EVANGÉLIZÁCIÓ

ALAPIGE: János 14:6

Ma nem lesz nagy és templomablak-rengető prédikáció, csak az evangéliumot szeretném elmondani, nagyon egyszerű szavakkal és példákkal.

És egy aranyos történettel hadd kezdjem, ami inkább viccnek tűnik, mint valóságnak, de azért nevetés közben ne felejtsük el, hogy mi az utolsó mondat tétje.

Repülőgépre felszáll egy nő, leül, előveszi a Bibliáját, hogy olvasgasson kicsit, a mellette ülő férfi azonban észreveszi a Bibliát, és egyből elkezdi gúnyolódva kritizálni:
– Maga tényleg elhiszi azt a sok blőd dolgot, ami ebben le van írva?

– Természetesen. – feleli a nő.
– És mit szól például ahhoz a fickóhoz, akit lenyelt a bálna?
– Jónás? Persze, hogy igaz, hiszek benne, mert benne van a Bibliában! – mondja kicsit mérgesen a nő.
– És mondja már meg, azt Ön szerint hogyan csinálta, hogy bár lenyelte a bálna, mégis élve jött ki a gyomrából? Főleg három nappal később, a tengervízben?
– Azt nem tudom, de majd megkérdezem tőle a mennyországban!
– Na és mi van akkor, ha Jónás a Pokolra került? – kekeckedik a férfi.
– Semmi, akkor majd megkérdezi Ön!

No, nem azért mondtam, hogy így kell evangéliumot hirdetni, csak azért, hogy mindenki felébredjen és figyeljen – meg azért is, mert kiindulópontnak nagyon jó a mi együttgondolkodásunkhoz.

Szóval Jézus azt mondja magáról, én vagyok az út.

Mi emberek úton járó emberek vagyunk, célokat keresünk egész életünkben, amelyekért érdemes élni. Van, aki a családjáért él, van, aki a munkájáért, van, aki a pénzéért vagy a vallásáért – ahogy a régi LGT-sláger is mondja: „mindenki másképp csinálja” A legtöbben azért leginkább saját magukért élnek. Mindenki a saját útját járja.

Az utaknak – természetükből fakadóan – az a jellemzőjük, hogy vezetnek valahová. Minden út vezet valahová, akkor is, ha mi pillanatnyilag csak a tájat akarjuk bámulni, és a célbaérkezés nem igazán érdekel minket.

Persze ez nem tudatos, hiszen ki az az ember, aki felszáll egy vonatra, amelyről nem tudja, hogy hová megy. Az ember ilyet általában nem csinál – már ha normális. Nem az a természetes, hogy az alapján választjuk ki a célállomásainkat, hogy útközben merre lehet szebb dolgokat látni – az ember normális esetben tudja, hogy hova akar eljutni, legfeljebb ha ronda a táj útközben, alszik egyet.

Persze ami ilyen egyszerűen működik a MÁV esetében, korántsem ilyen egyszerű az életünkkel kapcsolatban. Mert a legtöbb ember vagy azzal van elfoglalva, hogy a tájat bámulja, és belefeledkezik abba, hogy a pillanatokat megharcolja vagy élvezze, vagy a saját vonatában – a saját életében, abban, amit elért, amit vagy akit megszerzett – abban gyönyörködik. És közben lemarad azokról a pillanatokról, amikor bemondják az útirányt és a végállomást.

Nos, mi azért vagyunk itt együtt, hogy arról halljunk valamit, amit Jézus akar mondani arról az igazságról, amit rajta keresztül tudhatunk meg, és arról az életről, amit tőle kaphatunk meg ajándékba.

Nos, Jézus azt mondja: Én vagyok az út – amelyen keresztül el lehet jutni az igazságig.

Jó, de mi az igazság? – ezt kérdezte Pilátus is.

Ma annyit változott a világ, hogy már erre sem igazán kíváncsi senki. Maximum az érdekel, hogy hogyan jött ki Jónás a cetből élve.

Ettől függetlenül Jézus azonban elmondja, hogy mi az igazság.

Az igazság az, hogy az ember bűnös!

Hogy mindannyian olyanok vagyunk, mint a dinamitrúd, amelyben benne van a dinamit teljes pusztító ereje. Lehet, hogy nem robban, de az attól még dinamit – és nem marcipán. Amúgy pedig előbb-utóbb úgyis robban. Talán láttuk már mi is egymást robbanni, és bennünket is láttak már durrogni és rombolni.

Úgy van ez, mint amikor Székelyföldön megkérdezik az öregembert, hogy szerinte iszik-e a hal vizet. Az öreg elgondolkodik, majd azt mondja: „hogy a hal iszik-e vizet, kérem, azt én nem tudom, de hogy alkalma van rá, az biztos.”

