ALAPIGE: 2Korintus 11,22-33

A Bibliát rendszeresen olvasóknak talán feltűnt, hogy Pál nem beszél a szenvedéseiről. Általában nem dicsekedett velük és nem panaszkodott miattuk. Korinthusban azonban volt egy csoport, amelyik állandóan vádolta őt. Kétségbe vonták, hogy apostol, hogy igazat beszél, és azt is, hogy áldozatot hozott a Krisztus ügyéért. Nos, nekik egyszer leírta, hogy mi mindent szenvedett. Csak úgy kapásból, ami eszébe jutott, a legnagyobbakat. Erről szólt alapigénk.

Aztán amikor az apostol nem sokkal a kivégzése előtt az utolsó levelét írja szeretett lelki gyermekének, Timóteusnak, akkor ennek a vége felé olvassuk: „Te ismered az én üldöztetéseimet, szenvedéseimet, amik rajtam estek. Ó milyen üldöztetéseket szenvedtem! De mindezekből megszabadított engemet az Úr.” A halála előtt még egy „ó milyen” elhagyja a szívét, de itt nem kezdi sorolni, meg másutt sem, csak ezen az egy helyen a korinthusiaknak. Bizony végigkísérték őt ezek az üldöztetések és szenvedések. (2Tim 3,11)

Mik voltak ezek? A családja valószínűleg kitagadta, amikor keresztyénné lett, mert sohasem említi őket, csak akkor, amikor a gyerekkorára emlékezik vissza. Ő maga nem alapított családot. Egyedül járta végig küzdelmes életútját. Munkatársakat mindig próbált maga mellé állítani, és tudatosan, gondosan ápolta a munkatársaival, barátaival, lelki testvéreivel való kapcsolatát, de ezek között is igen kevesen voltak olyanok, akik mindvégig hűségesek maradtak hozzá. Ugyancsak ebben az utolsó levelében írja: „Démás engem elhagyott, mert a jelenvaló világhoz ragaszkodott. Egyedül Lukács van velem.” Aztán figyelmezteti a fiatal Timóteust, hogy ne legyen jóhiszemű, mert vannak gonoszok is az ő köreikben. „Az ércmíves Sándor sok bajt szerzett nekem, tőle te is őrizkedjél, mert keményen ellenállott a mi beszédünknek. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak.” (2Tim 4, 10., 11., 14-16)

Nem könnyű lelkiállapot lehetett ez, különösen, ha azt is tudjuk, hogy fizikailag gyenge ember volt Pál apostol, és hordozott egy gyógyíthatatlan betegséget is. Nem tudjuk pontosan, ez mi volt, a legvalószínűbb, hogy valamilyen szembetegség. Több részletből következtethetünk erre. A Galata levélben írja például, hogy ti úgy szerettetek engem, hogy ha lehetséges lett volna, a szemeteket kivájván nékem adtátok volna. Több leveléből meg kiderül, hogy nem ő írta, hanem tollba mondta, csak aláírta a végén. Az egyik végén azt írja: ezt én írom, látjátok, milyen nagy betűkkel írok.

Saját népe szembefordult vele és a halálát akarta. A pogányok megint csak ellenségesen fogadták gyakran, hiszen a bálványaik meg az okkult mesterkedéseik ellen harcolt Pál. Hosszú utazásai során sok kellemetlenség érte, mint ahogy olvastuk, többször került életveszélybe is. Többször megverték. Egyszer úgy megkövezték, hogy azt hitték, meghalt, és már kivitték a városon kívülre, hogy majd eltemeti valaki. Isten kegyelme őrizte őt ott meg. De gondolhatunk arra is, hogy mennyi időt kellett börtönökben töltenie.

Ezek a frusztrált helyzetek megpróbálják az embert. Különösen egy ilyen aktív, céltudatos embert. A frusztráció azt jelenti: szeretnék valamilyen irányba menni és az fontos is lenne, de nem engednek. Vagy a személyes szükségleteimet nem engedik, hogy kielégítsem, vagy a céljaimat nem engedik, hogy elérjem. Nekik is az lenne jó, amit csinálnék, és szívesen tenném, de — ahogy ma mondják — keresztbe tesznek. Az ilyen helyzet megpróbálja az embert, és ő sokszor került ilyen helyzetbe.

A legfájdalmasabb pedig az volt, hogy néha még a gyülekezetek is támadták. Nem ismerték el apostoli tisztségét, nem tekintették hitelesnek a tanítását és ez különösen is rosszul esett neki. Végül pedig szinte bizonyos, hogy vértanúhalált halt Jézusért Néró római császár idejében. Így valósult meg az, amit Jézus előre mondott: megmutatom mennyit kell az én nevemért szenvednie.

