Tag Archive for: gyülekezet

Mit keresnek a mai istenkeresők?

Kategória:

A gyülekezeteink kiüresednek. Először is számban. Hiába van már kötelező hittan, hiába tolja a jelenlegi politikai kurzus a (nagy)egyházi-vallásos szekeret, és próbál valamiféle polgári divatot csinálni a kereszténységből – nem csak az tagadhatatlan, hogy ennek még sok köze nincs ahhoz a Krisztus-követéshez, amiről a Biblia ír, hanem az is, hogy voltaképpen a célját sem éri el, hiszen az egyház legfeljebb vasárnapi látogatókkal gyarapodik, sajnos csak ritkán elkötelezett hívőkkel. Valamiféle finoman ránk erőltetett társadalmi-kulturális-politikai templomozós trendiségig csak-csak eljutunk, bár addig is legfeljebb a magyar társadalom egyre szűkülő felső-középosztályának tagjai, és inkább csak a nagyvárosokban, de félek, hogy többnyire valódi megtérés és újonnan születés nélkül.

Ráadásul nem csak az emberek fogynak a mai gyülekezetekből, de mintha Istenből is kevesebb lenne. Az evangélium bátor és egyenes hirdetéséből, a Szentlélek természetfeletti megnyilvánulásaiból, szentségből, erőből, csodákból, életek gyökeres megváltozásából, őszinte könnyekből és valódi örömből, komoly áldozatokból, működő testvéri közösségből, valódi bűnbánatból és még valódibb megbocsátásból. Vannak szertartásaink és szolgáltatásaink, hivatalaink és titulusaink, de valami miatt ez még nem elég vonzó és hiteles ahhoz, hogy az Isten nélkül élő emberek érdeklődésének ingerküszöbét egyáltalán megkarcolják.

Olvasom Thom és Joani Schultz Why Nobody Goes to Church Anymore (Miért nem jár már senki gyülekezetbe?) című könyvének egyik recenzióját, aki a szeretet négy legfontosabb bibliai megnyilvánulását ajánlja erre megoldásként:

1.) a radikális vendégszeretetet – ami a feltétel nélküli el- és befogadás hozzáállása. Ez azonban nem csak annyit jelent, hogy nagyvonalúan kitárom az ajtót, hogy jöjjön, aki akar, hanem aki jön, azt valóban el- és befogadom, azt valóban feltétel nélkül szeretem és szolgálom.

2.) a félelem nélküli beszélgetéseket és közösséget – amelynek az alaphangulata a bizalom, és éppen nem az az elemi bizalmatlanság, ami szerintem a magyarok alapmentalitása. Nekem sem kell félnem attól, hogy “a bűnös pogány beszennyezi” a lelkemet vagy a templomomat, és neki sem kell félnie a millió kimondott vagy kimondatlan elvárástól, amit Isten nevében valójában mi támasztunk feléje attól fogva, hogy átlépte a küszöbünket.

3.) valódi, hiteles alázatosságot – sok hívőbe ugyanis alapból belenevelnek egy nagyon rosszul értelmezett felsőbbrendűséget, aminek az alapja az a rosszul megértett és még rosszabbul alkalmazott bibliai alapelv, hogy Isten minket szeret, őket viszont nem, mert ők a “gonosz bűnösök”, “Isten ellenségei”, akik amúgy is men(je)nek a pokolba. Ezzel a hozzáállással azonban rongyosra evangélizálhatjuk a szánkat, akkor sem tudjuk bemutatni Krisztust – rá ugyanis nagyon nem volt jellemző semmiféle lelki gőg vagy felsőbbrendűség. Sajnos az egyház a 21. századra már nagyon elfelejtette, mi is a valódi alázat – és amíg nem tanuljuk meg újra, addig maradunk leszállóágon.

4.) Isten “megérzését” – azaz valódi, kézzelfogható, átélhető istenélményeket. Az Istennel való találkozás valóságát, ami túlmutat a szavakon, a liturgián, az énekeken, az érzelmeken. Valamit, ami tényleg több, mint emberi – ami isteni, természetfeletti.

A mai istenkeresők nem akarnak címkéket magukra aggatni, csak hogy elfogadják őket, nem fogják számukra életidegen, üres és tartalmatlan ceremóniákra pazarolni az amúgy is kevés szabadidejüket, nem mindentudó, steril igazságokat kinyilatkoztató vagy életmódtanácsokat osztogató megmondóembereket akarnak látni a szószékeken és nem dobhártyaszaggató dicsőítésekre vágynak. Azt szeretnék, ha nyitott, őszinte emberek végighallgatnák és megértenék őket, és értelmes, használható válaszokat adnának a kérdéseikre és a gondjaikra. Azt szeretnék, ha elfogadnák őket még azelőtt, hogy olyanná válnának, amilyenné válni szeretnének ők maguk is. Szeretnének találkozni azzal az Istennel, aki nem csak a róla szóló szavakban létezik, hanem belemagyarázás nélkül is megtapasztalható. És nagyon szeretnének látni végre olyan keresztényeket, akik nem játsszák el előttük, hogy tökéletesek és boldogok, miközben a gondolkodásmódjuk, az indulataik és az életmódjuk semmiben sem különbözik az övékétől, hanem valódi alternatívát tudnak mutatni arra, hogy hogyan lehet és érdemes élni a mindennapokban másképpen, elégedetten, normálisan.

Ennyi elég lenne nekik. De vajon találnak-e ilyen hívő embereket és gyülekezeteket?

Egy konferencia sűrítménye

Kategória:

Szemezgetem a tavaszi Drive Conference-ról megjelent írásokat és anyagokat. Íme néhány “sűrített” gondolat mindabból, amit a keresztény vezetők ott megosztottak egymással:

Az egyháznak nem az a dolga, hogy a nem hívő emberek igényeit elégítse ki – de az igen, hogy a szükségeik betöltésében segítsen nekik.

Nem tudunk mindenkinek személyre szabott istentiszteletet tartani – de arról ne mondjunk le, hogy minden istentisztelet személyes istenélményt jelentsen a résztvevők számára.

Az evangélium üzenete a legtöbb ember számára vonzó. Hogy mégsem jönnek el, vagy nem jönnek vissza az istentiszteleteinkre, az sokkal inkább a gyülekezeti légkörnek, a prédikáció stílusának, a gyülekezeti tagok viselkedésének vagy épp közömbösségének, a zene stílusának vagy minőségének a negatív következménye, megannyi emberi hibának és hiányosságnak az eredménye, szinte soha nem Jézus személyének vagy a Biblia üzenetének! Az üzeneten kár változtatni – a rajtunk múló dolgokon viszont felelőtlenség nem javítani!

A látogatók első benyomásai nagyon fontosak. Az istentisztelet nem a lelkész köszöntő mondataival kezdődik, hanem az autó leparkolásával és a kabátok felakasztásával! Éppen ezért az „ajtónálló szolgálat” legalább annyira fontos, mint az igehirdetés!

Az istentisztelet nem színház, ahová a közönség azért érkezik, hogy megtekintse a lelkipásztor egyszemélyes darabját. Ha az istentiszteleten való részvétel a passzív szemlélésre és hallgatásra van „lebutítva”, ha a gyülekezet tagjai nem lehetnek aktív részesei Isten jelenlétének és szolgálatának, előbb-utóbb megunják a padokban való ücsörgést.

Az Istennel való közösség nem lehet érzelmektől mentes! A Bibliában sosem volt az. Ha az istentiszteleteink nem érintik vagy kavarják fel az érzelmeinket (is!), akkor valamit nem jól csinálunk! A prédikáció nem lehet pusztán információátadás – inspirálnia, motiválnia, elköteleznie, befolyásolnia kell, ez pedig nem működik érzelmek nélkül.

Nem biztos, hogy a nem hívőkkel való kapcsolatot azzal kellene kezdenünk, hogy térjenek meg Krisztushoz! Lehet, hogy a pozitív benyomások, a kötetlen és elvárások nélküli beszélgetések semleges témákról, a közös kikapcsolódás, sportolás vagy hobbi egy későbbi evangélizáció legsikeresebb előszobáivá válhatnak, és hosszú távon többet érünk el így, mintha rájuk rontunk a Bibliánkkal. Megéri türelmesnek lenni az emberekkel.

