Bejegyzés

Az egyház jövője

Az életünk folyamatos változás – ez a változás pedig a bennünket érő külső, és a bennünk zajló belső hatásokra adott válaszainkból áll össze. Keresztényként pedig van még egy szellemi dimenziói, egyfajta “felső” hatás (meg persze alsó is, sajnos).

Sokat gondolkodok azon, milyen gyülekezetekre, milyen egyházra van szüksége a 21. századi embernek, hogyan kellene “jól” változnunk, hogy a kortársaink számára értékes, tartalmas és élvezetes közeggé válhassunk, miközben Istentől sem távolodunk el.

Sok-sok beszélgetés, közösségi és társadalmi élmény és tapasztalat, és az eddigi gyülekezeti-missziós munkám alapján az én kívánatos jövőképem valahogy így nézne ki – most csak címszavakban:

Kevesebb verseny és rivalizálás – több valós együttműködés a felekezetek és a helyi gyülekezetek között;

Kevesebb uniformalizálás – nagyobb változatosság – vagy fogalmazhatnék másképpen: kevesebb emberi törvény – nagyobb lelki-szellemi szabadság, minden téren: a teológiában, a liturgiában, a szervezeti és a közösségi életben egyaránt;

Az egyháztagság hangsúlyozása és tanítása helyett a Krisztus követésének hangsúlyozása és tanítása

Kevesebb “miért” – sokkal több “hogyan”! Vagyis kevesebb prédikáció a problémákról, a kísértésekről, “világról”  és a bűnökről – sokkal több a konkrét válaszokról, a valós megoldásokról, sokkal több gyakorlati útmutatás arról, “hogyan csináljuk” jól és hatékonyan a “kereszténységünket”.

Kevesebb tradíció – több innováció. Kevesebb ragaszkodás a csak hagyományból, szokásból vagy rutinból megtartott és végzett dolgokhoz, és sokkal nagyobb bátorság, hajlandóság és rugalmasság a változások felé.

Kevesebb utcai evangélizáció és evangélizációs kampány – sokkal több emberi, baráti kapcsolat – a gyülekezeten belül és kívül egyaránt.

Kevesebb hierarchia – több egyenlőség – az egymás alá/fölé rendelése helyett az egymás mellérendeltség erejének felfedezése, egyházon belül, a szolgálatban és a vezetésben, valamint morálisan a gyülekezet-világ kontextusban egyaránt.

Kevesebb beszéd – sokkal több cselekedet – a misszió, a diakónia, a szociális segítségnyújtás, a szeretet terén.

Kevesebb, de konkrét és mérhető célkitűzés – a “mindent akarunk és mindent csinálunk, akkor is , ha csak húszan vagyunk” szemlélete helyett. A legalapvetőbb közösség- és munkaszervezési alapelvek alkalmazása a missziómunkában is.

Kevesebb felekezet – több együttműködő és egymást tisztelő gyülekezet. Az egyházi intézményrendszerek helyett gyülekezeti közösségek hálózata.

Kevesebb tiltás – helyette sokkal több útmutatás.

Kevesebb kritika – sokkal több bátorítás, megerősítés, támogatás.

Tudom, lehetne folytatni a felsorolást… akinek van véleménye, szóljon hozzá bátran!

Ez aztán az istentisztelet!

Olvastam egy terjedelmes cikket a mormon egyház talán legfundamentalistább ágáról a National Geographic egy régebbi számában. Attól teljesen függetlenül, hogy mit gondolok róluk, az egyik rövid bekezdését szeretném megosztani – mert ennél jobb istentiszteleti formát nemigen láttam eddig sehol:

Szombatonként a férfiak összegyűlnek az imaházban, aztán az istentisztelet után nekiindulnak, végigjárják a várost, és bárhol, ahol szükség adódik, besegítenek az építési, karbantartási munkálatokba. Volt, hogy egyetlen nap alatt felhúztak egy négy hálószobás lakóépületet – reggel elkezdték az alapozást, és estére már a zsindelytetővel is elkészültek.

Ez aztán az istentisztelet!

Itt nem csak a szent észosztás megy, hanem valóságos tettekben is kifejeződik a gyülekezeti szolgálat. Ez az, ami annyira hiányzik a mai jól szituált, fehér inges, nyakkendő kultúrvallásosságunkból, legyen szó tradicionális vagy karizmatikus gyülekezetről. Természetesen kell az igehirdetés, az imádat és az imádkozás, a közösség megünneplése – de nagyon kellenének a valóságos és öntelten tettek is, a valódi szolgálatok is!

Az Ézsaiás 58-ban olvashatunk az Istennek igazán tetsző böjtről, istentiszteletről:

“Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik? Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri? Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákba öltözik, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek, és az ÚR kedves napjának?

Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted.”

A régi “átkosban” volt egy divatos szabadidőtöltési mód: a “kalákázás”. Amikor a barátok egymás házait építették hétvégéken, mindenféle bibliai felszólítás nélkül, pusztán kollegális vagy baráti lojalitásból. Gyerekként én is hordtam a téglát apám kollégáinak építkezésein. Ma már csak építőipari vállalkozók építenek feketén foglalkoztatott segédmunkásokkal, és a baráti társaságok legfeljebb bulizni járnak együtt, de már nem segítenek egymásnak.

És mi, keresztények se “tűnünk ki” az átlagból – ebben sem. Pedig mekkora bizonyságtétel, és milyen valódi szolgálati lehetőség lenne, ha a vasárnapi istentisztelet után körbejárnánk a falut, a városrészt, és minden házba becsöngetve megkérdeznénk, van-e bármilyen munka, amit ingyen elvégezhetünk…És még mielőtt valakinek eszébe jutna: a mormon példa nem arról szól, hogy spóroljunk az építkezés költségén, meg üzletelünk az élőmunkával! Szolgálatról van szó, “ajándék” munkáról Jézus Krisztus nevében, ellenszolgáltatás nélkül! Nem erre vonatkozik, hogy “szombatnapon ne dolgozz”, mert ez épp a szombatnap legnagyszerűbb megszentelése lehet! Már csak az ézsaiási igeszakasz “nevében” is!

