Újévi igehirdetés

ALAPIGE: 2Mózes 4:1-5

Kedves Testvéreim!

Van egy régi, kedves gyermekmondóka. Úgy szól: „Volt egy darázs, meg egy légy … tovább is van, mondjam még? – A gyanútlan gyermeksereg ilyenkor még vidáman kiáltja: Igen! – Volt egy asztal, meg egy szék … tovább is van, mondjam még?” – és aztán lehet sorolni órákig, egészen addig, amíg meg nem unjuk, és valaki meg nem kérdezi: tessék mondani, ennek meg mi értelme? Mondunk valamit és megyünk tovább. Aztán mást mondunk és megint csak megyünk tovább. Sosem ér véget ez a bamba kör.

Van úgy, hogy mi is ilyen gyerekesen gondolkozunk. Mert amikor elérkezünk egy esztendő utolsó éjszakájára, nagy ünnepélyesen megpróbálunk mérleget készíteni, talán vannak, akik ilyenkor nagy ígéreteket tesznek, az új évvel új életet kezdenének … aztán jön a másnap, az első olyan nap, ami immáron új lehetne, de valahogy általában marad olyan, amilyen azelőtt is volt. Mert mi magunk is, a szívünk is, ugyanolyanok maradtunk, amilyenek voltunk. És ahogy telnek az új év új napjai, egyre jobban megfeledkezünk arról, amit terveztünk, ígértünk, amit szerettünk volna megélni és megvalósítani – minden marad a régiben, ami újjá lehetett volna, mégsem lett újjá, és ezt mindig csak a következő szilveszter éjjelén elvégzett számadásban vesszük észre. És kezdődik előröl ez az igazából értelmetlen, meddő, bamba kör, és valahogy ugyanazt érezzük meg, amit ebben a gyermekmondókában megéreztünk.

Vajon ennyit jelentene egy új esztendő? Vajon még nekünk, hívő embereknek sem új az új?

Nem akarok a testvérek helyett megfelelni erre, és nem akarom most azt sem felemlegetni, hogy hogyan tudjuk a mi életünk régi dolgait átmentve tönkretenni az újat – erről már volt szó tegnap este. Ma, ennek az új évnek az első reggelén egyetlen kérdésre keressünk választ Isten Igéjéből: arra, hogy mitől válhat valóban újjá ez az Úrtól kapott új, kegyelmi esztendő?

Ez a történet Mózes elhívásának egyik epizódját tárja elénk, és én ennek a bibliai történetnek szeretném néhány mozzanatát aláhúzni a testvérek előtt, és ezzel megválaszolni ezt a mi útravaló, megújuló életre hívó kérdésünket. Hét ilyen részletet vegyünk számba, ami eligazít bennünket ebben a ránk köszöntő új esztendőben.

1.) Isten megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban, megszólította őt és bemutatkozott neki egészen személyesen. De Isten nem áll meg itt, nem elégszik meg azzal, hogy valakit a gyermekévé fogadott – most azért szól Mózeshez, hogy munkára hívja, hogy szolgálatba állítsa, hogy új küldetést, új értelmet adjon az életének. Ma sem elegendő az, hogy valaki az Isten gyermekévé válik: mert Isten gyermekének Isten szolgájává kell lennie! És ebben az Igében éppen erről van szó: akit Isten megszólít, azt azért szólítja meg, hogy valamit, hogy valakiket rábízzon. Ez a legelső dolog, amit szeretnék ebből a történetből kiemelni: akivel Isten megismertette önmagát, azt Ő bevonja az Ő szolgálatába, annak új élethivatást ad. – Ha ezt megértjük, máris megértettünk valamit az új év üzenetéből is: azért adatott, hogy mi, akik megismertük már az Örökkévaló Istent, újra szolgálatba álljunk, elkérjük és elfogadjuk azt az új küldetést, azt az új feladatot, amit a mi Atyánk ebben az évben ránk akar bízni. És lehet, hogy valakinek ez külsőleg nem jelent majd újat, mert ugyanazt kell tennie, amit eddig is tett – de ebben az új esztendőben teheti megújult erővel, megújult szeretettel, kitartással, hűséggel, engedelmességgel. Mert ez az új esztendő alkalom lehet arra is, hogy a régi dolgainkat egészen új módon folytassuk tovább. Lehet újat kezdeni a családban, a gyülekezetben, a munkahelyen. De az új esztendő első üzenete mindenképpen az, hogy a mi Urunk szolgálatba akar állítani bennünket, és ma ez a szolgálatunk, sőt, a mi szolgáló életünk újulhat meg az Isten szeretetében.