A Szentlélek munkája nem helyettesíti a felkészülést, a tervezést, a stratégiák és forgatókönyvek készítését, a gyakorlást és a minőséget! Isten velünk akar dolgozni, nem helyettünk – a Szentlélek pedig nem azt pótolja, amit éppen tőlünk vár el!

A legtöbb ember nem azért hagyja el az egyházat, mert nem ért egyet azzal, ami ott elhangzik – hanem mert nem talált olyan embereket, akikhez szívesen kapcsolódna! Csak “testvéreket” talált, barátokat nem. Nem az igazság gyenge a kiüresedő gyülekezetekben, hanem a közösség a megtartó ereje. Ahol az emberek nem vonzzák, nem hallgatják és emiatt nem is értik meg egymást, ahol az erősebb nem támogatja és nem erősíti a gyengébbet, oda nincs miért tartozni.

Célok kellenek, amiket elérhetünk, inspiráló célok, amikért érdemes küzdeni és áldozatokat hozni, konkrét célok, amelyek ellenőrizhetők és mérhetők. Győzelmek kellenek, amiket átélhetünk akkor, amikor a céljainkat elértük. Sok gyülekezetben évek telnek el anélkül, hogy ilyen célokat kapnának az emberek. Sokan ezért tétlenek és passzívak – de ez nem az ő hibájuk!

Kritizálj négyszemközt, dícsérj és bátoríts nyilvánosan! Fordítva csak az csinálja, aki figyelmetlen, érzéketlen vagy szándékosan akarja maga alá nyomni a másikat.

Az egyház jövője

Kategória: ,

Az életünk folyamatos változás – ez a változás pedig a bennünket érő külső, és a bennünk zajló belső hatásokra adott válaszainkból áll össze. Keresztényként pedig van még egy szellemi dimenziói, egyfajta “felső” hatás (meg persze alsó is, sajnos).

Sokat gondolkodok azon, milyen gyülekezetekre, milyen egyházra van szüksége a 21. századi embernek, hogyan kellene “jól” változnunk, hogy a kortársaink számára értékes, tartalmas és élvezetes közeggé válhassunk, miközben Istentől sem távolodunk el.

Sok-sok beszélgetés, közösségi és társadalmi élmény és tapasztalat, és az eddigi gyülekezeti-missziós munkám alapján az én kívánatos jövőképem valahogy így nézne ki – most csak címszavakban:

Kevesebb verseny és rivalizálás – több valós együttműködés a felekezetek és a helyi gyülekezetek között;

Kevesebb uniformalizálás – nagyobb változatosság – vagy fogalmazhatnék másképpen: kevesebb emberi törvény – nagyobb lelki-szellemi szabadság, minden téren: a teológiában, a liturgiában, a szervezeti és a közösségi életben egyaránt;

Az egyháztagság hangsúlyozása és tanítása helyett a Krisztus követésének hangsúlyozása és tanítása

Kevesebb “miért” – sokkal több “hogyan”! Vagyis kevesebb prédikáció a problémákról, a kísértésekről, “világról”  és a bűnökről – sokkal több a konkrét válaszokról, a valós megoldásokról, sokkal több gyakorlati útmutatás arról, “hogyan csináljuk” jól és hatékonyan a “kereszténységünket”.

Kevesebb tradíció – több innováció. Kevesebb ragaszkodás a csak hagyományból, szokásból vagy rutinból megtartott és végzett dolgokhoz, és sokkal nagyobb bátorság, hajlandóság és rugalmasság a változások felé.

Kevesebb utcai evangélizáció és evangélizációs kampány – sokkal több emberi, baráti kapcsolat – a gyülekezeten belül és kívül egyaránt.

Kevesebb hierarchia – több egyenlőség – az egymás alá/fölé rendelése helyett az egymás mellérendeltség erejének felfedezése, egyházon belül, a szolgálatban és a vezetésben, valamint morálisan a gyülekezet-világ kontextusban egyaránt.

Kevesebb beszéd – sokkal több cselekedet – a misszió, a diakónia, a szociális segítségnyújtás, a szeretet terén.

Kevesebb, de konkrét és mérhető célkitűzés – a “mindent akarunk és mindent csinálunk, akkor is , ha csak húszan vagyunk” szemlélete helyett. A legalapvetőbb közösség- és munkaszervezési alapelvek alkalmazása a missziómunkában is.

Kevesebb felekezet – több együttműködő és egymást tisztelő gyülekezet. Az egyházi intézményrendszerek helyett gyülekezeti közösségek hálózata.

Kevesebb tiltás – helyette sokkal több útmutatás.

Kevesebb kritika – sokkal több bátorítás, megerősítés, támogatás.

Tudom, lehetne folytatni a felsorolást… akinek van véleménye, szóljon hozzá bátran!

A gyülekezet hanyatlásának okai

Kategória:

Perry Noble blogján olvastam egy cikket ezzel kapcsolatban, és tovább gondoltam a véleményét. Íme az enyém – mik a gyülekezet hanyatlásának fő okai:

1. LUSTASÁG

A legtöbb hívő ember és gyülekezet azért nem növekszik, mert nem tudja, nem érti, néha már nem is érdekli, mit akar tőle az Úr. Pedig Jézus Krisztus nagyon világosan elmondja, hogy van egy küldetésünk, ami életbevágóan fontos, mert ha nem tesszük, akkor emberek el fognak kárhozni körülöttünk – és miattunk. És ha nem tesszük, nem csak másokkal szúrunk ki, de mi magunk sem élünk át semmi „mennyeit”, a hitünk lesilányodik az üres vallásos frázisok és szertartások szintjére.

Miért nem töltjük be a küldetésünket?

1.) Mert nem fogjuk fel, mennyire fontos ez Istennek – és hogy mennyire számít a körülöttünk élő embereknek!

2.) Mert nem tudjuk, hogyan is csináljuk. Nem érezzük sem elég felkészültnek, sem elég motiváltnak magunkat erre a küldetésre.

3.) Mert egészen egyszerűen nincs kedvünk hozzá. Gyakorlatilag minden más fontosabb és sürgősebb számunkra ennél.

Isten megígérte nekünk, hogy velünk lesz, támogat, természetfeletti módon részese lesz az életünknek – de csak akkor, ha lépést tartunk vele!

2. AZ EMBEREKTŐL VALÓ FÉLELEM

Isten arra hívott el bennünket, hogy éljünk bátor és bizonyságtevő, missziós szempontból is tevékeny és termékeny keresztény (krisztusi) életet. Arra hívott, hogy álljunk ki az igazság mellett, hogy mutassuk be és hirdessük az evangéliumot. Ezt nevezhetnénk RADIKÁLIS KERESZTÉNYSÉGNEK. És ez más, mint az emberek jó véleményét és tetszését kereső komfortizmus, amire nagyon hajlamosak vagyunk a 21. század szupertoleranciát hirdető pluralista világában. És persze nem arról van szó, hogy egy radikális kereszténnyel Jézuson kívül semmiről nem lehet beszélni – „csupán” arról, hogy teljesen egyértelmű és nyilvánvaló, hogy kik vagyunk és mit képviselünk, és ez nem függ attól, hogy épp hol vagyunk, ki lát bennünket vagy mit csinálunk.

3. BÜSZKESÉG ÉS LELKI GŐG

„Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság.” Példabeszédek 16,18

A lelki gőg az, amikor nem ismerjük be, ha tévedtünk vagy hibáztunk. Ha nem bocsátunk meg azoknak, akik tévedtek vagy hibáztak. Ha a kegyelmet csak hirdetjük – de nem adjuk, és különösen nem a saját elbukott testvéreinknek! Ha a látszat megőrzése fontosabb, mint az igazság és a valóság felvállalása. Ha mindig nekünk van igazunk, mert nekünk „ezt meg azt mondta Isten”. És ha a be nem teljesült „kijelentéseinkről” soha nem adunk számot, mert mindig „Isten gondolta meg magát – persze a ti érdeketekben”. Lelki gőg, amikor lenézzük a nem hívő embert, mert az nem hívő, és amikor lenézzük a másik hívőt, mert nem annyira hívő, mint mi. Amikor lenézzük a másik felekezetét, a másik kegyességét – mert az nem egyezik a miénkkel.