Az istentisztelet egy új, nagyszerű módja lehetne ez! És biztos vagyok abban, hogy sokkal nagyobb áldást jelentene ez a gyülekezet számára, sokkal több embert ragadna meg a hitünk bemutatásának ez a módja akármelyik több órás dicsőítő koncertnél vagy ékesszóló görög exegézisnél!

És még egy átgondolásra méltó gondolat a mormonokkal kapcsolatban – szintén elvonatkoztatva a teológiájuktól.

Talán ismert az a gyakorlatuk, hogy a mormon egyház valamennyi tagja számára “kötelező” egy év misszionáriusi szolgálat. Egy évet felajánlanak hálából és elkötlezettségük kifejezéseként arra, hogy az evangéliumot hirdessék az embereknek – általában teljesen máshol, mint ahol élnek. Voltak mormon barátaim, akik elmondták, mekkora élmény volt ez nekik, miközben egy életre szóló tapasztalatot, megerősítést, meggyőződést kapnak ettől a szolgálati évtől.

Magát az alapelvet érdemes lenne mindannyiunknak átgondolni! Mert óriási erőforrást jelent egy mormon közösség számára az, hogy mindenki egy évig főállású evangélistaként kezdi a hívő életét. Ehhez természetesen hozzájárulnak a szolgálati évre való felkészülésük, bibliai tanulmányaik is.

Képzeljük csak el, “mire lennénk képesek”, ha a gyülekezetünk valamennyi tagja bibliaiskolai múlttal és egy éves főállású misszionáriusi tapasztalattal rendelkezne! MINDENKI! Szédületes ebbe akárcsak belegondolni is!

Nem kellene, nem lehetne végre tanulni abból, amit mások jól csinálnak?! Ami valóságos módon át tudná formálni, meg tudná erősíteni, fel tudná emelni egyházainkat és gyülekezeteinket?!

Ez két nagyszerű, értékes, nagyon gyakorlati és kifejezetten eredményes lehetőség, amire mi is képesek vagyunk, amit mi is elkezdhetünk – amit megtanulhatunk a mormonoktól.

De vajon lesz-e ilyen vasárnapi-házépítős katolikus, református vagy akár karizmatikus istentisztelet kis hazánkban is valamikor?

Mit tanulhatunk a mai Európán kívüli ébredésekből?

Tizenöt éve kísérem figyelemmel a nemzetközi missziós mozgalmakat. Tudom, hogy Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában sok ébredés volt az elmúlt húsz évben, és Kínában, Indiában vagy legújabban a muzulmán régiókban ma is rengetegen térnek meg. De az az igazság, hogy bár gyönyörködöm Isten munkájában, alapvetően nem hoz lázba, ami tőlünk távol történik! Mert meg vagyok győződve arról, hogy nálunk, az európai és észak-amerikai keresztény civilizációban teljesen más jellegű misszióra van szükség, mint a világ nem keresztény részén. Az a többnyire pünkösdi-karizmatikus ébredési hullám, amely óriási érzelmi hullámokkal jár együtt, és sok esetben valóságos természetfeletti megnyilvánulásokban konfrontálódik a más vallásokkal, az alapvetően keresztény nyugati kultúrában nem fog ébredést hozni az egyházba. Bár nálunk egészen másfajta változásokra van szükség, mindenképpen tanulhatunk a távoli földrészeken történő ébredésekből.

Íme, néhány fontos dolog, amire bizony nekünk is nagy szükségünk van:

1. A valóságos újonnan születés valóságos gyümölcsei

A nyugati ébredéseken kívül mindenütt másutt nagyon látványos a különbség a megtérés előtti és utáni életvitel között! Annak az oka, hogy ennyire szembetűnő, elsősorban a teljes vallás és kultúraváltás tudatos és bátor, akár vértanúságig kitartó felvállalása. A megtérés nálunk sokszor egyáltalán nem nyilvánul meg semmiben, már ami az életvitelünket érinti. A mi bálványaink túlságosan mindennaposak és “kulturáltak” ahhoz, hogy szembeszálljunk velük. A kereszténységünk pedig inkább a programokon való részvételünkben nyilvánul meg.

2. Elkötelezett imaélet

Kínában, Koreában vagy Afrikában a hívők bizony nagyon-nagyon sokat imádkoznak! Komolyan veszik a böjtölést, a közbenjárást, az imádatot. A dicsőítést sem kifejezetten a dicsőítő banda ismertségén mérik le. Hallottam egy koreai református pásztortól, hogy a gyülekezetükből több százan minden reggel munka előtt két órát imádkoznak.

3. Mindenki nyíltan beszél Jézusról

Teljesen magától értetődő és természetesen működő a személyes bizonyságtétel. A hívő emberek ugyanolyan közvetlenül beszélnek Jézusról a buszon az ismerősükkel, mintha a napi politikát vagy a sporthíreket vitatnák meg. És nincs szükség traktálásra, aluljárós-hangosbeszélős-pantomimes evangélizációs műsorra, mert az evangélium embertől emberig terjed.

4. Működő természetfeletti csodák

Ezeket kár tagadni – még ha sok a visszaélés is ezen a téren. Ott erre van szükség, mert a más vallásokkal szemben kell „igazolódnia” Isten igazságának – mint a bibliai időkben. Az a véleményem, hogy nálunk nem ez lesz a fő csapásirány, mert a nyugati ember alapvetően racionalista és agnosztikus. Nálunk HITELESSÉG ÉS HASZNOSSÁG kell ahhoz, hogy vonzó legyen a kereszténység! De semmiképpen ne mondjunk le a természetfelettiről, mert ha az egyház visszacsúszik a természetes szintre, akkor a hite már csak ideológiává silányul!

