Lekció: Jn 12:12-36

ALAPIGE: János 12:20-25

Kedves Testvéreim!

Az egyházi év liturgiája szerint böjti időszakban vagyunk, megkezdődik a nagyhét, Megváltónk szenvedéseire emlékezünk. Ennek a szenvedéstörténetnek a része, lehet úgy is fogalmazni, kezdőakkordja a virágvasárnap. Talán nem erre szoktunk ilyenkor gondolni. Hiszen a klasszikus virágvasárnapi igehirdetés Jézus jeruzsálemi diadalmas bevonulásáról szokott szólni, amikor mindenki éljenzett, pálmákat terítettek Jézus elé, és mintha a messiási uralom előhangját hallottuk volna a nép ajkáról. De ha jobban megnézzük azt a csodálatosnak tűnő jelenetet, feltűnhet, hogy a tömeg éljenezni, ünnepelni, tapsolni mindig is szeretett – Jézust azonban nem követte a tömeg még virágvasárnap sem! Mert más dolog örülni valakinek, pálmákat dobálni – és egészen más engedelmeskedni, az életünket alávetni, követni azt, akit ünnepelünk! Hadd ismételjem meg virágvasárnap pompába bújtatott tragédiáját: Jézust csak ünnepli a Jeruzsálem népe – de nem követi!

Lám, vajon nem ilyen az ember ebben a mai világban? Ünnepelni szeret, emlékezni, meghatódni, könnyeket törölni vagy ugrándozva énekelni – de az élete közben vajmi keveset változik. Erről szeretnék bővebben szólni majd délután, ennek a felolvasott, hosszabb igeszakasznak a második fele alapján, folytatásként.

Hogy virágvasárnap mennyire Jézus szenvedéstörténetének valóságos része, mi sem mutatja jobban, hogy ugyanazon napon, talán épp a diadalmas bevonulás után az éljenző tömegből odasereglenek néhányan, görögök Jézushoz, aki a szamárról leszállva, a sok virágszirmot talán lesöpörve, túlkiabálva az őt ünneplő tömeget – képzeljük el a jelenetet, testvérek – miközben ezer torok üvölti Jézus királyságát, ő elkezd beszélni arról, hogy ha a földbe hullott gabonamag el nem hal, egymaga marad – és beszél a Golgotáról, a saját haláláról, meg azokéról, akik őt követni akarják. Hát így szokott beszélni egy győztes király, akit épp ünnepelnek? Jézust azonban nem bizonytalanítja el az, ami körülötte történik – Ő az Atyától kapott küldetésére figyel, még akkor is, ha közben megrendül a lelke (27.v.). Virágvasárnapon Jézus a halálról beszél!

De ne szaladjunk ennyire előre, mert valami nagyon fontosat megtanulhatunk ezektől a pogány görögöktől is, akikkel Megváltónk épp beszélget.

Odasereglenek Jézus tanítványaihoz – Fülöpnél kezdik a sorban állást, hiszen ő is görög műveltségű volt – és azt mondják: „látni szeretnénk Jézust!” Két tanulságát hadd mondjam el ennek az egymondatos rövid jelenetnek:

„Látni” Jézust sokféleképpen lehet – de csak egyféleképpen érdemes!

Gondoljunk virágvasárnap reggelére: ezek az emberek „látták” a Jeruzsálembe bevonuló Jézust, „látták” mint ünnepelt királyt, esetleg mint messiást. Azután mennek Fülöphöz, mert „látni akarják Jézust”, mert mintha mégse látták volna. Hogyan is van ez?

Emlékezzenek testvérek, a samáriai asszonyra, aki ül a Jákób kútja szélén, vele szemben a Messiás, és azt mondja: tudom, hogy jön majd a Messiás – dehogy tudja, hiszen ott ül vele szemben, és nem ismeri fel. Látja – de mégsem látja. A vakon született a gyógyulása után találkozik Jézussal a templomban, és megkérdi tőle, ki az Emberfia, hogy higgyen benne. Az, akivel beszélsz – vak volt, visszakapta a látását, első pillantása arra esett, aki meggyógyította, de ezidáig mégsem látta Jézust! Lehetne sorolni a példákat – de gondoljunk a körülöttünk élőkre, vagy talán néha épp magunkra: látják, látjuk Jézust – és mégsem. Egy magyar közmondás arra hív: „Láss, ne csak nézz!” Talán itt a különbség: mert más dolog nézni, hogy valakit ünnepelnek, megfeszítenek, követnek vagy épp gyaláznak – és egészen más „látni” Jézust annak aki valójában: a világ megváltójának és üdvözítőjének – és az én megváltómnak és üdvözítőmnek. Más dolog bámészkodni, és más megvizsgálni valamit. Ez egyébként a látás görög szavának egy nagyon fontos jelentésárnyalata. Nem csak néz – mert arra van külön szó – hanem meggyőződésre is jut!

