Bejegyzés

Egy marketinges lecke evangélistáknak

Létezik egy elég általános szabály, törvényszerűség vagy alapelv, amelyet mind a marketingeseknek, mind az értékesítőknek a legtöbb tréning elején el szoktak mondani: bármennyire is szeretnénk, nem tudunk egyszerre mindenkit elérni! A leggyakoribb és legnagyobb erőforrás pocsékolás oka az a tévhit, hogy a nagy számok törvénye mindig bejön – vagyis minél több embert érünk el, annál hatékonyabbak leszünk. Csakhogy ez tévedés.

Az a bizonyos lecke így szól: az emberek 90%-a nem vevő ránk. Lehet, hogy nem ér rá, rossz a kedve, máshol jár az esze, nem vagyunk szimpatikusak neki, éppen most nem érzi szükségét annak, amit kínálunk neki, nem bízik bennünk, stb. stb. Ezerféle indokot lehetne mondani, miért, a lényeg, hogy nem vevő. Ez van. Hiába is győzködnénk őket, teljesen felesleges lenne a rájuk szánt idő. És ennek akkor van igazán  jelentősége, ha belegondolunk abba, hogy van egy óránk, amit bizonyságtételre tudunk szánni, és egy teljesen elutasító ember erőszakos térítgetésére fordítjuk, és emiatt nem jut időnk arra, aki viszont “készen állt” volna arra, hogy meghallgasson minket.

Aztán van az a bizonyos 1%, akiknek az arcukra van írva, hogy meg lehet szólítani őket, és mindegy is, mit mondunk nekik, már az első pillanatban megnyertük őket. Az ilyen emberek nincsenek sokan, de egy tapasztalt értékesítő azonnal kiszúrja őket. Ők a “könnyű célpontok” – rájuk azért nem kell sok energiát fordítani, mert nekik a kicsi is bőven elég. “Elő voltak készítve” – kár is túlragozni.

És van a maradék 9% – akiket a marketingesek “lehetséges vevőknek” neveznek. A lecke pedig úgy szól, hogy ha jól akarunk sáfárkodni az erőforrásainkkal, akkor az összes időnk és energiánk 80%-át erre a 9%-ra fordítsuk – a maradék 20 mehet mindenki másra.

A missziómunkánkat mindig a lehetséges megtérők csoportjára kell fókuszálnunk! Kell egyfajta józan céltudatosság, hogy a meddő vitatkozásokat pillanatok alatt lezárjuk, nehogy miattuk szalasszuk el azokat, akiket Isten előkészített a velünk való találkozásra.

Hogy kik a lehetséges vevők? Ez missziós szolgálatonként és bizonyságtevő egyénenként más és más. Azok, akikkel szót tudunk érteni, mert hasonlóak a körülményeink, a gondolkodásunk, mert ismerjük és értjük őket, mert hitelesek vagyunk számukra, mert “felkészültünk belőlük”… Lassan tényleg végére érek a Gerilla evangélizációs tréninganyagnak, abban sok szó lesz erről. De az egészen biztos, hogy nem az utcán siető “vadidegenek” között kell őket keresni, hanem a baráti körünkben, a mobiltelefonunk címjegyzékében vagy a facebookos ismerőseink között.

Tehát nem tudunk mindenkit és bárkit elérni az evangéliummal. De ez nem is a mi dolgunk. A “mindenki” és a “bárki” Isten, az evangélium és az egyház számára létező kategóriák, nem a miénk. A miéinknek mindig van nevük, foglalkozásuk, és általában valamilyen valós kötődésük hozzánk. Azokat pedig, akik ezen a körön kívül esnek, hagyjuk meg nyugodtan az ő ismerőseiknek. Isten majd megtalálja a hozzájuk közel eső evangélistát!

