Bejegyzés

Tipikus vagy biblikus?!

A lelkipásztorok tipikusan olyan személyek, akiket a gyülekezet felbérel és megfizet azért, hogy szertartásokat végezzenek a gyülekezet tagjai számára, és főállásban végezzék mindazokat a szolgálatokat (helyettük), amivel Krisztus az egyházat – és annak minden tagját – megbízta. Ők Krisztus népének fizetett alkalmazottai, akik betegeket látogatnak, igét hirdetnek, evangélizálnak és mások gondjait hallgatják, és emellett rengeteget adminisztrálnak, néha még gyülekezeti épületet is gondnokolnak, füvet is nyírnak a templom körül. Rájuk van bízva, hogy hirdessék az evangéliumot, hogy gyógyítsák a sebeket, szabadítsák a szabadításra várókat. Mert a többieknek ilyen dolgokra nincs idejük, nincs kedvük, „nincs ajándékuk”, nincs végzettségük. Van némi pénzük rá, és van rengeteg okos tanácsuk, hogy is kéne ezt jól csinálni.

Ez Eric Geiger (a miami-i Christ Fellowship vezető lelkésze, a Simple CHurch című könyv társszerzője) egyik legújabb cikkjének lényege, amit épp ma reggel olvastam.

Akinek nem inge, ne vegye magára. Akinek igen, az vegye! Mert különben – ahogy azt friss demográfiai és szociológiai előrejelzések mutatják – 2050-re Európa muszlim többségű lesz, ahol a kereszténység aránya jó, ha 5-10% között marad! Ugyanis a lelkészek nem képesek betölteni azt a küldetést, amit Krisztus az egész egyházra, mindannyiunkra bízott!

No de vissza Eric érveléséhez – amivel teljes mértékben azonosulni tudok:

Gyakran hallani a siránkozást lelkészek részéről, hogy egyedül vannak a szolgálatban és nem győzik, hogy nincs, aki segítsen nekik, aki támogassa őket. És gyakran hallani az elégedetlen siránkozást a gyülekezeti tagok részéről is, hogy a lelkész „nem hozza” azokat az eredményeket, amelyeket elvárna tőle a gyülekezet.

Attól félek, hogy az igazi probléma egy olyan egészségtelen szolgálati kultúra, amely csírájában fojtja el az önkéntesség és a valódi egyetemes papság működését a gyülekezetekben. Ez a kultúra nem biblikus és nem is hatékony. És lassan (de biztosan) belepusztul az európai kereszténység.

Az általános (és hibás) levezetése a szolgálatnak gyakran így néz ki:

A LELKÉSZ —> (KI)SZOLGÁLJA —> AZ EMBEREKET

Tehát a lelkipásztorok tipikusan olyan személyek, akiket a gyülekezet felbérel és megfizet azért… stb. stb. (lásd a cikk eleje). Erre tanítják őket a teológiákon (tudom, mert én is ezt tanultam öt éven át), ez az identitásuk, a hagyományuk – és ez a gyülekezet elvárása is feléjük.

A Bibliában azonban a „képlet” másképpen néz ki:

„És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére…”

Tehát:

A LELKÉSZ (apostol, próféta, pásztor, tanító, stb.) —> FELKÉSZÍTI —> AZ EMBEREKET —> A SZOLGÁLATRA

Vagyis MINDENKI szolgál! Ez a biblikus út. Ráadásul csak ez fog működni. Mert a jelenlegi rendszer látványosan haldoklik: a gyülekezeteink elöregednek és fogynak, még a saját gyerekeinket sem tudjuk megtartani, a kereszténység társadalmi súlya csökken, gyakorlatilag a boszorkányegyház is jobban növekszik, mint bármelyik felekezet kis hazánkban.

A jelenlegi modellben a pásztorok és gyülekezeti vezetők azok, akik szolgálnak. Akik az effektív, valóságos munkákat elvégzik. Ők szerveznek, bizonyságot tesznek, látogatnak, adminisztrálnak… de már ezt is felsoroltam. Épp azért lettek „vezetők”, mert ezeket csinálták. A gyülekezet pedig honorálta a rengeteg munkájukat azzal, hogy „titulust” adományozott nekik.

A bibliai modellben azonban ők azok, akik valójában NEM DOLGOZNAK! Már túl vannak azon az életszakaszon, és a tapasztalatukat, a bölcsességüket, a kipróbáltságukat, a kialakult készségeiket arra használják, hogy tanítsanak, felkészítsenek, felépítsenek és vezessenek embereket a saját szolgálataikban! Mert erről szól az Efézus 4,11-12!

