Bejegyzés

Készen állunk a megtérni vágyók befogadására?

Sajnos nem minden gyülekezet alkalmas lelki otthont nyújtani az Istent kereső kívülállók számára – legalábbis nagy általánosságban elmondható, hogy vannak bizonyos közösségi jegyei azoknak a gyülekezeteknek, amelyeket a látogatók vonzónak tartanak, és amelyekről nem a “szekta” fog az eszükbe jutni. Mostanában több, különböző felekezetű és kegyességű keresztény barátom hozta fel a beszélgetéseinkben, hogy a missziót éppen az akadályozza leginkább, ha a lelki gőg és a “nagy hívőség” miatt már az emberi minimumra sem telik, és a Szentlélekre hivatkozva az alapvető viselkedési és morális normákat sem tartják be a keresztények. Tudomásul kell vennünk, hogy hiába beszélünk lelkesen Jézusról, és hiába van nagyszerű kórusunk vagy dicsőítő zenekarunk, ha közben figyelmetlenek, szeretetlenek, ítélkezők, közönyösek vagy pártoskodók vagyunk.

az Outreach Magazine-ban egy évvel ezelőtt összeállított egy listát azokról a közösségi jegyekről, amelyek a befogadó, misszióra alkalmas gyülekezeteket jellemzik. Ezek nem teológiai jegyek, nem az igehirdetés tisztaságát vagy az imaélet mélységét jellemzik, hanem a közösségi magatartást és a gyülekezet kifelé való nyitottságát.

1. Szeretnek a tinédzserek is gyülekezetbe járni

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha a tinik szeretik az istentiszteleteket és a gyülekezetet, akkor a kívülállóknak is tetszeni fog. Talán azért, mert a tinédzserek már kinőttek a gyermeki naivitásából, már nem mindenre kényszeríthetők, már különbséget tesznek a kötelező és a választott között, már nem lehet őket bármivel megetetni, és ha nem is mondják ki, de visszajelzik, hogy tetszik-e nekik valami, vagy sem. Nem tudom, helytálló-e ez a megfigyelés, mindenesetre elgondolkodtató.

2. A gyülekezeti tagok tartalmas baráti kapcsolatokat ápolnak nem hívő emberekkel is.

A misszió lényege nem a vadidegenek leszólítása az utcán, hanem a hozzánk közel állók felé való folyamatos bizonyságtétel és szolgálat. Sok evangélizációnál láttam, hogy a gyülekezeti tagok egyedül érkeztek, mintha megint egy nekik szóló különleges alkalom lenne – és senkit nem hoztak magukkal. Azok a keresztények, akik egy gyülekezeti evangélizációs alkalomra úgy jönnek el, hogy senkit nem hoznak (kísérnek, mert nem abból áll a hívogatás, hogy kiosztok pár szórólapot!), vagy öncélú keresztény életet élnek, vagy egyszerűen nincsenek tartalmas kapcsolataik nem hívő emberekkel. Vannak olyan kegyességi irányzatok, ahol a “világiakkal való barátkozást” egyenesen bűnnek tartják – de az ilyen gyülekezetek nem is növekszenek megtérőkkel. Nem lehet nem hívő emberek nélkül missziózni – és a lényeg itt a kapcsolatok mélységén és ápolásán van, nem a listaépítésen.

3. Ítélkezés helyett el- és befogadás jellemző a prédikációkra és a személyes kommunikációra is

A nem hívő emberek nem tökéletesek (a hívők sem, csak ők erről hajlamosak elfeledkezni) – tele vannak olyan gondolkodásbeli és életviteli problémákkal és hiányosságokkal, amik miatt éppen keresik Istent és a megoldást. Ne várjuk el tőlük, hogy úgy csináljanak, mintha már évtizedek óta hívők lennének, és ne ítélgessük őket azért, mert bűneik vannak – hisz mi is így jöttünk Krisztushoz! Ne kényszerítsük őket arra, hogy olyan kulturális jegyeket, szokásokat, öltözködési vagy beszédstílust vegyenek magukra csak azért, hogy nekünk elfogadhatókká váljanak, amiket Isten egyáltalán nem vár el tőlük, csak a mi felekezetünkre vagy közösségünkre jellemzőek! Vagyis soha ne keverjük össze, és főleg ne azonosítsuk a saját elvárásainkat Istenével – mert ez a mi bűnünkké lesz, és ahelyett, hogy Isten munkatársaivá válnánk mások üdvösségre jutásában, akadályaivá válunk a missziónak.

4. A gyülekezet tagjai jó és figyelmes hallgatók

Az egyik gyülekezetemben volt egy nagyon “buzgó” atyafi, aki ha meglátott egy idegent a gyülekezetben, azonnal “rászállt”, és a Római levéllel kezdte gyomrozni őket úgy, hogy szó szerint egy órán keresztül szóhoz sem hagyta jutni őket. Több emberről is tudok, akik miatta döntötték el, hogy soha többé be nem teszik a lábukat gyülekezetbe. Ezt a testvért pedig az elöljáróságnak el kellett tiltania a nem hívőkkel való beszélgetéstől, mert szó szerint tönkretette a missziós munkánkat.