4. A FÓKUSZ ELVESZTÉSE

Az újszövetség fókusza az emberek megmentésére irányul. Ahogy Spurgeon mondta: „Ha az egyház hirdeti az evangéliumot, és emberek térnek meg, akkor a gyülekezet Isten munkatársa az emberek üdvözítésében. Ha azonban az egyház bármi mást csinál, de ezt nem, ha mindenféle szolgálat működik, csak épp megtérések nincsenek, akkor a gyülekezet a Sátán munkatársa az emberek kárhozatban hagyásában.”

A fókusz elvesztése azt jelenti, hogy a gyülekezetnek, a vezetőknek, a hívőknek fontosabb a liturgiájuk és a tradícióik őrizgetése, az épületeik építése, a teológiai tantételeik heves megvédése vagy a nem hívők és a bűnösök ítélgetése, mint az, hogy az embereket tettekben is szolgálják, hogy közösséget vállaljanak velük és nagy szeretettel hirdessék Jézus Krisztus evangéliumát.

5. HOZZÁ NEM ÉRTÉS

Ez a személyes „vesszőparipám”. A gyülekezet hanyatlásában igenis van szerepe a jószándékú és kegyes dilettantizmusnak, amely Isten mögé bújik, amikor a saját felkészültségéről és hozzáértéséről kell számot adnia. Isten áldásaira várunk – de ami rajtunk múlik, azt nem akarjuk megtenni. Istenre várni minden bizonnyal egyszerűbb és kevesebb erőfeszítésbe kerül, mint tanulni, képezni magunkat, könyveket olvasni, új utakat és lehetőségeket megismerni és kipróbálni, változni és változtatni!

6. A SZENVEDÉLY ELVESZTÉSE

Nagyon kevés olyan keresztényt ismerek, akit lázba hoz a misszió! Aki csillogó szemekkel mesél arról, hogy már megint mit talált ki, amivel szolgálni fogja Istent és az embereket. A legtöbb hívő ember számára a „misszió” már csak egy kiüresedett teológiai fogalom, amely tartalmáról néha még vitatkozni is lehet, de igazából nem mozdít ki a komfortzónánkból.

A leakciózott kereszténység

Kategória:

A modern marketing négy kulcsa* keresztény szempontból – 1. rész: Az ár

A marketing egy kommunikációs eszköztár azok számára, akik értékesíteni kívánnak valamit. Többször írtam már arról, hogy az evangéliumot is értékesítenünk kell, mert senkinek semmit nem használ, ha csak a „templom” nevű raktárakat töltik meg a néma eladók, és a portékánk, amely Isten legdrágább és egyben ingyenes ajándéka minden ember számára, nem jut el a „vevőkhöz”. És mivel a „termék” abszolút hibátlan és megbízható, a mi értékesítési szemléletünket és módszereinket érdemes átgondolnunk és aktualizálnunk, hogy elérhessük kortársainkat, a körülöttünk élő embereket.

A modern marketingnek négy pillére van. Érdemes egy pillanatra elgondolkodni rajtuk, és ezt a négy alapelvet alkalmazni a saját gyülekezetünk életére és missziómunkájára. Remélhetőleg tanulhatunk belőle valamit.

ELSŐ PILLÉR: AZ ÁR

A „tesco gazdaságos” számunkra azt jelenti, hogy olcsó és alacsony minőségű. A „százforintos” boltokban nem a prémium élelmiszereket vásároljuk, és laptopot sem a LIDL akciójában veszünk. Tudjuk, hogy ami igazán értékes, annak ára van. És amikor igazán értékes dolgot akarunk venni, amikor szó szerint befektetünk valamibe, akkor általában nem a legolcsóbbat vesszük meg, hanem azt, amelyikre igazán szükségünk van.

Szóval ami olcsó vagy ingyenes, az a mi fejünkben a „nem igényes”, „nem magas minőségű”, „nem márkás”, „nem megbízható”, „nem professzionális” fogalmakkal kapcsolódik össze. Mert valahol mélyen a szívünkben pontosan tudjuk, hogy az igazi értéket mindig (!) meg kell fizetni, és ez így is van rendjén.

Az Istenhez és a gyülekezethez való tartozásnak manapság alig van ára. Legalábbis a nyugati kereszténységben. Mert az évi pár ezer forintos egyházfenntartói járulék nem egy prémium minőséget megillető ár. Mert ma bennünket nem fognak megverni, leköpni azért mert keresztények vagyunk. Néhány országgal arrébb egy Biblia miatt a családod kiközösít, nem kapsz munkát, sőt, esetleg felgyújtanak vagy egy felkötnek egy darura elrettentő példaképpen – de nálunk ilyen ára nincs a kereszténységünknek. Hajnali imaalkalmak munkába menet előtt?! Heti húsz istentisztelet?! Ugyan már…! És ha valaki nem jön el istentiszteletre, nem vesz részt a gyülekezet életében, nem adakozik, nem járul hozzá mások megtéréséhez, soha senkinek nem mondja el a megtérése bizonyságtételét vagy az evangéliumot – akkor nem történik semmi.

A 21. századi nyugati kereszténység túl olcsóvá vált. Gyakorlatilag már nincs ára. Ráadásul azt az icipici-szuper-kedvezményes-leárazott elkötelezettséget sem ott kérjük, ahol a Biblia is kéri, hanem ott, ahol nem kéne. Az egyházi törvénykönyveink és a tradicionális szokásaink néha drágábbak(nak tűnnek) számunkra, mint Isten Igéje.

Az emberek körülöttünk látják mindezt. És a tesco-gazdaságos kereszténységből köszönik szépen, nem kérnek. Ott, ahol a gyülekezet tagjai sem fizetik meg az elkötelezettségük árát, ahol a gyülekezet a saját fenntartásáért, a rezsiköltségeiért vagy a lelkésze fizetéséért sem vállalja a felelősséget, ahol minden ingyen van (nem csak az evangélium), ahol semmiért nem vagyunk hajlandóak fizetni, sem az időnkkel, sem az odaszánásunkkal, a pénzünkről már nem is beszélve – ott valami nem stimmel.

Ahol és amikor nagyon sokba kerül kereszténynek lenni, ott és akkor általában ébredések történnek. A koreai reformátusok felkelnek hajnalban, és munka előtt két órát imádkoznak. A dél-afrikai keresztények száz kilométereket gyalogolnak, hogy gyülekezetbe mehessenek. A muszlim környezetben megtérők vállalják a zaklatásokat, sokszor az életveszélyt is a hitükért. Spurgeon, Moody, Whitefield húsz-harminc istentiszteletet tartott hetente. A század eleji baptisták, pünkösdiek száznál is többen zsúfolódtak össze egy-egy lakásban, házi bibliaórákon. Novák Antal bibliaárus évi 45.000 Bibliát adott át embereknek úgy, hogy mindegyiknek bizonyságot is tett a hitéről.

„Azok voltak a szép idők…” – Azok a nagyáldások mindig a nagy elkötelezettségek gyümölcsei voltak. Akik készek voltak sokat fizetni, komolyan megfizetni az igazi értéket, azok olyan magas minőségű kereszténységet mutattak be a világnak, amihez méltóság volt csatlakozni.

Szóval az emberek, különösen manapság, nagyon érzékenyek az ár/érték arányra. Az alacsony minőség nem mindig vonzó – akkor sem, ha az ára is alacsony. Mert van, amiből az igazi, a jobb, a valódi, a „márkás” kell nekünk, és szívesen megfizetjük az árát, ha tudjuk, hogy minőséget kapunk a befektetésünkért. Azt hiszem, ilyen gyülekezetekre lenne szükség manapság. Ahová megéri befektetni az életünket, az időnket, a kapcsolatainkat, a munkánkat. Ahová jó tartozni, mert ott mindenki a maximumot nyújtja, és a Szentlélek olyan mennyei minőséget garantál, amit sehol a világban másutt nem találunk.