Nos, a mai kérdésünk: hogyan bírta elhordozni ezt a sok terhet ez a gyenge ember? Miért nem ment tönkre annyi támadás kereszttüzében? Hogyan tudott ilyen erős és állandó szembeszél ellenében is előrehaladni, és végül megérkezni oda, ahova az ő Megváltója, Ura küldte őt. – És mindebből mit tanulhatunk meg mi a ma saját harcainkra, szenvedéseinkre nézve? Hiszen mi magunk is kivétel nélkül mindnyájan szenvedő emberek vagyunk. Naponta érnek bosszúságok. Csalódnunk kell sokszor a jó barátokban is. Mindnyájan átéljük valamilyen formában, házasságban vagy anélkül, családban vagy családon kívül a magányosság sokféle nyomorúságát. Betegségek, kudarcok, különféle nélkülözések nehezítik az életünket. Mi is kerülünk sokszor frusztrált helyzetbe, hogy mennék, de a körülmények nem engednek. Adnám nekik, de azoknak sem kell, akikért szeretnék élni. Ez az embert vagy agresszívvé teszi és pörög körbe, mint a kis állat, amikor észreveszi, hogy kelepcébe került, vagy depresszióssá teszi és lemond magáról, elengedi magát, és még arra sem képes, amire egyébként képes lenne. Mindenképpen az ilyen helyzetek sokaknál orvoshoz, gyógyszerhez, szenvedélybetegséghez, örömtelenséghez és a legjobb esetben is szakadatlan panaszkodáshoz, zúgolódáshoz, lázadáshoz szoktak vezetni. Sokszor még Isten ellen is. Ezért fontos látnunk azt, hogyan lehet ezekben a helyzetekben győzni, sőt hogy lehet ezeket legyőzni.

Mert itt van egy ember, Pál, aki börtönből, betegen, csalódások után, nélkülözések közepette például a Filippibeliekhez megírta a levelet, ami tele van örömmel, hálával, reménységgel. Ez egy egészen józan, normális ember, aki szenvedett, és mégis azt mondja: én itt is örülök, — és a kulcsa az, hogy a Krisztusban van.

Mit jelent a szenvedéseink vonatkozásában ez, hogy a Krisztusban? Mert ha nem értjük, akkor okkal kérdezi meg az ember, hogy normális volt ez a Pál? Vagy kötélből voltak az idegei, vagy nem is voltak idegei? De voltak, mégpedig érzékeny idegrendszerű ember volt, és meleg érzelmi kapcsolatai voltak a barátaival és a hívő testvéreivel. Hogyan volt ez lehetséges mégis? Abban találhatjuk meg a választ, ami kiderül az apostol leveleiből, hogy ő ismerte a szenvedés különféle fajtáit, és tudta ezeket kezelni. Tudta, hogy különféle szenvedések vannak, és ezeket másként kell kezelni, de mindegyiket tudta kezelni a Krisztusban.

Milyenféle szenvedések vannak? Az ő tanításából az derül ki, hogy legalább négyféle szenvedés van.

Az első és leggyakoribb az, ami az életünkkel jár. Ami azóta, hogy Isten ellen fellázadtunk, vagyis a bűneset óta együtt jár az emberléttel. Mivel emberek vagyunk, ezért megbetegszünk, meghalnak a szeretteink, egyszer majd mi is. Nélkülözünk sok mindent, és vannak dolgok, amiket egy életen át fogunk nélkülözni. Ez együtt jár azzal, hogy embernek születtünk és élünk. Ezt tudomásul kell venni.

Ezek miatt ne Istent okoljuk, mert nem Ő az oka. Ezeket a nyomorúságokat mi szakítottuk a saját nyakunkba, akkor, amikor otthagytuk Őt. Isten megmondta előre világosan: amíg vele szövetségben marad az ember, addig mindez ismeretlen lesz és ismeretlen is volt, — amikor Őt otthagyja, akkor ez lesz a sorsunk. Mi ezt választottuk. Úgy, hogy ha valakit hibáztatunk, csak magunkat hibáztathatjuk. Ezeket legjobb azonban tudomásul venni, mert ezek úgyis lesznek, amíg ez a világ áll.

