Lekció: 5Mózes 28,1-15

ALAPIGE: Zsoltárok 81,9-17

Kedves testvéreim!

Ezt a zsoltárt általában az újévi ünnepen olvasták fel. Erre utal a kosszarvból készült kürtnek az említése is. Igen gyakran egybeesett az őszi aratási hálaadó ünnep az újévvel, és ez 14 napig tartó ünnepségsorozatot jelentett. Az első napokon az örvendezés, ujjongás ideje volt. Ennek a zsoltárnak az első fele is — amit most nem olvastam fel — erről szól. Az ünnep csúcsán pedig megszólalt Isten. Ilyenkor felolvasták a Tízparancsolatot, és a nép mintegy megújította szövetségét az őt kiválasztó Istennel.

Nos, ez a zsoltár is ezzel az ujjongó örvendezéssel kezdődik, amikor azonban a közepén megszólal Isten, meglepő dolgokat mond. Valami mély szomorúság árad Isten szavaiból. Rámutat arra, hogy mi bújik meg a harsány ünneplés mögött. Elmondja a népnek, hogy keserűen csalódott bennük. Annyira elidegenedett tőle az Ő népe, hogy be kell mutatkoznia Istennek, hogy Ő kicsoda, mint annak idején, amikor a Tízparancsolatot adta nekik. Emlékeztetnie kell az Ő népét közös történetükre, hogy mi mindent cselekedett velük és adott nekik. Annyira hemzsegnek a bálványok a választott nép életében, hogy Istennek részletesen idéznie kell számukra az első parancsolatot: Ne legyenek más isteneid, idegen istent ne imádj! Én, az Úr, vagyok a te Istened. Én hoztalak ki téged Egyiptomnak földjéről.

Aztán szomorú tényeket említ Isten: “De az én népem nem hallgatott szavamra, Izráel nem engedelmeskedett nekem.” Ennek keserves következményei lettek. “Ezért hagytam, hogy szívük keménységében kövessék a maguk tanácsát.” A bűnük lett a büntetésük. Nem kell az Isten tanácsa. Nem engedik, hogy Isten meglágyítsa a szívüket. Majd ők… Tessék! S mi következett ebből? Az a sok nyomorúság, amiről itt utána beszél az ige. És akkor akármilyen furcsa, emberszerű, antropomorf, egy keserű sóhaj hangzik el Isten ajkán: “Ó, bárcsak hallgatna rám az én népem, bárcsak az én útaimon járna Izráel!” — erre nem Istennek van szüksége, a népnek lenne rá égbekiáltóan nagy szüksége. De egyelőre nem hallgat Istenre, és nem jár az Ő útjain. Pedig, ha ezt tenné, minden egészen másként alakulna! “Akkor én megverném ellenségeit, megszabadítanám ellenfeleitől. Gyűlölői hízelegnének neki… A búza legjavával etetném, kősziklából szedett mézzel tartanám jól.”

Ebben az újévi zsoltárban tehát Isten először rámutat a nép valóságos szükségeire, másodszor ígéri, hogy Ő ezeket a szükségleteket hogyan elégítené ki, harmadszor világosan megmondja, mi a feltétele annak, hogy ezt az ígéretét valóra válthassa.

Mik azok a hiányok, amik miatt szenved a nép? Kitűnik a zsoltárból, hogy egyáltalán nem volt könnyű nekik azon az újévi ünnepen örvendezni. Sokféle nyomorúság nehezedett rájuk. Ellenség vette körül őket, talán a soraik között is ott volt; szegénység volt. Sokan nélkülöztek. Sok tekintetben bizonytalan volt a jövőjük. Önfejűségük miatt igen nehéz helyzetbe sodorták magukat.