Jézus nem elégszik meg a bámészkodókkal, az neki kevés, hogy valaki arrafelé tekintget, amerre ő van. Ehhez nem kell különösen nagy elhatározás. És az ilyen bámészkodókkal ma sem tud mit kezdeni – akkor sem, ha politikai beszédekben tekintenek „ki” Jézusra, akkor sem, ha valamiféle ideált keresve néznek rá, de még akkor sem, ha a templomokban, imaházakban ülnek és – bocsánat a kifejezésért – bámulnak ki a fejükből sokan, csak néznek, de nem látnak, mert az életüket nem befolyásolja az, amit láthattak volna az igéből, a bizonyságtételekből, az Istennel való közösségből. Mert aki lát valamit – és ezt jegyezzük meg jól, testvéreim! – azon az visszatükröződik: és ha valaki látja Jézust, akkor annak életén Jézus fog visszatükröződni!

A másik, hogy Jézus nem akarja, hogy ezek a görögök rosszul lássák őt, valami mást lássanak benne, hiszen ő nem ünnepeltetni jött magát, hanem megfeszíttetni! Ezt mondja el nekik, amikor szóba áll velük. De erről később.

 Aki Jézust látni akarja, az a tanítványaihoz megy – és ott meg is találja Jézust!

Mi ebben titok? Az, hogy a tanítványok ott vannak, ahol Jézus. Az Ő közelében tartózkodnak. Mindig tudjuk, merre található a Mester. Ha valami, van, elmennek, és szólnak neki. És ez ma sincs másképp. Az Jézus tanítványa, aki az Ige közelében tartózkodik, aki a gyülekezetbe – a többi tanítvány közé – tartozik, aki mindig tudja, hogy mi az Isten akarata, hol található meg, és hol biztosan nincs, mert oda a tanítvány sem megy! Aki olyan egyszerűen, mint itt Fülöp, szól Jézusnak, ha valami van: akár jó, akár rossz, imádkozik.

És a titok másik fele, hogy ahol a tanítványok vannak, ott van közöttük Jézus is. Mert azt mondja: ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, azokkal ott vagyok én is.

A tanítványok nem járnak maszekolni, nem fordulnak meg ott, ahová Mesterük nem megy velük, a tanítványt mindig onnan lehet felismerni, hogy Jézus közelében van. De éppen ebből a közelségből fakad az, hogy lassan olyanokká válnak, mint a Mesterük. Ezt nevezi a Szentírás „megszentelődésnek”. Ahogy Dsida Jenő írja: az ember „krisztus-arcúvá” válik.

Már többször idéztem Pál apostol egyszerre csodálatos és félelmes mondatát: „Legyetek az én követőim, mint én a Krisztusé!” Mert ez a tanítvány küldetése: Krisztusra mutatni, Krisztushoz vezetni azt, aki keresi Őt. Fülöp és András ezt tette – és ezután már Jézus beszél tovább ezekkel a pogányokkal. Ez a keresztyén misszió lényege: Jézus közelébe vezetni azokat, akik Őt látni akarják, hogy azután maga Jézus – az Szentlélekkel áthatott ige és igehirdetés – beszéljen tovább. Nem rajtunk múlik az üdvösség, nem nekünk kell meggyőzni az embereket – ezt Jézus teszi. A tanítvány feladata utat mutatni és vezetni Jézushoz!

És most térjünk rá arra a konkrét beszélgetésre, illetve legfontosabb mondatára, ami elhangzik ebben a virágvasárnapi jelenetben:

„Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az ő életét e világon, örök életre őrzi meg azt.”

Farkas József, a Református Egyház egyik legnagyobb magyar igehirdetője mondta el, hogy egy alkalommal egy társaságban megkérdezték tőle, hogy mi a keresztyénség lényege. Nagyon meglepő választ adott, azt mondta: a keresztyénség önmagunk tönkretevésének tudománya. És még azt is hozzátette, hogy aki elhatározza, hogy tönkreteszi a saját életét, az ráadásul Isten segítségét kapja meg hozzá. – Nem átlagos válasz – de kifejez valamit abból, amit Jézus ebben a mondatban megfogalmazott.

