Bejegyzés

Tartjuk a lépést, vagy lemaradtunk?

A hazai gyülekezetek jelentős része elveszítette a saját korával és környezetével való szoros integrációját, és 2016-ban is olyan keretek és módszerek között él, amelyek évtizedekkel ezelőtt voltak hatékonyak. A világ azonban folyamatosan változik körülöttünk, és a kortársainkat már nem tudjuk megszólítani, elérni, szolgálni olyan módon, ahogyan azt régebben tettük. Különösen azoknál a neoprotestáns, független gyülekezeteknél látok egyfajta missziós kifulladást, amelyek a rendszerváltozás körül s után indultak el, azonban a kezdeti gyors növekedésük mára lelassult vagy visszafordult – több ilyen közösséggel is dolgoztunk együtt az elmúlt években. A tradicionális gyülekezeteknél is jellemző a stagnálás, de náluk nyilván egészen más okok (is) húzódnak a háttérben.

Íme néhány szempont ahhoz, hogy felmérjük: lépést tartunk-e a saját korunkkal, a környezetünkben élők szükségeivel, gondolkodásmódjával, életritmusával, vagy lemaradtunk tőlük, s talán éppen emiatt akadozik a missziómunkánk.

1.) Még mindig programokban gondolkozunk. Mert úgy gondoljuk, a programokon, rendezvényeken keresztül könnyebb és egyszerűbb a felmerülő kérdéseket megválaszolni, az embereket megmozgatni. Azonban a mai világ éppen ellenkező irányba, a totális perszonalizáció irányába mozog, ahol egyénre szabott alkalmazások igyekeznek az életünket megkönnyíteni. A keresőmotorok figyelik a kereséseinket, a vásárlási szokásainkat, és megpróbálják személyre szabni a válaszokat számunkra. Ez pedig természetessé teszi a mai emberek igényét arra, hogy egyénekként tekintsünk rájuk, akiknek személyes kérdéseik vannak, akiknek az életét a saját egyéni összefüggés-rendszerében lehet csak értelmezni, nem programokban kiárult egységesített csomagokban. Azt hiszem, a programok leginkább a misszió iránti személyes elkötelezettséget, a személyes missziót, a saját kapcsolatrendszerünk evangéliummal történő feltöltését helyettesítik és intézményesítik, mert így a „gyülekezet” missziózik a gyülekezetbe járó emberek helyett. Az a gyülekezet,a melyben a keretek, a programok fontosabbak a személyes kapcsolatoknál, és még mindig azt hiszi, hogy kifelé irányuló „missziós” programokon, alkalmakon, rendezvényeken keresztül lehet elérni az embereket, nem 2016-ban él, hanem leragadt 20-30 évvel korábban. Hogyan változtassunk? Szervezzünk programokat a gyülekezet tagjainak, ahol megtanulhatják, hogyan csempészhetik be az evangéliumi tartalmat a családi és munkatársi kapcsolataikba, a hobbijukba, a baráti közösségeikbe, a személyes közösségi életükbe. Vagyis tanítani kell a személyes misszióról – ma sokkal inkább, mint bármikor.

2.) A gyülekezeti tagok igényei és elvárásai fontosabbak, mint a gyülekezeten kívül élők szükségletei. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet önmagáért élő szubkultúrává vált, amely feltételeket támaszt a becsatlakozók felé. Nekik kell megfelelniük a gyülekezeti elvárásoknak, ha csatlakozni akarnak – és nagyon fontos, hogy nem az olyan legitim bibliai elvárásokról van szó, mint a megtérés vagy életszentségre való törekvés, hanem alapvetően kulturális elvárásokról: hogy hogyan öltözhetünk, milyen szavakat használhatunk, milyen témákról beszélgethetünk, kikkel barátkozhatunk. Természetesen mindez meg van teologizálva azzal, hogy nekünk hívőknek különböznünk kell a világtól – de sokszor a külsőségekben való különbözőség fontosabb, mint a szív megváltozása. Rengeteg példát tudnék sorolni, de most nem teszem, mindenesetre a jelenség valós, falusi kis gyülekezetekben éppúgy, mint egy-egy alig pár évtizede alapított budapesti közösségben. Évtizedekkel ezelőtt a gyülekezet kulturális „másmilyensége” fontos szempont volt a keresztény identitás megerősítésében – ma azonban inkább gátja a missziónak, mert a mai, kulturálisan ezerarcú és folyamatosan változó világban éppen nem formai, külső dolgokban kell másmilyennek lennünk, hanem tartalmilag!

3.) A gyülekezethez való tartozás intézményesített. Régebben a hívők és a megtérők is a gyülekezet felé köteleződtek el, ami inkább valamiféle egyetemes, elvi elköteleződést jelentett. A mai emberek azonban kapcsolat-központúak. Ez azt jelenti,k hogy egy intézmény, egy közösség vagy egy alkalom csak akkor válik vonzóvá és motiválóvá számukra, ha vannak benne valós és kifejezetten erős személyes kötődések. Vagyis nem elég az, hogy „program van” – kell az is, hogy vonzó és inspiráló legyen számukra a szolgáló személye, illetve hogy olyan emberekkel lehetnek egy közösségben, akikkel szeretnek beszélgetni, és akikkel jó időt tölteni. Más szóval a gyülekezet 2016-ban már nem lehet pusztán valamiféle elv-közösség, ahol azonos identitású emberek egymás mellett ülve közös dolgokat csinálnak. Ha hiányzik belőle a barátság, az az érzés, hogy vágyom bizonyos emberek társaságára, szeretnék velük találkozni, beszélgetni, minőségi időt tölteni, mert valódi kapcsolatok kötnek össze bennünket, nem csak egy program, az 20-30 éve elég volt – de ma már nem! Ha a “testvéreim” között nem lesznek valódi barátaim, méghozzá a legjobb barátaim, akkor az intézmény önmagában már kevés, legalábbis sok kortársunk számára nem elégséges megtartó erő.

4. A missziómunka is intézményesített. A 20. századi gyülekezeti modellekben az evangélizáció a lelkész, az evangélista, bizonyos szolgáló csoportok, és alapvetően az evangélizációs alkalmak és programok feladata volt. A 21. században ez a rendszer nem hatékony. Megjegyzem, a saját bibliai szemléletemben nem is biblikus, de ez más kérdés, és alapvetően teológiai, én pedig most nem ezt hangsúlyoznám. Gyakran emlegetem azt a hasonlatot a tréningjeinken, miszerint a gyülekezetek olyanok, mint az éttermek: van egy csapat szakács és pincér, akik gondoskodnak arról, hogy a vendégek finom ételeket kapjanak, szívélyes kiszolgálás mellett. A 21. századi gyülekezeteknek azonban sokkal inkább kellene lelkesítő főzőiskolákká válniuk, ahol minden egyes vendég azért jön, hogy megtanuljon főzni, és otthon, a munkahelyén, a barátai között egyre finomabb lelki eledelt legyen képes feltálalni. Meggyőződésem, hogy ma erre van szükség – ez pedig radikálisan más jellegű, működésű, preferenciájú gyülekezeteket igényelne.