De a legnagyobb bajuk Isten minősítése szerint az volt, hogy eltávolodtak Istentől, nem hallgattak Őreá. És íme, ide jutnak, hogy Istennek kell kérlelnie, hogy egy picit figyeljenek már oda. Mintha csak azt mondaná: én is vagyok. Ő, aki mindent alkotott és teremtett, aki az Ő népét kiválasztotta érdemei nélkül, aki olyan sok jóval elhalmozta, noha hálátlanok voltak, most Ő kérleli a népet: figyeljetek ide. A sok hazugság és handabandázás között az egyetlen igaz szó, amit az Úr mond. Az egyetlen, aki érdek nélkül szeret titeket a mindenható Isten. Álljatok már le egy kicsit, és hallgassátok, mit mond Ő, a ti érdeketekben mondja.

Kiderül azonban, hogy nincs füle a népnek erre. Azért nincs füle, mert megosztott a szíve. Hemzsegnek a bálványok, úszik a nép az árral, hiszen az a korszerű, ha az élő Isten mellett az istenek, a bálványok is bevonulnak szentélyeibe, és nincs világos prófétai szó. Nincs, aki mindezt leleplezné, és mutatná az utat. Ez a nyomorúságuk.

És mit ígér Isten megoldásként? Mindenekelőtt ezt a prófétai szót. Ez a mondat, ha helyesen értjük, rendkívül sokat jelent: “Nyisd ki a szádat, és én megtöltöm!” — itt Isten az Ő igéjéről beszél, — majd utána beszél a búzáról, meg a mézről is, mert a testünkre is gondja van. De azt mondja: ezzel kezdődik a javulás, a változás; a kiút itt nyílik: ha lesz, aki mondja az igét, és lesznek, akik azt hallgatják és cselekszik.

Nyisd ki a szádat, és én adok neked igét, prófétai szót. Aztán a búza legjavával foglak etetni. A bőségnek a jelképe a méz, kősziklából szedett mézzel tartanálak jól, ha hallgatnál rám — mondja Isten. És utána szó van arról, hogy megszabadítaná az ellenségektől, és akik most üldözik, azok hízelegnének neki.

Isten tehát éppen azt kínálja, ami hiányzik. Amit Isten kínál, az valóságos hiányt szüntetne meg. Ő népe nyomorúságát szüntetné meg egészen valóságos módon. Nem illúziókba ringatja őket. Felsorolja, hogy mi a sok baj, megmondja, mi mindennek az oka, hogy tőle eltávolodtak, és utána elsorolja, hogyan segítene Ő mind ezen a bajon.

De mi ennek a feltétele? “Bárcsak rám hallgatna népem, és az én utaimon járna Izráel!” — az Ő útján járni azt jelenti: engedelmeskedni. Úgy élni, ahogy Ő mond-ja. Hallgatni és cselekedni. Ő mondja — az nem probléma, csak oda kellene hallgatni, komolyan venni, és ahhoz igazítani az életet. Őt hallgatni, és azt cselekedni, — és lenne bőség, győzelem, békesség, biztonság, fejlődés. Jelen lenne újra az élő Isten az Ő népe között. De ehhez hallgatni kellene Őreá, és cselekedni, amit mondott. Mert ha minden bajnak az az oka, hogy ők eltávolodtak Istentől, akkor minden bajnak az a megoldása is, ha visszatalálnak Istenhez. — Ezt nem hiszik el ma is sokan. Vallásosok sem, a hívők egy része sem, a hitetlen vezetőinkről nem is beszélve.

Itt kezdődik mindig egy nép nyomorúságának a gyógyulása, ha legalább a kevesek, akiknek már van fülük a lelki hallásra, újra teljes szívükkel odafordulnak Istenhez. Őszinte bűnbánattal megbánják és elhagyják a bűneiket, és elkezdenek berendezkedni arra, hogy minden tekintetben úgy élnek, ahogy Ő mondja. Ehelyett vádoljuk a vezetőket, javasolunk gazdasági megújulást, meg egyéb ötleteink vannak, és megyünk egyre mélyebbre, mert nem hisszük el, hogy amit Isten mond, az igaz ma, az új évezred küszöbén is.

