Cambridge, vasárnap délelőtt. Javarészt fiatal férfiak és nők sietnek a 3000 négyzetméteres templomba, ahol perceken belül kezdődik a szertartás. Lesz zene és közös éneklés, vasárnapi iskola, költemények és természetesen prédikáció is. Az üzenet lényege, hogy hogyan válhatunk jobb emberré, hogyan élhetünk tartalmasabb életet, hogyan segíthetünk embertársainknak. A közösségnek van lelkésze, különféle szolgáló csoportjai, karitatív munkája.

Egyetlen dolog hiányzik csak az egészből.
Isten.

Ez ugyanis Cambridge Humanist Community – a Harvard Egyetemen működő, dinamikusan növekvő „ateista gyülekezet”, amelynek mottója: „Isten nélkül is jó!” Vezetője Greg Epstein, „lelkész” tíz évvel ezelőtt kezdte el a „gyülekezetépítést”. Szándékosan használja a „gyülekezet” (angolban a „congregation”) megnevezést, mert ahogy vallja, ez az a szó, amely a legjobban kifejezi egy összetartozáson, közös élményeken és közös gondolkodásmódon alapuló közösség lényegét. A CNN júniusi cikke erről itt olvasható, több mint 6500 hozzászólással együtt – a „gyülekezet” hivatalos honlapja pedig itt érhető el.)

Nem ő az egyetlen ateista lelkész. Jerry DeWitt huszonöt évig volt pünkösdi lelkész, miután otthagyta az egyházat. Megírta a „Remény a hit után” című könyvét, és ateista gyülekezetet alapított Community Mission Chapel néven. A New York Times róla szóló riportjában azt mondta: „csak azért, mert nagyra értékeljük a kritikai gondolkodást és a tudományos tényeket, még nem jelenti azt, hogy nem lehet többé lelki életünk.” Teresa MacBain metodista lelkésznő volt, Anthony Pinn egy fekete gyülekezet ifjúsági lelkésze volt, aki már 12 évesen prédikált, Andrew Johnson mormon vezető volt. Ma mindannyian az ateista mozgalom prominensei. Olvasgatom a történeteiket (innen kiindulva az idézett cikkekben, a róluk szóló wikipédia-cikkek citátumaiban), és egyáltalán nem tűnnek rossz embereknek. „Csak” nem kaptak válaszokat, csalódtak emberben és Istenben, végül elvesztették a hitüket – bár ki tudja, mi is történhetett velük valójában, hiszen évtizedes szolgálatok során sodródtak egyre messzebb Istentől, és egyetlen ember életét sem lehet leegyszerűsíteni valamiféle egymondatos erkölcsi ítélettel.

No de miért is érdemes nekünk tudnunk és gondolkodnunk minderről?

Több okból is.

Legelőször is észre kell vennünk, hogy ha nem is minden ateista vezető, de sok, talán túlságosan is sok az olyan, aki az egyházat elhagyva, a hitét elveszítve lesz ateista. Ha nem vigyázunk egymásra, ha megengedjük, hogy valódi válaszok nélkül maradjanak emberek, ha megelégszünk a kánaáni lózungok mögé bújt felszínes és felelőtlen evangélizációval vagy lelkigondozással, ha nem állunk a megfáradtak mellé, hanem tétlenül nézzük, ahogy a legjobbjaink is kiégnek a szolgálatban, akkor elveszíthetjük a testvéreinket. Akár a vezetőinket, a lelkészeinket is.

Másodsorban ha elveszítünk valakit, akkor ő ritkán távozik egyedül. A csalódott ember a csalódása magvait fogja hinteni a környezetében. A megkeseredett a keserűségének magvait. Az Istenben vagy az egyházban, a papokban-lelkészekben vagy a gyülekezetben csalódott ember pedig az „ateizmusának” a magvait. Ne engedjük el senki kezét, már csak emiatt sem!

Azután lenne egy alázatos javaslatom azoknak a szuperkeresztényeknek, akik nagyon hajlamosak egy legyintéssel sommás ítéletet kinyilatkoztatni ismerős és ismeretlen embertársaik élete felett (sajnos rengeteg ilyet ismerek): az ateista ember is ember. Közösségre és lelki életre vágyik, jobb ember szeretne lenni, segíteni akar a nála rosszabb sorban lévőn. Attól, hogy mi hiszünk Istenben, nem leszünk automatikusan jobb emberekké azoknál, akik ateisták. Megváltottak leszünk – de sajnos egyáltalán nem biztos, hogy lelkileg vagy morálisan jobbak és többek! Talán éppen a harvardi „gyülekezet” a legjobb példa rá: ők is énekelnek, ők is hallgatnak prédikációt, ők is jótékonykodnak – sőt, lehet, hogy mindezt sokkal őszintébben és elkötelezettebben teszik, mint sok keresztény. Nem az emberi oldal, a meggyőződésük vagy a „hitük” megnyilvánulásai hiányoznak – hanem Isten hiányzik az egészből. Egy valóságos, kétoldalú kapcsolat a természetfeletti Istennel. Minden mást csinálhatnak ugyanúgy, mint mi – csak ez nem lesz benne abban, amit ők átélnek.

Aztán még valami: a kritikai gondolkodás – egyáltalán a gondolkodás – nem bűn az egyházban sem, a tudomány nem ellensége a hitnek, és igenis van mit tanulnunk a filozófusoktól, pszichológusoktól, történészektől, nyelvészektől vagy akár biológusoktól – akkor is, ha nem fundamentalista teremtéshívők! A hívő ember is olvashat National Geographic-et, részt vehet a közéletben – mert a világ gondolkodása nem ebben és ilyen értelemben ellenségeskedés Istennel!

És ez az utolsó gondolatom, ami miatt felhozom ezt az egész témát: ha hiányzik a természetfeletti Istennel való személyes kapcsolat és közösség élménye és tapasztalata – akkor vajon mivel vagyunk többek vagy mások egy ateista gyülekezetnél?

Az ateizmus ugyanis nem isten-ellenességet jelent – hanem Isten hiányát. Csak nehogy mi legyünk azok, akik nem veszik észre, hogy a templomaik, az életük, a szolgálatuk vált Isten nélkülivé – atesitává.