Nézzük csak ezt a sajátos logikát: mi tulajdonképpen a festőművészet? Az ecset tönkretevésének tudománya. Persze közben egy kép születik. Mi a szobrászat? A véső tönkretevésének tudománya – de közben egy alaktalan kőtömbből remekmű születik. Mi a zene? Mindenféle hangszer tönkretevésének tudománya, hiszen húrok szakadnak, pedálok kopnak, sípok dugulnak el – de közben harmónia, dallam születik. – És mi a vetés? A vetőmag tönkretevésének tudománya. A búzamag a földben elrothad – de belőle kalász lesz, aratás, liszt, a lisztből kenyér, a kenyérből élet.

Talán máris másképp halljuk Jézus válaszát: mi a keresztyénség? Az élet – a saját életem, érdekem, célom, akaratom, érzéseim, gondolataim tönkretevésének tudománya. De ebből is születik valami új – vagyis közben újjászületik a régi. De mit is jelent tönkretenni a saját életemet? Jézus azt mondja: gyűlölni kell – hogy megmenthessük.

Évekkel ezelőtt egy görög diák tanult Budapesten, és egy lelkipásztor felkereste, és azt mondta neki: Te tudsz görögül, ez az anyanyelved, mondd meg hát kérlek, mit jelent az a görög szó, hogy miseó – ez a gyűlölet görög szava. A diák erre így válaszolt: ha én egy lányra azt mondom, hogy miseó, akkor az azt jelenti, hogy többé nem ő lesz a csúcs az életemben. Nem szűnik meg, nem lesz halott a számomra, de főszereplő sem lesz többé, mellékessé válik számomra. A görögben ez a szó, hogy gyűlölet azt jelenti, hogy nem az egyetlen, nem a korlátlan, nem a legfontosabb vagy az egyedül fontos.

Nos, ezek alapján ne úgy értsük saját életünk gyűlölését, ahogy azt sugallja ennek a kifejezésnek az általunk használt jelentése – mert a szó magyar értelmében egyikünk sem gyűlöli a testét, legfeljebb kegyesen beszél róla. A Biblia alapján ez azt jelenti, hogy a saját életem leszorul a trónról, nem a legfontosabb, nem az egyeduralkodó, aminek mindent és mindenkit alárendelek – mellékszereplővé válik, mert a főszerepet átvette Jézus. Alárendeltté válik, mert az uralkodást átvette Isten.

De hadd kanyarodjak vissza az eredeti definícióhoz: a keresztyénség a saját életünk tönkretevésének tudománya.

Képzeljünk el két zenészt. Legyenek vonósok, hiszen a gyülekezetben legalább lesz, akit biztosan eltalál így az ige :) Mindkettőnek drága hangszere van, egy-egy cselló százezreket, milliókat is ér, és látta, olyan hegedűhúrkészletet, ami 25.000 Ft-ba került – az egyikük beállítja a sarokba, beteszi a vitrinbe a drága hangszert, nehogy elszakadjon egy húr, megkopjon vagy megkarcolódjon a festés – a másik meg használja. És lehet, hogy havonta kell egy ilyen drága húrkészletet venni, mert tönkremegy – de használja. Melyik hangszer töltötte be e küldetését? Amelyik ugyanolyan szépen csillogó maradt évtizedek múlva is, mint újkorában – vagy amelyik elkopott a sok gyakorlás és hangverseny alatt?

Ha magától értetődő mindannyiunk számára a válasz, nem is kell tovább magyarázni Jézus mondatát: a gabonamagnak el kell pusztulni, hogy új életet adjon – és a saját életünknek is pusztulnia kell, hogy örök életre hozzon gyümölcsöt. Mert az megy igazán tönkre, ami ugyanolyan marad, mert semmire nem használható.

Milyen az ember élete születésétől fogva? Hát ilyen semmire – semmi örökkévalóra, igazán értékesre – nem használható. Mert ami benne van, az csak önzés, érdek, hazugság, bűn – kár és szemét, ahogy Pál apostol mondja. Ezzel mi az ég világon senkinek nem tudunk használni. Öltöztethetjük, gondozhatjuk, szépítgethetjük, cicomázhatjuk ezt az életet – ha nem megy tönkre, nem hal meg, akkor használhatatlan marad. Amelyik élet viszont tönkrement – mert megfeledkezett önmagáról, áldozott, éjszakázott másokért, imádkozott és böjtölt, szétosztott, miközben magát koptatta a többiekért – az az élet nem ment tönkre, az az élet ér valamit az örökkévalóságban!

Vannak emberek, akik egész életükben egy forintot sem vesztegettek el, egy alkalmat sem hagyat kihasználatlanul, csak az életüket veszítették el – és vannak, akik csak adtak, szolgáltak, áldoztak, alázatosan tűrtek és hallgattak – azok viszont megnyerték az életüket! Tessék végignézni a történelmen: kik azok, akiket példaként tartunk számon: akik őrizgették az életüket, vagy akik tönkretették, odaáldozták másokért, ki az, aki legnagyobb hatást tette az emberiségre: Jézus, aki a halálba adta önmagát mindannyiunkért – és kik azok, akiket megőriz a menny történelme az örökkévalóság számára: akik elveszítik az életüket az én nevemért – mondja Jézus.

