János 20:24-29

“Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem ujjammal a szegek helyét és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség néktek! Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő. Tamás pedig így felelt: Én Uram, és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.”

Azt gondolom, sokak fejében megfordult egy gondolat, míg ezt az igeszakaszt felolvastam. Mégpedig az a gondolat, hogy ami most el fog hangozni, igazából nem rólam fog szólni. Talán mert Tamásról mindig a hitetlenség jut eszünkbe, viszont mi már hívők vagyunk. Ez a történet nagyon alkalmas egy evangélizáció alapigéjeként, de vajon mondhat-e valamit olyanoknak, akik megtértek, akik életüket az Úrral közösségben élik, akik hisznek – tanulhatunk-e valami újat ebből mi?

Én ma este nem azokról a racionalista hitetlen Tamásokról szeretnék beszélni, akikről általában prédikálni szoktak e textus kapcsán, hanem egy furcsa ellentmondásról, ami csak bennünket, keresztyén embereket jellemez: mégpedig a hívők hitetlenségéről. Mert bizony mi sokszor bizonyságot teszünk a szánkkal, hogy hiszünk Istenben, hiszünk abban, hogy Ő gondot visel rólunk, hogy minden a javunkra van, hogy van értelme az evangéliumot továbbadni – csak éppen az életünkön mintha nem lenne látható az, amit a szavainkkal hiszünk. És beszélünk – de sokat beszélünk -, imádkozunk, ígérünk – és inkább bízunk a magunk erejében, lázadunk, ha valami kár ér, ha betegség jön, és nem hirdetjük az örömhírt senkinek, mert mégsem hisszük, hogy lenne értelme. Igaz, hogy hívők vagyunk – de az is igaz, hogy mindig marad bennünk egy nagy adag hitetlenség és bizalmatlanság is. Ezért van fontos mondanivalója ennek az igeszakasznak a mi számunkra is. Úgy próbáljuk meg hallgatni az Igét most, hogy egyenesen rólunk lesz szó, és a mi hitetlenségünkön akar segíteni – így nézzük meg először azt, hogy MIÉRT kételkedett Tamás, aztán hogy MIBEN kételkedett, és végül azt, hogy hogyan jutott el a bizonyosságra.

Hogy miért kételkedett Tamás, erre nézve rögtön az elején olvashattunk egy mondatot: “Tamás pedig … éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus.” Tehát arról van szó a megelőző történetben, hogy a feltámadás napjának estéjén a tanítványok együtt vannak, és miközben Jézusról beszélgetnek, egyszer csak megáll közöttük az Úr, és így szól hozzájuk: Békesség néktek! Boldog, nagy élmény volt ez – és ebből maradt ki Tamás. Mert neki akkor éppen valami sürgősebb dolga volt, vagy talán csak fáradt volt – nem tudni miért, de Tamás nem volt a tanítványokkal. Kimaradt a közösségből és ezzel kimaradt a feltámadott Jézussal való találkozásból. És ebben nagyon komoly figyelmeztetés rejlik számunkra is: aki kimarad a hívők közösségéből, aki kimarad a gyülekezetből, aki nem ápolja a testvéreivel való kapcsolatát, előbb-utóbb elveszíti a kapcsolatot magával az élő Istennel is. A többi hívőtől elszakadva, különváltan nem lehet az embernek komoly Krisztus-élménye, nem is találkozhat igazán az élő Jézussal és nem részesedhet az ő jelenlétének áldásaiban sem. A Robinson-keresztyénség mindig elsorvad. Azt mondja az Úr Jézus: “ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok közöttük…” Tehát Jézus az ő jelenlétének élményét nem a magányos hívőknek adta, hanem a gyülekezetnek. Később is azt olvashatjuk a Szentírásban, hogy a Szent Lélek sohasem áradt egyetlen emberre, mindig csak közösségre, gyülekezetre! Aki lelkileg egyedül áll, akinek nincsenek imádkozó társai és akinek nincsen lelki közössége és igénye erre a közösségre, az ne is csodálkozzék, ha erőtlen, botladozó és gyenge marad a hite. Nem is fog soha megerősödni, amíg magában marad. Ezért olyan fontos az, hogy ne maradjunk távol egyetlen alkalomról sem, amikor az Úrral és a testvéreinkkel együtt lehetünk! Lehet, hogy Tamás életében ez volt az egyetlen alkalom, hogy hiányzott. De éppen ezen az alkalmon találkozhatott volna a feltámadott Krisztussal. És csak Isten irgalmas szeretetén múlott, hogy ezért az egyetlen kihagyott alkalomért nem kellett elkárhoznia, mert akkor, amikor Jézus eljött hozzá, ő sehol nem volt. Nem gondolunk mi bele, hogy Jézus Krisztus meghalt azért, hogy nekünk közösségünk lehessen az Istennel, és sokszor nyugodt lelkiismerettel maradunk otthon, amikor talán éppen hozzánk akar szólni Jézus. De bennünket sem talál sehol. És így tékozoljuk el az alkalmakat, amiket áron is meg kellene vennünk, vajon miért van az, hogy az üldözött keresztyénség mindig jobban becsülte a gyülekezetet és az igehirdetést …eltékozoljuk Isten Igéjét, amikor csak az üres padoknak szól a prédikáció; eltékozoljuk Isten áldásait, amiket azért nem tud adni,mert nincs kinek, és eltékozoljuk egymás hitét és szeretetét, amikor nem találunk testvéreket az üres imaházban. Hát ezért nem tudott hinni Tamás sem.

