ALAPIGE: János 4:1-15

 „… Aki ebből a vízből iszik, az ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, hanem örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.”

 Ez a történet olyan kincsesbánya, amelyről egy egész életen keresztül lehetne elmélkedni és beszélni. Minden sora, mozzanata valami nagyon fontosat mutat meg az emberből és Istenből egyaránt. Most arról szeretnék szólni, amire a víz tanít bennünket, a szomjúságról és a megelégedésről. És a test szükségén keresztül a lélek szomjúságáról és az örök életre buzgó vízről, amelynek forrása maga Jézus. Mert ahogyan megszomjazik a test, úgy szomjazik a lélek is, és ha körbenézünk a világban, rengeteg repedezett falú, ásott kutat találunk, ahonnan az emberek megpróbálják lelki szomjukat oltani – mégis újra és újra kiszáradnak. Egyik kúttól szaladnak a másikig, mindegyikbe belekóstolnak, egyre szomjasabbak és kimerültebbek lesznek, míg a végén szomjan halnak. Mert kiszárad a szívükben a szeretet, a remény, a hit. Mert nem kellett nekik az a víz, amely örök életre buzog.

Víz és szomjúság. Ha sorra vesszük, négy lehetőség áll fenn víz és szomjúság kapcsolatában: az első, amikor nincs szomjúság és nincs víz sem. A második, amikor már van szomjúság, de nincs víz. A harmadik, amikor van víz, de nincs szomjúság. És végül: van víz is, meg szomjúság is.

Kezdjük tehát ezzel: nincs szomjúság, nincs víz. Ez az az állapot, amelyről a Biblia azt mondja: halál. Lelki halál. Nincs szomjúság – mint amikor az ember el van telve, tele a hasa és nincs gondja semmire. Nincs szomjúság – mert nincs hiányérzet. Nekem mindenem megvan, elégedett vagyok önmagammal, velem nincs semmilyen probléma. Nekem nem hiányzik semmi, mert ami van, az elég. És ha nincs, az sem baj. Nem is kell. – És az ilyen ember azt mondja, még az életével is: én elég okos, erős, ügyes vagyok egymagam is; nekem nincs szükségem senkire, legfőképpen Istenre nincs; nekem nem kellenek olyan régimódi kacatok, mint a kegyelem, a bűnbocsánat vagy az örök élet …

Akiben nincs szomjúság, az elutasítja a vizet. Aki nem érzi meg saját gyarlóságát, nem ismeri be, hogy mennyire nem tud olyan lenni, amilyennek érzi, hogy lennie kellene, aki nem néz szembe azzal, hogy még a lelkiismerete is tele van megalkuvással és bűntudattal – annak a lelke halott. És annak az élete is halott, mert senkit nem tud táplálni: kiszárad körülötte a családja, mert hiányzik a szeretet, a békesség, a türelem; kiszáradnak a barátok, mert hiányzik az önzetlenség, az áldozatvállalás; kiszárad a munka, mert hiányzik belőle a becsületesség. Az ilyen ember annak a halálnak a misszionáriusa, ami őbenne is lakik. És az a legrosszabb, hogy számára nincs víz. És nem azért nincs, mert valóban nem létezik, hanem mert neki nem kell. Mert azt mondja: az a víz nem víz! Mert néha talán beismeri: lehet, hogy víz, lehet hogy jó, lehet, hogy valóban életet ad – de kemény a szíve, és elutasítja. És szomjan hal. – Nincs víz és nincs szomjúság sem. Ez a világ állapota Krisztus nélkül.

A második lehetőség, hogy már van szomjúság, de nincs víz. Ez már kicsit jobb állapot, mint az előző, de még mindig nem jó. Ez az Istent kereső lélek állapota. Már meglátta azt, hogy egymagában mégsem olyan jó, mint gondolta. Már meglátta, hogy az élete tele van olyan dolgokkal, amik elveszik az örömet, a békességet, a boldogságot, és nemcsak a saját életéből, de másokéból is. Ez az ember már szeretne szabadulni sok rossztól, szeretne szabadulni a bűnből – de még nem tudja, hogyan. Még nincs víz. És ennek a leggyakoribb oka az, hogy szomjúságát máshol elégíti meg. Jézus Krisztusig nem jut el, mert talál valami mást helyette. És itt most rengeteg dolgot fel lehetne sorolni a mai énközpontú lelkigyakorlatoktól a különböző egyházak tanításáig, de én most csak egyet szeretnék kiragadni, ami ránk is veszéllyel lehet: és ez a vallásosság. Mert a vallásosság más, mint az élő hit! És ma a vallásosság mintha divattá kezdene válni. Valahol azonban meg kell húzni a választóvonalat az élő hit és a hívőnek nevezett mai életstílus között. Néhány ilyen különbséget hadd soroljak föl:

A vallásos ember nem egy személyes Istent tisztel és ismer személyesen, hanem egy elvet, egy tanítást vagy egy példát követ. A vallásos ember közösségbe nem azért jár, hogy ott Istennel találkozzon, hanem azért, hogy a testvéreivel együtt legyen. A vallásos ember elbújik a tömegben: akkor is, amikor bűneit kell megvallania, és akkor is, ha áldozatot kell hoznia. A vallásos ember élményeket vár Istentől. És még egy nagyon szembetűnő jellemzőjét hadd említsem a vallásos embernek: tulajdonképpen nem változik meg benne semmi. Nem tagadja meg önmagát, nem lesz belülről, teljesen mássá, újjá – egyszerűen minden marad a régiben, csak egy ideológiával, egy gyakorlattal, egy napirendi ponttal több van az életében. És Jézus Krisztus csupán egyetlen sor azon a hosszú listán, ami ennek a vallásos embernek az életét jelenti.