Egy vállalatigazgató mikor végzi jól a munkáját, ha lemegy a műhelybe esztergálni a szakik helyett, vagy ha ül az irodájában, és napi nyolc órában stratégiát alkot, a középvezetőt képezi és koordinálja, a szervezetet képviseli és a küldetés betöltésének minden apró részletét felügyelete alatt tartja és irányítja?!

A „gyülekezet” nevű vállalkozásban az igazgatók mind az eszterga mellett nyögnek, és nincs sem idejük, sem erejük, sem kedvük a saját helyükön ülni, és a saját dolgukat végezni. Mert különben a műhelyben talán egyetlen „termelést” jelentő gép sem menne…

Félreértés ne essék: a buta kis hasonlatom „igazgatóin” az Efézus 4 elhívott vezetőit értem, és nem a megfizetett „funkcionáriusokat”!

Mitől fog változni valami? Jó kérdés… (lehet kommentelni!) Az biztos, hogy a lelkészeken nagyon sok múlik. Mert ők építik fel – vagyis ők egészen biztosan építik ezt a számukra sem boldogító rendszert.

Mit gondolsz erről? Szólj hozzá!

Beszéljük meg a szavazást: van-e összefüggés…?

Van összefüggés a gyülekezet létszámbeli növekedése
és a lelki egészsége között?

Érdekes volt a szavazás menete – még ha nem is túl nagy szavazói létszámról van szó. (Gyorsan beszúrom: köszönöm minden vélemény-nyilvánítónak a részvételt!!!)

Eleinte folyamatosan nőtt az egyértelmű igen szavazatok száma, majd egy ponton szinte megállt, és a „nem egyértelmű” szavazatok végül is átvették a vezetést.

Szóval jelenleg, 34 szavazatnál egyelőre nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel szavazni erre a kérdésre.

Szeretném hívni azokat, akik szavaztak, hogy beszéljük meg az eredményt – illetve a válaszokat.

Vitanyitó és gondolatébresztő „pozícióból” kezdem én:

Azért szavaztam igennel, mert ezt látom biblikus válasznak. Az Online Bibliaiskola tananyagában van egy teljes rész a „növekedés törvényének” szentelve, de ez több mint 10 A4-es oldal sűrűn teleírva, ezt nem tudom egy blogpostba bemásolni. Csak pár igevers ebből az anyagból, nagyon vázlatosan (az online biblaiskola pedig hamarosan elérhető lesz!):

Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember, és elvet a szántóföldjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között. Máté 13:31-32

Az egyház – és a gyülekezet – a „mennyek országa földi megnyilvánulása, mióta Jézus felment az Atya jobbjára. Bennünket „hagyott itt”, hogy megjelenítsük, képviseljük az Atyát, hogy folytassuk és beteljesítsük az ő (Jézus) munkáját. Tehát a „mennyek országa” az Isten fennhatósága, uralma és munkája ebben a világban. Erre pedig a növekedés a jellemző!

Amikor valaki hallja a mennyek országának igéjét, és nem érti, eljön a gonosz, és elragadja azt, ami szívébe van vetve: ez olyan, mint akinél az útfélre hullott a mag. Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja, de nem gyökerezik meg benne, ezért csak ideig való, s amint nyomorúság vagy üldözés támad az ige miatt, azonnal eltántorodik. Akinél pedig tövisek közé hullott, hallja az igét, de e világ gondja és a gazdagság csábítása megfojtja az igét, és nem hoz termést. Akinél pedig jó földbe hullott, az hallja és érti az igét, és terem: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit. Máté 13:19-től.

Ugyanez az alapelv személyes szinten:

Bizony, mondom néktek: senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet. Sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból lesz első. Máté 10:29-31

Muszáj, hogy legyen növekedés, mert ez Isten törvényszerűsége – akkor is, ha a növekedés nem „vegytiszta”. Reális Istenünk van, aki ezt is jól tudja:

Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a zöld vetés szárba szökött, és már magot hozott, megmutatkozott a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és azt kérdezték tőle: Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnan van akkor benne a konkoly? Ellenség tette ezt! – felelte nekik. A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok be csűrömbe.” Máté 13:24-30

 

A növekedés eszközei mi vagyunk:

Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. 1Korintus 3,6-7

 

A növekedés fix pont – a vita arról szólt, hogy milyen eszközön keresztül történik. Pál ezt a kérdést zárja le azzal, hogy a növekedés mindig Isten munkája.