Nem attól leszünk missziós lelkületű hívők, hogy rászállunk a nem hívőkre, mint a legyek a dögre, és folyamatosan “nyomjuk nekik” az evangéliumot. A befogadó gyülekezetek tagjai szeretnek hallgatni. Figyelmesen meghallgatják a másik kérdéseit és problémáit, és konkrét válaszokat igyekeznek adni rájuk. Sőt, azt is alázatosan vállalják, hogy nem minden kérdésre Jézus és a “térj meg!” a válasz. A missziós lelkületű gyülekezetekre a meghallgatás és a törődés kultúrája a jellemző, nem a szektás agymosás, amikor csak az számít, amit én mondok, és amit a másik gondol, arra már nem is figyelek.

5. Felvállalják a küzdelmeiket és a gyengeségeiket is

Azaz nem hazudják magukat tökéletesnek és bűntelennek. Nem mutatnak egy olyan elérhetetlen, életszerűtlen és idealisztikus keresztényképet, amelynek ők maguk sem képesek megfelelni. Nem beszélnek állandóan szuperlatívuszokban, nem zárják ki azonnal azt, aki elbukott, és a prédikációk nem bűnközpontúak, hanem kegyelem és megoldás centrikusak. A vezetők nem szuperszentek, akiknek soha nincsen rossz napjuk, és tévedhetetlenebbek a pápánál is. Emlékszem, egy nagy gyülekezetben szolgáltam, és egy prédikációmban nem vettem figyelembe néhány igehelyet. Az alkalom után odajött hozzám két presbiter testvér Bibliával a kezükben, és felhívták a figyelmem, hogy két igehely miatt nem teljesen állt meg, amiről tanítottam. A következő vasárnap azzal kezdtem a prédikációmat, hogy bocsánatot kértem a gyülekezettől, mert az előző héten tévedtem pár igével kapcsolatban, és elmondtam nekik, hogyan értsék helyesen az akkori mondandómat, megköszönve a presbiter testvérek kiigazítását. Senki szemében nem lettem ettől kisebb vagy hitványabb prédikátor, sőt… Azt gondolom, megéri embernek maradni a gyülekezetben is, mert így maradunk hitelesek és követhetőek.

6. Kerülik az általánosításokat és a tipologizálást

A prédikációkban nem tartják magától értetődőnek, hogy mindenki ismeri Dávid és Góliát történetét, nem hivatkoznak bennfentesként rövidített igehelyekre, amit csak a régi hívők ráznak ki kisujjukból, és nem használnak kánaáni szlenget. De nem csak a beszédükben, az emberek megítélésében sem általánosítanak. Nem osztják típusokra a bűnösöket vagy a keresőket, hanem mindenkit a maga egyediségében látnak és szólítanak meg. Nyilván ez lassabban megy, idő és emberigényesebb missziós forma – de ez működik. Ezt hívják személyes evangélizációnak.

7. Rugalmasak és alkalmazkodók

Van egy mondás, hirtelen nem jut eszembe, kitől származik: “Boldogok a rugalmasok, mert nem törik el a gerincük”. A misszió-centrikus gyülekezetben nem hisznek fiókból előrántható receptekben, amelyek mindenkinék egyformán beválnak majd. Nem a programokban bíznak, még csak nem is a lelkész lehengerlő prédikációjában vagy valamiféle sablonos “megtérő-imádságban”, hanem a Szentlélek egyének által és személyesen működő munkájában. Az ilyen gyülekezetek tudomásul veszik, hogy az evangélium üzenete az, ami örökérvényű, nem a hirdetésének a módja és körülményei, és tudják azt is, hogy a körülöttünk lévő kor és környezet folyamatosan változik, amihez alkalmazkodnunk kell, ha el akarják érni a kortársaikat. Nem azt várják el, hogy a megtérni akarók hozzájuk igazodjanak és alakuljanak, hanem velük együtt ők is folyamatosan Krisztushoz akarnak igazodni – ami bizony esetenként igen nagy különbség!

8. Végezetül: a misszió nem programpont, hanem életmód

Nem csak az evangélizációs héten vagy a vasárnapi alkalmon missziózunk, hanem otthon, a munkahelyen, az iskolában, a barátaink között is úgy élünk, hogy az életünk Istenre mutató felhívás legyen mindenki számára. Nem csak az a misszió, ha Bibliával a kezünkben Jézus haláláról magyarázunk valakinek, hanem az is, ha elmosogatunk helyette, ha vállalunk olyan munkát is, amiért semmilyen ellenszolgáltatást nem kapunk, vagy csak kedvesen válaszolunk egy velünk kiabálónak. A misszióhoz nem kell szórólap, dicsőítő zenekar, lelkipásztor vagy hivatásos evangélista – csak figyelmes és az elveszettekért valóban szolgálni is kész szív.