Az elköteleződés feltételei

A hétvégén egy budapesti gyülekezettel dolgoztunk együtt a lelkimunkások továbbképzésén és a gyülekezeten belüli elköteleződés elősegítésén. A képzési anyagból egyetlen listát hadd emeljek ki – remélhetőleg még ezévben ennek a témakörnek is elkészül az írott tréninganyaga:

Mire van szükség ahhoz, hogy egy (önkéntes) munkatárs elkötelezze magát a gyülekezete, szervezete felé?

Mielőtt belekezdenék a felsorolásba, egy gondolat: az alábbi lista egy hat éven át, kétszázezer munkatárssal készült felmérés és interjúsorozat eredményén alapszik. Ugyan a kutatás “világi” környezetben készült, például a pénz mégsincs a motiváló tényezők között, mert nem került be a válaszadók prioritásai közé – még a profitszektorban sem. Első pillantásra talán furcsa ez az eredmény, azonban aki mélyebben foglalkozik a vezetés- és szervezetfejlesztés 2005-2010 után trendjeivel és változásaival, annak nem meglepő, hogy nem a pénz a legfontosabb motiváló tényező. Átgondolva és átdolgozva a kutatási eredményeket illetve a listát, úgy gondolom, mint sok más szervezeti törvényszerűség, az elköteleződés ezen feltételrendszere is univerzális, mivel a gyülekezet is egy meghatározott cél elérésére szerveződött közösség és szervezet, amelyben sok (ha nem is minden) alapelv hasonlóan működik, mint egy nonprofit szervezetnél vagy munkahelyen. Ezt megerősítette egyébként a szombati gyülekezeti képzésünk is.

Jöjjön tehát a lista – bővebb magyarázatok nélkül tizenhárom olyan állítás, amelyek az elkötelezett önkéntesekre és munkatársakra jellemzők egy gyülekezetben. Az elköteleződés szintje annál magasabb, minél több állítással egyet tudunk érteni. S még valami: aki nem szolgál a gyülekezetében, aki csak hétvégi vagy fogyasztói keresztény, annak ez a lista nem fog sokat jelenteni, mert ő még nincs az elkötelezettség azon szintjén, hogy azt érdemben mérni lehessen. Ő még csak lelki csecsemő, akinek tejre és lelki bébitápszerre van szüksége, de a kemény eledelt, az elkötelezett szolgálatot még nem bírja. Ez tehát a lelkileg érett hívőkre vonatkozó lista, az ő elkötelezettségüket méri és inspirálja:

1.) Tudom mit vár tőlem Krisztus – és mit várnak tőlem a vezetőim. Vannak előttem inspiráló célok a gyülekezetben, amelyek kihívást is jelentenek, s amelyek elérése révén valóságosan is fejlődhet a hitéletem és a szolgálatom.

2.) Rendelkezem mindennel, ami az előttem lévő célok, a rám bízott feladatok és szolgálatok elvégzéséhez szükséges: megfelelő felkészítéssel, felhatalmazással, anyagiakkal és eszközökkel, idővel, bizalommal a vezetőim, a munkatársaim és a szolgálatom alanyai részéről egyaránt. Van letisztázott feladatleírásom, és a szolgálatomat támogató és ellenőrző mentorom és “felettesem”.

3.) Megvan a lehetőségem a gyülekezetemben arra, hogy azt csináljam, amihez tehetségem van, amiben a legjobb  vagyok, s amit a legjobban szeretek. A gyülekezetem és a vezetőim ismerik az erősségeimet, tálentumaimat és ajándékaimat, és olyan szolgálatot adtak, amelyben kamatoztathatom mindezeket.

4.) Az elmúlt hónapban volt olyan gyülekezeti vezető, aki elismerte a szolgálatomat és megdicsért.

5.) Van olyan testvérem vagy vezetőm a gyülekezetben, aki ösztönzi és inspirálja a fejlődésemet a személyes hitéletemben és a szolgálatomban egyaránt.

6.) Van olyan vezetőm a gyülekezetben, aki törődik velem, mint emberrel (nem csak mint “testvérrel” vagy szolgálóval).

7.) Számít a véleményem, meghallgatják az ötleteimet és javaslataimat, komolyan veszik a kéréseimet és kritikáimat, bevonnak (az engem is érintő) döntésekbe.

8.) A gyülekezetem és a vezetőim éreztetik velem, hogy fontos vagyok számukra, és kifejezik felém a támogatásukat, hálájukat és megbecsülésüket.

9.) A vezetőim és a szolgáló társaim is elkötelezettek a magas minőség felé minden területen. Ha rájuk nézek, azt látom, hogy ugyanannyira komolyan veszik a szolgálatukat, mint ahogy azt tőlem elvárják.

10.) Legalább egy igazán jó barátom, vagyis a legjobb barátaim egyike a gyülekezetem tagja – vagy mi több, együtt is szolgálunk.

11.) Az elmúlt hat hónapban gyülekezetem vezetősége személyes megbeszélés során részletesen kiértékelte a szolgálatomat és a fejlődésemet.

12.) Kapok lehetőséget, időt, javaslatokat, biztatást és támogatást a vezetőimtől arra, hogy továbbképezzem magam a saját szolgálati területemen.

13.) A gyülekezetben végzett szolgálatom ösztönzi és támogatja a családi életemet, a szeretteimmel tölthető minőségi időt. A szolgálatom kiegyensúlyozottá és boldogabb emberré tesz.

Ne feledjük: ezek nem tanácsok, hanem visszajelzések, amelyeket elkötelezett munkatársak fogalmaztak meg az elköteleződésük okaiként.

Vezetőként az a feladatunk és felelősségünk, hogy olyan közeget, szolgálati és munkatársi kultúrát teremtsünk a gyülekezetben, amelyben e lista minél több állítása igaz lehet. Tűzzük ki gyülekezetépítési célunkként, hogy munkatársaink pontról-pontra kipipálhassák mind a tizenhárom állítást, s elmondhassuk: igazán elkötelezett emberekkel építhetjük együtt az Isten országát.

A látogatóbarát istentisztelet

Néhány tanács és ötlet a látogatóbarát istentisztelet és gyülekezeti légkör megteremtésére:

A látogatókat nem feltétlenül motiválja az, hogy mire van szüksége az egyháznak. Nem azért jönnek istentiszteletre, hogy azt hallják, hogy Istennek szüksége van a támogatásodra, nekünk szükségünk van adományokra a gyülekezet ilyen-olyan céljaihoz, vagy hogy keresünk beteglátogatókat vagy énekeseket az énekkarba. Nem mondom, hogy ez senkit nem szólíthat meg – de alapvetően elég önző dolognak tűnik egy kívülálló szemében, ha mi azt „hirdetjük” minden csatornán, hogy az egyháznak, gyülekezetnek, vagy becsomagolva: „Istennek” mire van szüksége azoktól, akik eljönnek. Talán inkább azt kellene végre megkérdeznünk minden istentisztelet végén az emberektől, hogy nekik mire van szükségük tőlünk! Elvégre mi vagyunk értük – nem ők értünk!