Miután megtaláltuk az okát, nézzük meg, miben nem hitt ez Tamás. Abban nem hitt, hogy Jézus él. Mert bár igaz lenne, nagyon jó lenne, ha úgy lenne … de nem hiszem, hogy feltámadt és hogy most is él! És ugyanebben nem hiszünk mi sem. Amikor kételkedünk, amikor elfogy a bizalmunk, elfogy a reménységünk, amikor feladjuk – tulajdonképpen abban kételkedünk, hogy Jézus valóban él-e. Tudjuk a hittételeket, hisszük, hogy ő meghalt és feltámadott, valljuk, hogy feltámadott bennünk is – mégis, sokszor mintha halott lenne a bennünk élő Krisztus. Úgy gondolkodunk, úgy viselkedünk, úgy beszélünk, mintha halott lenne. Mintha csak egy dogma lenne, egy bibliai történet – és nem az élő Isten. És erőlködünk egyedül, próbálkozunk, vergődünk, mert az eszünk ugyan tudja, hogy van Isten, de a szívünk már nem hisz abban, hogy ez az Isten tud segíteni, tud választ adni, megoldást, gyógyulást, vigasztalást adni. Tamás is ebben kételkedett: hogy valóban él-e Krisztus. Pedig lehet, hogy emlékezett az ősi próféciákra, lehet, hogy az ő esze is tudta, hogy élnie kell – mégsem tudott hinni benne.

Sokszor csodálom Istent a türelméért. Eltűri azt is, hogy mi újra és újra parancsolgassunk neki. Hiszek, Uram – HA … Hányszor kértünk-követeltünk bizonyítékokat, hányszor kértük az áldást, a segítséget ELŐRE, majd ha megkapjuk, majd engedelmesek is leszünk … és hányszor ment bele Isten a mi kisded játékainkba, mert szeret bennünket. Az Ószövetségben Isten egyik neve az volt: “Él-Sáddái” – Isten, aki MINDENRE ELÉG. Vajon számunkra mikor válik végre valóban mindenre eléggé a Mindenható Isten?

Még arra a kérdésre kell választ keresnünk, hogy miképpen jutott bizonyosságra, úgyis mondhatnánk: hitre ez a hitetlen Tamás.

Amikor a tanítványok újból együtt voltak, és Tamás is köztük volt, ismét megjelent az Úr Jézus közöttük. És amikor megjelent, akkor a sebeit mutatta meg a tanítványainak, az ő megváltó szeretetének jeleit. Nem az öklét, amit mindnyájan megérdemelnénk. A sebeit – annak a szeretetnek a bizonyságát, amely meghalt miérettünk. És ezt mutatja ma is, amikor a hívek közösségében láthatatlanul megjelenik és megszólal. És aki meglátja ezt a végtelen nagy szeretet, annak hit ébred a szívében. Ebben a jelenetben sem azon van a hangsúly, hogy Jézus szemmel láthatóan megjelent, hanem hogy olyan szeretettel jelent meg, aminek nem lehetett ellenállni, hogy arról a szeretetről tegyen tanúbizonyságot, amit nem lehet sem visszautasítani, sem meghálálni. A hit, amíg látja Jézus sebeit, amelyekből érette folyt a vér, mindig oda tud borulni az élő Isten elé. Csak az marad közömbösen vagy magára maradtan, akit nem érdekel Isten szeretete.

“Boldogok, akik nem látnak és hisznek!” Nem boldogabbak azok, akik nem hisznek. Nem boldogabbak a felvilágosult hitetlenek, akik nem tartoznak engedelmességgel senkinek. Nem boldogabb az, aki csak a mának él, akit nem befolyásol a múltja és nem érdekli a jövője. Egyedül az boldog, aki hisz. Aki az ÉLŐ Jézus Krisztusban hisz. Így válaszoljunk Neki magának imádságainkban, hiszen hallja, mert itt van közvetlen közel mindnyájunkhoz.

Imádkozzunk.