A másik, amikor egyszerűen a saját butaságunk vagy bűnünk vagy engedetlenségünk miatt ér valami kellemetlenség vagy szenvedés. Ügyetlenül rakok össze egy szerkentyűt, és utána nem működik, pedig kellett volna működnie, mert mindenki arra vár. Akkor ennek nem Isten az oka, nem mások az okai, én voltam ügyetlen. Kár bűnbakot keresni. Jobb ha bűnbánatra jutok és igyekszem megjobbulni. Máskor higgadtabban szereljek, és akkor elsőre sikerülni fog. Vagy: többször előfordul, hogy megígérek valamit, aztán nem teszem meg, vagy nem úgy, nem akkorra teszem meg, amint vagy amikorra elvállaltam, és egy idő múlva a többiek, a munkáltatóm már nem fognak számítani rám. Kár is vádolni a többieket, vagy Istent, mi magunk voltunk az okai annak, hogy nem bíznak meg bennünk. És nem azért, mert olyan hívők vagyunk, hanem azért, mert olyan megbízhatatlanok vagyunk. És a félretétel, akár még az elbocsátás is nem Isten csapása, hanem a mi ügyetlenségünk vagy trehányságunk keserű de megérdemelt gyümölcse. Még egyszer mondom, ez olyan szenvedés, amikor magunk csináljuk magunknak a bajt, de ha megtanulunk odafigyelni, ezt sokszor el lehet kerülni.

A harmadik fajta szenvedés egészen más. Az a Krisztusért kapott szenvedés. Amikor a Krisztusért szembe kerül az ember a családjával, mint Pál is, amikor gúnyolják, hátratételt szenved, esetleg megverik, bebörtönzik. Mit mond erre az apostol? Azt mondja: ez kiváltság. Ez a Krisztus gyermekeinek külön ajándéka.

Megint csak a Filippi levélben írja: „Nektek megadatott az a kegyelem, hogy ne csak higgyetek a Krisztusban, hanem szenvedjetek is őérette.” (1,29) Miért? Nem önkínzó emberek ezek a hívők, hanem ők tudják, hogy aki a Krisztusért kell, hogy szenvedést vállaljon, az közel van Krisztushoz. A Krisztusnak szánt ütésből valamennyi, annak a szele, őt is éri. Ebben nem az az öröm, hogy szenvednie kell érte, hanem az, hogy ennyire közel lehet Őhozzá. Ez mindent pótol.

Amikor Pétert és Jánost először verték meg Jézus miatt, meg azért, hogy nem voltak hajlandóak megígérni, hogy nem prédikálnak róla, akkor azt olvassuk: kijöttek a tanács elől és örültek annak, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettettek. Nem voltak ők mazochisták, de ott élték át, hogy ilyen közel talán még sosem voltunk a mi Urunkhoz. Tulajdonképpen nem miránk haragszanak, Őreá. Őt ütötték, s egy kicsi abból nekünk is jutott. Nem az ütésnek örültek, hanem ennek a közelségnek. Meg hogy adott bátorságot nekik, hogy vállalják ott is. Van tehát ilyen: Krisztusért kapott szenvedés.

És végül ennek a harmadiknak van egy felfokozott formája is, ami az ellenségnek a komiszkodása, kegyetlenkedése, amikor már az életére törnek valakinek, aki Krisztus szolgája. Ez mindig az ördögnek az aknamunkája. Krisztus kiválasztott szolgái ismerik ezt a fajta szenvedést.

Van tehát olyan, ami velejár, emberek vagyunk, elkerülhetetlen. Van olyan, ami a saját butaságunk vagy bűnünk egyenes következménye. Van olyan, ami csak az újjászületettek kiváltsága, hogy Krisztusért gyalázatot szenvedhetnek; van ennek egy felsőfoka, amikor már az élete is kockán foroghat valakinek.

Hogyan lehet kezelni ezeket? Mert az elsővel feltétlenül találkozunk mindnyájan, és legalább azt tudni kellene kezelni. Erre nézve az apostol ad néhány jó tanácsot. Sokszor nem is tanácsot ad ő, hanem ahogyan ő szenvedett, abból megtanulhatunk sok mindent. Itt is négy dolgot szeretnék mondani:

Nagy józansággal elfogadta a szenvedést, mint ami velejár a mi emberlétünkkel. De hogy fogadta el? Egyáltalán mit jelent elfogadni? Az nem azt jelenti, hogy beletörődöm. Beletörődni mindenki kénytelen, közben átkozódik, szitkozódik. Szeretné lerázni magáról a terhet, de tudja, hogy mégis vinnie kell. Sokkal nehezebb úgy vinni, hogy szabadulni szeretnék tőle, de muszáj továbbvinnem. Elmegy az erőm egy része a tiltakozásban, és nem marad arra, hogy vigyem.