Nos, ilyen az ember, van rá alkalma, hogy olyan dolgokat gondoljon, tervezzen és tegyen, amikről a Biblia, rajtuk kívül egy csomó ember, de sokszor a saját lelkiismeretük is, sokszor még a törvény is azt mondja, hogy ez bizony bűn.

Ez az igazság egyik fele.

Aki ezzel nem ért egyet, aki úgy gondolja, hogy semmi olyat nem tett, ami belefér a bűn fogalmába, legyen szíves emelje fel a kezét. — Köszönöm, senki nem jelentkezett.

Azért azt még hadd kérdezzem meg, miért szokjuk meg a bűneinket? Tessék megkérdezni egy aidsest, hogy meg tudja-e szokni a gondolatot, hogy ketyeg az óra, egy életfogytiglanra ítéltet, hogy meg tudja-e szokni a rácsokat meg a csíkos ruhát – vagy csak a fizikai dolgok számítanak, lelkileg lehet igénytelen az ember? Pedig a bűnnek épp az a természete, hogy fertőz, és másoknak az életét is megkeseríti! – Mikor lesz már végre elég belőle? Az ilyen kicsikből, amik talán sose derülnek ki, de előbb-utóbb akkorára nőnek, hogy már nem lehet eltakarni, rejtegetni őket! Jézus azt mondja: az az igazság, hogy az ember bűnös – de mikor fog fájni ez az igazság?

Az igazság másik fele pedig – amit Jézus még el akar mondani – hogy bár az ember bűnös, Isten pedig létezik, akár elhiszik, akár nem, ugyanis Ő nem attól Isten, hogy itt bárki is hisz benne, vagy sem – nos, bár az ember bűnös, Isten mégis kinyújtja a kezét érte. Nem az öklét, amit megérdemelne – hanem a kezét. A golgotai kereszten átszegezett kezét, amit nem érdemel meg. Hogy megajándékozzon bennünket valamivel, amit enélkül az ember elképzelni sem tud: pokol helyett mennyországgal, pokoli élet, elrontott kapcsolatok, kisiklott érzelmek, hiábavaló úticélok, inflálódó értékek és ideológiák, vagy csak közöny, unalom és a céltalanság helyett megajándékozzon az Istennel való személyes találkozással. A bűneink bocsánatával és egy bűn uralma nélküli új élettel.

Nos, ez az, amibe nem lehet beleszületni, amit nem lehet megtanulni, ami nem ragad az emberre csak úgy magától, mint a nyelvtanulás a szerencsésekre meg a kosz mindenkire – amit csak ÁTÉLNI lehet. És ezt vagy átéli valaki, vagy nem!

Hadd mondjak el egy történetet arról, hogy mit jelent az, hogy Jézus az út, és rajta keresztül valami olyasmit kapunk, ami soha nem lehetne a miénk. (A miskolciaktól elnézést kérek, ezt a történetet nem olyan régen, ha jól emlékszem, karácsonykor hallhatták.)

Élt egy család, amely nagy műgyűjtő volt, és rengeteg nagyon értékes eredeti festményt gyűjtöttek össze, hatalmas értékben. Az édesapának volt egy fia, akit a háború kitörésekor behívtak katonának. Nagyon bátor fiú volt, és egy alkalommal, amikor az egyik sebesült társáért ment vissza a tűzvonalba, hogy megmentse, egy golyó szíven találta és meghalt.

A családot értesítették, és meggyászolták a fiúkat.

Egy év elteltével egy idegen fiatalember kopogtatott a család ajtaján. Az édesapa nyitott ajtót. A fiatalember elmondta, hogy ő volt az, akiért visszafordult a fia, hogy megmentse az életét. Ő azóta is sokat gondolt erre a családra. Jó barátok voltak a fronton, és a fiú sokat mesélt neki a családjáról, és arról, hogy mennyire rajonganak a híres festőkért, és hogy milyen hatalmas értékű gyűjteményük van. – Ekkor előhúzott egy képet a táskájából, és ezt mondta: Ez nem egy híres festő képe, csak az ő alkotása, amit még a fronton a fiáról készített. Ezt hozta el ajándékul.

Az apa nagyon meghatódott fia képét látva, és rögtön ki akarta fizetni, mondván, kérjen bármekkora összeget a képért, ő kifizeti. A fiatalember azonban nem engedett, és azt mondta: a fia az életét adta értem, nem fogadhatok el semmit érte, ez a legkevesebb, amit adhatok önöknek.

Az apa a fiú képét kitette az előszobába a fogasokkal szembe, hogy aki csak belép a lakásukba, elsőként a sok híres kép előtt a fia képét láthassa meg.

Évek teltek el, és meghalt az édesapa is.

Az egész vagyonát, az összes nagy értékű festményt árverés alá bocsátották a végrendelete szerint.

Eljött a kaukció napja, és megkezdődött az árverés.