5. Nagyon erős házicsoportos struktúra

Méghozzá teljes értékű és megsokszorozódó kiscsoportokkal! Alapvetően nem merevedik intézményi struktúrába az ébredés, hanem megmarad a mozgalom jellege, ami miatt alkalmazkodó és dinamikus maradhat, még a kifejezetten ellenséges kulturális közegben is.

6. Karizmatikus vezetők vezetnek

Igen, tudom, hogy erre is túl sok rossz példát ismerünk – de gyorsan hadd tegyem hozzá: sokkal inkább a nyugati karizmatikus világból. Azonban bibliai tény, hogy Isten mindig vezetőkön keresztül vezet, ez a biblikus alapelv, és nem a kegyes demokrácia, ami nálunk trendi. Sajnos a tradicionális kereszténység intézményesítette Isten vezetését, szakmát és funkciót gyártott a vezetésből – pedig Isten ma is embereket keres, akiken keresztül nagy és győztes csatákba vezetheti a népét.

Érdemes tehát tanulnunk távoli testvéreinktől. De hadd ismételjem meg: a nyugati kereszténység nem akkor fog megújulni, ha lekoppintja a kínai recepteket. Rá kell találnunk a saját receptünkre, ha be akarjuk tölteni a Jézus Krisztus által ránk bízott küldetésünket.

Húsvétot ünneplő keresztények Koreában

A leakciózott kereszténység

A modern marketing négy kulcsa* keresztény szempontból – 1. rész: Az ár

A marketing egy kommunikációs eszköztár azok számára, akik értékesíteni kívánnak valamit. Többször írtam már arról, hogy az evangéliumot is értékesítenünk kell, mert senkinek semmit nem használ, ha csak a „templom” nevű raktárakat töltik meg a néma eladók, és a portékánk, amely Isten legdrágább és egyben ingyenes ajándéka minden ember számára, nem jut el a „vevőkhöz”. És mivel a „termék” abszolút hibátlan és megbízható, a mi értékesítési szemléletünket és módszereinket érdemes átgondolnunk és aktualizálnunk, hogy elérhessük kortársainkat, a körülöttünk élő embereket.

A modern marketingnek négy pillére van. Érdemes egy pillanatra elgondolkodni rajtuk, és ezt a négy alapelvet alkalmazni a saját gyülekezetünk életére és missziómunkájára. Remélhetőleg tanulhatunk belőle valamit.

ELSŐ PILLÉR: AZ ÁR

A „tesco gazdaságos” számunkra azt jelenti, hogy olcsó és alacsony minőségű. A „százforintos” boltokban nem a prémium élelmiszereket vásároljuk, és laptopot sem a LIDL akciójában veszünk. Tudjuk, hogy ami igazán értékes, annak ára van. És amikor igazán értékes dolgot akarunk venni, amikor szó szerint befektetünk valamibe, akkor általában nem a legolcsóbbat vesszük meg, hanem azt, amelyikre igazán szükségünk van.

Szóval ami olcsó vagy ingyenes, az a mi fejünkben a „nem igényes”, „nem magas minőségű”, „nem márkás”, „nem megbízható”, „nem professzionális” fogalmakkal kapcsolódik össze. Mert valahol mélyen a szívünkben pontosan tudjuk, hogy az igazi értéket mindig (!) meg kell fizetni, és ez így is van rendjén.

Az Istenhez és a gyülekezethez való tartozásnak manapság alig van ára. Legalábbis a nyugati kereszténységben. Mert az évi pár ezer forintos egyházfenntartói járulék nem egy prémium minőséget megillető ár. Mert ma bennünket nem fognak megverni, leköpni azért mert keresztények vagyunk. Néhány országgal arrébb egy Biblia miatt a családod kiközösít, nem kapsz munkát, sőt, esetleg felgyújtanak vagy egy felkötnek egy darura elrettentő példaképpen – de nálunk ilyen ára nincs a kereszténységünknek. Hajnali imaalkalmak munkába menet előtt?! Heti húsz istentisztelet?! Ugyan már…! És ha valaki nem jön el istentiszteletre, nem vesz részt a gyülekezet életében, nem adakozik, nem járul hozzá mások megtéréséhez, soha senkinek nem mondja el a megtérése bizonyságtételét vagy az evangéliumot – akkor nem történik semmi.

A 21. századi nyugati kereszténység túl olcsóvá vált. Gyakorlatilag már nincs ára. Ráadásul azt az icipici-szuper-kedvezményes-leárazott elkötelezettséget sem ott kérjük, ahol a Biblia is kéri, hanem ott, ahol nem kéne. Az egyházi törvénykönyveink és a tradicionális szokásaink néha drágábbak(nak tűnnek) számunkra, mint Isten Igéje.

Az emberek körülöttünk látják mindezt. És a tesco-gazdaságos kereszténységből köszönik szépen, nem kérnek. Ott, ahol a gyülekezet tagjai sem fizetik meg az elkötelezettségük árát, ahol a gyülekezet a saját fenntartásáért, a rezsiköltségeiért vagy a lelkésze fizetéséért sem vállalja a felelősséget, ahol minden ingyen van (nem csak az evangélium), ahol semmiért nem vagyunk hajlandóak fizetni, sem az időnkkel, sem az odaszánásunkkal, a pénzünkről már nem is beszélve – ott valami nem stimmel.

Ahol és amikor nagyon sokba kerül kereszténynek lenni, ott és akkor általában ébredések történnek. A koreai reformátusok felkelnek hajnalban, és munka előtt két órát imádkoznak. A dél-afrikai keresztények száz kilométereket gyalogolnak, hogy gyülekezetbe mehessenek. A muszlim környezetben megtérők vállalják a zaklatásokat, sokszor az életveszélyt is a hitükért. Spurgeon, Moody, Whitefield húsz-harminc istentiszteletet tartott hetente. A század eleji baptisták, pünkösdiek száznál is többen zsúfolódtak össze egy-egy lakásban, házi bibliaórákon. Novák Antal bibliaárus évi 45.000 Bibliát adott át embereknek úgy, hogy mindegyiknek bizonyságot is tett a hitéről.