A látogatókat nem lehet meghatni általánosságokkal. Márpedig párbeszéd nélkül szinte kizárólag általánosságok vannak. (Csak egy megjegyzés: a bibliai időkben pont az általános igazságok puffogtatásának kiváltására szolgáltak a próféciák, amikor Isten természetfeletti és nagyon is személyes módon beleszólt a konkrét illető, embercsoport vagy nép életébe. Ilyen értelemben nagyon is szükség van arra, hogy az igehirdetéseink ne csupán informatívak, hanem prófétaiak is legyenek.)

Sokszor anélkül „utasítjuk” a látogatókat megtérésre, bűnbánatra, a szívük kitárására, a következő lépések megtételére, a gyülekezethez való csatlakozásra, hogy egyáltalán a nevüket is tudnánk. Mindenféle döntések és elkötelezettségek elé állítjuk őket, elvárjuk, hogy „megnyíljanak” – de mi ezt előtte nem tesszük meg nekik, legfeljebb ha már megtértek. Nem  biztos, hogy jó sorrendben közeledünk az emberek felé. Már megint.

A látogatók nem tudják azt, amit minden „rendes” gyülekezeti tag tud. Nem ismerik a „mindenki által ismert” bibliai történeteket. Fogalmuk sincsen, mi hogy működik az egyházon belül. Nem ismerik a kánaáni szlenget, a „Szellem” számukra inkább kísértetet jelent, mint Istent. Nem ismerik a lelkészt, aki épp a lelkükben vájkál – számukra csak egy „vadideg”, aki azt mond, amit akar. Mivel nincs kapcsolat vele, nincs se kötődés, se bizalom, se hitelesség. Nem mondom, hogy Isten enélkül nem képes megszólítani senkit – de azt igen, hogy ha ezen is változtatnánk, talán gyakrabban történne.

Még két apróság ezzel kapcsolatban: ha valamire hivatkozunk, amit a „bennfentesek” értenek, a „kívülállók” viszont nem, az őket zavarni, frusztrálni, idegesíteni fogja. Ne utalgassunk félszavakkal komplett bibliai részekre, inkább mindig mondjuk el, mi is van ott. Amikor túravezető voltam, megtanították, hogy a csapat menetseb3sségét mindig a leglassabb résztvevőhöz kell mérni, nem a leggyorsabbhoz. Különben a lassabbakat elveszítjük.

A másik, hogy a 21. században a művi beszédstílus nagyon idegen! A hitelességhez a természetesség tartozik! Lejárt a kora a patetikus szentbeszédeknek, a szent kiabálásoknak, a gregorián prédikációknak!

A mai emberek nem szoktak hozzá a fél-egy órás egyoldalú és kizárólag hallás utáni passzív kommunikációhoz. Ami a templomi istentiszteleten történik, az a 21. században szinte kizárólag a színházra jellemző – mindenütt másutt van lehetőség kommunikálni, kérdezni, reagálni, visszajelzést adni. Az egycsatornás szóbeli közlés szinte sehol másutt nem tart tovább pár percnél (kivéve az iskolai oktatást, abból is csak a rosszabb fajtát), általában mindenütt van kép, van több csatornás ingerhatás, és megint van visszajelzési-visszacsatolási lehetőség is. Ha ezen nem változtatunk, ne csodálkozzunk, hogy nekünk is csak közönségünk lesz – közösségeink sokkal kisebb számban.

Ha nem tudod megragadni a figyelmüket az első néhány percben, szinte kizárt, hogy később figyelni fognak. Különösen nem a 45. perc után! A tépőzáras kommunikációs tréningen is tanítjuk, hogy alapvetően megváltozott az, ahogyan a mai emberek információt „fogyasztanak”. A régi bevezetés-tárgyalás-befejezés haranggörbe már a múlté, ha nem ragadod meg őket az első néhány percben, akkor „elkapcsolnak”. Ez van. Ez azonban nagyon komoly felkészülést igényel! Sőt, ez általános alapelv, szintén nagyon fontos: a rutinprédikációt egyből kiszúrja minden 40-50 alatti értelmiségi. Ha a lelkész vagy tanító nem készül fel nagyon-nagyon komolyan és alaposan, akkor öt percnél többet nem kap egy gondolkodó látogató figyelméből.

Mindenki a hozzá hasonlókra figyel. A lelkész, aki sosem dolgozott három műszakban, és nem kel hajnali négykor, nem lesz hiteles számukra munkaügyekben. Akinek nincsen gyereke, nem lesz hiteles gyereknevelésben. Akinek a parkolóban komolyabb gépkocsija áll, az nehezen fogja megszólítani a mélyszegénységben élőket. Automatikusan azokra figyelünk, akikhez hasonlónak érezzük magunkat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a lelkészek senki mást nem tudnak igazán megszólítani – bár azt megjegyzem, hogy talán nem véletlenül egymás közt érzik a legjobban magukat – tapasztalatból mondom. Sokkal inkább azon lenne érdemes elgondolkodni, hogyan tudnánk minél többféle embert bevonni a bizonyságtételbe, prédikálásba, szolgálatba – hogy minél többféle keresztényhez tudjanak kapcsolódni a sokféle nem keresztények.

Tovább a megújulás felé – 2.rész

Folytassuk a megkezdett sorozatot.

Mi jellemzi tehát azokat a gyülekezeteket és vezetőket, akik alkalmasak arra, hogy elérjék az egyháztól és Krisztustól távol élő embereket az evangéliummal – mit tehetünk mi, hogy a gyülekezeteink dinamikus, vonzó, élettel és tartalommal teli, hatékony missziós centrumokká válhassanak.

A sorozat első része itt olvasható!

5. Az online kapcsolatok megbecsülése. Tervezek egy cikket arról, hogy melyek azok a kulturális és társadalmi folyamatok, amelyek alapvetően meghatározzák a gyülekezet tagjainak életét, és ezáltal a misszióját is – és ezek között egy fontos pont lesz a mára teljesen magától értetődő online életmód. 2013-ban már egyetlen gyülekezet sem képes lépést tartani a környezetével aktív online jelenlét és kommunikáció nélkül. A célra optimalizált honlap, a facebook aktivitás ma már nem opcionális lehetőség, ha meg akarjuk szólítani a 30-40 alatti korosztályt, hanem a gyülekezeti és missziós kommunikáció legalapvetőbb és legdinamikusabb csatornája. És tévhit, hogy az online kapcsolatok nem fontosak – a mai korban egyre tartalmasabbak és egyre jelentőségteljesebbek lesznek. A gyülekezet fejlődéséhez és növekedéséhez szükség van egy olyan szemléletváltásra, amely az online kapcsolatokat és tevékenységet  egyenrangúként kezeli az offline, személyes kapcsolatokkal.