És ha Ő azt mondja, hogy minden nyomorúságunk végső oka az, hogy Ő nem kell nekünk, akkor valóban ez a végső oka. És akkor igazi megoldást csak az adhat, ha odafordulunk hozzá. Nem “ők”, akik valahol most vannak és kialusszák az éjszakai részegséget, hanem mi, akik állítólag az Isten népe vagyunk, és megadatott az, hogy azzal kezdjük ezt az évet, hogy halljuk az Ő igéjét. Nekünk kellene igazán odafordulnunk hozzá, és járni az Ő útján, vagyis csinálni is azt, amit mond.

Abban az időben az volt a nagy kérdés, hogy képes-e Isten népe arra, hogy hallja az Ő igéjét, és kész lesz-e arra, hogy cselekedje is azt? És a mi számunkra ma az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e még arra, hogy úgy hallgatjuk, hogy meg is halljuk és magunkra vesszük az Ő igéjét, és azonnal munkához látunk és cselekesszük is azt. Mindenféle csorbítás, magyarázkodás, kibúvókeresés és halogatás nélkül.

Ez egyáltalán nem olyan könnyű! Azért nem, mert a legtöbben elszoktak ettől, mint ahogyan az akkori Izráel is elszokott. Aki soha nem szokta kezébe venni a Bibliát, aki nem úgy olvassa azt, mint Isten tévedhetetlen kijelentését, aki nem gyakorolja be, hogy magára alkalmazza, és hozzá igazítja a szokásait, a napirendjét, a gondolkozását, a normáit, annak ez egyáltalán nem olyan könnyű. Ez nem megy magától, hogy valaki hallgatja és cselekszik… Ehhez először is az a szívbeli őszinteség kell, hogy ez nekem szent és komolyan veszem, aztán meg el kell kezdeni gyakorolni. Napról-napra, mindennap. És aki nem szokott igét hallgatni, és nem úgy megy a templomba, hogy az élő Isten hozzám szóló szavára figyelek, annak ez nem természetes, hogy meghallja és cselekszi, az csak ül… s marad minden a régiben. És mindaz, amit hallott vádolni fogja őt az ítélet napján, holott megújíthatná, és átváltoztathatná az életét.

Azt olvassuk a Cselekedetek Könyvében, hogy az első keresztyének naponta összejöttek, és gyakorolták magukat az apostolok tudományában, a közösségben, a kenyér megtörésében és a könyörgésben. Vagyis: tanulmányozták a Szentírást, Isten akaratát, segítették és elfogadták egymást, úrvacsoráztak úgy, ahogy azt az Úr rendelte, és együtt imádkoztak. Így aztán nőtt a gyülekezet, és vonzó volt az életük, és egyre többeket oda tudtak hívni Jézus Krisztushoz.

 

Hallgatni és cselekedni. Éppen ezért nézzük meg még egyszer ezt a három lépést, amiről ebben az igében Isten beszél. Mik a mi valóságos hiányaink, mit ígér és kínál Ő nekünk ennek az évnek az elején, és mi az a világos feltétel, amitől függ, hogy a miénk lesz-e az isteni segítség?

Így kezdődött alapigénk: “Hallgass meg, népem, hadd intselek! Bárcsak hallgatnál rám, Izráel!” Nem gyalázatos dolog ez, hogy Istennek kell ezt kérnie?! Nem a népnek kellene naponta újra leborulni előtte, és a népnek kérni ezt? Tisztelj meg minket, ajándékozz meg minket azzal, hogy szólsz hozzánk. Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? S akkor átélné a hívő ember, mint Jeremiás: “ha szavadat hallottam, én élveztem azokat.” És élvezhetnénk naponta, és napközben is, amikor az Ő Szentlelke eszünkbe juttat igéket.