„Azok voltak a szép idők…” – Azok a nagyáldások mindig a nagy elkötelezettségek gyümölcsei voltak. Akik készek voltak sokat fizetni, komolyan megfizetni az igazi értéket, azok olyan magas minőségű kereszténységet mutattak be a világnak, amihez méltóság volt csatlakozni.

Szóval az emberek, különösen manapság, nagyon érzékenyek az ár/érték arányra. Az alacsony minőség nem mindig vonzó – akkor sem, ha az ára is alacsony. Mert van, amiből az igazi, a jobb, a valódi, a „márkás” kell nekünk, és szívesen megfizetjük az árát, ha tudjuk, hogy minőséget kapunk a befektetésünkért. Azt hiszem, ilyen gyülekezetekre lenne szükség manapság. Ahová megéri befektetni az életünket, az időnket, a kapcsolatainkat, a munkánkat. Ahová jó tartozni, mert ott mindenki a maximumot nyújtja, és a Szentlélek olyan mennyei minőséget garantál, amit sehol a világban másutt nem találunk.

Szóval ne itt akarjunk spórolni! Fizessük meg a kereszténységünk árát, mert megéri! Nagyon megéri!

* Ezen a címen eredetileg jó tíz évvel ezelőtt jelent meg Harry Beckwith könyve, amit 2004-ben a Bagolyvár Kiadó magyarul is kiadott. A négy pillért ebből a könyvből vettem.

(folytatása következik)

Amikor a szülő hite öli meg a gyermeke hitét

Vajon milyen arányban maradnak meg a gyermekeink a gyülekezeteinkben?

Nem ismerek ezzel kapcsolatban magyar statisztikákat, inkább csak sokat láttam, tapasztaltam, sokakkal beszélgetek erről, miközben járom a gyülekezeteket vagy hallgatom a lelkészeket az APCSEL29 képzésein, és az érzésem szerint ezen a téren is rosszul állunk. Bérmálás vagy konfirmáció jórészt az idősebb generáció elvárása miatt – de utána alig marad valaki a népes (?) csoportból felnőttkorára a gyülekezetben. Az úgynevezett evangéliumi és a karizmatikus gyülekezeteknél sem jobb a helyzet – folyamatosan veszítünk. Embereket. A saját gyermekeinket. A következő generációkat.

Olvastam egy cikket Thomas Weaver-től, a Resurgence-en jelent meg, hogy mik a leggyakoribb okai annak, hogy a gyerekek megutálják a gyülekezetet a szüleik miatt. Összefoglalom, a saját szemüvegemen keresztül:

1. Kétszínűség, kétlakiság, szekuralizáció vagyis a szülő teljesen másképpen viselkedik a templomban, a gyülekezetben, mint otthon. Másról beszél, máshogy beszél, másképpen viselkedik, másképpen viszonyul a gyerekekhez, a házastársához, stb. stb. Mintha két külön világban élne a család, hétfőtől szombatig az egyikben, vasárnap a másikban. Otthon az egyikben, a gyülekezetben a másikban. És azt hiszem elég egyértelmű, melyikre mi jellemző…

2. Kirakat-kereszténység vagyis a szülő csak akkor fejezi ki a vallásosságát, amikor azt valaki látja. Általában csak a gyülekezetben és a gyülekezeti tagok jelenlétében. Akkor olvas Bibliát, akkor imádkozik, akkor beszél Jézusról, ha testvérek vannak a közelben, ha van, aki hallja-látja. Otthon a gyerek nem lát ilyesmit a szülőtől, és nem látja Isten előtt összetörten, a   saját bűneit vallva sem.

3. Morális kereszténység vagyis a kereszténység lényege, hogy „jók” legyünk. Ide redukálódik le az egész. Vagy rosszabb esetben oda, hogy (csak) a gyerek legyen „jó”, mert „keresztény”. Ráadásul ha a gyerek azt látja, hogy a szülő magának megengedi azt, amit neki nem, ha kiderül, hogy a szülőre nem vonatkoznak a tőle elvárt morális törvények és az elvárások, akkor a szülő pillanatok alatt elveszíti a tekintélyét. És nem csak a sajátját, hanem a Bibliáét, Istenét is eljátssza a saját gyereke előtt.

A morális kereszténység rideg és kemény: parancsokra és szabályokra épül, jutalmazáson és büntetésen alapul. És hiányzik belőle a kegyelem, a bűnbocsánat, a megtörtség. Ha a gyerek számon van kérve, de azt látja, hogy a szülő nincs, ha neki nem szabad, de anyának-apának igen, és ha a szülő sosem kér bocsánatot sem a gyerektől, sem Istentől (akár a gyermeke előtt is), akkor ebből a kegyetlen morálból hamar elege lesz az embernek, a gyereknek is.

4. A be nem tartott parancsolatok – vagyis a rengeteg következetlenség a saját hitünkben és értékrendünkben. Hogy csak egyetlen példát említsek (az eredeti cikk alapján): ha a gyerek ott ül a templomban, és látja, hogy a szülő egy százast vagy kétszázast dob a perselybe „Isten ügyére”, majd utána ötezret eszik meg a család hazafelé a McDonaldsban, gyorsan lejön, mi mennyit ér a fejben és a szívben. A gyerek nem hülye, csak kicsi.

5. Gyülekezet-mánia – Ez elsősorban azok kísértése, akik komolyan veszik a saját hitüket. Nincsenek együtt töltött esték csak szolgálatok, nincsenek családi szombatok – csak gyülekezeti szombatok, vasárnap istentisztelet kétszer, előtte énekkar-zenekar-konfirmációs óra-ifi-barátkozó-akármi… És a szülőnek minden és mindenki fontosabb a gyerekénél. „Isten nevében” nincs idő a játékra, a kirándulásra, a magánéletre. Én is voltam így, de már másképpen élek, mert sokat vesztettem. Mindenestre sok gyerek lépett be úgy a nagybetűs életbe, hogy ő semmiképp nem fog olyan életet élni, mint a szülei.