2.) A Biblia azonban nagyon őszinte: megtudhatjuk ebből a történetből azt is, hogy Mózes bizony nem örült ennek az isteni elhívásnak. És emberileg nézve nem is csoda: mert nem olyan egyszerű odaállni Egyiptom fáraója elé, és ultimátumokat osztogatni neki. Mózes félt a feladattól, túlságosan nagynak látta azt, amit el kellett végeznie, és túlságosan kicsinek a saját erejét. – Mi is biztosan ismerjük ezt a félelmet. Mert sokszor mi is azért utasítjuk el az újat, mert még nem ismerjük. Mert talán megijeszt a felelőssége, a nagysága, a követelménye. És sok új évünk azért maradt ugyanolyan régi, mint az előző, mert nem mertük felvállalni azt az újat, amit az Úr elénk tárt volna. Nem mertünk valóban újat kezdeni. Mert úgymond: Mit szólnak hozzá a többiek? vagy: Mi lesz velem, ha túl komolyan veszem a Bibliát? Miből fogok megélni, ha a másod- meg harmadállás és a maszekolás helyett inkább imaházba megyek és a bizonyságtétel alkalmát keresem? Vagy sokszor maradunk otthon, amikor pedig az Úr küldene bennünket, és mentegetjük magunkat: mit is mondtam volna?, ugyan, mit is adhattam volna annak a másiknak?

Ez a második mozzanata e történet üzenetének: az új sokszor megrettent bennünket – ahogyan Mózest is megijesztette. Nem akart menni Egyiptomba – és mi sem akarunk menni a magunk egyiptomába sem. De éppen itt szól bele a mi életünkbe a mi Urunk: igaz, hogy új küldetést kaptál; igaz, hogy talán járatlan útra küldtelek; igaz, hogy talán túlságosan nagynak látszik, amit rád bíztam – de én veled vagyok! Én nem hagylak el! Én nemcsak feladatokat osztogatok – de az erőt is megadom az elvégzéséhez! Csak kérd Tőlem! Csak bízzál Bennem! És meglátod, érdemes lesz végigjárni ezt új esztendőt is – de csak így lesz érdemes!

3.) Ezt mondja az Úr Mózesnek: „Nyújts ki a kezedet, és fogd meg a kígyónak a farkát!” – Amikor Mózes eldobta a botot, az kígyóvá változott, és Mózes elfutott. Ugyanúgy megijedt a kígyótól, mint ahogyan megijedt attól az új feladattól, amit rábízott az Úr. De most azt mondja neki Isten: Menj vissza, és fogd meg annak a kígyónak a farkát! Mintha azt mondaná: az a kígyó ezt az új küldetést jelképezi, amitől félsz, ami számodra még új, talán veszélyes, nehéz feladat. Isten nem szépíti a dolgokat. De azt mondja most: fogd meg! Ragadd meg ezt, mert Tőlem van, ahogyan a botodat én tettem kígyóvá, úgy a te küldetésed és a mi új esztendőnk is ott van az Úr kezében, az Ő hatalma és szeretete alá vetve.

Merjük hát megfogni, elvenni azt, amit az Úr ebben az új esztendőben ránk akar bízni. Ne arra nézzünk, hogy ez mivel fog járni, hogy mekkora áldozatot kellene hozni érte, hogy mibe fog ez kerülni nekünk: arra nézzünk, hogy bármi lenne is az, az az Isten bízta ránk, aki úgy szeretett bennünket, hogy megácsoltatta a golgotai keresztet érettünk. Ez az Isten, aki ezt a legnagyobbat megtette, nem fog olyat bízni ránk, amiből nekünk kárunk származna, ragadjuk hát meg hittel és őszinte hálával azt, ami ránk bízatott, hogy lám még minket is használni akar és tud az Ő munkája eszközeiként. Mert nagyon nagy dolog ez, testvéreim!

4.) Mit tesz Mózes? Pontosan, szóról-szóra ugyanazt, amit Isten parancsol neki. – És ez a mi új esztendőnk titka is: szóról-szóra megcselekedni azt, amit az Úr mond nekünk. Mert csak így fog működni és gyümölcsöt hozni a mi életünk.

Mózes azonnal engedelmeskedik: nem vár addig, amíg a kígyó ragadja meg őt. Mert, testvéreim, mindig ez a két lehetőség marad: vagy Mózes ragadja meg a kígyót, vagy a kígyó Mózest. Vagy mi ragadjuk meg ezt az új évet, és arra használjuk, amire az Úr adta – vagy ez az új év fog megragadni bennünket, és kifacsar, mint egy citromot, kihasznál, kifoszt, észre sem vesszük, és átformál a maga képére és a maga hasznára.

5.) Próbálom magam elé képzelni, hogy Mózes kinyújtja a kezét, megfogja a kígyót, és most, ha ezt a pillanatot megmerítenénk, ott látnánk Mózest ezzel a sziszegő, tekergőző, méregfogakat csattogtató fenevaddal a kezében. – De hogy merte megfogni? Micsoda bátorság kellett hozzá: és vajon ki adta ezt a bátorságot neki?

