Az evangélizáció szenvedélyének elveszítése
Részben írtam erről már tegnap is. (Thom nem, de sebaj :-)
Szóval a haldokló egyház szívében lévő missziós tűz már csak nagyon haloványan parázslik.
A mai keresztények elveszítették az evangélium hirdetésének szenvedélyét. És ezt felváltotta valamiféle apatikus közömbösség, amellyel az elvesző világra és emberekre néznek. Lekötnek a saját belső, és sokszor valljuk be, teljesen lényegtelen, piszlicsáré ügyeink, amikbe olyan szívesen beletemetkezünk, nehogy fel kelljen vállalni annak a kockázatát, hogy az evangéliumot hirdessük a szomszédainknak vagy a munkatársainknak.
Ma az evangélizációnak (sajnos nem túl gyakori) kegyelmi ajándéka van – és sokan fellélegeznek, hogy akkor jó,mert akkor nyilván ez az ő feladatuk. A kiváltságosoké. Vagy a lelkészeké. Azonban Jézus a misszióparancsot nem a túlbuzgó fanatikusoknak mondta, hanem az MINDEN keresztény egyetemes és elsődleges küldetése! Vagyis a missziómunkában való aktív és valóságos részvétel nem opciója Isten országának, hanem magától értetődő jellemzője.
Sok oka van annak, hogy az európai kereszténység haldoklik. Okolhatjuk érte a középkori egyházat vagy a posztmodernt, a politikát vagy a Sátánt – de nekem meggyőződésem, és egyben szomorú tapasztalatom is, hogy a misszió hiányának elsődleges oka a misszió hiánya. Vagyis egészen egyszerűen az, hogy a keresztények nem hirdetik az evangéliumot, sokszor még a saját megtérésükkel sem verik fel még a családjukat sem. Az evangéliumot betettük a „magánügyek” címkéjű fiókba, és legfeljebb akkor halászunk elő valamiféle tanúságtételt, amikor már nagyon ráncigálják a fiókunkat. (Sajnos ilyen túl ritkán van…)
Szóval visszatérve Thom könyvére: a haldokló egyház már nem beszél Jézusról a nem hívőknek – csak maguk között diskurálnak Róla. A gyülekezet belterjes, ha jön egy-egy látogató, úgy kell noszogtatni valakit, hogy szólítsa már meg, és a misszió legfeljebb moralizáló prédikációs téma a szószékről, vagy régi szép emléke elődeink tetteinek – de kevés mai hívő ember életének valósága.
Vagyis szenvedélye.
Igen, ez a jó szó: szenvedélye.
Amíg ezt nem nyerjük vissza, csak haldokolni fogunk tovább! Az evangéliumhirdetés szenvedélyét. Vágyát. Lázát. Türelmetlen izgalmát.
Arról már nem is beszélve, hogy nem csak „intézményi” szinten haldoklunk emiatt, hanem a lelkünkben is. Mert a lelkünket nem a nagy teológiai mélységek éltetik, én nem ebben hiszek, hanem az Istennel való közösség, és az Istennek való „rendelkezésre állás”.
Szerintem nincs a világon nagyszerűbb érzés annál, mint amikor valaki a szemedbe néz, és azt mondja: köszönöm, hogy általad ismerhettem meg Jézust! Megmentetted az életem!
Na ez az, amiért érdemes élni, érdemes kereszténynek lenni!