A túl könnyű megtérésről – ha van ilyen egyáltalán

Aki részt vett már olyan missziós programban, ahol a személyes tanúságtétel és evangélizáció fontos szerepet játszott, a megannyi nehéz és rázós beszélgetés között valószínűleg találkozhatott olyanokkal is, ami szinte megdöbbentően “sima ügy” volt. Vannak olyan emberek, akik túl könnyen és túl gyorsan megtérnek. És most nem arról van szó, hogy az illető a saját élethelyzete vagy problémái, a Szentlélek munkája, más keresztények “előkészítő” munkája nyomán “megtérésre kész” állapotban van, és mi “csupán” learatjuk mindazt a munkát, amit mások, sokan vetettek az életébe – hanem amikor “gyanúsan” gyorsan lesz valaki buzgó keresztény.

Ez a missziómunka egy speciális helyzete – azoknak az embereknek az egyik csoportja, akikkel a személyes evangélizációs szolgálatunk során találkozhatunk. A Gerilla evangélizációs tréninganyagban hét ilyen csoportot mutatunk be az istenkeresőkről szóló fejezetben – most egy részletet hadd osszak meg ebből, ami kifejezetten a “túl könnyen megtérőkről” szól. A teljes tréninganyag pedig hamarosan végre elérhető lesz!

Gerilla evangélizáció – részlet

A tetszeni vágyás fázisában vagy állapotában lévő „vevők” – legyen szó bármilyen termék vagy ideológia értékesítéséről, tehát pl. az evangélium átadásáról is – általában nyitottak, szívélyesek, barátságosak. De éppen ez a talán túlzó önmegadás, a folyamatos bólogatás az érveidre, a neked való megfelelés vágya az, ami mögé elrejtik a valódi érzéseiket és gondolataikat.

Az ilyen emberek túl könnyen és túl simán mondanak igent – szinte mindenre. Ez azonban egyrészt az értékesítő szempontjából óriási kísértés – különösen az Istennel való kapcsolat „értékesítésénél”, másrészt a vevő szempontjából óriási veszélyforrás, mert meggondolatlanul, felelőtlenül, elkötelezettség nélkül mond igent valamire, ami azután csalódást fog okozni neki. És bár rövid távon az ilyen vevő a legkényelmesebb és „legolcsóbb” ügyfél, hosszú távon azonban pont náluk van a legnagyobb lemorzsolódás és a legtöbb probléma. Tehát könnyű megszerezni – de nagyon nehéz megtartani őket.

Mire érdemes figyelni értékesítés, vagyis az evangélizálás folyamata közben?

Ha azonosítottuk, hogy beszélgetőpartnerünk ebben a fázisban van, és alapvetően nekünk akar megfelelni, a legtöbb esetben Isten helyett is, akkor nekünk magunknak kell mesterséges akadályokat görgetnünk a túl könnyen jövő döntések elé. Természetesen vannak olyan szituációk, amelyeket isten olyannyira előkészített már, hogy mi gyakorlatilag csak learatjuk azt a gyümölcsöt, amit Isten sokak talán sok éves missziómunkája által közvetlenül vagy közvetve elvetett beszélgetőpartnerünk életébe. Nem az ilyen esetekről van most szó! Hanem arról, amikor a könnyű és gyors döntés – vagy épp a döntés folyamatos halogatása mögött egyértelműen a felelőtlenség, a felelősség felvállalásának hárítása áll. Nem válhatunk olyan elvtelen és szenvtelen értékesítőkké, akik autót sóznak rá valakire akkor is, amikor még jogosítványa sincsen az illetőnek. Még akkor sem, ha ő jön hozzánk autóért! Mert nem tehetjük ki sem őt, sem az összes többi embert annak, hogy a könnyen megszerzett autójával az illető balesetet okozva vagy önmagában, vagy másokban kért tegyen. Ilyenkor egyszerűen nincs jogunk autót eladni – akkor értékesítsünk előtte jogosítványt neki!