Van szomjúság, de nincs víz. Nehéz az ilyen ember sorsa, mert a vallás terheit, a törvény szabályait hordania kell, megelégedést mégsem kap. Újra és újra megfárad, összeroskad, feladja vagy otthagyja – mert nincs, ami táplálna, ami erőt adna – mert hiányzik az életet adó víz, hiányzik a Jézus Krisztussal való élő közösség.

A harmadik lehetőség bizonyos szempontból a három eddigi közül a legszomorúbb: amikor van víz, de nincs szomjúság. Ez, testvéreim, csak bennünket, hívő embereket jellemezhet. Mert mi ismerjük az Élet vizét: van Bibliánk, hallgathatjuk az igehirdetést, a bizonyságtételeket, körülöttünk csodák történnek – és bennünket mindez nem érdekel. Mert nincs szomjúság. Isten szól, és mi sokszor halljuk a hívását, a terveit, a törvényeit: és azt mondjuk: nem megyünk, nem engedelmeskedünk! Vagy lehet, hogy nem mondjuk, de akkor sem megyünk és akkor sem engedelmeskedünk. Minden marad a régiben. És Isten szól, hangzik a prédikáció, és semmi hatása nincs, semmilyen gyümölcsöt nem hoz, sem az egyén, sem a közösség életében. A testvérek úgy mennek el az istentiszteletekről, ahogyan odamentek, és gyakran még arra sem emlékszenek, hogy miről volt szó. Mert a víz ugyan áradt, de hiányzott a szomjúság. És a vizet beitta a föld.

Kedves testvéreim. Ebben a gyülekezetben is egyre többen vágyakoznak valamilyen ébredés, megújulás után. Érezzük, hogy megálltunk, és már jó volna elindulni újra. De még mindig csak odáig jutottunk el, hogy ábrándozunk arról, hogy milyen jó lesz egyszer egy jót inni. Mert annyira még nem vagyunk szomjasak, hogy összefogjunk, hogy megtisztuljunk, hogy felálljunk a padokból és hozzálássunk a cselekvéshez. Boldogok, akik szomjúhoznak, mert megelégíttetnek – mondja az Úr Jézus a Hegyi beszédben – igen, de aki valóban szomjúhozik, az keresi a megelégedést. Az elindul, hogy megtalálja a forrást, az kiönti a homokot a kulacsából, hogy a víznek legyen benne helye, az nem sajnálja az áldozatot, a fáradtságot, csakhogy megtölthesse poharát a vízzel. Nem tudom, kit mennyire kínoz a szomjúság, az Isten utáni, az Ige utáni, a Szentlélek utáni szomjúság. Én csak azt gondolom, ha valóban szomjúhoznánk, egészen másképp élne ez a gyülekezet is itt Vácegresen. Akkor nemcsak ennyien lennénk csütörtökönként. És akkor nem lennénk elégedetlenek egyetlen prédikációval, istentisztelettel sem, nem lennénk elégedetlenek egyetlen testvérünkkel sem, mert a szomjas embernek nem az számít, hogy kitől kapja, csak kapja az életet adó vizet, és ha megelégíttetett, akkor továbbindul, hogy immáron ő elégítsen meg másokat. Ez az Élet vizének, Jézus Krisztusnak az ajándéka és áldása.

Gondoljuk meg testvérek, hányszor maradtunk szomjasak, amikor az Élet vizéhez járultunk, és ennek vajon mi volt az oka. És ha azt látjuk, hogy a mi bűneink, a mi ítéletünk, a mi gőgösségünk akadályozta meg azt, hogy az a víz valóban életté váljon a számunkra, valljuk meg most, és hagyjuk el. Mert Ézsaiás azt mondja: Isten igéje nem tér vissza dolgavégezetlenül. Ha befogadják életté válik és áldást hoz – ha nem fogadják be, ítéletté válik majd ama napon. Nekünk hálát kell adnunk azért, hogy számunkra van víz – mentsen meg bennünket a mi Urunk attól, hogy éppen az imaházban, a testvéreink között halljunk szomjan!

És az utolsó, az egyetlen jó állapot, amikor van szomjúság is, és van víz is. Amikor az Istent kereső ember és az embert kereső Isten egymásra talál. Amikor a szeretet, a békesség, a megbocsátás után szomjazó lélek odahajol az Isten forrásához, és engedi, hogy az élő víz, Jézus Krisztus teljesen átmossa a szívét, az életét, a gondolatait és az indulatait. Amikor a ige után szomjúhozó lélek befogadja az Isten igéjét, és nemcsak a füléig, de a szívéig engedi, hogy ott formálja át az életét. És amikor ez a víz elég lesz arra is, hogy másokat megitassunk az Isten szeretetével, és másokban építsük az Isten országát.

Vessünk számot önmagunkkal, és ne restelljük megvallani szívünk igaz állapotát az Úr előtt, mert csak akkor tud segíteni. Imádkozzunk, ki szomjúságért, ki vízért, ki pedig hálaadással a testvéreiért. És ha felébred bennünk a szomjúság, engedjük, hogy Isten Lelke megelégítsen bennünket, mert csak az nem fog többé megszomjazni, aki abból a forrásból iszik, amelyet Jézus ennek a samáriai asszonynak is kínált kétezer évvel ezelőtt.