Ehhez a listához még egy pontot hozzátennék:

6. Bigottság Amikor a szülő ész nélkül keresztény. Egy olyan szélsőséges kereszténységet él, ami már nem biblikus, nem egészséges, nem élhető, egyáltalán nem vonzó. Nem egy gyerekkel, fiatallal beszélgettem már, aki szégyelli a szüleit, és ha az a kereszténység, akkor inkább pogány akar lenni.

Bizonyára sok igazság van ezekben az okokban. Én azonban két sokkal erősebb okát látom annak, hogy miért nem tudjuk megtartani a gyermekeinket a gyülekezeteinkben. Az egyikért inkább a szülők a felelősek, a másik azonban már nem kifejezetten a szülő-gyerek kapcsolatról szól.

A hívő szülők nagy kísértése (és talán leggyakoribb hibája), hogy ráerőltetik a gyerekre a kereszténységet. Krisztushoz nem hívják, hanem terelik, néha kergetik őket. A gyülekezetbe járás, az imádkozás, a vasárnapi iskola kényszer, kötelesség, illendőség, elvárás. És ez a kényszer előbb-utóbb, nyíltan vagy elfojtva, de lázadóvá tesz – főképp, ha az első hat pontból még pár jellemző is a szülőre.

Nyilvánvaló, hogy van egy határ, elsősorban egy érettségbeli határ, amíg a gyermek a szülőhöz tartozik. De nem is ebben az életszakaszban veszítjük el a gyermekeket, a fiatalokat – hanem pont akkor, amikor öntudatra ébrednek, és már ők dönthetnek. Itt derül ki, 10-12-14 éves korban, hogy ami ment kényszerből, az már nem kell önkéntességből. Vagyis az egész mögött nem volt semmi vonzó, semmi, amihez az ifjú ember szívesen, önként ragaszkodna. Sajnos sok szülőnek a hite nem elég hiteles ahhoz, hogy vonzóvá tegye a saját gyerekei előtt, míg mások egyszerűen nem tudnak kiszabadulni a kötelesség-elvárás-törvény bűvköréből, ami egyenes út a vallásossághoz. Ez pedig teljesen más, mint az őszinte választásból fakadó hitvalló kereszténység!

A másik ok pedig teljesen más irányú: egyszerűen nem elég jók a gyülekezeteink a gyerekeinknek! Ez a másik dolog, amit rengeteg ifjúsági konferencián hallottam már. A kereszténységben (sem az otthoni, sem a gyülekezeti „változatában”) nincsen semmi 21. századi, semmi kihívás, semmi realitás, életszerűség, nem mutat előre, nem ad szinte semmit hozzá az életéhez, nem mutat utat, nem erősít meg, egyszerűen jelentéktelen, erőtlen, semmilyen. Kevés fiatal büszke a gyülekezetére, kevesen dicsekednek a (nem hívő!) barátaiknak a gyülekezetükkel, a lelkészükkel, kevesen vannak, akik minden ifire, vasárnapi iskolára az osztálytársaik gyűrűjében érkeznek, akiket azért hívtak el, hogy nekik is megmutassák a legjobb helyet, a legjobb „bulit” a világon!

Egyszóval van mit átgondolnunk, van min tennünk! Változnunk és változtatnunk kell, nem csak önmagunkért, hanem a következő generációkért, a saját gyermekeinkért is! A változásnak pedig legalább ezt a négy területet kell érintenie:

1. A gyülekezetben fel kell készíteni a szülőket arra, hogy miképpen tudják vonzóvá tenni gyermekeik előtt a hitüket, Krisztust és a gyülekezetet

2. Meg kell reformálni a gyerekszolgálatokat. Túlságosan hasonlítanak az iskolára – és nagyon kevés az olyan jó gyerekszolgálat, amire a „mieink” csapatostul hoznák az osztálytársaikat és barátaikat, mert az a legszuperebb hely a világon. Pedig lehetne ilyen a gyerekmunka a gyülekezetben! Mert van, ahol ilyen!

3. Egyszerűen sokkal jobb gyülekezeteket kell építenünk. Mai, autentikus, hiteles, valóságos, erőteljes, sokszínű gyülekezeteket.

4. És végül – vagy talán elsősorban – az otthon a legfontosabb missziós terep. Egyszerűen szeretnünk, tisztelnünk kell a gyermekeinket, főképpen a tinédzser éveikbe való belépésükkor, és olyan módon kell megélnünk a hitünket előttük, hogy azt követendő mintaként, példaként lássák, és akarjanak úgy élni, ahogyan mi. Csak azért, mert a gyerekeink, nem kényszeríthetjük őket Jézushoz – ez másoknál sem működik!

Egyesülő gyülekezetek

Sokszor hangoztatom, hogy a mi (APCSEL29) érdeklődésünk középpontjában a nyugati, vagyis az észak-amerikai és európai kereszténység és missziós munka áll, mivel kulturálisan ebből tudunk inspirációt, segítséget kapni a saját munkánkhoz, nem az ázsiai, afrikai vagy dél-amerikai missziókból, ahol teljesen másképpen munkálkodik Isten az egyházon keresztül. Ránk a nyugati kereszténység áramlatai hatnak, és nekünk a nyugati típusú reformáció útjára kell rátalálnunk, ami teljesen más lesz, mint másutt a világon, mivel Isten nem sablonokkal dolgozik. Na de most nem erről akarok írni, hanem egy olyan folyamatról, amely az Egyesült Államok protestáns gyülekezeteinek legújabb „mozgalmává” nőtte ki magát, és ami teljesen más okból ugyan, de hazánkban is épp most válik jelentős kérdéssé illetve lehetőséggé.