Ugyanígy van ez lelki téren is. Ne mondjuk valakinek azt, hogy „megtértél”, amikor pontosan tudjuk mi is, ő is, hogy még csak meg sem értette az evangélium lényegét, amikor tudjuk, hogy nincs felvállalt elkötelezettség a döntés mögött, amikor tudjuk, hogy ez csak a gyors kipipálása az éppen folyó beszélgetésnek. Ilyenkor ne engedjünk lezárni egy olyan folyamatot, ami egyértelműen nincs lezárva. A „mesterséges akadályoztatás” azt jelenti, hogy addig szembesítjük az illetőt a döntésének következményével, a megtérés árával, míg egészen biztosak nem leszünk abban, hogy megértette, és mindezt felvállalva még mindig kell neki Krisztus. Sokkal jobb egy sok időbe, vitába és tusakodásba kerülő, nehezebben megszülető, de átgondolt és felelős elköteleződés, mint egy komolytalan és súlytalan gyors „megtérőima”!

A másik szélén ennek az állapotnak a döntések folyamatos elodázása áll.  A halogatás mögött – ebben az állapotban! – soha nem ténybeli bizonytalanság vagy őszinte kételkedés áll, hanem kapcsolati bizonytalanság és kétely! Ez nagyon lényeges különbség! Az illető ugyanis azért nem mer sem határozott igent, sem határozott nemet mondani, mert nem tudja, hogy a döntése hogyan fogja érinteni a közöttünk lévő személyes kapcsolatot. Ne feledjük: ő ebben a fázisban alapvetően nekünk akar megfelelni, így számára a nagy kérdés az, hogy mi hogyan fogunk reagálni a döntésére, és hogyan folytatódik majd a közöttünk lévő kapcsolat. Ebben bizonytalan valójában, és ez okozza a döntések halogatását.

Ebben az esetben két dolgot tudunk tenni. Először is pontosan mondjuk el neki, hogy a döntése mit fog jelenteni a kapcsolatunkban. Beszélgessünk vele akár részletekbe menően mindkét scenarióról: hogy mi fog megváltozni, ha elfogadja – és arról is, hogy mi lesz, ha elutasítja az evangéliumot. Beszéljünk neki a gyülekezeti élet mindennapjairól, akár a nehézségeiről és kihívásairól is őszintén, és mondjuk el azt is, hogyan fogunk mi őreá tekinteni, ha mégis elutasít, fogunk-e ettől függetlenül is találkozni, beszélgetni vele. Ha pedig bizonyosak vagyunk afelől, hogy az evangélizációs folyamat elért arra a szinte, amikor már minden feltétel megvan a döntés meghozatalához, akkor legyünk határozottak, és vezessük el a döntésig, bármi legyen is az az adott élethelyzetben. Tartsuk észben, és nyugodtan mondjuk el neki is: ez a jelenlegi döntése lesz Isten keresésére, annak a folyamatnak a végén, amin végigvezettük. Ha mégis elutasítja az Istennel való megbékélést most, akkor legyen tudatában annak, hogy Isten ezt nem egy végérvényes, hanem egy pillanatnyi nemnek fogja tartani, és később bármikor lesz lehetősége megváltoztatni a mostani döntését. És ha mi, értékesítők, evangélisták valóban megtettünk mindent azért, hogy az illető célba is érjen, akkor jó, ha tudjuk, és akár el is mondjuk neki is, hogy bár később is lehet Istenhez eltalálni, de most biztosan könnyebb lenne, mint enélkül a folyamat nélkül, talán egyedül, saját erőből.

A tetszeni vágyás fázisában lévő ember tehát vagy túl könnyen, vagy túl nehezen hoz döntést – mindkét esetben a határozottság és a felelősségérzésre való apellálás tud segíteni.

(Eddig a részlet. Természetesen ennek van előzménye és van folytatása is – most csupán egy gondolatot emeltünk ki ebből a témából!)

Mi a véleményed erről?

Létezik ez a probléma? És hasznos egyáltalán, ha ilyen megközelítésből is tanulunk a misszióról?