Erre csak egyetlen magyarázat van: Isten parancsolta neki. Amit Mózes tett, nem vakmerő hősködés volt, hanem engedelmesség. És Mózes bízott abban az Istenben, aki ezt parancsolta neki, aki az égő csipkebokorban olyan fenségesen mutatkozott be előtte. – És pontosan ezért ragadhatunk meg mi is minden ilyen ijesztően tekergőző kígyót: mert Isten nekünk is bemutatkozott, méghozzá sokkal dicsőségesebben, mint Mózesnek: Nem csipkebokorban, hanem a Golgota keresztjén. És éppen ott taposott el minden kígyót, ami az ártásunkra lehetne! Merjük hát megragadni azt, amit az Úr ránk bíz ebben az új évben! Nincs mitől félnünk, nincs kitől félnünk, mert ha az Úr velünk, kicsoda ellenünk?! Ne féljünk az új terhek nagyságától, mert Ő sohasem ad többet annál, amit el ne bírnánk! Ne féljünk az új próbáktól, hanem mondjuk magunknak: „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít”. Ne féljünk az új kísértésektől se, hanem forgassuk a szívünkben: „közeledjetek az Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok; álljatok ellene a gonosznak, és elfut tőletek”.

6.) De nézzük, testvéreim, mivé lett ez a kígyó Mózes kezében: azt olvastuk, vesszővé, bottá lett! – Erre aztán biztosan nem számított, hiszen erre nézve még csak ígéretet sem kapott az Úrtól! A parancsban csak az volt: fogd meg! – és amikor Mózes engedelmeskedett, valami megváltozott körülötte: a kígyóból vessző lett.

Íme, ilyen az a mi új esztendőnk is: ha hittel megragadjuk, megváltozik. Akkor az új valóban újjá, mássá lehet, mint amilyen a régi volt. Ha mi a kígyóinkat nem ragadjuk meg: kígyók maradnak! És ha kígyók maradnak, akkor már lehet, hogy harapni is fognak, akkor lehet, hogy futni lehet előle, futni bele a veszedelembe! Merjük hát megragadni azt, ami ebben az új évben elénk adatik, merjük felvállalni Isten nevében, merjünk engedelmeskedni az Ő hívásának és akaratának! Akkor majd megláthatjuk, hogy mivé válik a kígyó, ez az új, 1999-es esztendő a mi kezünkben, a mi kezünket tartó isteni kézben!

7.) És az utolsó mozzanatát hadd húzzam alá ennek a történetnek, talán a legszebb és legbíztatóbb valamennyi között: emlékezzenek a testvérek, mi mindent csinált Mózes ezzel a bottal? Ezzel a kígyóból lett bottal?

Ezzel felfegyverkezve állt oda a fáraó elé, és a hatalmas fáraó, az egész hadseregével egyetemben reszketett előtte. Ezzel a bottal sújtott rá a Vörös-tengerre, és a víz kettévált a menekülő nép előtt. Ezzel a bottal fakasztott vizet a kősziklából, és elégítette meg a szomjúhozókat. – De nem a botnak volt varázsereje, hanem az az Isten cselekedett, aki azt a kígyót Mózes engedelmessége által bottá változtatta. És ez az Isten ugyanígy teszi áldássá, fegyverré, gazdagsággá, segítséggé azt, amit mi még akkor, amikor sziszegő kígyóként tekergett előttünk, hittel engedelmeskedve megragadtunk. És így – de csak így – lehet áldottá, boldoggá, valóban újjá ez a ránk köszöntött új esztendő is.

Hadd vegyem számba újra azt a hét tanulságát ennek a történetnek, amit ma kiolvashattunk és megtanulhattunk Isten Igéjéből: (1.) akivel Isten megismertette önmagát, azt Ő bevonja az Ő szolgálatába; (2.) ez az új szolgálat bár sokszor megrettent bennünket, mégis az Úrtól van, és Ő biztosít bennünket afelől, hogy nem hagy magunkra; (3.) azt mondja az Úr: merjük megragadni azt, ami előttünk tekereg (4.) és mi akkor tesszük a legjobbat, ha szóról-szóra azt cselekedjük, amit az Úrtól hallunk. (5.) A mi engedelmességünk abból fakad, hogy Isten nekünk is bemutatkozott, egészen személyesen azon a véres keresztfán, ami eredetileg nekünk ácsoltatott, de Ő úgy szeretett bennünket, hogy Fiát adta érettünk. (6.) És amikor mi hálával a szívünkbe elkezdünk engedelmes, szolgáló életet élni, akkor lassan megváltozik körülöttünk a világ: a kígyóink vesszőkké, hasznos és áldott eszközökké lesznek, (7.) hogy végül az, ami ránk bízatott, Isten szabadításának eszköze és dicsőségének hirdetője lehessen a mi kezünkben. – Íme, az Úr 2001. esztendejének titka és lehetősége: az új valóban újjá lehet! Ámen.