És itt már egyre konkrétabban haladunk az egyház felé – Efézus 4:16:

Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.

Vajon „minőségbeli” vagy „számbeli” növekedésről van szó? Mert ez az alapvető kérdés.

Nyilván a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. De éppen ebben van a megoldás: a KETTŐT NEM LEHET ELVÁLASZTANI EGYMÁSTÓL! Vagyis nincs minőségbeli növekedés számbeli növekedés nélkül! Minél „jobb” hívők vagyunk, annál több ember számára lesz vonzó Krisztus követése a környezetünkben, annál több ember felé szolgálunk… vagy nem?! A tanítvánnyá érés lényege az evangélium megosztása – az nem valamiféle öncélú személyiségfejlesztési gyakorlat!!!

A legfontosabb kérdés: MI A CÉLJA az egyháznak? A gyülekezeteknek?

Jézus misszióparancsa az evangélizálásról és tanítvánnyá tételről szól – vagyis az emberek megmentéséről! „Menjetek, tegyetek tanítvánnyá…” – ez bizony létszám-növelésről szól! Szerintem sehogy máshogy nem lehet értelmezni.

Sajnos az egyház leszokott erről – vagy nem szokott hozzá. Nem a misszióért, az emberek megmentéséért élünk – hanem önmagunk fenntartásáért. Nem az emberek megmentése a cél, hanem az intézmény-rendszer fenntartása és kiszolgálása. A pénzünk, energiánk, időnk nagy részét adminisztrálásba, intézmény-fenntartásba, épület-karbantartásra, befelé forduló, önmagunknak szóló szolgálatokba öljük – és gyakran a szomszédainkat sem ismerjük, és talán még soha nem tettünk bizonyságot nekik arról a Jézusról, aki nélkül rájuk a kárhozat vár (illetve már most abban élnek).

FONTOS: az egész téma a GYÜLEKEZET növekedéséről szól – tehát nem az egyes keresztényről! Mert az teljesen jogos, hogy a gyülekezetben nem mindenki evangélista. Egy test vagyunk, és vannak olyan “testrészek”, akiknek a szolgálata háttérszolgálat, nem fog mindenki megtéréseket “levezényelni”. De a gyülekezetnek együtt igenis megtérések eszközévé kell válnia! Én ezt látom biblikus modellnek.

Csak egy utolsó gondolat ezzel kapcsolatban, szintén egy igeszakasz kapcsán az Újszövetségből – ami az én szemléletemet az éltem egy pontján alapjaiban változtatta meg:

A tálentumok példázatában Jézus annak a szolgának, aki „csak” megtartotta azt, amije volt, azt mondta: „gonosz szolga…!” Mert Isten országába nem fér bele a növekedés elmaradása!

Az apostolok cselekedeteiben folyamatosan visszhangzik egy mondat-részlet: „…nőtt a tanítványok száma…”

Félek, hogy a „nem egyértelmű” válaszok mögött a gyakorlati tapasztalat áll – és nem a Biblia. A szomorú valóság áll – a bibliai lehetőségek helyett. Mert sajnos tényleg nemigen nőnek a gyülekezeteink. Ez tény. És persze nem szeretnénk rosszul érezni magunkat emiatt. Lehet ráfogni a kultúrára, a korra, a végidőkre, a „talál-e hitet az emberfia azokban az időkben”igeversekre (amik szerintem nem egészen erről a kérdésről szólnak)– valahogy megmagyarázni, elsősorban magunknak, hogy miért is nem térnek meg az emberek a környezetünkben, a gyülekezeteinkben.

Ahogy nézem a világmissziót, akár az afrikai, ázsiai ébredéseket, akár az észak-amerikai kultúra-centrikus gyülekezeteket – akik misszió-központú keresztény életet élnek, növekednek. Másképpen fogalmazva AZOK NÖVEKEDNEK MEGTÉRŐKKAL, akik kifejezetten és erőteljesen missziós, evangélizációs jellegű kegyességet és kereszténységet élnek meg. Ahol a gyülekezet tagjai hirdetik az evangéliumot a munkatársaiknak, a szomszédaiknak, a környezetükben, és ahol a megtérőket erre tanítják, felhatalmazzák és visszaküldik a „világba”, hogy ők is hirdessék tovább az embereknek az evangéliumot.