Az elmúlt két évben az Államok protestáns gyülekezeteinek 2%-a egyesült más gyülekezetekkel, és a következő 2 évben további 8% tervezi, hogy megteszi ezt a lépést. Ez összesen kb. 30.000 gyülekezetet jelent, és ezzel a legújabbkori nyugati egyháztörténelem egyik legnagyobb mozgalmává nőhet fel ez az egyesülési hullám. A gyülekezetek egyesülésének több formája létezik, a teljes szervezeti összeolvadástól a társult- vagy partnergyülekezeti szerkezetig.

Az első gondolatom: végre nem darabolódunk! Az elmúlt évszázad protestáns történelme a szakadásoktól volt hangos és botrányos, és ez nem csak a gyülekezetekben tett kárt, hanem az egyházon kívül élők szemében is önmagunk lejáratása volt. Talán ezzel gyógyíthatjuk a saját sebeinket is, és bemutathatunk végre valami konkrétumot a testvérszeretetből is. És ez nagyon jó dolog, nagy szükségünk van a szakadások okozta sebek begyógyítására!

A másik nagy probléma a szétszakadozással az, hogy a rengeteg „kicsi” gyülekezet nem képes „nagy” munkát végezni, mert egyszerűen nincs hozzá erőforrása, embere, pénze, kapcsolatrendszere, társadalmi bázisa. A büszkeség, a teológiai hangsúlyok, a szószékmánia sokszor fontosabbá váltak a józan észnél, és 20-50-100 ember inkább új egyházat alapított, minthogy betagolódjon egy meglévőbe. Azonban a sok kicsi soha nem egyenlő az egy naggyal! És – főleg nálunk – a nagy alatt nem is kell hívők ezreit érteni, nem a megachurch-ökre gondolok, hanem az önmagát ellátni képes, funkcionáló, a működéshez, szolgálathoz, misszióhoz elegendő számú stabil emberrel rendelkező, életképes gyülekezetről. Nem egy 5-10 fős csoportosulást ismerek, akik magukat gyülekezetnek, egyháznak nevezik, és észre sem veszik, hogy az önállóságukért mekkora árat fizetnek.

Szóval a kicsik, a gyengék, a kevesek, az önállóan talán életképtelen és társadalmi szempontból jelentéktelen gyülekezetek egyesülése sok jó lehetőséget tartogat. Én hiszem, hogy együtt erősebbek lehetnek, mint amennyi a különálló „teljesítményeik” összege.

Az igazán nagy kérdés azonban az, hogy miért is egyesüljenek gyülekezetek? Mert emberi ésszel hatékonyabb? Mert érdekük? Vagy mert például Magyarországon az új alkotmány egyházakkal foglalkozó passzusa amúgy is kikényszeríti a gyülekezetek egyesülését? Már most beindult ez a folyamat a kisegyházaknál.

Az lenne jó, ha az egyesülés soha nem kényszerből történne, még ha nálunk az állam is kényszerítené ki, hanem meggyőződésből. Abból az őszinte reménységből, hogy erőt meríthetünk egymás hitéből, hogy összefogjunk a küldetésünk betöltéséért, hogy megosszuk egymással erőforrásainkat, kölcsönadjuk egymásnak legjobb szolgálattevőinket, és végre ne a saját királyságunkat építgessük egymástól függetlenül, egymástól elszakadva vagy egymással versengve-csatározva, hanem végre azt tegyük együtt, ami a dolgunk.

Én örülök ennek a folyamatnak, és nagy várakozással nézek elébe. Sok gyülekezeti szövetséget ismerek, és nagyon „irigylem” a lehetőségeiket, azt a számunkra teljesen ismeretlen potenciált és lehetőségrendszert, amit ez jelent. Remélem nem maradunk ki belőle, és nem csak az új egyházi törvény fog kikényszeríteni gyülekezeti egyesüléseket, partnerszövetségeket, hanem végre belátjuk mi magunk is, hogy a különbözőségeink lényegtelenek ahhoz az erőforráshoz képest, amit nyerhetünk, ha nem egymás ellen harcolunk, még csak nem is magányos szabadcsapatokként, hanem egységbe tömörülünk. És ez természetesen nem ökumenizmus, nem az elvek, a teológiai nézetek egységesítése vagy uniformalizálása, hanem valódi közös élet és szolgálat.

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 3. rész

2. A jó értékesítő azt adja, amire valóban szükség van!

Tévhit, hogy az a jó értékesítő, aki mindent rá tud dumálni az emberre! Az nem jó értékesítő, hanem elvtelen, haszonleső, gátlástalan, pénzhajhász ember, aki másokon nyerészkedik. Az igazán jó értékesítő azonban azt adja, amire valóban szüksége van a vevőnek, akkor adja, amikor valóban szüksége van rá, és úgy adja, hogy az valóban meg is érje a vásárlónak.

Miért?

Mert ha így csinálja, másodszor és sokadszor is hozzá fog jönni vásárolni, a köztük kialakult bizalom miatt.

A KULCS ezúttal a valódi szükségek betöltése. Igazából azt értékeljük, amire valóban szükségünk is van, mert általában nem céltalanul shopingolunk, szórva a pénzünket, és összevásárolva minden limlomot, ami épp utunkba kerül, hanem konkrét problémákra keresünk megoldásokat, konkrét kérdésekre keresünk válaszokat, és valós hiányokat akarunk megszünteni vagy betölteni. Ez pedig azt jelenti, hogy ha fáj a fejem, a lábgomba-hintőpor nem fog segíteni rajtam.

Ismerek egy nagyon jó hasonlatot a Bibliával kapcsolatban: Isten Igéje olyan, mint egy gyógyszeres doboz: mindenféle bajra megvan benne az orvosság. Azonban nagyon nem mindegy, hogy kinek mit adunk oda belőle! Mert ha valaki alacsony vérnyomással küszködik, és mi odaadjuk neki a magas vérnyomást enyhítő gyógyszert, az végzetes lehet! Pedig gyógyszer mind a kettő, és nem a hatóanyagokban van a hiba – hanem mi nem csináltuk jól a dolgunkat!