Az első kép a fiú képe – konferálta be az árverés vezetője. – Lássuk, ki mennyit adna érte?

Az árverésre összesereglett műgyűjtő tömeg elkezdett morajlani: – mi nem ezért a vacakért gyűltünk össze, az igazi, értékes képeket lássuk!

De a vezető nem tágított: – az első kép a fiú képe, kérem tegyék meg ajánlataikat!

Újabb morajlás és elégedetlenség: – A Van Goghot, a Picasso-t mutassák, ne ezt az értéktelen vackot!

– Az első kép a fiú képe! Kinek van ajánlata a fiú képére?

Ekkor szerényen jelentkezett egy középkorú férfi: Nekem van tíz dollárom, ennyit tudok adni a képért, sajnos több pénzem nincsen! – Ez az ember a család kertésze volt, aki nagyon szerette az édesapát is, és a fiút is.

– A kikiáltó nagyon megörült az első ajánlatnak, és folytatta: Tíz dollár először! Kinek ér meg többet? Ki ad érte húsz dollárt?

Újabb elégedetlenkedő morajlás: Tüntesse már el azt a vackot, még tíz dollárt sem ér!

De az nem tágított: Tíz dollár a fiú képéért először. Van más ajánlat? Nincs?

Tíz dollár a fiú képéért először, másodszor és harmadszor! És lesújtott a kalapács. – Uram, Öné a fiú képe!

Elégedett moraj futott végig a sorok között: Na végre, jöhetnek az igazán értékes képek … – de a kalapács újra lesújtott: Hölgyeim és Uraim, az árverésnek ezennel vége!

– Micsoda???? És a többi kép? Hát ezért jöttünk ide? Stb. stb.

Most már elmondhatom a végrendelet teljes szövegét, amit idáig nem tehettem meg – mondta az árverés vezetője. A végrendelet úgy hangzott, hogy a teljes gyűjteményt árverés alá kell vetni, de a fiú képével kell kezdeni. És aki megveszi a fiú képét, teljesen mindegy, hogy mennyi pénzért, azé lesz az összes többi kép is, sőt a kastély és a teljes vagyon is!

– Ó, ha ezt tudtuk volna….!

Nos, akié a Fiú képe, azé az örökség! Így van ez ma is! Isten azokat ajándékozza meg, akiknél ott a Fiú képe!

De mit jelent ez az örökség?

Ez volt Jézus kijelentésének a harmadik része: „én vagyok az élet”.

De milyen ez az élet?

Ha tulajdonságokat sorolnék, ha érveket mondanék, ha az élményeimet mesélném, még mindig nem tudnám kifejezni. Mert egy árva gyereknek nem lehet elmondani, hogy milyen családban felnőni, mert a vaknak nem lehet elmesélni, hogy milyen egy naplemente. Vannak dolgok, amikről lehet valamit mondani, de az ember csak akkor érti meg, ha átéli!

Hadd legyen ez a végszó: Jézus most hívogat mindenkit: aki először, másodszor van itt, vagy aki itt nőtt fel – jöjjetek átélni valamit Isten jelenlétéből, szeretetéből, bűnbocsátó kegyelméből. Nem csak hallgatni a zenét, a prédikációt – hanem találkozni Istennel! Az istentisztelet ennyivel több, mint egy koncert vagy mint egy pártgyűlés: itt a találkozáson van a hangsúly, és nem a jelenléten!

Aki megunta már, hogy bizonygassák neki, hogy van Isten, és bizonyítékok helyett végre szeretne átélni valamit, találkozást, szabadulást, gyógyulást, aki nem akar hazamenni a bűneivel, az ateizmusával, az istentisztelet végén jöjjön ide előre, és imádkozni fogunk vele.

Tudják, kedves barátaim, van a Bibliában egy nagyon szomorú történet: amikor egy paráznaságon rajtakapott nőt vonszolnak Jézus elé, hogy megkövezzék. Talán ismerős ez a történet: „az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek” – mondja Jézus. Erre mindenki elkullog. És az igazán szomorú és tragikus ebben: hogy magában mindenki elismeri, hogy igaza van Jézusnak, bűnös vagyok, de nem térdel le senki közülük a bűnös asszony mellé, hogy Jézus neki is bocsásson meg. Mennek haza, és viszik vissza az otthonukba, a családjukba, a halálukba a meg nem bocsátott bűneiket. A rendezetlen életüket.

Az a tragédia, amikor valaki úgy megy haza ma délután, hogy szép volt, jó volt, talán még igaz is volt – de csak nem térdelek le Isten elé bocsánatot kérni, az életemre gyógyulást kérni, imádkozni, új életet nyerni. Maradjon minden a régiben!

Van egy ifjúsági énekünk, ami így kezdődik: „jöjj, itt az idő!” Isten már régóta vár rád! Ámen.