Ha eljut egy nép oda: nélküled egy lépést sem akarok tenni, Uram. Nélküled nem tudok helyes döntéseket hozni. Nálad nélkül semmit sem cselekedhetek, de nem is akarok, szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! — akinek az életét ez jellemzi, az tapasztalja, milyen az, hogy Isten vezeti. Viszi a csapdák, a veszedelmek, a nehézségek között. Néha iszonyatos terheket hordoz, s alig veszi észre, mert nem egyedül hordozza azokat, hanem az Úrral együtt. — Ahogyan Jézus mondta: “Aki énutánam akar jönni, az kövessen engem”, és az vele van mindig. Isten az Ő szavát, az Ő igéjét ígéri tehát mindenekelőtt.

Hangzik-e otthon nálunk Isten igéje? Hallhatják-e a családtagok, a szomszédok, a munkatársaink tőlünk adott esetben Isten igéjét? Nem erőszakosan, nem kioktatóan, nem hajánál fogva előrángatva, hanem úgy természetesen, ahogyan ki szokott buggyanni azoknak a száján, akiknek a szíve tele van ezzel az igével. Akik igeszerűen tudnak vigasztalni. Az igétől indíttatva tudnak inteni. Isten igaz igéjét tudják mondani, mint arany almát ezüst tányéron, nyújtják át ennek a világnak, amely ige nélkül szűkölködik. Hallottak-e és hallanak-e a gyerekeink, az unokáink tőlünk ilyen igét? Hol vannak a gyerekeink és unokáink? Mit csináltak az éjszaka? Egyáltalán Istennek kedves módon töltöttük-e mindnyájan ezt az elmúlt éjszakát? Szempont-e ez, hogy szilveszterkor is Istennek kedves módon élek? Vagy az kivétel, aztán majd vasárnap 10-től 11-ig… Ezt a hasadtságot akarja megszüntetni Isten az Ő népe életében. Ezt a kétvágányúságot, mert így éppen az ereje, az áldása hiányzik az ember életéből.

Amikor Isten ezt mondja itt: “Nyisd ki a szádat, és én megtöltöm!” — itt az igét ígéri. És Ő kész ebben az évben is mindannyiunk szájába olyan igét adni, ami nemcsak igaz lesz, mert az ige mindig igaz, hanem aminek ereje lesz, amivel tényleg tudunk vigasztalni. Amivel valóban lelket tudunk önteni csüggedt és kétségbeesett emberekbe. Vagy meg tudunk csendesíteni nekibőszült vagy büszke embereket. Olyan igét kínál nekünk Isten, ami által Ő maga munkálkodhat mások életében, és mi csak csodálkozhatunk rajta, hogy mit tud az Isten! És még egy ilyet is, mint én, fel tud használni az Ő csodás munkájában, mert az Ő igéje hatalom, csak nyissam ki a számat, hogy beletegye. Tartsam oda a fülemet, hogy megérthessem, és legyek kész mindig arra, hogy küldjön engem.

S mennyire fontos ez az ige egy ilyen világban, amelyikből hiányzik az igaz, egyenes, őszinte beszéd. A közéletet teljesen megfertőzte a hazudozás. Kialakult egy olyan stílus, amit a ködösítés jellemez, a mellébeszélés. A gondolatoknak inkább az elrejtésére szolgál a sok beszéd, nem a kifejezésére — ha egyáltalán vannak gondolatok a beszéd mögött. Milyen nagy szükség van arra, hogy legyenek, akik kinyitják a szájukat Isten előtt, és Ő igaz beszédet ad bele, és merik vállalni ezt az igaz, egyenes, őszinte beszédet!

És itt hemzsegnek körülöttünk is az ellenségek. Sokféle lelki-szellemi ellenség is, mint ahogy a zsoltárban olvastuk. Nő a szegénység, nő a munkanélküliség, és a gyerekek, öregek és betegek helyzete egyre nehezebb. Itt hemzsegnek körülöttünk a modern bálványok, amiket a tolerancia és a pluralizmus hamisan értelmezett jelszavával szentesítenek is, és egyre távolabb kerül a mi népünk is Istentől és az Ő parancsolataitól. Pontosan úgy, mint akkor, amikor ez a zsoltár született.