6. Nyitottság a kérdések meghallgatására és a komoly válaszok megtalálására. Sok gyülekezetben semmiféle fórum vagy lehetőség nincsen arra, hogy a látogatók feltehessék a kérdéseiket. Ha mégis felteszik, azt sokan rögtön kötözködésként kezelik, a hitetlenség megnyilvánulásaként, amelyre a megoldás nem a segítőkész válaszadás, hanem a feltétel nélküli megtérés, esetleg az azonnali imádkozás. Hiányoznak azok a fórumok, alkalmak és kapcsolódási pontok, ahol nem vitatkozunk másokkal, nem győzködjük őket, ahol nem minden kérdésre “Jézus” a válasz, vagy az, hogy “ha megtérsz, majd mindent megértesz”. Olyan légkörre lenne szükség a gyülekezeti közösségben és akár az istentiszteleteken, alkalmakon is, amely bátorít mindenkit arra, hogy nyugodtan kérdezzen, hogy merjen kételkedni, egyet nem érteni, anélkül, hogy ezért bárki csúnyán nézne az illetőre. Ne akarjuk megspórolni a komoly kérdésekre várt komoly válaszokat – és nem baj, ha időnként akár azt is be merjük vallani, hogy mi sem tudunk mindent.

7. A “tőled” helyett a “neked” kultúrája. Az egyház hajlamos előbb kérni, csak azután adni. Elvárásokat támasztunk – tehát kérünk, megfelelő gondolkodást, viselkedést, cselekvést, pénzt – és csak azután vagy annak adunk – például jogokat, segítséget, törődést – aki teljesítette a feltételeinket, vagy megfelelt az elvárásainknak és kéréseinknek. Csak két megnyilvánulását emelném ki ennek példaképpen – és elnézést kérek azoktól a felekezetektől vagy gyülekezetektől, ahol ez így működik, a jelenség biblikusságát és létjogosultságát vitatom, nem ítélkezni akarok. Egyrészt az, hogy az egyháztagság feltétele az egyházfenntartói járulék befizetése, másrészt az, hogy adakozásra buzdítunk, tehát a pénzét kérjük olyan embereknek, akik az életüket még nem adták át Krisztusnak, vajon nem ennek a “követelőző” mentalitásnak a megnyilvánulása? Vajon nem lenne missziós szempontból, de talán még emberileg vagy érzelmileg is nemesebb és hatékonyabb előbb adni, feltételek vagy elvárások nélkül, nagylelkűen, semmiféle viszonzást nem várva? Hiszen Jézus is valami ilyesmit csinált.

Megújulni nem lehet ilyen kicsinyesen – vagy talán tényleg a “hitetlenek” pénzétől függ a gyülekezeteink sorsa?! Pozitív üzenetként átfogalmazva mindezt: a nagylelkűség mindig vonzó és felszabadító élmény! Isten nagylelkű, a népének követnie kellene a mintát!

És csak egy személyes példa, lezárva ezt a témát: amikor Miskolcon gyülekezetet alapítottunk, az elején eldöntöttük, hogy nem lesz adakozás az istentiszteleteinken, és csak a gyülekezetünk tagjaitól fogadunk el adományokat. Bevált a dolog – nem lettünk szegényebbek tőle. Sőt!

8. Személyre szabott üzenetek és élmények. Nem általánosíthatunk állandóan. Nem lőhetjük be az üzeneteinket a politikailag korrekt, fiataloknak-időseknek, hívőknek-látogatóknak egyaránt szóló bibliai közhelyek közé.

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy a vasárnapi istentiszteleten álljunk neki személyeskedni – de azt igen, hogy egy olyan korban és kultúrában, ahol személyre szabott szoftverek, eszközök, szolgáltatások, reklámajánlatok vesznek körül bennünket, a gyülekezetbe látogatók elvárnak legalább annyit, hogy megjegyezzük a nevüket, megismerjük a kérdéseiket, a körülményeiket, az igényeiket és szükségeiket, és azzal a tartalommal, olyan módon szolgáljunk feléjük, amit és ahogy ők várják.

Nos, várom a véleményeket ezekről a gondolatokról.

Inspiráló tanácsok egy jobb gyülekezetért – második rész

Folytatjuk a tegnapi sorozatot a gyülekezetépítés Ed Young inspirálta tanulságaival – ha nem olvastad volna az első részt, akkor érdemes azzal kezdened!

7. Elfogadás helyett befogadás!

Aki átlépi egy gyülekezet küszöbét, azt valószínűleg a valahová vagy valakikhez való tartozás vágya (is) hajtja. Szeretne biztonságos, befogadó, barátságos környezetbe és közösségbe belépni. És nincs nagyobb csalódás, mint amikor teljesen oda nem illőnek, kívülállónak, tudatlannak érzed magad, mert semmit nem tudsz a körülötted lévő emberekről, ráadásul azokat jobban érdeklik a saját szokásaik és rítusaik, mint Te, vagy bármelyik “idegen”. Sok gyülekezetben semmiféle gondot nem fordítanak arra, hogy a látogatók megértsék, mi miért történik: mit jelent a dicsőítés, miért imádkozunk egyáltalán Istenhez, mikor kell felállni vagy leülni, mit mikor kell közösen mondani, stb. stb. A keresztények dugig vannak bennfentes szokásokkal, saját nyelvezetük van, és van valamiféle “világot” és a “világiakat” megvető hívő übermench, amit minden kívülálló azonnal megérez. A legtöbb felekezet és gyülekezet elfogadó – ha megfelelő módon öltözködsz, viselkedsz, beszélsz, akkor talán be is fogadnak. Ennek a következménye, hogy a legtöbb gyülekezet már egyáltalán nem növekszik megtérőkkel, hanem egy belterjes vallásos klubként üzemel.

8. Radikális beavatkozás

Soha ne engedd a fertőző embereket fertőzni – különösen a munkatársak, önkéntesek és a vezetők között! Ha úgy látod, hogy valamelyik kulcsembered bántóan kritizálja, demotiválja vagy megosztja a közösséget (ez a három különösen veszélyes ragály!), ha akadályozza a közös munkát vagy rossz fényt vet a szolgálatra, akkor ne engedd valamiféle kegyes humanizmusból vagy rosszul értelmezett testvéri szeretetből tovább fertőzni! Ha vezető vagy, kötelességed a konfliktusokat felvállalni és konfrontálódni mindennel és mindenkivel, aki a közös céljaitokat, értékeiteket és a közösségetek egységét veszélyezteti. Természetesen gyógyítsunk, ne gyilkoljunk – de néha a legradikálisabb lépéseket sem spórolhatjuk meg. Az igei útmutatás ehhez a ponthoz a Róma 15,14-ből: “Én pedig, testvéreim, magam is meg vagyok arról győződve, hogy ti is telve vagytok jósággal, telve a teljes ismerettel, és hogy egymást is tudjátok tanítani (az eredetiben: inteni!).”

