tartottuk meg, amikor olyat tettünk, amit még az istentelen emberek sem tettek volna – egyáltalán: amikor azt mondtuk magunkról, hogy keresztyének vagyunk, krisztusiak vagyunk – de a gondolataink, a szavaink, az életünk nem volt krisztusi?

És mondd, testvérem, volt-e olyan, hogy Isten megdicsőítette önmagát az életedben, csak éltél, dolgoztál, és kiáradtak az élő víznek folyamai belőled. Megtapasztaltad-e, hogy Isten tudott használni, mert hű voltál, mert engedelmes voltál, mert mindenekfelett szeretted és szolgáltad Őt? Mert ezt jelenti Isten nevét megszentelni. Volt-e ilyen?

Elhangoztak a kérdések, most adjunk választ imádságainkban.