Még egy példát hadd mondjak: van egy régi film, az a címe: „Isten után az első”. 1938-ban játszódik, és egy részeges, csaló hajóskapitány a főszereplője, akinek minden vagyona egy teherszállító hajó. Ez az ember megegyezik a német hatóságokkal, hogy zsidókat szállít Alexandriába. Hosszú az út, közben megszánja ezeket a halálra ítélt zsidókat, akik közt rengeteg asszony és gyermek is van, és amikor kikötnek Alexandriában, gyorsan vesz egy csomó mackót meg rollert, hogy adjon nekik valamit. Az alexandriai hatóság azonban nem engedi meg, hogy a zsidók ott kiszálljanak, visszatereli őket a hajóra, és azonnal el kell hagyniuk a kikötőt. Sehova nem teheti ki a zsidókat, csak kering a hajó egyik kikötőtől a másikig, Európától Amerikáig. Ez az ember már átkozódik, már ki akarja dobálni a zsidókat a hajóból, amikor egy rabbi megkérdi tőle, van-e Bibliája. Amikor a kapitány azt mondja, hogy van, a rabbi csak annyit mond, olvassa, majd megtudja mit kell tennie. Innentől tele van a film igeversekkel, bibliaidézetekkel. Végül a kapitány azt mondja: megmentem ezeket az embereket, kerül amibe kerül. Elhajózik egy nemzetközi vitorlásverseny helyszínére, és elsüllyeszti a saját hajóját, mert akkor kénytelenek befogadni a zsidókat. Mindenkit csónakba tesz, és felrobbantja az egyetlen értékét, a hajóját, amiért előre tudja, ha egyáltalán túléli, akkor is börtönbe zárják. És megteszi. Látszólag tönkretesz a hajóját és a saját életét, hogy megmentsen néhány üldözött zsidó asszonyt és gyermeket. Ez a kapitány eddig ivott, csalt, szeretőket tartott – és most mindent feláldozott másokért.

Hogyan lehetséges ez? Magától az ember ilyesmire nem képes. De ez a Jézus, aki ilyeneket mond, nem csak beszél, hanem valóságosan odaadta önmagát, a Golgotán meghalt, hogy a saját „tönkrement” életéből mások örök üdvösséget nyerjenek. – De emlékezzünk: ezek után is érvényes: ahol a Mester, ott vannak a tanítványok is, és amit Jézus tett, azt teszik azok is, akik Őt követni akarják. így lesz a magunk életének tönkretevése virágvasárnapi evangéliummá, az Istennek való engedelmességgé és mások számára szolgálattá.

Hadd foglaljam össze végezetül azt, hogy mikor jut el valaki oda, hogy így Jézus szavának engedelmeskedve tönkretegye a saját életét:

Akkor, amikor ráébred arra, hogy az, amit csinál, ahogyan él, amivel tele van a szíve és a gondolatai, az semmire sem jó, azt nem érdemes őrizgetni, dédelgetni. Az nem élet – biosz lehet, ez az ösztönök kielégítése, az evés, szaporodás, lét- és fajfenntartás – de dzóé, magasabb rendű, örökkévaló értékkel bíró, Istennel telített élet nem!

Továbbá szükséges azt is felismerni, hogy az élet nem a miénk – hanem Istené. Nem mi rendelkezünk vele és felette – hanem Isten! Ő adta valamire az életet. Ezért csak akkor válik értelmessé és értékessé az életem, ha arra használom, amire az adatott. De hogy mire adatott, ezt egyedül a Biblia tudja nekem elmondani.

Valamiről lemondani csak valamiért másért lehet! Valamiről lemondani az ember csak valaki másért képes. De onnantól kezdve könnyű áldozni.

A legnagyobb dolog, amikor valaki Jézusért mondd le az életéről – azért, aki lemondott a saját életéről, hogy nekünk végre életünk lehessen, olyan életünk, amit többé senki nem képes tönkretenni: sem a háború, sem a szegénység, sem a nyomorúság, sem más ember, sem a Sátán.

Mi tehát az életünk tönkretevésének értelme? Az, ami abból megszületik: az aratás, a gyümölcs. Sok ember teszi tönkre az életét úgy, hogy abból senkinek semmi haszna: másoknak is csak ért, és magát sem tudja megtartani. Aki viszont gyűlöli az ő életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Ámen.