9. Figyelj azokra, akik elhagyják a gyülekezetet (ifit, kiscsoportot…)!

Vannak gyülekezetek, amelyekhez rengetegen csatlakoznak – a létszámuk azonban mégis stagnál évek, évtizedek óta. Mert arról nem beszél senki, hogy hányan esnek ki a gyülekezetből. Ez tabutéma! Ismerek olyan közösséget, ahol minden kilépőtől kérnek valamiféle visszajelzést, hogy miért nem talált otthonra náluk. Ha azért, mert nem akarják a szentség, az Istennel való közösség, a keskeny úton való járás árát megfizetni, akkor “rendben van” a dolog. Ha azonban a mi ostoba, emberi szokásaink, a közömbösségünk vagy épp az arroganciánk miatt, akkor nagyon nincs rendben!

És még egy gondolat – Ed Young ezt mondta: ha jól csinálod a dolgodat, akkor mindig lesz, aki elhagyja a gyülekezetet! Minden harmadik angyal is otthagyta a mennyet! Azon kellene csodálkozni, ha ez nem így lenne!

Azonban nagyon nem mindegy, miért mennek el, akik elmennek!
Kérdezzük meg őket – már ez rengeteget fog segíteni nekünk!

10. Legyél gyerekközpontú!

Ed Young szerint a gyülekezet legfontosabb szolgálata a gyerekek felé végzett szolgálat! Azt mondja, a legtöbb energiát, a legjobb embereidet, a legtöbb pénzt és időt ebbe a szolgálatba fektesd, ha jövőt akarsz építeni!

Ismerek egy olyan baptista gyülekezetet Dallasban, amelyik a gyerekszolgálatra tett fel mindent az indulásakor. Hihetetlen magas minőségű gyerekistentiszteletet tartottak, amely vetekedett a Cartoon Network vagy DisneyTV műsoraival is, és a gyerekek még betegen is a gyülekezetbe akartak menni, nehogy kihagyjanak akár egyetlen vasárnapot is. Ma az eredeti épület mellett már egy 5000 fős templom is áll – a szülőknek!

11. Show

Ezzel a ponttal kapcsolatban kicsit kritikus vagyok. Az elmúlt húsz év amerikai megachurch mozgalma valóban a show-jellegű istentiszteletekre épültek. És természetesen ma is sok dinamikusan fejlődő gyülekezet szolgálata épül a vasárnapi show-ra. A kritikám inkább abból fakad, hogy ez lehet kultúrafüggő dolog, és ami amerikában megy, nem biztos, hogy nálunk is menni fog. Nem hiszek a mindenhol működő standard receptekben. De tanulni érdemes belőle. Mert egy óriási tanulsága van ennek a szemléletnek – hogy tudniillik a gyülekezeti szolgálati piramis tetején a  show-szerű mega-istentiszteletek vannak. A tanulság az, hogy az istenkereső embereknek nem csak a száraz dogmák és a puritánul kötött liturgia kell, hanem szükségük van az élményre is! Különösen a 21. század élménycentrikus világában! Az istentisztelet legyen egy óriási élmény is egyben, amelyben ugyanúgy része van a felszabadult nevetésnek vagy éneklésnek, a kikapcsolódásnak és a szórakozásnak, mint a mély tanításnak vagy az Isten előtti néma imádatnak.

És még egy gondolat: a show csak professzionális minőségben működik! Ehhez profi énekesek és zenészek, profi technika és díszlet, profi épület és kiszolgáló személyzet, profi előadó és hihetetlenül sok felkészülésből fakadó tartalmas üzenet kell! Ennek pedig mindig ára van. Ez az, ami nálunk még nagyon hiányzik – a színvonaltalanságra és a felkészületlenségre nem indok az, hogy majd “Isten kipótolja” – mert neki nem az a dolga, hogy helyettünk dolgozzon! A show nem fog üdvözíteni senkit – de egy olyan világban, ahol a Sátán professzionális színvonalon szolgálja ki az embereket, hogy őt választják, az amatörizmus nem lehet a kereszténység minőségjelzője!

12. Lepd meg az embereket!

Legyél nagyon-nagyon kreatív, hogy kimozdítsd az embereket a komfortzónájukból, és gondolkodásra, változásra késztesd őket! Óriási kommunikációs zajt kell áttörnünk, ha meg akarjuk szólítani az embereket – és a 30-60-90 perces egyszemélyes monológ nem biztos, hogy a legalkalmasabb módja a mai ember figyelmének megnyerésére és megtartására!

13. Az üzenet a lényeg!

Az otthonos gyülekezeti légkör, a dicsőítés, a videók, a hangulat mind fontos – de a legfontosabb az üzenet! Az üzenetnek pedig frissnek, aktuálisnak, gyakorlatiasnak, ütősnek, érdekesnek – és természetesen nagyon mélyen biblikusnak kell lennie!

Remélem, hasznos volt ez a gondolatébresztő lista. Érdemes átgondolni, mi az, amit alkalmazni tudunk belőle – és amit holnaptól alkalmazni is akarunk és fogunk!

Inspiráló tanácsok egy jobb gyülekezetért – első rész

Nagyon szeretem Ed Young kreativitását – példa előttem, ahogyan megszólítja a kortársainkat a Biblia üzenetével. A 2012-es Seeds konferencián megosztotta az elmúlt húsz évnyi tapasztalatának eszenciáját néhány frappáns gondolatban azzal kapcsolatban, mi is a sikeres gyülekezetvezetés és a növekedés kulcsa. Most ebből válogatok, ahogy szoktam, kicsit a saját szemüvegemen keresztül értelmezve. Nagyon jó lista ez, mert nem csak a megszokott kliséket tartalmazza!

1. Gyűjtsd magad köré az igenembereket!

Ez egy jó vezető talán legfontosabb skillje – tudniillik, hogy a megfelelő emberekkel veszi körül magát. A “megfelelő” ember pedig gyülekezeti és evangélizációs szempontból az “igenember”! Az igenemberek azok, a jelenlétükkel, a “kisugárzásukkal”, a kommunikációjukkal, a figyelmes, de nem tolakodó szeretetükkel szinte azonnal nagyon pozitív benyomást tesznek az emberekre. Az igenemberek azok, akik lelkesen támogatják a jó célokat, és képesek a lelkesedésüket átragasztani másokra is.

(Ez egy nagyon jó téma, az igenemberekről fogok írni egy külön cikket is!)