Szóval ne itt akarjunk spórolni! Fizessük meg a kereszténységünk árát, mert megéri! Nagyon megéri!

* Ezen a címen eredetileg jó tíz évvel ezelőtt jelent meg Harry Beckwith könyve, amit 2004-ben a Bagolyvár Kiadó magyarul is kiadott. A négy pillért ebből a könyvből vettem.

(folytatása következik)

Gyülekezeti reformáció Gordon Ramsay módra – 3.változat

Kategória:

Három tanulmány érkezett a Gordon Ramsay-féle gyülekezetrefomáló felhívásunkra. Mindhármat közzétesszük a napokban. Köszönjük a szerzőknek – postázzuk nekik az ajándék DVD-t!

Csődközeli gyülekezetek megmentése á la Gordon Ramsay

Szerző: Sonkoly Tamás

Soha nem szeretnék olyan rákot enni, ami nem friss. Minden tiszteletem Gordon Ramsay-é, aki a műsorban csak azért is megkóstolta ezt is, és sok más borzalmat is, csak hogy szembesíthesse a Peter’s étterem dolgozóit a szomorú valósággal, hogy mennyire bajban vannak.

Valószínűleg kevés olyan gyülekezet van, amelyik elismerné, hogy bajba került. Az étteremmel ellentétben, amely rá van kényszerülve, hogy számolja a sikerességének mércéjét, a pénzt, a legtöbb gyülekezet nem próbálja a sikerességét mérni: nem nézik a látogatottsági számokat, az elvi és a valós tagság különbségét, vagy a hívők lelki érettségét. Ezért aztán nem lehet egyetlen gyülekezetet sem megreformálni, igazán Isten szolgálatába állítani anélkül, hogy radikálisan rá ne ébrednének az igazságra. Egy ilyen szembesítésnek több módját is el tudom képzelni: például a bibliatudós gyülekezeteket lehet szembesíteni az Igével, a hívők és az egyház valódi szerepével; míg az ember-központúbb gyülekezeteket felrázhatja néhány külsős látogató őszinte beszámolója, akik elmondják, hogy mi tetszett nekik, és mi nem. Sok étterem használ „titkos vendég” módszert, hogy a nála étkezők szemszögéből szerezzen új látásmódot a vendéglője működéséről; ezt gyülekezetek is megtehetnék.

Gordon, miután szembesítette az éttermet a problémákkal, igyekezett a legalapvetőbb, de aránylag könnyen kijavítható gondokat megoldani: Átnézte a hűtőt, kidobatta a rengeteg rothadó élelmiszert, kitakaríttatott mindent, és még azt is megtehette, hogy egyetlen éjszaka alatt felújította a lerobbant állapotú konyhát.

A bajban lévő gyülekezetekben is van sok olyan probléma, amik aránylag gyorsan orvosolhatóak. Ide tartoznak olyan egyszerű dolgok, mint például a látogató-központúság. Ne véletlenszerűen álljon fel vagy üljön le mindenki a vendég körül, hajtsák le a fejüket, vagy adjanak a kezébe egy pénzzel teli tálat, hanem az ilyen liturgikus dolgokra valaki érthetően egy-egy mondattal hívja fel előre a figyelmet. Az sem hátrány, ha például ki van írva, hogy merre vannak az illemhelyek, nem pedig arra alapoz a gyülekezet, hogy „Úgyis mindenki tudja, hogy az alagsorban a második ajtó az, amin még mindig nincs kicserélve a régi Imaterem felirat.”

Az egyik legradikálisabb dolog, amit könnyen és alapvetően megváltoztathat egy gyülekezet, az a prédikáció stílusa. Ehhez nem kell megnyerni a gyülekezet tagjainak egyöntetű, megszavazott támogatását, nem kell hozzá pénz, idő vagy önkéntesek. Elég, ha a pásztor, aki prédikálni szokott, meglátja, ha javítania kell ezen. A legtöbb gyülekezetben – szerintem főleg a bajban lévőkben – olyanok a prédikációk, mint egy érthetetlen, kegyeskedő, teológiai oktatás vagy elméleti eszmefuttatás. Ezzel szemben Jézus mindig érdekesen, élvezetesen beszélt, szerették hallgatni a legkülönfélébb emberek. Illetve ha a Biblia könyveit, akár Pál legendásan teológiával teli leveleit nézzük át, akkor is jól látható, hogy milyen nagy hangsúly van a gyakorlati alkalmazáson, a hétköznapi megvalósításon is. Bármelyik prédikátor megteheti, hogy olyan lelki táplálékot főz vasárnap délelőtti vendégeinek, ami friss, élvezetesen fűszerezett és valóban táplálja a hallgatókat, betölti a szükségleteiket.

Nagyon tetszett, ahogy Gordon elkötelezettségre szólította fel az étterem személyzetét a filmben: „Az étterem új fejezetet nyit. Egyetlen dologra van szükség: elkötelezettségre.” Az ő szájából ezek nem csak üres szavak voltak, hanem a tettei annyira hitelessé tették őt, hogy valódi súlya volt a mondanivalójának, hatással voltak a jelenlévőkre. Érdekes volt látni, hogy sok ott dolgozó mennyire elnyomva érezte magát addig, még ha jó szakácsok, felszolgálók is voltak: viszont ez a megújulás őket is megerősítette, visszaadta a munkakedvüket.

A legtöbb gyülekezet nem kér különösebb odaszánást a tagjaitól, aminek az eredménye a sok langyos keresztény, akik akkor járnak el az alkalmakra, akkor szolgálnak és akkor adakoznak, ha kedvük van hozzá. Elkötelezettséget kérni kétélű fegyver: Óriási odaszánást és lojalitást is szülhet, de természetesen okozhat ellentéteket, ellenállást is. Szerencsére nem kell ezen dilemmáznunk, hogy akkor ez vajon jó módszer-e, hiszen ha megnézzük Jézus szolgálatát, ő egyértelműen odaszánásra-hívás párti volt. Természetesen voltak olyanok, akik még csak ismerkedtek az evangéliummal, és Jézus már csak annak örült, ha eljöttek meghallgatni őt. Viszont a tanítványaitól már konkrétan kérte, hogy kövessék őt, még ha nincs is mindig hová lehajtania a fejét, illetve még akár olyan radikális dolgokat is mondott, hogy vegyék fel az igáját, vagy feszítsék magukat keresztre.

Egy hiteles vezető minden gyülekezetben ki tudja használni az elkötelezettségre hívás eszközét, és ezáltal új erőt tud önteni a megfáradt hívőkbe, lelkesíti őket, célt ad nekik. A filmben nagyon jó volt, ahogy Gordon Ramsay újra-pozicionálta az éttermet, mint családi olasz éttermet, családok számára.  Megtartotta az erősségeiket (családi háttér, olasz specialitások), de változásokat is hozott (extravagáns fogások helyett családias menüsor), hogy a környék éttermeihez képest különlegesek legyenek. Ha egy vezető nem ijesztően radikális változásokat akar minden héten megvalósítani, hanem a gyülekezet meglévő erősségeire építve akar valóban hasznos és hozzájuk passzoló újdonságokat bevezetni, az számíthat a hívők elkötelezettségére.

Gordon-nak a legnehezebb dolga Peter-rel, a társtulajdonos-menedzserrel volt, aki rosszul gazdálkodott az étterem javaival, mindenkivel összeveszett, kihasználta a helyzetét és úgy általában meglehetősen önző volt.

Azokban a gyülekezetekben, ahol nem a Szentlélek légköre uralkodik, előbb-utóbb hasonló jellemek alakulnak ki. Az ilyen hozzáálláson nem könnyű változtatni, sok időt és energiát igényel. Jó volt, ahogy a filmben Gordon szinte pásztorolta Peter-t: Amikor kellett, szembesítette a bűneivel, de ugyanakkor le is higgasztotta, beszélgetett vele, bátorította. Nem küldte el, hanem meglátta benne a legjobbat, hogy ő alkalmas lesz szuper menedzserré válni. És ez az elfogadás, ez a hiteles szeretet akkora hatással volt erre a nagyon nehéz természetű emberre, hogy valóban megváltozott, tényleg jó vezetővé érett.