Sokat tudnék erről írni, majd az online bibliasuliban „kiélem” magam – addig is várom a véleményeteket!

Győzzetek meg, hogy létszámbeli növekedés nélkül – azaz megtérők nélkül is – lehet egészséges, biblikus egy keresztény, krisztusi gyülekezet!

Természetesen ezzel nem akarom elítélni azokat, akik így szavaztak, inkább szeretném megérteni, miért gondolják így – és szeretném motiválni, bátorítani a missziót, ami mindig az emberek megtérését jelenti.

És csak egy leges-legutolsó idézet, ha jól emlékszem Spurgeontól (majd megkeresem a pontos forrást):

„Ha egy gyülekezet hirdeti az evangéliumot, és az emberek megtérnek, akkor Isten munkatársa az emberek üdvösségre segítésében. Ha azonban minden mást csinál, de az evangéliumot nem hirdeti, és nem térnek meg az emberek, akkor a Sátán munkatársa az emberek kárhozatban hagyásában.”

SZÓLJ HOZZÁ!

Felekezetesdi

A felekezetiség egyfajta identitást jelent illetve hordoz. A felekezeti identitásnak alapvetően két pillére van: a(egyház)történelmi múlt és a kegyességi tradíciók, valamint a meglévő intézményrendszer és szervezeti struktúra. Mindkettő egyszerre segít és akadályoz, levesz rólunk terheket, másutt viszont éppen ránk rak. Segít, mert gyökereket és kereteket ad, valamint képviseletet, közösséget, infrastruktúrális és szervezeti hátteret – ugyanakkor pont ugyanezek merevvé is tesznek. Olyasmi ez, mintha összehasonlítanánk egy kis motorcsónakot és egy lomha tankerhajót. A tankerrel messzebb lehet jutni, nagyobb a hordozóképessége, a vízkiszorítása, több ember fér el rajta – de lassan reagál, lassan halad, lomha, és sokkal több a baj vele. A motorcsónak gyors, mozgékony, de nem hosszú távra tervezték, és nincs túl nagy szállítókapacitása sem.

A felekezetekkel kapcsolatban két jelenség erősödik az egyházban.
Az egyik, hogy kezdik elveszíteni a jelentőségüket mind befelé, a gyülekezeteik felé, mind kifelé, a nem keresztények felé. Ez viszonylag új jelenség, a posztkeresztény kor hozta magával, illetve nálunk a rendszerváltozás utáni „felekezet-csinálási” őrület, amikor mindenki saját egyházat hozhatott létre. Lett is vagy háromszáz, néhány év alatt.

celcsoport3

A „befelé” irányuló felekezeti krízis azt jelenti, hogy a kegyességi és regionális kapcsolatok erősödnek, a felekezetiek pedig a hivatalos és szervezeti kategóriába tolódnak át. Amúgy is túl sok a belviszály majd minden protestáns felekezetben, amikbe a gyülekezetek sok helyen már belefásultak, és az életkapcsolataik elsősorban azokkal erősödnek, akikkel egy életközösségben élnek (regionálisan), illetve akikkel hasonló módon élik meg a kereszténységüket (kegyességileg) – és ez egyáltalán nem biztos, hogy a felekezeten belül lesz. Egyre inkább nő a jelentősége a pásztorköröknek, a különböző kegyességi, megújulási mozgalmaknak, az egyes gyülekezetek által szervezett közös evangélizációknak, dicsőítő alkalmaknak, programoknak – és ezek egyre kevésbé a felekezeten belülre szólnak már.

Kifelé, a nem hívők felé a felekezetiség eleve kellemetlen téma. A nem hívők szemében az egyik állandó „botránykő” éppen a felekezetek egymással szembeni ellenségeskedése, ami a szemükben eleve hitelteleníti őket. A másik, hogy nem felekezetre, hanem egyrészt Istenre, Krisztusra van szükségük az embereknek, másrészt egy konkrét helyi közösségre, ahová bekacsolódhatnak. Nem történelmi múltra, tradíciókra vagy szervezeti hierarchiára, egyházi „funkcionáriusokkal”. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Ezért tűnik úgy, hogy jelenleg motorcsónakkal könnyebb missziózni, mint tankerrel…

A másik nagy problémahalmaz a felekezetesdivel jelenleg még mindig az, hogy sokkal inkább egymással háborúznak, minthogy egymással vállvetve küzdenének azért, hogy a világ jobb legyen, és minél többen megtérjenek. Erre céloztam az előbb is, hogy ezt (sajnos) látja ám mindenki, a „világ” sem vak! Felekezetek és kegyességek, teológiák háborúznak egymással, és mi már régen nem a nem test és vér elleni, hanem csak a testvér elleni csatákban harcolunk és vérzünk el. Valószínűleg sokkal többen esnek ki a gyülekezetekből a saját testvéreik, merev tradícióik, vezetőik és a gyülekezetei problémáik miatt, mint „világi” és „bűnös” kísértések miatt!