2. Gondolkozz mindig duplán!

Ha húsz fős gyülekezeted van, gondolkozz negyvenben! Ha száz fős, akkor kétszázban! Tűzd ki célként a pillanatnyi létszám dupláját, és imádkozz, szervezz, készülj, dolgozz eszerint! Isten országának alaptörvénye a növekedés – az elhívásunk és nagy parancsolatunk pedig a misszió – vagyis a növekedés! Legyen ez a víziód és alapelved, mert ez a hit gyümölcse! Sajnos mi magyarok inkább felező üzemmódban működünk, és a húsz fős gyülekezetből tízre sem számítunk! Ez a belső irányultság azonban kisugárzik belőlünk, és kicsit talán önbeteljesítő jóslatként is működik! Ha növekedni akarsz, gondolkodj, beszélj, imádkozz “nagyban” – de legalább a duplájában!

3. Ne félj a változástól!

VÁLTOZÁS – KONFLIKTUS – NÖVEKEDÉS – VÁLTOZÁS – KONFLIKTUS – NÖVEKEDÉS – VÁLTOZÁS … Ez a siker folyamata! A bátor vezető nem fél a változásoktól, hanem generálja azokat! A bátor vezető nem fél a kudarcoktól, a kísérletezéstől, a kockázatvállalástól – mert ezek nélkül nincs előrehaladás! Isten a küldetésünk célját “betonozta be” – nem a módját! Sajnos mi nagyon hajlamosak vagyunk ezt megfordítani! A biblikus és gyümölcstermő gyülekezet nem a saját múltjába, hanem Krisztusba gyökerezik, és nem a múltjában, hanem mindig a jelenben és a jövő felé fordulva él.

4. Legyen a gyülekezetnek jövőképe!

És ez a jövőkép legyen motiváló, lelkesítő, konkrét, megvalósítható – olyan, amiből senki nem akar kimaradni! Ha az emberek előtt nincs konkrét cél és kihívás, amit érdemes is elérni, akkor csak lődörögnek!

5. Las Vegas

Las Vegasnak nincs szüksége reklámra – az emberek mégis beszélnek róla. Nekünk, keresztényeknek, be nem áll a szánk, de valahogy nemigen tudjuk elérni, hogy az emberek beszéljenek rólunk, az üzeneteinkről, a gyülekezeteinkről, a Krisztusunkról. Meg kell tanulnunk értékesíteni az evangéliumot, a velünk és az Istennel való közösséget, mert különben “a nyakunkon marad”. Mindenki tudja, a legjobb reklám aszájreklám, amikor az emberek egymásnak hirdetik a jó hírét valaminek. Ehhez azonban tényleg jónak kell lenni! Vonzónak, aktuálisnak, gyakorlatiasnak, átütőnek, érdekesnek, örömtelinek, hozzáértőnek, felkészültnek, tartalmasnak. A gagyira nem mentség, hogy keresztény! (Bocsánat a radikális fogalmazásért!)

6. Amit vetsz, azt fogod aratni is!

A felkészületlen igehirdetés felkészületlen igehallgatókat fog teremni. Az imaháttér nélküli szolgálatok imádkozni nem akaró vagy nem szerető gyülekezetet teremnek. A hit nélküli evangélizációk közömbös, megtérni nem akaró látogatókat teremnek. A motiválatlan, céltalan, csak a kereteit és épületét fenntartó gyülekezetet nincs miért anyagilag támogatni. És a hozzá nem értő, alkalmatlan vezetőség a misszióhoz nem értő, a misszióval nem is törődő, és az elveszett embereket megszólítani nem tudó gyülekezetet terem. Kivételek persze vannak – de az mindig Isten meg nem érdemelt kegyelme, mindig alkalmi, és úgyis csak erősítik a szabályt!

Vess elkötelezettséget, hitet, aktív imaéletet, bizonyságtételeket, önkéntes és önzetlen segítséget, megelőlegezett bizalmat, meg nem érdemelt szeretetet – és meglátod, mit fogsz aratni!

Holnap innen folytatjuk a listát!

Miért vonzó egy gyülekezet?

Szeretem a statisztikákat – mert a tények és az adatok megkerülhetetlen dolgok. Természetesen a statisztika nem azonos a tényekkel, csak egy adatfeldolgozási módszer, egy bizonyos szűrőn vagy szemüvegen keresztül, s ezért nem is mindig azonos az igazság teljességével, de mindenképpen hasznos, mert jelez prioritásokat, trendeket, tény-szeleteket – és ezeken mindig érdemes elgondolkodnunk.

Mindezt csak azért írom, mert itt az apcsel29-en is voltak és lesznek is felmérések gondolatok és cikkek kiindulási pontjai. Csak emlékeztetőül néhány ilyen régebbi cikk – az újabb olvasók számára:

A mostani adatsort két hete publikálta a Church Relevance, a Gallup és a Life Reaseach felmérései alapján.

Tehát a kérdések:

1. Mit várnak az emberek a gyülekezettől?

  1. 23%-uk lelki növekedést és tanácsadást vár
  2. 20%-uk valamiféle életcélt keres, szilárd alapot, amire az életét építheti
  3. 15% számára ez a hitükből fakadó természetes cselekedet, és igényük van rá
  4. 15%-ukat Isten imádása motiválja
  5. 13%-uk a gyülekezetben átélhető közösségi élmény miatt indul el
  6. 12%-uk az Istenbe és a vallásba vetett valós hit miatt jár gyülekezetbe
  7. 12%-ot a megszokás vezet, ők csak tradícióból mennek el (kultúrális / vallásos keresztények)

(Forrás: Gallup)

A TANULSÁG EBBŐL:

Nálunk szerintem a tradicionális-vallásos templomlátogatók vannak a legtöbben. Azonban ez a legkevésbé motiváló célja egy gyülekezethez való tartozásnak. Ami igazán kell az embereknek, amit keresnek és amit várnak egy gyülekezettől, hogy valóságos lelki növekedéshez segítse őket, valós és személyes lelki vezetést és tanácsadást kapjanak.

Te miért jársz gyülekezetbe? Mit vársz ettől – és mit kapsz?

A gyülekezeted mit nyújt a látogatóknak? Jellemző, hogy a gyülekezet tagjai növekednek, lelkileg érettebbek, mint mondjuk egy évvel ezelőtt?