A bajban lévő gyülekezetekben a problémák gyökerét általában a nehéz emberek jelentik: akik nem akarnak semmilyen változást, akik nem a Bibliára és a Lélekre, hanem inkább a hagyományokra vagy a saját érdekeikre hallgatnak a gyülekezet dolgaival kapcsolatban. Sok pásztor szeretne változtatni, kihozni a nyáját a csőd-közeli helyzetből, de az ilyen „fekete bárányok” miatt nem tudja, nem meri.

Az ilyen helyzetekre természetesen nincs ideális recept. Nagyon sok ima, nagyon sok szeretet kell a nehéz emberekhez, ezek sokkal többet érnek el, mint bármilyen nyílt szembeszállás és konfliktus kirobbantása. Adott esetben természetesen szembesíteni kell őket egy-egy dologgal, de a velük való foglalkozás 90%-a szeretet kell, hogy legyen.

Jó hír viszont, hogy ha egy ilyen nehéz ember megváltozik, akkor befolyásolni fogja a gyülekezetet a jóra is: Ahogy esetleg sokakat addig a pásztor és a megújulás ellen hangolt; ugyanúgy idővel ő fog tudni rávenni másokat a Lélek munkájának elfogadására, segítésére. Olyanok ezek az emberek, mint a húsleves: Lassú tűzön, hosszú ideig kell főzni őket, de aztán legendás étellé, illetve nagyon sok más étel alaplevévé fognak válni.

Tehát a recept:

1. Szembesítés.

2. Könnyű fejlesztések gyors meglépése.

3. A hívők elkötelezése egy hiteles látás által.

4. A nehéz emberek Krisztushoz szeretése.

 

Ezek alapján olyan lesz a gyülekezet, mint egy jól működő étterem: Sokan térnek be, olyat kapnak, ami tényleg jó nekik, máskor is visszajönnek , és még az ott dolgozók is élvezik, hogy részesei lehetnek ennek a munkának.

Gyülekezeti reformáció Gordon Ramsay módra – 2.változat

Kategória:

Három tanulmány érkezett a Gordon Ramsay-féle gyülekezetrefomáló felhívásunkra. Mindhármat közzétesszük a napokban. Köszönjük a szerzőknek – postázzuk nekik az ajándék DVD-t!

A válságkezelés Ramsey-féle modellje Baján

Szerző: Baráti Róbert

Az általam leírt gondolatok, és lépések igaz történetet takarnak. Három évvel ezelőtt kis híján széthullott a gyülekezetünk. Nem volt könnyű út, de most már azt gondolom a felépülés, növekedés útján járunk. Amikor megnéztem a videót, minden helyzetre be tudtam helyettesíteni azt, amin mi átmentünk.

I. Hogyan jutottunk idáig?

Történetünk hasonló ahhoz az étteremhez, amely egy valamikor jobb napokat látott kis vendéglő volt. Gyülekezetünk egy teljesen új plántálás volt, felekezeti háttér nélkül, a rendszerváltás éveiben tapasztalható ébredési hullám gyümölcse. Isten munkája, melyet azonban az ember tönkre tud tenni…

Szebb napokat, dicső múltat tudva magunk mögött, a problémák hozzávetőleg nyolc-tíz évvel ezelőtt kezdődtek. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a sajnálatos helyzet sorozatos szakadásokat idéz majd elő.

Az okot nagyon egyszerűen nem tudom leírni, de ezek a motívumok nagy súllyal voltak jelen: Alkalmatlan, vagy alkalmatlanná vált emberek vezetnek, illetve alkalmas emberek rossz döntéseket hoznak, vagy nem hoznak meg jó döntéseket.

Igaz a mondás: fejétől bűzlik a hal, de a farkától kezdik pucolni. Legyen ez az első tanulság: Ameddig a vezető a helyén van, a nehézségek átvészelhetők, amint itt hiba csúszik, összeomolhat az egész.

Az érdekesség még annyi, hogy az alkalmatlanságon nem a vezetői ajándék hiányát értem, azt úgy gondolom, hogy megvolt mindegyik vezetőben. Visszatekintve azt mondom, hogy sokkal inkább jellembeli hiányosságok : alázat, kitartás, készség a szenvedésre, tanulni akarás, csapatszellem hiánya.

Az étterem tulajdonosról sem lehet azt mondani, hogy nem karizmatikus, vezető személyiség, de jellembeli problémái alkalmatlanná tették az étterem vezetésére.

II. Hogyan tovább?

1. lépés: Mi Isten akarata?

Azt gondolom, hogy nem minden tönkrement vendéglőt lehet, és kell újraindítani. A Peter’s-nek szerencséje volt. Ugyanígy nem minden tönkrement gyülekezetet kell, és lehet újraindítani. Ez az első tisztázandó kérdés: Akarja-e Isten hogy építsük fel újra? Mert ha nem, akkor hiába fáradnak az építők…

Miután Isten meggyőzött, hogy van mennyei akarat a folytatásra, még egy fontos dolog hátra volt:

Kell egy vezető

Ezt azért nem írom külön lépésként, mert Isten akaratát embereken keresztül viszi véghez. Éppen ezért kell, hogy legyen olyan ember, vagy még jobb, ha több ember aki hordozza ennek a felelősségét. Mint az étteremnél: ha nincs Gordon, akkor nincs vezetés, nincs tovább.

Fontos: a vezető csak akkor vezető, ha a többiek követik. Elengedhetetlen hogy a vezetettek részéről legyen elfogadás, támogatás, felismerés. Tehát: Isten elhív, az emberek pedig támogatnak. A filmben látható, hogy Gordont az első perctől kezdve elfogadják, és követik utasításait. Tekintélye nem az egóból fakad, hanem a szakmai háttere abszolút meggyőző.

Egy gyülekezetben is hozzáértő, rátermett vezetőre van szükség, akinek van „szakmai tekintélye”. Ami nem az elméleti tudás, hanem szívállapot kérdése inkább. Jó vezető nélkül a gyülekezet sem lesz képes felállni, és újrakezdeni.

2. lépés: Helyzetfelmérés

Gordon ugyanezt tette. Mi erre a jól ismert SWOT- analízist alkalmaztunk, melyet kiosztottunk, mindenki leírhatta a véleményét, elképzeléseit. Nagyon hasznos volt, beszélgettünk is róla. Időközben a megmaradt vezetőséggel is átrágtuk. Ahogy a filmben volt: szembesülnünk kellett, hogy a mi gyerekünk sem a legszebb…

3. lépés: Látás, mely lassú lépéseket kívánt.

Mivel sok közösség van a városban, ezért fel kell tenni a kérdést: „Uram, mutasd meg mi a célod a gyülekezettel, mert csak azért, hogy kirakhassunk egy táblát, nem sok értelme van külön  létezni, Mi a dolgunk?”

Egyszerűen mondva: el kellett venni egy látást, meg kellett fogalmazni egy jövőképet, amiért dolgozni szeretnénk. Amelyet a közösség tagjai felé is kommunikálni kellett. Itt fontos megjegyezni, hogy az első félév gyakorlatilag egy stabilizálódás volt, a válság után. Semmi egyebet nem kellett tenni, mint tartani az alkalmakat, rendszeresen, és érezhetően megnyugodtak az emberek.

4. lépés: Munkamegosztás

Az étteremben káosz volt, nem voltak a hatáskörök letisztázva. Egyesek megszakadtak, a főnök meg henyélt.

A szolgálatokat igyekszünk minél jobban szétosztani. Két haszna van: felszabadul energiám, másrészt mások is alkalmat kapnak a szolgálatra. Növekszik a fontosságtudatuk, fejlődnek ajándékaik, képességeik. Valamint nem mellékesen ez a bibliai (egyetemes papság elve)

5. lépés: Innováció

A lepusztult konyhában nem lehet jól főzni. Így a keresztény közösségben sem lehet régi módszerekbe kapaszkodni, mert az idő elmegy mellettünk. Nagyon fontosnak tartom a kreativitás felszítását, a gondolkodás megújítását. Minden vezetőnek kötelezővé tenném Frederik Haren: Gondolat.ébresztő című könyvének a használatát!