Elfogadni azt jelenti: tudom, hogy nem véletlenül esett ez meg velem. Mert Pál apostol, meg minden hozzá hasonló újjászületett ember valóban rábízta magát egy életre, végérvényesen Jézus Krisztusra. És tudja, hogy a „Krisztusban” nem érheti őt véletlenül semmi. Akármilyen ütést szánnak neki, az őt a Krisztusban éri, annak egy részét felfogja Krisztus, és minket csak annyi ér, amennyi ahhoz kell, hogy alázatban maradjunk. Vagy amennyit fel akar használni a mi Urunk a javunkra. De csak akkor szolgálja a javunkat még a szenvedés is, ha a Krisztusban maradunk. Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukat szolgálja — írja Pál apostol. (Róm 8,28) Őhozzá ragaszkodni, Őt szeretni jóban, rosszban, minden körülmények között, s akkor nemcsak kibírjuk, hanem utólag még hálát is adunk érte.

Hadd fessek le egy jelenetet: az apuka karján ott ül a három éves kisfia, aki minden áron meg akart kapni valamit, ahogy a gyermekek szokták, ott és mindjárt. Többször a fülébe súgta, s az apja türelemmel mondta mindig: nem. Még egyszer: nem. Harmadszor is: nem. Most nem — mondta kedvesen, nem idegesen, de határozottan az apuka. Erre a kicsi a kis karjával átölelte az apja nyakát és azt mondta: akkor jó! – Na ez az, ami olyan sokszor hiányzik belőlünk. Valamit nagyon szeretnék, még könyörgök is érte, de te nem adod, s egy idő után mondjam azt ilyen bizalommal: akkor jó. Akkor is a te gyermeked vagyok, te akkor is az én szerető Atyám vagy. Nem azon múlik a kapcsolatunk, hogy megadod vagy nem, sőt, ha már nem kisgyerek, hanem érett vagyok a hitben, akkor még tudom is, hogy biztosan az jó nekem, hogy ezt most nem adod meg. Akár meg is köszönöm, hogy ezt nem adod meg. Ez lenne a hitbeli érettség. Ez az, amikor elfogadja valaki a helyzetét, és tőle fogadja el, mert tudja, hogy velünk véletlenül már semmi nem történhet, csak amit Ő jónak lát.

A másik, amit az apostoltól megtanulhatunk, hogy soha nem engedte, hogy rátelepedjenek a nyomorúságai. Nem foglalkozott a nyomorúságaival. Vagyis nem a nyomorúságaival foglalkozott. Hanem mivel? A küldetésével! Tudta, hogy az Úr Jézus azért küldte el őt, hogy megnyissa az emberek szemét, hogy sötétségből a világosságra, a Sátán rabságából az élő Istenhez térjenek, boldog legyen a földi életük nyomorúságok között is, és legyen nekik örök életük már itt. Ez az ő feladata. És akárhova nézett, mindenütt elveszett embereket látott. Tehát akárhova került, mindenütt végezhette a küldetését. Akkor is, ha egy börtönőrrel volt összeláncolva, őt is Jézushoz vezethette.

Nem engedte, hogy eluralkodjék rajta a keserűség, a lázadás, a panasz. Soha nem panaszkodik. Soha nem vádol senkit amiatt, hogy neki rossz dolga van. Eszébe sem jut, hogy Istent vádolja, mint ahogy mi sokszor tesszük Istent káromló, hitetlen módon. Még csak azt sem kérdezi: miért? Mi örökké ezt kérdezzük. Szinte nincs nap, hogy valami ilyen kérdéssel ne jönne valaki. Ő ezt mondja: igen, Atyám, akkor jó. Nem így terveztem, jobb lenne, ha nem így lenne, de te nem tévedsz. És ez nekem elég!

Egyébiránt normális ember volt ő. Például imádkozott azért, hogy gyógyuljon meg a betegségéből, mert úgy könnyebb lenne végezni a szolgálatot. De amikor Jézus azt mondta: nem, ezt a betegséget hordoznod kell halálodig, mert így lesz világos neked is, meg másoknak is, hogy az a teljesítmény, amit én általad elvégzek, nem a te produkciód, hanem az enyém. Az én erőm a te erőtlenséged által fog céljába jutni. Erre Pál azt mondja: akkor jó. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel — mondja —, és komolyan veszi, amivel Jézus lezárta ezt a beszélgetést, hogy „elég neked az én kegyelmem.” Imádkozott ő is azért, hogy megszabaduljon, de tudomásul vette: nem. És nem engedte, hogy elhatalmasodjon rajta annak a tudata, hogy beteg vagyok, ezt sem bírom, azt sem bírom, nem vállalom. A küldetése töltötte be, és így a betegségnek sem volt akkora súlya. (2Kor 12,8-10)