Sokszor ez hibádzik az igehirdetésekben, a missziómunkában is. Jön valaki a konkrét bajával – de mi nem ismerjük annyira se a beteget, se a tüneteket, se a gyógyszert, hogy konkrét diagnózist állítsunk fel és valóban hatásos terápiában részesítsük, ennyire komolyan nem is akarunk “szakérteni” hozzá, inkább odalökjük neki az egész gyógyszeresdobozt, mondván, ebben minden megvan, ami az egészséghez kell, csak higgy, imádkozz, és válogass közülük!És ha gyógyszermérgezést kap, legfeljebb megvonjuk a vállunkat, hogy valami bűn volt még az életében, nem is tért meg igazán, vagy visszahúzta a világ meg a Sátán együtt.

Szóval ha az embernek odaadják a gyógyszeresdoboz kulcsát, hogy azzal életeket mentsen, akkor bizony kötelessége iszonyúan jól értenie hozzá, különben tékozolja az orvosságot és hús-vér emberek életével hazárdírozik. És az ő szerepe nem a gyógyítás, mert azt a hatóanyag végzi, a felelőssége mégis óriási.

Én így látom a ránk bízott missziót! A hatóanyag Isten Krisztusban megjelent kegyelme, amely mindenkit képes meggyógyítani. De ezt a gyógyszert el kell juttatni a betegekhez, jó időben, helyes módon, helyes dózisban, helyes adagolásban, akkor, amikor szüksége van rá, amikor készen áll a gyógykezelésre.

A mai ember számára az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy elfogadja az evangéliumot éppen az, hogy egyáltalán nincsen meggyőződve arról, hogy egyáltalán szüksége van rá. Mert az évszázadok alatt az evangélium erejéből vallások és felekezetek, illetve azok egymás elleni acsarkodásai, intézmények és ideológiák, izmusok váltak. Másrészről pedig az emberek nagyon is valós szükségeik betöltését egyáltalán nem várják vagy remélik pont az egyház által betölteni. Még az olyan szükségeket sem, mint a közösség utáni vágy!

Szóval a jó értékesítő tudja, mire van szüksége annak, aki épp vele szemben áll, és azt adja neki. Pontosan azt. De honnan tudja? Onnan, hogy kutat, elemez, hallgat, és nagyon figyel minden kimondott szóra. Hogy őszintén érdeklődik, mert őszintén segíteni akar, nem rátukmálni egy idegenre egy számára haszontalan kacatot.

Mi keresztények viszonylag jók vagyunk abban, hogy Istenre figyeljünk – de meg kell tanulnunk újra a környezetünkben élő emberekre is ugyanúgy figyelni. Mert ők nem az ellenségeink, nem a “bűnös világ”, ahogyan olyan sok hívő leegyszerűsíti az emberiség 98%-át, hanem azok az emberek, akiket Krisztus ugyanúgy szeret ebben a pillanatban is, mint minket! Ha végre meghallanánk a sóhajaikat, a kéréseiket, a kérdéseiket, a vágyaikat, hirtelen lenne mit mondani nekik az általános és formális hittételeken túl is!

A jó értékesítő valós szükségleteket tölt be, nem placebót osztogat az utcán minden járókelőnek, hanem pontosan azt a módját adja a gyógyulásnak, amire a betegnek éppen szüksége van. Olyan módon adja, ahogyan szükség van rá. Ott adja, ahol szükség van rá.

Összegezve: az értékesítési szemlélet középpontjában nem a termék áll (minden tévhit ellenére) – hanem a vevő kiszolgálása és elégedettsége! Vagyis az egyház nem önmagáért, a liturgiájáért, az intézményeiért vagy kereteiért létezik, hanem azokért az emberekért, akiket Jézus Krisztus a Szentlélek által rajtunk keresztül akar személyesen megszólítani és szolgálni!

Mit jelent mindez a gyakorlatban?

– Olyan igehirdetéseket, amelyek valódi válaszokat tartalmaznak a konkrét hallgatók valóságos kérdéseire és problémáira
– Olyan gyülekezeti alkalmakat, amelyek valós megoldásokat adnak és tanítanak azokban a konkrét élethelyzetekben, amelyekben az emberek élnek
– Olyan közösséget, ahol nem kell szerepeket játszani, ahol nem akarnak uniformizálni, de ahol nem is hagynak változatlanul, “formálatlanul”
– Olyan evangélizációkat, missziós programokat, amelyek Jézus szabadítását nem csupán elméletben mutatják be, hanem kézzelfoghatóan, és a közérzet, az egészség, a jellem és az életmód valóságos megváltozásában, javulásában is igazolható
– A Szentlélek valóságos jelenlétét a keresztény embereken keresztül a közéletben, a munkahelyeken, az iskolákban, a kórházakban, a kultúrában, a médiában, az élet minden területén

Bizalmi index: mire elég a 14. hely?!

A GFK piackutató cég évente elkészíti és publikálja a legfontosabb szakmák bizalmi indexét. Húsz szakmát mérnek, 15 európai és pár európán kívüli országban, közel 20.000 fő megkérdezésével. A felmérés lényege: kikben bízunk, és kikben nem.

Íme a legutóbbi, 2010-es lista:

Ami bennünket ebből érinthet, a 14. helyre csúszott papság. (A politikusok 9%-áról nem is érdemes beszélni…)

Az emberek fele nem bízik az egyház vezetőiben. Gondolom ezzel együtt magában az egyházban, a kereszténységben sem. Bár lehet, hogy nem ennyire egyértelmű a kettő összekötése. Mindenesetre egy fontos dolgot ne felejtsünk el: nem szimpátia-index, hanem bizalmi! Vagyis nem arról van szó, hogy egyetértünk-e velük, hanem hogy mennyire megbízhatók, hitelesek, autentikusak, milyen mértékben fordulnánk hozzájuk, ha szükség lenne rájuk.

Ebből a szempontból elég gáz ez a 14. hely, és az 50%.

Mi lehet ennek az oka?!

És mit csináljunk, hogy ez megváltozzon?!