Amit mindenképpen még meg akartam jegyezni: világviszonylatban elkezdődött egy olyan jelenség, hogy a felekezetek nekikezdtek újraértékelni és újradefiniálni magukat. Nem másik identitást keresnek, hanem inkább a helyüket a világban. Mert elkezdik belátni, hogy a mai korban nem maradhatunk merevek, lassúak, nem reagálhatunk a változásokra lomhán és késve, és le kell vetnünk minden olyan terhet, amit csak kötelességtudatból, megszokásból vagy valamiféle felekezeti elvárásból hordoztunk eddig – de GÁTOLTAK a misszióban, a közösség építésében, a kortársaink elérésében. Én hiszek abban, hogy van létjogosultsága a „felekezeteknek”, mert a tradíciók és a szervezeti háttér szükséges és jó – ha jól működik. Ha nem, akkor pedig nem kidobni kell, hanem megjavítani.

A testvér elleni háborúskodásból pedig meg kell térnünk. Nincs mese, ez bűn, és amíg nem hagyjuk abba, addig nem lesz ébredés – bármit is értsünk ez alatt!

Read more

Bibliai írástudatlanság

Ez Thom bevezetőjének utolsó fejezete – a haldokló gyülekezetek hetedik nagy problémája. A bibliai analfabétizmus.

De mit is jelent ez?

Azt, hogy a keresztények – bár olvashatják akár tíz különböző fordításban a Bibliát – mégsem ismerik. Vagyis csak nagyon felszínesen. A legtöbb keresztény valószínűleg nem tudná elmondani saját egyháza/gyülekezete hitvallását, nem ismeri az apostoli hitvallást, és azért sem mer hitvitába kezdeni ismerőseivel, mert nem tudná korrekt és elfogadható módon megvédeni a hitét a mai pluralista, posztmodern világban. Ennek sok oka van szerintem – talán a legfontosabb, hogy a gyülekezetekben még mindig nem a „szentek felkészítése” folyik (ahogy azt az efézus 4-ben Pál megfogalmazza), hanem a szentek kiszolgálása valamiféle lelki mcdonaldsként, ahol a cél a gyorsan fogyasztható, nem túl bonyolult, és max. 30 perces szellemi hamburgerek felszolgálása. Vagy másképpen megfogalmazva a gyülekezetekben a lelkészek és tanítók etetik az embereket, ahelyett, hogy megtanítanák őket főzni, és felelőssé tennék őket abban, hogy egy idő után lássák el magukat, sőt, kezdjenek főzni a családjuknak, ismerőseiknek is…

És csak még egy gondolat ezzel kapcsolatban. Félek, hogy sokkal több bibliáról szóló könyvet, úgynevezett keresztény irodalmat olvasunk, mint Bibliát. Bár ez is ugyanazt a problémát veti fel: előre megrágott üzeneteket fogyasztunk, amit népszerű szerzők rágnak meg számunkra. Persze nem vagyok ezek ellen, sőt! Ameddig legalábbis nem szorítják ki az életünkből, és a drága időnkből magát a Bibliát.

Ezt nem ragozom tovább, kíváncsi lennék a véleményetekre, hogy vajon mennyire vagyunk otthon a Bibliában? És mit kéne másképp csinálni?

Read more

A kényelem prioritása

Lassan közeledünk ennek a sorozatnak a végéhez. Thom Rainer „Essential Church” című könyvének felvezetése alapján most a haldokló gyülekezetek hatodik jellemzőjéről gondolkodhatunk el közösen. A post-sorozat a könyv felvetéseiből indul ki, de a saját gondolataimat (is) tartalmazza – sokszor csak a cím azonos, és az alapgondolat. Ezt szerettem volna tisztázni, így becsületes. :-)