Ez a folyamat most is zajlik, folyamatos műhelymunka folyik, egyenlőre talán szerény eredménnyel. Használható dolgokat igyekszünk beépíteni. Meg merem kockáztatni, ha ez kihal, az kódolja az újabb krízist.

6. lépés: Kimondani a rosszat is

Ez elengedhetetlen. A problémákat nem szabad a szőnyeg alá söpörni. S ez kétirányú kell, hogy legyen. Szükséges hogy a vezető is inthető maradjon, és tudjon bocsánatot kérni! Ha ez nem megy, akkor úgy jár mint Peter. Mindenkinek baja volt vele, végül mégis Gordon osztotta ki. Igyekszünk gyakorolni az egyenes beszédet minden helyzetben, nagy szeretettel, és tapintattal.

7. lépés A múlt árnyékai

Fel kell készülni, hogy a múlt árnyékai vissza-visszaköszönnek. Néha sokkal később robbannak dolgok, mikor már mindenki azt hitte hogy túl vagyunk rajta. Lásd: Az étterem újranyitása utáni elbeszélgetést a személyzettel, mivel a tulajdonos még mindig a régi reflexek szerint „dolgozott”.

Erre felkészülni nem lehet, de ha találkozunk vele, lehet kezelni, nem dől össze a világ.

8. lépés Hátrányból előny – Kis családias gyülekezetek

Kis gyülekezetek gyakran frusztráltak amiatt, hogy kicsik. Pedig az étterem példáját látva, ők is ebből kovácsoltak maguknak előnyt: családias ízek.

Ugyanez az út áll a kicsik előtt: minőségi kapcsolatok lehetősége, minőségi személyesség.

A mai világban bizony ez is vonzó lehet az embereknek.

III. Mi lesz ezután?

Továbbgondolva a videót, valószínűleg boldogan élnek, míg meg nem halnak, és nagyon sokat keresnek az újra beindult étterem tulajdonosai.

Közösségünk is reménnyel néz a jövőbe. Építkezünk, tervezünk, s néha rosszul döntünk, de a lényeg: HALADUNK. Az hogy él a gyülekezet az Úr dicsősége. A munkában a vezetői csapat mellett (mert nem magányos harcos vagyok J ), minden egyes tag odaszánása és munkája is keményen benne van. És hiszem, hogy a jövőben is benne lesz.

Vannak céljaink, tudjuk az azokhoz vezető utat, időről időre mérjük, hogy hol tartunk, ha kell kisebb kiigazításokat teszünk, de ami talán a legfontosabb: Isten végtelen szeretetének haszonélvezői vagyunk!

Gyülekezeti reformáció Gordon Ramsay módra – 1.változat

Kategória:

Három “pályázat” érkezett a Gordon Ramsay-féle gyülekezetrefomáló felhívásunkra. Mindhármat közzétesszük a napokban. Köszönjük a szerzőknek – postázzuk nekik az ajándék DVD-t!

Gyülekezeti reformáció Gordon Ramsay módra – 1.változat

Szerző: Szabó-Nagy Attila

Bevezetés

Elég nehéz munka gyülekezetfejlesztési módszertanulmányt írni egy 40 perces étteremfejlesztői összefoglalóból. Gordon módszertani lépéseit lecsupaszítani, majd mindezt egy gyülekezeti működéssel összehasonlítani kissé talán meredek. Lássuk mi sül ki belőle :-)

A környezet:

Hol fekszik a gyülekezeti épület?
Vannak-e más gyülekezetek a közelben? – Mi a közelben lévő gyülekezetek jellegzetessége?

Találkozás:

A gyülekezet tagjai, illetve bennfentesei, megbízottjai, képviselői mennyire figyelnek oda az idegenekre? Egy gyülekezet kultúrája a tagok kultúrájából összegződik. Ha a tagok késnek, akkor a gyülekezet kultúrája a késés, de ez másra is ugyanúgy vonatkozik, – Amit a világban elvárnak egymástól az emberek, vagy értékelnek egymásban az emberek, az ugyanúgy fontos a gyülekezetben is és ne feledjük, a vezetők is tagok, ők is formálják a gyülekezeti kultúrát.

A menü:

Azt gondolná az ember, hogy a gyülekezetben a menü az Istentiszteleti alkalmak, konferenciák és ehhez hasonlók, én azt mondanám, hogy ezek az előételek, vagy csak az egyik fogás a menüben. Az igazi menü a tagok viselkedése, beszéde, hozzáállása azokhoz, akik bele szeretnének kóstolni az Isten Királyságába és a kereszténységbe.

A személyzet:

Maga a gyülekezet. Nincs kivétel. Nem kivétel a pásztor, nem kivétel a titkár, nem kivétel a kántor, vagy a dicsvez, nem kivétel az sem, aki negyedórás késéssel esik be az ajtón. – nem feltétlenül baj a késés, vannak nagyon nehezen megoldható késleltető dolgok –

Fontos a szerepek és hatáskörök tisztázása. De úgy gondolom ez, valahol egy kicsit önkéntes szinten kellene működjön, hogy a személyzet tudja milyen feladatok vannak és ezek megvalósítását konkrét emberek vállalják fel. Sokkal jobb az, ha valaki önként vállal fel valamit, mint az, ha valakire „rásóznak” valamit, még akkor is, ha az illetőnek van arra affinitása.

Vannak feladatok, melyeket hamar bevállalnak és népszerűek, vannak feladatok, amelyek kevésbé „ízlenek”, de egy jó személyzetben az emberek bevállalják a kevésbé „ízletes” dolgokat is.

A konyha:

Ahol a menü készül – ld fenntebb: menü -. Ha a menüvel gond van, akkor az a konyhából bűzlik, ha konyhával gond van, akkor a menüvel is gond van. De nagyon fontos, hogy nem mindenki szereti az olasz éttermet, van aki a magyar konyhára bukik, van aki a francia salátát kedveli. Nem szabad összetéveszteni a rossz menüt az ízléseltéréssel.

A kassza:

Ebben az esetben nem a fiszkális és monetáris forgalmat dokumnetáló részleget jelenti. Úgy gondolom, hogy a kassza a nyitott alkalmakat látogatók száma, Minél többen járnak és minél tovább maradnak, annál jobb a menü.

Gyülekezeti csőd

A kérdés igazából, hogy mikor csőd egy gyülekezet?

Nem járnak az emberek? Nincs miből fedezni a költésgeket? Emberek járnak de nem történik semmi?- Évek óta ugyanazok és nincs növekedés, változás? A gyülekezet a szakadás szélén áll? Annyira kevesen járnak, hogy lehet, hogy érdemes lenne őket másik gyülekezetbe küldeni és nem erőltetni ezt a gyülekezetet?

Váltsuk apró pénzre azt ami a videón szerepel:

A tulajdonos családi gondokkal küszködik és idegroncs. A tulajdonos bátyját nem izgatja az étterem, a megjelenés fontos neki, elkényeztetett óriásbébi, holdkóros, zsarnok – mondják róla a többiek. A séf kikészült, a konyha lepusztult, szemétdomb, egyetlen sütő működik, a személyzet a tűréshatáron van.

A tulajdonos ebben az esetben nem az Úr, bár Ő a gyülekezet igazi tulajdonosa. A tulajdonos ebben az esetben azt a személyt jelenti, akire a nyáj lett bízva, vagyis a pásztort, pásztorokat. A pásztor idegroncs és a pásztorsegédet a külsőségek érdeklik és az, hogy, hogy érzi magát – a bárányok húsán hízik.