Mert ha ez nem késztet azonnali változásokra és változtatásokra egyházakat, egyházi vezetőket, ha most nem születnek azonnali megoldási javaslatok és stratégiák az emberek bizalmának visszanyerésére, ha vezetőink még csak komolyan se vesznek egy ilyen társadalmi visszajelzést, akkor ugyan mit akarunk mi ebben a világban?!?!?!

Bizalom nélkül a kutya se fogja komolyan venni az üzenetünket, hiába életbevágó, életet mentő, hiába a világ legfontosabb üzenete!

Elnőiesedett gyülekezeteink

Akkor folytassuk a hétfői témát, a hozzászólások számát tekintve érdemes.

A bevezető kérdés:

– hogyan szokott kinézni egy átlagos gyülekezet pünkösdi ünnepének dekorációja? Galambok, tűzlángok, virágok, a piros szín dominanciája… Csodálkozunk rajta? Egyáltalán nem, hiszen valljuk be, a gyülekezet dekorálása aztán végképp nem férfias feladat.

Az egyik gyülekezet pünkösdi alkalmat tartott. Ezúttal nem voltak galambok vagy virágok a szószék körül. A pódiumon egy autó állt, és egy mobil töltőállomás. (Na jó, ez nálunk nem sok gyülibe férne be…) És a prédikáció arról a Szentlélekről szólt, aki fel tudja tölteni az életünket, ahogyan megtankoljuk az autónkat, amikor útra kelünk. És ha van üzemanyag, akkor célba is tudunk érni.

Kérem szeretettel a hölgyeket, mindezt ne vegyék magukra! Ez egyáltalán nem ellenük szól. Ez egy jelenségről szól! És persze ezt a példát sem a teológiai üzenete miatt hoztam fel, hanem kifejezetten az illusztráció miatt. Ez egy olyan alkalom volt, amely valószínűleg nagyon tetszett a megjelent férfiaknak.

Nézd meg ezt a táblázatot, és gondold át, mely tulajdonságok azok, amelyek kifejezetten jellemzőek a mai keresztény gyülekezetekre? Ne ideált keress, hanem a valóságot nézd: mely tulajdonságok jellemzik a gyülekezeti légkört, a mindenki által elvárt és elfogadott normákat és alapértékeket:

Talán az lenne a legjobb, ha fognál egy darab lapot, és ebből a listából lejegyeznéd azt az 5-8 értéket, amely a legjellemzőbb a gyülekezeteinkre.

Ha megvagy (türelmetlenek és poéngyilkosok is próbálják meg) – akkor kattints ide!

Új ablakban megnyílik egy másik kép. Nézd meg, majd gyere vissza!

Szóval a helyzet az, hogy a legtöbb keresztény a kereszténység alapértékeiként a fehéren maradt jellemzőket jelöli meg. Ezzel alapvetően nincsen baj, ezek értékes tulajdonságok – de kivétel nélkül női, feminim jellemzők. A feketével szedett tulajdonságok a kifejezetten férfias jellemzők. És nem az a baj, hogy a nőies tulajdonságok jellemzőek a gyülekezeteinkre, a mai kereszténységre – hanem hogy a férfias jellemzők hiányoznak! Emiatt felborul az az egyensúly, amely egészséges és a férfiak számára is vonzó gyülekezeteket eredményezne.

Sajnos a férfias tulajdonságok nagyon ritkán jutnak eszébe bárkinek is akkor, amikor a gyülekezetre, a kereszténységre vagy a misszióra gondol. Valószínűleg ezért nem vevők az üzenetünkre és ezért hiányoznak a férfiak a gyülekezeteinkből. Legalábbis a fiatal felnőtt, fiatal családos és középkorú férfiak. Itt van a legnagyobb űr demográfiai szempontból, elsősorban a kívülről megtértek között. Mert ők éppen valahol egészen másutt valósítják meg önmagukat, máshol hatékonyak, máshol sikeresek, máshol kompetensek, máshol keresnek olyan kihívásokat, amelyek érdemesek arra, hogy erejüket megfeszítve dolgozzanak érte – mert a mai gyülekezetben nem sok ilyet találnak. Pedig Jézusra, Péterre, Pálra, az első keresztényekre nagyon is jellemzőek voltak! Azokra a férfiakra, akikre a hitünk hőseiként tekintünk, Luther-re, Spurgeon-re, Moody-ra, Martin Luther King-re bizony nagyon is jellemzőek!

Érdemes végiggondolni saját gyülekezeteinket ezen a szemüvegen keresztül: a fekete tulajdonságok mennyire jellemzőek ránk? Mennyire EGYÉRTELMŰEN jellemzőek? Mennyire fejezzük ki őket?

Persze tudom, hogy vannak kivételek, ez a cikk, maga a problémafelvetés nem a missziómunkában robotoló és nemritkán kiégő férfiakról szól. Hanem arról, hogy nem csak létszámában, nemi arányaiban, hanem alapértékeiben és mindennapos kifejezési, megnyilvánulási, kommunikációs jellemzőiben is elnőiesedett a keresztény egyház.

És erről nem a nők tehetnek. Hanem mi, férfiak.

És természetesen ha a férfiak végre elindulnak Krisztushoz, a gyülekezetekhez, az sem elsősorban macsógyülekezeteket fog jelenteni, nem kell ettől félniük a hölgyeknek. Csak végre egy hiányzó rész, egy nagy (és nagyon hiányzó) csoport végre hazatalál a helyére.

UI: épp most töltjük fel a Tonhal Prémium Magazint, amely egy-két héten belül újraindul, külön portálon, közel 1000 cikkel és tanulmánnyal. Többek között David Murrow 5-6 lefordított cikke, valamint más szerzők férfias kereszténységgel foglalkozó cikkei is megtalálhatók lesznek rajta! Nemsokára pedig jön a könyv, a DVD, és még egy könyv, amely a feleségeknek segít abban, hogy a férjüket Krisztushoz, és a gyülekezetbe is el tudják segíteni.