2. Mi fog meg egy kívülállót egy gyülekezetben? Ezek a legfontosabb “összetevők”:

  1. 90%-uk számára a lelkész személye és a prédikáció a döntő
  2. 88% tartja döntőnek a gyülekezet hitvallását
  3. 49%-uk a barátságos és kedves gyülekezeti tagokat
  4. 41%-uk egy gyülekezeti tagok személyes bizonyságtételét
  5. 38%- uk számára döntő, hogy a családtagjaikkal egy gyülekezetbe járjanak
  6. 37%-uk számára döntő az istenélmény és a gyülekezet atmoszférája
  7. 25%-ukat a vasárnapi iskola győzi meg
  8. 25%-ukat az ifjúsági szolgálat
  9. 11%-uk számára érv a gyülekezetválasztásban a dicsőítés
  10. és 7%-uk dönt a gyülekezet megközelíthetősége (helyszíne) alapján

(Forrás: Thom Reiner)

TANULSÁGOK:

  1. A lelkész személye és a prédikáció sokkal fontosabb, mint ahogy azt mi Magyarországon gondoljuk. És amennyire maguk a lelkészek hiszik. Máskülönben minden vasárnap, mind egyes szószékről iszonyúan ütős, mély, tartalmas, átimádkozott, gyakorlatias, aktuális, friss üzenetek hangoznának el. És a lelkészek a gyülekezet legelérhetőbb, legbarátságosabb, legmotiválóbb tagjai lennének.
  2. Lehet, hogy az amerikaiak tudatosabbak, mint mi, de én sok helyen tapasztaltam, hogy a gyülekezet / felekezet hitvallását már nem is igazán ismerik a gyülekezeti tagok. Pedig a közös identitásban nagy megtartó erő van! Ahol erre tudatosan építenek, ahol a gyülekezetben valóban megélt érték a közös hitvallás ismerete meg megtartása, ott lelki növekedés is van!
  3. A harmadik legvonzóbb dolog egy kívülálló számára a gyülekezet tagjainak befogadó, barátságos, kedves légköre. Mi csak az utóbbi időben több gyülekezetet látogattunk meg, ahol szó szerint még csak nem is köszöntek nekünk. Senki szóba nem állt velünk, észre sem vettek. Senki nem örült, hogy új arcokat lát, senki nem hívott meg egy következő alkalomra. Nagy kár – félek, rengeteg kapcsolatot és lehetőséget veszítenek el az ilyen gyülekezetek.

Kérdezd meg a gyülekezeted látógatóit és vendégeit, mi fogta meg őket, mi az, ami miatt szívesen eljönnek legközelebb is! Érdemes az erősségeinkre tudatosan építeni!

3. Mitől lesz egy formálisan vallásos ember aktív és elkötelezett gyülekezeti tag?

  1.  62%-uk attól, ha bevonják őket valamilyen gyülekezeti szolgálatba
  2. 55%-uk a vasárnapi iskolától (ami minden korosztály számára működik, nem úgy, mint nálunk, ahol ez a csak a gyerekekre korlátozódik)
  3. 54%-uk attól, hogy átél egy olyan istenélményt, amelyben elhívást kap
  4. 49%-ukat a gyülekezeti közösség motiválja elkötelezettségre és szolgálatra
  5. 38%-ukat motiválja a lelkész és/vagy az igehirdetések
  6. 14%-uk számára hoz áttörést a dicsőítő szolgálat

(Forrás: Thom Reiner)

TANULSÁGOK:

  1. Nálunk elsősorban a lelkészektől várják a motiválást, illetve a lelkészek is úgy tekintenek saját magukra, hogy ez elsősorban rajtuk múlik. Pedig úgy tűnik, sokkal inkább az egyetemes papság megélése az, ami bevonja az embereket a gyülekezet belső magjába.
  2. A vasárnapi iskola, vagyis az élethosszig tartó aktív tanulás nagyon fontos eszköz az erős elkötelezettség kialakulásában és a szolgálatba állásban. Nálunk sajnos nagyon ritka az olyan gyülekezet, ahol a konformáció, keresztség, bemerítés után tovább folyik a rendszeres és formális kiscsoportos tanítás a gyülekezetben.

Hogyan tudnál Te segíteni a saját gyülekezetedben a formálisan vallásos embereknek, hogy elkötelezett, aktív és lelkes gyülekezeti tagokká váljanak? Ha találsz válaszokat erre a kérdésre – kezdd el megvalósítani!

4. Mi a négy legfontosabb ok, ami miatt a gyülekezetben felnőtt fiatalok nem hagyják el a gyülekezetüket, hanem felnőttként is elkötelezik magukat mellette?

  1.  65%-uk azt mondja, a gyülekezet szerves része és eszköze annak, hogy az Istennel való személyes kapcsolatuk növekedjen és erősödjön
  2. 58%-uk számára a gyülekezeti élet és közösség meghatározza a mindennapi életüket és döntéseiket, útmutatást, segítséget, erőt kapnak a hétköznapokhoz
  3. 50%-uk mondja, hogy a gyülekezet valóságosan hozzájárul ahhoz, hogy jobb emberekké váljanak, és boldogabban éljenek
  4. 42%-uk számára a gyülekezeti élet és szolgálat az életük fontos célját és értékét jelenti

(Forrás: Lifewax Reasearch)

Csak egyetlen kérdés a végére: ez a négy megállapítás igaz a saját életedre?

 

Lifelong Learning: tanulás egy életen át!

Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, hanem tanulmányozd éjjel-nappal, őrizd meg, és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz.
Józsué 1,8

Az egész életen át tartó tanulás gondolata egyidős az emberiséggel. A Bibliától kezdve Konfuciusz tanításán át a 17. századi Comenius Amos János pedagógiai művein át Németh Lászlóig mindig voltak, akik erről sokat írtak és beszéltek. A legújabbkori történelmünkben pedig az 1970-es évektől indult egyfajta világhódító útjára ez a paradigma, és talán az Európa Bizottság 2000-ben kiadott „Memorandum az egész életen át tartó tanulásról” című vitaanyagtól vált trendi témává a közoktatásban és a profitszektorban egyaránt.

Na ennyit a tudományoskodásról. Miről is van szó?!

Leírom a Lifelong Learning paradigmájának négy alapelvét, hogy megértsük. Aztán jön majd az is, hogy mindez mit jelent nekünk, keresztényeknek, keresztény vezetőknek. Ha már az alapelv a Bibliában is benne van!

1. A tanulás átfogó szemlélete

Az egész életen át tartó tanulás paradigmája az ember teljes életében megvalósuló valamennyi formális, non-formális és informális, intézményesített és autodidakta tanulási aktivitását egy egymáshoz kapcsolódó önfejlesztő folyamatnak tekinti, függetlenül a tanulmányok témáitól és funkcióitól. Egy egész életen át tanulunk egy olyan folyamatban, amely a teljes lényünket érinti, nem csak a szakmai képzettségünket, és ennek minden megvalósulási formája egy nagy egészet alkot.

2. A Lifelong Learning tanulóközpontú!

Ez nagyon fontos, mivel a hagyományos oktatási rendszer tanító-, intézmény- és tananyagközpontú. Ebben a paradigmában – mivel a tanulás a tanuló teljes életét végigkíséri, tehát személyhez kötődik – a tanuló személyisége, igényei, készségei és képességei határozzak meg, hogy mit, mikor és hogyan tanul.

3. Motiváció

A paradigma központi eleme a tanuló folyamatos motiválása a tanulásra, éppen ezért hangsúlyos része az élethosszig tartó tanulás folyamatának az önütemezésű és önirányítású, azaz az autodidakta tanulás, ami kiegészíti a vezetett tanulási folyamatokat.