“Ezért hagytam, hogy szívük kemény maradjon, és kövessék a maguk tanácsát.” És követjük mi is a magunk Isten nélkül született tanácsait szívünk keménységében. És ezért arat a halál, nő az erőszak, s talán fel sem tűnik, mennyiszer több temetés van, mint bemerítés gyülekezeteinkben. És olykor azt mondjuk: ejnye-ejnye! — de kik azok, akik áldozatot hoznak azért, hogy ez ne így folytatódjék, akik felismerik emögött azt az ördögöt, akiről Jézus azt mondta: emberölő volt kezdettől fogva, és akik maguk fizetik meg az árát annak, hogy másként menjen?

Ez azonban azzal kezdődik, hogy Isten igéjét komolyan veszi valaki.

Mit kínál Isten a bajok megoldására? Maga az reményt ad már, hogy még mindig beszél Isten az Ő népével. Még ezek után sem veti el őket, s nem mondja azt, hogy menjetek, nem törődöm veletek, hanem a megkeményedett szívű nép szívét igyekszik meglágyítani az Ő beszédével, és ígéri az Ő szabadítását.

Ennyire szeret bennünket is, hogy ma reggel még idehívott, és az igén keresztül maga az élő Isten megtérésre hív. Vagy maga az élő Isten megújulást kínál, hogy ebből a langyos, erőtlen, semmilyen kereszténységből elkötelezett, bátor, gyümölcstermő életű keresztyénekké váljunk. Ilyen nagy az Ő türelme, és ilyen nagy az Ő kegyelme. De nem tudjuk, hogy ismétlődik-e ez még.

Mindenesetre az, hogy még mindig beszél a néppel, ez nagy evangélium. És ha az az oka mindennek, hogy elhagyták Őt, akkor most azt mondja: az a megoldása mindennek, ha őszintén visszatérnek hozzá.

Olyan sokszor és sokféle változatban lehet ma hallani, hogy: rajtunk már csak egy igazi gazdasági fellendülés segítene. Ha még elhinném is, hogy csak az segítene, azt kérdezem: ilyen nyomorult, elesett állapotban, ennyire tönkrement közszellemmel és semmirevaló vezetéssel mitől lenne olyan mértékű gazdasági fellendülés, ami valóban megoldja azt a temérdek emberi, hitbeli, erkölcsi, egészségügyi, kulturális és anyagi természetű problémát, ami alatt nyögünk? Mondunk nagy szólamokat, de nem tudunk kilábalni a bajokból.

Isten azt mondja, ha legalább azok, akiknek van valamicske hitük, akiknek legalább fogalmuk van arról, hogy ki az az Isten, aki a megoldást kínálja, komolyan vennék azt, amit Ő mond. Ezzel kezdődne a mi hitünk is, ha valóban elhinnénk ezt. Nem tudom, hányan hiszik ezt itt közülünk, de valószínűnek tartom, hogy kevesen, hogy a mi népünk mostani iszonyatos helyzetéből az igazi kiút az lenne, ha nagy lelki ébredés támadna, és ezt mi kezdenénk el, akik már tudunk erről. Isten a kicsit is megáldja. A legkisebb engedelmességen keresztül csodákat tud tenni. Ő valóban cselekszik.

Azért olvastam fel a 5Mózes 28. részét, mert onnan világos lesz az, mit ért Isten áldáson. Ő ott megígéri: megáldja az Ő népét, ha… — és akkor szó szerint az ismétlődik többször, talán feltűnt, ami itt a 81. zsoltárban van. Ha hallgat Őreá és az Ő útjain jár, vagyis, ha komolyan veszi, amit Isten mond és elkezdi csinálni, aszerint él, akkor jön az áldás.