Van egy kifejezés, amelyet provokatív egyházi tanítók előszeretettel használnak, amiikor a gyülekezeteiket megpróbálják kimozdítani az „állóvízből” – ez pedig a „kényelmi zóna”. Én is úgy látom, hogy a gyülekezeteink nagyon elkényelmesedtek. Amolyan jóléti kereszténységet élünk, ahol a konfrontációink csúcsát a belső gyülekezeti intrikák és a kegyességi hitviták teszik ki. Hiányzik a gyülekezeti életből az izgalom, a kockázatvállalás, a veszély – csupa olyan dolog, ami egyébként éppen meg tudná fogni mondjuk a férfiakat. A legtöbb mai keresztényt még senki nem akarta bántalmazni, sőt, talán erélyesebben meg se szólta a hitéért! (Nem a viselkedéséért, a bűneiért, stb. – hanem kifejezetten a Jézus Krisztus mellett való kiállásáért. Ma gyakorlatilag semmibe nem kerül kereszténynek lenni, nincs „ára”, amit kötelező megfizetni – mert a bibliaolvasás, az imádkozás, a gyülekezetbejárás elmaradását nem követik olyan retorziók, mint a nyilvános megszégyenítés, a pénzbírság vagy a fizikai bántalmazás… És mivel kifejlesztettünk egy olyan teológiát, amelyben minden „veszélyes” helyet „világinak” bélyegeztünk, és eltiltottuk onnan a z igazi hívőket, a legtöbb keresztény egy egész életet le tud élni úgy, hogy egyetlen éles helyzetbe nem kerül Jézus miatt. Márpedig ő nem egyszer mondott olyasmit, hogy aki őt követni akarja, annak fel kell készülnie üldözésekre, veszélyekre, nyomorúságra. Kijutott ez az Apcsel idején majd mindenkinek. Része volt ebben majd minden nagyobb egyháztörténeti személyiségnek, és bizony ma is sok olyan szituáció, hely, szolgálat van, ahol bizony egyáltalán nem kényelmes kereszténynek lenni.

Node – nehogy szélsőséges irányba gondolkodjunk – az átlag magyar gyülekezeti életben hol lépünk ki a kényelmi zónánkból? Hol fizetünk, és legfeljebb mennyit azért, hogy bizonyságot tehessünk Jézusról? Húsz éve vége már a komcsi időnek, amikor még volt súlya és ára annak, ha valaki hívő akart lenni – de ma?! Emlékszem még arra, amikor szkinhedek vagy épp romák akartak megverni, amikor az utcán dicsőítettem Istent, amikor a börtönben nekem akartak jönni a rabok, amikor prédikáltam, amikor odaadtam a gitárom egy vadidegen szipusnak az utcán, cserébe a zacskójáért, és egy hét múlva visszahozta nekem, vagy amikor 93-ban a honvédségnél tábori papnak csúfoltak, és a saját kopasztársaim vertek el seprűnyéllel, mert én voltam az egyetlen keresztény… azok voltak a szép idők :-) Sokszor gondolok arra, hogy mennyi jót hozott egy-egy üldöztetés a gyülekezeteknek – és hogy miért kell mindig ezt megvárni ahhoz, hogy kimozduljunk a kényelmi zónánkból?

(Holnap befejezzük ezt a sorozatot!)

Read more

A jelentéktelen konfliktusok kimerítenek

Milyen grafikákat vagy betűtípust tegyünk a meghívókra? Székek vagy padok legyenek a gyülekezeti teremben? És milyen színűek? Vasárnap 4 órakor vagy 5 órakor kezdődjön az istentisztelet? Tradicionális egyházi zene vagy modern dicséretek? A lelkésznek kell öltönyt viselnie vagy nem? Lehet prédikálni 60 percet is, vagy csak 30-at? Milyen burkolat legyen az előtérben? Felolvassuk-e az adakozásokat, vagy sem?

Egy sor egetrengető kérdés…

És sajnos rengeteg idő, energia, lelkesedés megy el, folyik el, pazarolódik el ilyen, és ezekhez hasonló abszolút jelentéktelen dolgokon a gyülekezetben. És ebben az a tragédia, hogy sok gyülekezeti tag inkább vitázik ilyesmiken, akár még „indulatba is jön”, de ha megkérdeznék, ki hányszor böjtölt a megtérőkért, kinek tesz épp bizonyságot, kit tanítványoz, valószínűleg nagy hallgatás lenne a válasz.