A séf, a konyhafőnök, aki az ételt összeállítja, a menüért felelős. Azt mondhatnánk, hogy ez is a pásztori szolgálat, csak a tanítói, gondoskodói oldala a dolgoknak. A konyha szerintem a „vezetői” alkalmakat jelenti, ahol a menüt, a gyülekezeti alkalmakat és a gyülekezet mindennapi dolgait beszélik meg és tervezik. Egyetlen sütő működik, vagyis nincs infrastrukturális kapacitás ellátni az alkalmakat a megfelelő menüvel, megfelelő időben, mert a lóvé elfolyik. A személyzet a tűréshatáron: Még adnak egy-két esélyt a dolognak, de nem bíztató… Szakadás, vagy emigrácó várható.

A gondok forrása egyértelműen a nyáj húsán hízó segédpásztor, aki nem rossz szándékú, csak érzéketlen, felelőtlen, mintha más világban élne – ezzel kell szembesülnie.

„A konyha az étterem szive.” – A gyülekezet szive szerintem a „vezetők” és a többiek közötti kapcsolat, hogy honnan veszem? Az „ember szive” az embernek az a része, ahol a test, szellem és lélek impulzusai találkoznak, ahonnan kiindul az élet és ahol a döntések születnek. A döntések egy gyülezetben nem a vezetői megbeszélésen fogannak meg és születnek igazán, hanem a találkozásokon, alkalmakon, ahol a gyülekezet különböző rétegei találkoznak.

Amikor a gyülekezeti adományok máshova mennek, mint ahova szükség, csődhöz vezethet a dolog. Az infrastruktúra fenntartását fedezni kell, a gyülekezeti adományok és hozzájárulások ezt a célt is szolgálják. A szolgálati „rotáció” sok gyülekezetnél egy jól bevált vezető-nevelési módszer. Beazonosítni a szolgálati területeket és jelentősen felelős pozícióba állítani egy vezető jelöltet, majd ha helytállt, hibázott, kudarcokat és sikereket is átélt, egy másik szolgálati területbe helyezni, míg végig nem megy az egészen.

A konyha újjáépítése amely újra motiválni kezdte a személyzetet és felvillonyzta, nem gondolom, hogy egy gyülekezet életére áttéve valami radikális változást kell jelentsen, konyha addig is volt, csak az eszközök nem működtek, így lecserélték a nem működő eszközöket újakra és működőekre, amelyek ugyanazokat a funkciókat látták el, amelyeket a régi eszközök régen elláttak.

Ha a konyha a gyülekezet szive és a gyülekezet szive a kapcsolatokat jelenti, akkor lehet, hogy csak oda kellene figyelni az emberekre és a kapcsolatokra. Megnézni, hogy a gyülekezet régen ezt milyen eszközökkel csinálta és felújítani azokat, majd újakat is bevezetni.

A menü megújítása és visszatérés a családi menühöz, házias ételekhez –  Ha a menü az alkalmak és a mindennapi keresztény élet és ezt meg kell újítani, lehet, hogy a nagyon egyszerű és az emberek szivéhez és mindennapi életéhez közel álló dolgokkal kell kezdeni.

A recept

Talán a legnehezebb dolog valamiféle általános érvényű receptet leírni, mely bárhol, bármikor adaptálható és alkalmazható, egyszerű, de hatásos.

A legfontosabb talán, hogy a vezetői „elit” és a gyülekezet többi tagja között lévő távolságot kell csökkenteni. Ezt azzal lehet, hogy a vezetők megosztják a gyülekezettel azt, amit ők nehéznek és problémának látnak, megosztják a látást, a terveket, elképzeléseket és nem azt csinálják, hogy időről időre kész tények elé állítják a gyülekezetet, ők meg állnak mint borjú az új kapuba és nem tudjáj mit kezdjenek azzal az izével a tányéron, csak piszkálják, mint a kisgyerek a spenótot, hogy vajon mozog-e.

Szintén fontos a vezetők érzékenyítése a tagok felé. Nem egészséges, ha a vezetők azok, akik tudják a frankót és ők majd megmondják és megcsinálják és mindenki más pedig fogja vissza magát, mindenki más messze nem tud annyi mindent és messze nem tapasztaalt annyi mindent. Hogyan lehet a vezetőket érzékenyíteni? – Egyrészt a szolgálati rotációval, másrészt leht, hogy néha nem árt, ha egy egy vezető hosszabb időre beül a tagok közé és nem vezetni akar, hanem egyszerű mezei tagként ízlelgeti a menüt. A különböző vezetői tréningek és találkozók gyakran felfuvalkodáshoz vezetnek mint hatékonyabb gyülekezetvezetéshez, ezt talán úgy lehet elkerülni, hogy az ilyen tréningre mindig visznek magukkal egy-két, néhány egyszerű gyülekezeti tagot is, akik aztán közben megnyílnak és talán meg merik mondani az őszintét.

Valljuk be, a keresztények nagyon nem tudnak és nagyon nem mernek őszinték lenni, nem mernek kimondani dolgokat, nem mernek megfogalmazni dolgokat, nem mernek GONDOLNI sem dolgokra. Ha mégis, akkor meg nem tudják hogyan kezelni. sem azok, akik kimondják, sem azok, akiknek mondják. A gyülekezetben a vezetők és egymás felé való őszinteség gyakorlata siralmas állapotokban van. Ez egy másik fontos terület. Nem biztos, hogy Gordon példája a működő ebben az esetben, de néha lehet, hogy keményen szemébe kell vágni az embereknek a frankót.

Foglaljuk össze:

1.) A vezetők merjenek beszélni a gondokról és a terveikről a gyülekezetnek, merjék a gyülekezet tagjait bevonni megbeszélésekbe, vezetői alkalmakba.

2.) Érzékenyítés – hasonlóan, ahogy Gordon odatette Petert és az apját a konyhába, hogy a saját bőrükön érezzék, milyen a konyhában dolgozni – ugyanígy meg kell találni a vezetők érzékenyítésének módját.

3.) Az őszinteség kultúráját bevezetni, gyakorlatba ültetni, kidolgozni a megfelelő csatornákat és fórumokat az őszinte visszacsatolásokhoz a gyülekezet részéről a vezetők felé és ezeket megfelelően kezelni, gyakorlatias megoldásokkal előállni.

4.) Mindez valahogy szeretetben, szeretettel, hiszen emberek vagyunk, senki sem tökéletes, sem a tag, sem a vezető, de ez egy olyan helyzet, ahol a vezető előbbre kell helyezze a gyülekezetet és a gyülekezet tagjait, mint önmagát.

Minden csődből való kihúzás persze problémafeltárással indul és ennek is meg kell találni a módját, módszerét, csatornáit és fórumát, kellő körültekintéssel, mert néha a problémák mögött meghúzódnak más problémák és ezeket a rétegeket is ajánlott feltárni, majd végiggondolni a lehetőségeket.

Amennyiben nem a csődből kell kihúzni egy gyülekezetet, hanem valamiféle változást kell előkészíteni, a recept hasonló, mindenképpen célirányosan kell végiggondolni a fenti pontokat és célirányosan megtervezni a módszertanát majd végigcsinálni, persze a megfelelő rugalmassággal.

Amikor a szülő hite öli meg a gyermeke hitét

Kategória:

Vajon milyen arányban maradnak meg a gyermekeink a gyülekezeteinkben?

Nem ismerek ezzel kapcsolatban magyar statisztikákat, inkább csak sokat láttam, tapasztaltam, sokakkal beszélgetek erről, miközben járom a gyülekezeteket vagy hallgatom a lelkészeket az APCSEL29 képzésein, és az érzésem szerint ezen a téren is rosszul állunk. Bérmálás vagy konfirmáció jórészt az idősebb generáció elvárása miatt – de utána alig marad valaki a népes (?) csoportból felnőttkorára a gyülekezetben. Az úgynevezett evangéliumi és a karizmatikus gyülekezeteknél sem jobb a helyzet – folyamatosan veszítünk. Embereket. A saját gyermekeinket. A következő generációkat.