4. Holisztikus szemlélet

Végül oktatáspolitikai szempontból a Lifelong Learning kiegyensúlyozott, vagyis holisztikus szemléletű, ami azt jelenti, hogy a tanulás folyamatának a célja nem kizárólag bizonyos szakmai ismeretek és készségek elsajátítása, hanem a személyiségfejlesztéstől kezdve a gazdasági, kulturális és társadalmi feladatokban való fejlődés is- ráadásul annak figyelembevételével, hogy ezek aránya és dominanciája az ember életívének különböző szakaszaiban teljesen eltérőek lehetnek.

És akkor nézzük a kérdést most kifejezetten keresztény és vezetői szempontból!

Manapság az orvosoknak, pedagógusoknak szakmai kötelezettségük a továbbképzési programokban való részvétel. A gazdasági szektor közép- és felsővezetése elképzelhetetlen folyamatos szakmai és személyiség-, vezetői készségfejlesztő tréningek nélkül, amik ráadásul hihetetlen összegekbe kerülnek – nem beszélve a személyes coachingról! Tessék megnézni például a Dale Carnegie vállalkozásfejlesztő programját, amit kis- és középvállalkozásokvezetői számára hirdetnek folyamatosan, a 10 napos képzési program 1,1 millió forintba kerül fejenként!

Miért alapkövetelmény az orvosok, pedagógusok számára a folyamatos fejlődés? Mert emberekkel „foglalkoznak!” Mert óriási tétje van annak, hogy valamit jól vagy rosszul tesznek. Miért mennek el a felsővezetők méregdrága tréningekre? Mert millió- és milliárd forintokról kell helyesen dönteniük, és mert sok száz és sok ezer család megélhetését kell biztosítaniuk a vállalatuk jó vezetésével.

Viszont…

Mi is emberekkel „foglalkozunk”, sőt, az emberek örök élete bízatott ránk, nekünk is biztosítanunk kell anyagi hátteret a gyülekezetünk, missziómunkánk, szociális munkánk működtetéséhez, mi is családokért, gyermekek neveléséért vagyunk felelősek. És mindezek ellenére nagyon kevés gyülekezetben működik bármiféle lifelong learning. Persze, mindenkinek van Bibliája, és minden hétvégén van istentisztelet. De azért talán mindannyian sejtjük, hogy ez nem intézhető el ennyivel!

A legtöbb gyülekezetben a vasárnapi iskolával véget ér a koncepcionális tanítás! A legtöbb gyülekezetben nincs semmiféle bibliaiskola, nemhogy élethosszig tartó, semmilyen, és a bibliaórák látogatottsága, ami elvileg ezt „pótolnák”, a leggyérebb, ráadásul ott sem tanítás folyik, hanem inkább a vasárnapi istentisztelet rövidített változata. A legfontosabb probléma azonban, hogy nincs koncepciója a gyülekezet szenteket felkészítő szolgálatának, mert a cél már rég nem is ez! A gyülekezeteink étteremként működnek, ahol kiszolgáljuk azokat, akik lelki táplálékért ülnek be, és van, ahol jobba a konyha, van, ahol rosszabb, az egyik helyen tápértéke van és íze nincs, míg a másikon fordítva. És persze azért vannak Michelin-csillagos lelki éttermek is – de a lényeget és a célt akkor is elvétettük! Mert a gyülekezetnek nem (csak) étteremként kell működnie, hanem elsősorban főzőiskolaként! Meg kell tanítanunk mindenkit főzni, másoknak is főzni, és másokat is főzni tanítani. Mert ez a tanítványság lényege.

Az Efézus 4-ben ezt olvassuk (11-12. vers):

„És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére…”

A szolgálati vezetők és ajándékok elsőrendű célja nem a szolgálat mindenki más helyett – hanem mindenki más felkészítése a szolgálatra és az építésre!

Véleményem szerint ezt a célt néztük félre!

És sajnos a keresztények ma nem szeretnek tanulni. Nem fizetik meg az árát. Nem elég alázatosak, hogy iskolapadba üljenek, hogy a hitük mellé tudományt is ragasszanak. Pedig erről is ír a Biblia! Van, ahol a rutin vagy a diploma az akadály, máshol pedig a kenet és a mindent helyettesítő (vak?)hit.

Szolgálataim során több száz lelkésszel beszélgettem arról, hogy miképpen végzi a szolgálatát, mennyit és mit tanult a teológia óta. Az sajnos az iskolapad után nagyon kevesen veszik elő a görög bibliájukat, nagyon kevesen vettek részt bármiféle személyiségfejlesztő vagy kommunikációs tréningen, nem tanultak vezetéstudományt, sosem voltak még csapatépítő tréningen a saját elöljáróságukkal, nem kaptak képzést finanszírozási kérdésekben. A legtöbb keresztény vezetőnek ma Magyarországon nincsen se lelkigondozója, se tanácsadója, se mentora. A gyülekezetek nem költenek szakmai könyvtárakra, tréningekre, konferenciákra. Alig jutnak be hozzánk a nemzetközi szakfolyóiratok és könyvek, és persze a legtöbb vezetőnek ideje sincsen tanulni vagy olvasni, mert tíz ember munkáját végzi a családja és a munkája mellett.

Szóval azt hiszem, lenne mit átgondolnunk ezen a területen. És most nem a saját képzéseinkért aggódok, nem emiatt született meg ez a cikk, mert sokan vannak, akik követik a mi szolgálatunkat, és sok hűséges tanulónk, jó kapcsolatunk alakult ki az évek során. A szenvedélyes tanuló és tanító beszél belőlem! És mivel az aAPCSEL29 szolgálatának fókusza egyre inkább a tréningekre és a coachingra irányul, ezzel a témával rendszeresen és sokat fogunk még foglalkozni a jövőben.

Billy Graham-től egyszer megkérdezték, mit tenne, ha tudná, hogy Jézus öt év múlva fog visszajönni. Azt válaszolta, hogy négy évet tanulna és készülne arra, hogy egy év alatt a lehető legtöbb embert megmentse.

Túl sokszor kapkodunk, hittel és jószándékkal, de koncepciók, tervek, felkészültség, háttér nélkül! Talán ez is egy szelete a kudarcainknak. De ezen a szeleten viszonylag könnyű javítani. Mert tanulni mindig lehet! Vannak iskolák, tréningek, online és offline lehetőségek, csak áldozni kell rá. Először is akaratot, aztán időt, és végül minden bizonnyal pénzt is.

Akik teszik ezt, tudják, hogy megéri! Akik nem teszik még, azoknak pedig üzenjük mi, akik már sokat áldoztunk, költöttünk tanulásra: tényleg megéri! Mert nagyon nem mindegy, hogy egy hadsereg csak lelkesedik – vagy lelkesedik ÉS ki is van képezve a harcra!

Amit átgondolásra ajánlok vezetőknek és gyülekezetnek:

1. Befektetni szakmai és vezetői tréningekbe, továbbképzésekbe személyes és közösségi szinten is!

2. Minden gyülekezet építse fel a saját gyülekezeti bibliaiskoláját, és gondoskodjon a saját tagjainak élethosszig tartó, tudatos és koncepcionális tanításáról!