Hihetetlen, mennyi apróságon tudnak keresztény emberek vitatkozni ahelyett, hogy a leglényegesebb dolgokra szánnák oda magukat! Gyülekezeti tanácskozások számtalan órája pocsékolódik el ahelyett, hogy ezeket az értékes időket a közbenjárásra, szolgálatra, a közben megszerzett tapasztalatok megosztására, a stratégiai együttgondolkodásra fordítanánk!

Ahogy Thom megfogalmazza: ezek a belső konfliktusok megfojtják a gyülekezeteket, és ez a rengeteg mellébeszélés és hiábavalóság beárnyékolja az egyház valódi küldetését és célját.

A fejlődő gyülekezetekben az ilyen típusú problémákat egyetlen ember egyetlen döntése megoldja, nem pazarolnak el vitákat és szavazásokat ilyen jelentéktelen dolgokra, mert a gyülekezetnek sokkal fontosabbra kell koncentrálnia: az emberek evangéliummal való elérésére. Hogy milyen színű legyen az imaterem fala? Azt meg bízzuk egy belsőépítészre.

Thom így fogalmaz: „A jelentőségteljes gyülekezetek nem engedik be az embereiket a személyes apróságokban való villongások posványába, hanem egyesítik a gyülekezet tagjait a lelki-szellemi fejlődés, és a Nagy Küldetés betöltésének közös céljai körül!”

Read more

Befelé forduló szolgálatok

A haldokló gyülekezetek negyedik jellemzője, hogy szinte teljesen befelé élnek. Önmagukat táplálják. A szolgálataik 80-90-100%-a a hívőkért van. Mindenféle imacsoportba, bibliatanulmányozásba, tanítványság-tanfolyamba, kóruspróbába zárkóznak, az istentiszteletek sokszor másfél-két-kétésfél óra hosszúak a szavalatok és lelki hozzászólások miatt – mert nem mernek kimenni az életbe, az utcára, a munkahelyekre, hogy ott kerítést fessenek, szemetet szedjenek, betegeket ápoljanak (nem a gyülekezet betegeit!), klubokban, kocsmákban, diszkókban prédikálják az evangéliumot. A templom/imaház négy fala a biztos menedék – és már nem az Úr. És alig marad idő az evangélizálásra. Évi egy-két szervezett alkalom. És a haldokló gyülekezetet onnan lehet azonnal felismerni, hogy még ezeken az agyonszervezett evangélizációkon sem éri el a kívülállók, a látogatók száma a jelenlévő gyülekezeti tagokét sem!

Tehát: vedd sorba a gyülekezeted alkalmait, és számold össze, hány olyan „Misszió”, program, alkalom, kiscsoport, rendezvény van, ahová
– kifejezetten hívsz kívülállókat
– rendszeresen megjelennek kívülállók
– látogató-orientált a témaválasztás, a stílus, a hangnem, a program?

Sajnos nekem is az az érzésem, hogy a mai kereszténység kimenekül a világból – ahelyett, hogy meghódítaná azt az evangéliummal. A „világ” ellenséges terület – és nem munkaterület. A gyülekezetek szubkultúrák, amelyek önmagukért élnek, miközben arról beszélnek, hogy a világ elvész körülöttük.

Természetesen nem arról van szó, hogy nincs létjogosultsága a befelé irányuló szolgálatoknak.

Ezt nem állítja Thom Rainer sem a könyvében – és én sem ezt mondom. De azt hiszem annyi mindenképpen jogos, hogy ahol az arány legalább nem 50-50% a kifelé és a befelé irányuló VALÓSÁGOS szolgálatok és alkalmak között, ott baj van. Céltévesztés. Bűn.

Sokszor elhangzott már, hogy az üldöztetés mindig jót tesz az egyháznak – kizavarja a hívőket a templomaikból az emberek közé.

Ez kéne most is.
Nagyon.

Read more

Isten üzenetét nem tudjuk aktuális módon hirdetni és képviselni

Két fogalmat szeretnék tisztázni.

Az egyik a RELEVÁNS. Ez azt jelenti: fontos, jelentőségteljes, az adott témához hozzátartozó, az összefüggésbe beleillő.

A másik az AUTENTIKUS: hiteles, hitelt érdemlő, objektíven is igazolható, hozzáértő.

Azt hiszem, ez a kettő nagyon lényeges tulajdonsága az evangéliumnak. És azt hiszem, ez a kettő nagyon problémás ma a magyar egyházban.

Mikor nem releváns egy üzenet?