A harmadik, amit az apostol élete szépen példáz: Felhasználta ezeket a nyomorúságokat a szolgálatában. Meglátta a fantáziát a nyomorúságai közepette is abban a helyzetben. Vagyis: ott is Jézus jelenlétében volt, és ott is azt kérdezte: Uram, itt most mit akarsz, hogy cselekedjem? Ha börtönbe csukták, akkor nem Agrippa királynak kellett prédikálni, meg nem az athéni bölcseknek, akkor azoknak, akik ott voltak. Magától sosem ment volna oda. Így viszont, hogy odacsukhatták, több rab és börtönőr Jézus tanítványa lett. Ezt csak így lehetett elérni. Meglátni a fantáziát benne, felismerni, hogy ez sem véletlen. Valami jó célja van az én Uramnak ezzel is.

És amit még Pál apostoltól megtanulhatunk, hogy mindig keresztül tudott nézni a nyomorúságain. Mintha átnézett volna a válluk felett, és ott túl nézett volna valamit. Nem akadt el a tekintete a bajainál. – Emlékeznek a testvérek: az ujjak között átnézni! Most azt értem ezen: mindig tudatában volt annak: nekem ez most nehéz, fáj, teher, baj – de ez csak ideiglenes. Ez az ideiglenes állapot lehet, hogy évekig tart, de tudom, hogy mi van utána és tudom, hogy ki van mögötte! Nem engedem, hogy ez a keserűség eluralkodjék rajtam, hanem ebben a nehéz helyzetben is annak örülök, ami majd utána jön, és annak az Istennek örülök, aki a szenvedések közepette is megtart, örömöt tud adni, és megtanít arra, hogy az életem ne a külső körülményektől, a bajoktól függjön, hanem az örök és változhatatlan Istentől!

Nos, kedves testvéreim, aki így, a Krisztusban hordozza az élete nehézségeit és szenvedéseit, az mindig tudja azt, hogy az Ő szenvedése, mármint Jézusé, a mi Megváltónkké mindannyiunkénál nagyobb volt. Nekünk fogalmunk sincs arról, hogy a bűn nélküli Isten Fiának milyen szenvedést jelenthetett minden ember minden bűnét magára venni és azoknak az Isten szerinti igaz ítéletét elszenvedni. Jézus nemcsak a keresztre feszítéssel együtt járó fizikai szenvedéseket kínlódta ott végig, hanem ezt is. Őt is magára hagyta a családja. Júdás elárulta. Péter megtagadta. Gúnyolták még haldokolva is, és Ő addig a mélységig jutott el, hogy az Isten is elhagyta. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Azért, hogy mi soha ne kerüljünk olyan helyzetbe, hogy Isten elhagyna minket. Ez volt az ára, hogy Ő vállalta a pokloknak ezt a kínját is, azért, hogy tudjunk betegen is hálát adni, szegényen is elégedetten élni, megbilincselve is szabadok legyünk, mint Pál apostol volt, bosszúságok között is megmaradjon a békességünk — a Krisztusban.

Ezért hívok most is mindenkit a Krisztussal való közösségbe. Nélküle csakugyan kikészítenek a szenvedéseink bennünket. Tönkremegy az idegrendszerünk, örömtelen lesz az életünk, gonoszoknak látjuk az embereket, és átkozzuk talán még a Mindenhatót is. A Krisztusban azonban megtanulhatunk hálát adni, észrevenni azt a sok jót, amit ad, megosztani másokkal, nem magunkat sajnálni és sajnáltatni, hanem mások égő sebeit kötözgetni, nem vádolni senkit, hanem szeretni mindenkit.

Ha a mézesüveget összetörik, abból akkor is édes méz folyik. Legyen a mai igehirdetésnek a képe ez: egy mézesüveg, ami összetört, és nem keserű epe folyik belőle, mert nem az volt benne, hanem méz. Krisztust, amikor összetörték a kereszten, akkor is imádkozott azokért, akik tapostak rajta. Aki a Krisztusban van, az úgy tud szenvedni, hogy szenvedve is áldást mond, imádkozik másokért, és áldássá lesz az élete. Ezért nagy kérdés: mi van belül? Ő van-e bennünk, mert akkor Krisztus-kiáradás lesz, ha összetörnek bennünket, akkor is, ha meg nem Ő van, akkor árad a mi keserű panaszunk.