Olvastam egy cikket Thomas Weaver-től, a Resurgence-en jelent meg, hogy mik a leggyakoribb okai annak, hogy a gyerekek megutálják a gyülekezetet a szüleik miatt. Összefoglalom, a saját szemüvegemen keresztül:

1. Kétszínűség, kétlakiság, szekuralizáció – vagyis a szülő teljesen másképpen viselkedik a templomban, a gyülekezetben, mint otthon. Másról beszél, máshogy beszél, másképpen viselkedik, másképpen viszonyul a gyerekekhez, a házastársához, stb. stb. Mintha két külön világban élne a család, hétfőtől szombatig az egyikben, vasárnap a másikban. Otthon az egyikben, a gyülekezetben a másikban. És azt hiszem elég egyértelmű, melyikre mi jellemző…

2. Kirakat-kereszténység – vagyis a szülő csak akkor fejezi ki a vallásosságát, amikor azt valaki látja. Általában csak a gyülekezetben és a gyülekezeti tagok jelenlétében. Akkor olvas Bibliát, akkor imádkozik, akkor beszél Jézusról, ha testvérek vannak a közelben, ha van, aki hallja-látja. Otthon a gyerek nem lát ilyesmit a szülőtől, és nem látja Isten előtt összetörten, a   saját bűneit vallva sem.

3. Morális kereszténység – vagyis a kereszténység lényege, hogy „jók” legyünk. Ide redukálódik le az egész. Vagy rosszabb esetben oda, hogy (csak) a gyerek legyen „jó”, mert „keresztény”. Ráadásul ha a gyerek azt látja, hogy a szülő magának megengedi azt, amit neki nem, ha kiderül, hogy a szülőre nem vonatkoznak a tőle elvárt morális törvények és az elvárások, akkor a szülő pillanatok alatt elveszíti a tekintélyét. És nem csak a sajátját, hanem a Bibliáét, Istenét is eljátssza a saját gyereke előtt.

A morális kereszténység rideg és kemény: parancsokra és szabályokra épül, jutalmazáson és büntetésen alapul. És hiányzik belőle a kegyelem, a bűnbocsánat, a megtörtség. Ha a gyerek számon van kérve, de azt látja, hogy a szülő nincs, ha neki nem szabad, de anyának-apának igen, és ha a szülő sosem kér bocsánatot sem a gyerektől, sem Istentől (akár a gyermeke előtt is), akkor ebből a kegyetlen morálból hamar elege lesz az embernek, a gyereknek is.

4. A be nem tartott parancsolatok – vagyis a rengeteg következetlenség a saját hitünkben és értékrendünkben. Hogy csak egyetlen példát említsek (az eredeti cikk alapján): ha a gyerek ott ül a templomban, és látja, hogy a szülő egy százast vagy kétszázast dob a perselybe „Isten ügyére”, majd utána ötezret eszik meg a család hazafelé a McDonaldsban, gyorsan lejön, mi mennyit ér a fejben és a szívben. A gyerek nem hülye, csak kicsi.

5. Gyülekezet-mánia – Ez elsősorban azok kísértése, akik komolyan veszik a saját hitüket. Nincsenek együtt töltött esték csak szolgálatok, nincsenek családi szombatok – csak gyülekezeti szombatok, vasárnap istentisztelet kétszer, előtte énekkar-zenekar-konfirmációs óra-ifi-barátkozó-akármi… És a szülőnek minden és mindenki fontosabb a gyerekénél. „Isten nevében” nincs idő a játékra, a kirándulásra, a magánéletre. Én is voltam így, de már másképpen élek, mert sokat vesztettem. Mindenestre sok gyerek lépett be úgy a nagybetűs életbe, hogy ő semmiképp nem fog olyan életet élni, mint a szülei.

Ehhez a listához még egy pontot hozzátennék:

6. Bigottság – Amikor a szülő ész nélkül keresztény. Egy olyan szélsőséges kereszténységet él, ami már nem biblikus, nem egészséges, nem élhető, egyáltalán nem vonzó. Nem egy gyerekkel, fiatallal beszélgettem már, aki szégyelli a szüleit, és ha az a kereszténység, akkor inkább pogány akar lenni.

Bizonyára sok igazság van ezekben az okokban. Én azonban két sokkal erősebb okát látom annak, hogy miért nem tudjuk megtartani a gyermekeinket a gyülekezeteinkben. Az egyikért inkább a szülők a felelősek, a másik azonban már nem kifejezetten a szülő-gyerek kapcsolatról szól.

A hívő szülők nagy kísértése (és talán leggyakoribb hibája), hogy ráerőltetik a gyerekre a kereszténységet. Krisztushoz nem hívják, hanem terelik, néha kergetik őket. A gyülekezetbe járás, az imádkozás, a vasárnapi iskola kényszer, kötelesség, illendőség, elvárás. És ez a kényszer előbb-utóbb, nyíltan vagy elfojtva, de lázadóvá tesz – főképp, ha az első hat pontból még pár jellemző is a szülőre.

Nyilvánvaló, hogy van egy határ, elsősorban egy érettségbeli határ, amíg a gyermek a szülőhöz tartozik. De nem is ebben az életszakaszban veszítjük el a gyermekeket, a fiatalokat – hanem pont akkor, amikor öntudatra ébrednek, és már ők dönthetnek. Itt derül ki, 10-12-14 éves korban, hogy ami ment kényszerből, az már nem kell önkéntességből. Vagyis az egész mögött nem volt semmi vonzó, semmi, amihez az ifjú ember szívesen, önként ragaszkodna. Sajnos sok szülőnek a hite nem elég hiteles ahhoz, hogy vonzóvá tegye a saját gyerekei előtt, míg mások egyszerűen nem tudnak kiszabadulni a kötelesség-elvárás-törvény bűvköréből, ami egyenes út a vallásossághoz. Ez pedig teljesen más, mint az őszinte választásból fakadó hitvalló kereszténység!

A másik ok pedig teljesen más irányú: egyszerűen nem elég jók a gyülekezeteink a gyerekeinknek! Ez a másik dolog, amit rengeteg ifjúsági konferencián hallottam már. A kereszténységben (sem az otthoni, sem a gyülekezeti „változatában”) nincsen semmi 21. századi, semmi kihívás, semmi realitás, életszerűség, nem mutat előre, nem ad szinte semmit hozzá az életéhez, nem mutat utat, nem erősít meg, egyszerűen jelentéktelen, erőtlen, semmilyen. Kevés fiatal büszke a gyülekezetére, kevesen dicsekednek a (nem hívő!) barátaiknak a gyülekezetükkel, a lelkészükkel, kevesen vannak, akik minden ifire, vasárnapi iskolára az osztálytársaik gyűrűjében érkeznek, akiket azért hívtak el, hogy nekik is megmutassák a legjobb helyet, a legjobb „bulit” a világon!

Egyszóval van mit átgondolnunk, van min tennünk! Változnunk és változtatnunk kell, nem csak önmagunkért, hanem a következő generációkért, a saját gyermekeinkért is! A változásnak pedig legalább ezt a négy területet kell érintenie:

1. A gyülekezetben fel kell készíteni a szülőket arra, hogy miképpen tudják vonzóvá tenni gyermekeik előtt a hitüket, Krisztust és a gyülekezetet

2. Meg kell reformálni a gyerekszolgálatokat. Túlságosan hasonlítanak az iskolára – és nagyon kevés az olyan jó gyerekszolgálat, amire a „mieink” csapatostul hoznák az osztálytársaikat és barátaikat, mert az a legszuperebb hely a világon. Pedig lehetne ilyen a gyerekmunka a gyülekezetben! Mert van, ahol ilyen!

3. Egyszerűen sokkal jobb gyülekezeteket kell építenünk. Mai, autentikus, hiteles, valóságos, erőteljes, sokszínű gyülekezeteket.

4. És végül – vagy talán elsősorban – az otthon a legfontosabb missziós terep. Egyszerűen szeretnünk, tisztelnünk kell a gyermekeinket, főképpen a tinédzser éveikbe való belépésükkor, és olyan módon kell megélnünk a hitünket előttük, hogy azt követendő mintaként, példaként lássák, és akarjanak úgy élni, ahogyan mi. Csak azért, mert a gyerekeink, nem kényszeríthetjük őket Jézushoz – ez másoknál sem működik!