Akkor, amikor nem elég jelentős ahhoz, hogy igyuk minden szavát, hogy jegyzetfüzettel vonuljunk a tanításokra, mert ott olyan fontos, lényeges dolgokat kaphatunk a Szentlélek által a tanítótól, amelyekre muszáj – mondom MUSZÁJ – emlékezni, azt muszáj továbbadni, muszáj róla beszélni! A releváns tartalom fontos, nélkülözhetetlen, életmentő, figyelmet fenntartó, megosztásra méltó tartalom, amely érint, megszólít, megvizsgál, gondolkodásra és cselekvésre késztet, döntéseket présel ki belőlünk.

Mikor nem autentikus egy üzenet?

Amikor nem szól semmiről, vagy nem arról szól, amit megnevez céljaként.

Példák. Tanítás a misszióról. Nem autentikus, ha olyan ember tanít róla, aki maga nem vezet embereket Jézushoz. Akit nem hallgat néhány olyan ember, aki miatta van ott a hallgatóságban. Bibliatanulmányozás – nem túl autentikus a bibliai háttér, a kortörténet, az eredeti nyelvek, a hermeneutikai szabályok ismerete nélkül. Ne értse félre senki: enélkül is szólhat Isten Lelke – csak nem autentikus a tanítás. Vagy: tanítás a politikáról – nem autentikus, ha olyan ember beszél róla, aki semmilyen közéleti szerepet nem vállal, nincs közösségi (nem gyülekezeti), társadalmi tapasztalata és kapcsolata, tudása és rálátása. És nem is érdekli a napi politika.

Mindegy mit sorolok: ha hiányzik a hozzáértés, a tárgyi felkészültség és tudás, akkor csak felszínességbe és közhelyességbe torkollik a tanítás. És azt hiszem, sokaknak van elegük a semmit mondó prédikációkból, amik egyszerűen megismétlik a felolvasott bibliai igeszakaszt, csak kicsit bő lére eresztve és kiszínezve.

A magma részéről nem hiszek abban, hogy a keresztény üzenetet el lehet intézni annyival, hogy mindegy mit mondunk, csak Jézusról szóljon. Hát, ez is az egyik oka, hogy itt tartunk, ahol tartunk. Vagy egy lelkésztől hallottam sok évvel ezelőtt, amikor “méltatlankodtunk”, hogy nem szólnak szinte semmiről az igehirdetései, hogy az a fontos, hogy mindenki legalább egy-egy morzsát találjon az igehirdetésben – annyi mindenkinek kell, hogy jusson. Hát igen, csakhogy nem a morzsákért megyünk el az istentiszteletre – hanem jól akarunk lakni. Mert szükségünk van Isten Igéjére!

Az a gyülekezet, amelyik nem kérdezi meg állandóan, hogyan kapcsolhatjuk össze az örökérvényű és nem változó evangéliumot a folyamatosan és hihetetlenül széleskörűen változó kultúrával és társadalommal – érdektelenné, unalmassá – irrelevánssá válik! Ahol hetek, hónapok telnek anélkül, hogy a prédikációk része lenne a napi kultúra, politika, közélet, média, gazdaság – a munkanélküliség, az EU, a globális környezeti problémák, a gazdasági recesszió, a depresszió – ott az emberek egy darabig elhallgatják azokat a régi szép történeteket, amelyeknek az életükhöz és a mindennapjaikhoz semmi közük nincsen már rég, aztán előbb-utóbb továbbállnak.

Tehát a terápia: RELEVÁNS ÉS AUTENTIKUS GYÜLEKEZET!

Read more

Mai véleményformálók…

Megírnátok, kik azok a mai magyar keresztények, akik hatással vannak a mai magyar kereszténységre? Vezetők, pásztorok, missziómunkások, ismertek, ismeretlenek… mindegy a felekezet is. Csak hatásuk legyen!

Vagyis kik azok, akiknek a szavára, dolgaira, szolgálatára ma oda kell figyelni kis magyar hazánkban? Akik letettek vagy letesznek valamit az “asztalra”, akik változásokat generálnak a magyar egyház számára, akiktől lehet tanulni, a szemléletüket, gondolkodásukat érdemes megismerni, és valamilyen területen kiemelkedőt, példaértékűt csinálnak.

UPDATE: még egy kérdés, illetve pontosítás: kik azok, akiknek a véleménye és szolgálata a saját felekezetét/gyülekezetét is túllépi? Továbbra is: mindegy, milyen területen, és nem csak lelkészek neveit várom.

Fontos lenne – riportsorozatot szeretnék csinálni velük.

Köszönöm!