Mi az áldás? Az áldás az a többlet, amiért nem dolgoztunk meg, amit nem érdemlünk meg, ami nem a mi erőfeszítéseinknek az eredménye, hanem azon felül ad valami ajándékot Isten. Úgy, ahogy a 127. zsoltár mondja: “Szerelmesének álmában is ad eleget.” Nem is dolgozik, és mégis kap valami kincset. Ez nem azt jelenti, hogy nem végzi a kötelességét, hiszen ha valóban hívő, jobban végzi, mint a többi. De mindig többje lesz, mint amit a maga erejével elért vagy el tudott volna érni. Mert “áldást parancsol melléd az Úr” — így olvastuk. Ő parancsol az áldásnak. Hisszük-e ezt?

Ennek a feltétele azonban az, amit így olvastunk: “Bárcsak rám hallgatna népem, az én utaimon járna Izráel!”

Ráhallgatni és cselekedni azt, amit megértettünk. Ezt adja Ő ma nekünk újévi programként. Sokkal komolyabban és naponta olvasni, s amikor csak lehet, hallgatni az Ő igéjét azzal a készséggel, hogy azonnal hozzáigazítom az életemben mindazt, ami nem vág egybe azzal. Ami attól eltér, ami azzal ellenkezik, ami attól idegen — gondolkozás nélkül abbahagyom, eldobom, és kész vagyok engedelmeskedni neki.

A zsoltár is arról szól, hogy hiába a több napon át tartó ujjongó istentisztelet ott az újévi ünnepen, ha a bálványokat nem dobálják el. Egy másik helyen Isten azt mondja: nyugodtan abbahagyhatjátok az istentiszteletet, így semmi értelme nincs. Ha abból az következik, hogy utána x-bálványt kidobjátok, akkor igen. Tudniillik ez a célja, hogy Isten kijelenti az Ő akaratát, és az Ő népe, amelyik összejött az ünnepre, azonnal cselekszi az Ő akaratát. De ha csak újra és újra meghallgatja, sokszor úgy, hogy még az értelme sincs ott, nemhogy a szíve, akkor csak a bűneit szaporítja.

Minek nékem a ti ünnepeitek? — mondja Isten. Neki nincs szüksége arra, hogy mi ünnepeljünk. Nekünk van szükségünk Őreá, hogy vele találkozzunk, és mindig másként menjünk el tőle, mint ahogy odaérkeztünk. Ha pedig nem, akkor minket is meghagy a szívünk keménységében, és követhetjük a magunk tanácsait. És aztán választunk magunknak az idén olyan vezetőket, amilyeneket megérdemlünk, Isten tanácsa nélkül, és megyünk még tovább lefelé a lejtőn, és lassan már észre sem vesszük, azt hisszük, ez a normális, s közben gyötör a sokféle bizonytalanság, fenyegetettség, és uralkodik a halál.

Nekünk kell elkezdenünk a megújulást, akiket Isten megajándékoz az Ő igéjével, akiknek ilyen világos programot ad, akikhez ma reggel is szólt, és akiket nem hagy magunkra, ha készek vagyunk engedelmeskedni. Ma kell elkezdeni az engedelmeskedést, aki halogatja, az valószínűleg soha nem fogja elkezdeni. Ahova Isten odateszi az ujját: itt bűnös az életed, ott imádsz bálványokat, itt voltál engedetlen, ott engedjünk azonnal neki, és legyünk hálásak azért, hogy még ezek után is beszél velünk.

Engedelmesség és áldás — ennek a kettőnek az összefüggéséről szól ez a zsoltár. Ha a legkisebb engedelmességre készek vagyunk és tesszük, Isten áldást parancsol mellénk. Próbáljuk ki, és akkor majd meglátjuk, mit hoz az új év, az új évezred. Ámen.