Nyilván sokat lehetne még írni – mára ennyi lesz a megemészteni való üzenet. A kérdés pedig ott van a címben: vajon mi készen állunk a megtérni vágyók befogadására? Vajon választanak-e bennünket lelki társnak és lelki otthonnak?

A látogatóbarát istentisztelet

Néhány tanács és ötlet a látogatóbarát istentisztelet és gyülekezeti légkör megteremtésére:

A látogatókat nem feltétlenül motiválja az, hogy mire van szüksége az egyháznak. Nem azért jönnek istentiszteletre, hogy azt hallják, hogy Istennek szüksége van a támogatásodra, nekünk szükségünk van adományokra a gyülekezet ilyen-olyan céljaihoz, vagy hogy keresünk beteglátogatókat vagy énekeseket az énekkarba. Nem mondom, hogy ez senkit nem szólíthat meg – de alapvetően elég önző dolognak tűnik egy kívülálló szemében, ha mi azt „hirdetjük” minden csatornán, hogy az egyháznak, gyülekezetnek, vagy becsomagolva: „Istennek” mire van szüksége azoktól, akik eljönnek. Talán inkább azt kellene végre megkérdeznünk minden istentisztelet végén az emberektől, hogy nekik mire van szükségük tőlünk! Elvégre mi vagyunk értük – nem ők értünk!

A látogatókat nem lehet meghatni általánosságokkal. Márpedig párbeszéd nélkül szinte kizárólag általánosságok vannak. (Csak egy megjegyzés: a bibliai időkben pont az általános igazságok puffogtatásának kiváltására szolgáltak a próféciák, amikor Isten természetfeletti és nagyon is személyes módon beleszólt a konkrét illető, embercsoport vagy nép életébe. Ilyen értelemben nagyon is szükség van arra, hogy az igehirdetéseink ne csupán informatívak, hanem prófétaiak is legyenek.)

Sokszor anélkül „utasítjuk” a látogatókat megtérésre, bűnbánatra, a szívük kitárására, a következő lépések megtételére, a gyülekezethez való csatlakozásra, hogy egyáltalán a nevüket is tudnánk. Mindenféle döntések és elkötelezettségek elé állítjuk őket, elvárjuk, hogy „megnyíljanak” – de mi ezt előtte nem tesszük meg nekik, legfeljebb ha már megtértek. Nem  biztos, hogy jó sorrendben közeledünk az emberek felé. Már megint.

A látogatók nem tudják azt, amit minden „rendes” gyülekezeti tag tud. Nem ismerik a „mindenki által ismert” bibliai történeteket. Fogalmuk sincsen, mi hogy működik az egyházon belül. Nem ismerik a kánaáni szlenget, a „Szellem” számukra inkább kísértetet jelent, mint Istent. Nem ismerik a lelkészt, aki épp a lelkükben vájkál – számukra csak egy „vadideg”, aki azt mond, amit akar. Mivel nincs kapcsolat vele, nincs se kötődés, se bizalom, se hitelesség. Nem mondom, hogy Isten enélkül nem képes megszólítani senkit – de azt igen, hogy ha ezen is változtatnánk, talán gyakrabban történne.

Még két apróság ezzel kapcsolatban: ha valamire hivatkozunk, amit a „bennfentesek” értenek, a „kívülállók” viszont nem, az őket zavarni, frusztrálni, idegesíteni fogja. Ne utalgassunk félszavakkal komplett bibliai részekre, inkább mindig mondjuk el, mi is van ott. Amikor túravezető voltam, megtanították, hogy a csapat menetseb3sségét mindig a leglassabb résztvevőhöz kell mérni, nem a leggyorsabbhoz. Különben a lassabbakat elveszítjük.

A másik, hogy a 21. században a művi beszédstílus nagyon idegen! A hitelességhez a természetesség tartozik! Lejárt a kora a patetikus szentbeszédeknek, a szent kiabálásoknak, a gregorián prédikációknak!

A mai emberek nem szoktak hozzá a fél-egy órás egyoldalú és kizárólag hallás utáni passzív kommunikációhoz. Ami a templomi istentiszteleten történik, az a 21. században szinte kizárólag a színházra jellemző – mindenütt másutt van lehetőség kommunikálni, kérdezni, reagálni, visszajelzést adni. Az egycsatornás szóbeli közlés szinte sehol másutt nem tart tovább pár percnél (kivéve az iskolai oktatást, abból is csak a rosszabb fajtát), általában mindenütt van kép, van több csatornás ingerhatás, és megint van visszajelzési-visszacsatolási lehetőség is. Ha ezen nem változtatunk, ne csodálkozzunk, hogy nekünk is csak közönségünk lesz – közösségeink sokkal kisebb számban.

Ha nem tudod megragadni a figyelmüket az első néhány percben, szinte kizárt, hogy később figyelni fognak. Különösen nem a 45. perc után! A tépőzáras kommunikációs tréningen is tanítjuk, hogy alapvetően megváltozott az, ahogyan a mai emberek információt „fogyasztanak”. A régi bevezetés-tárgyalás-befejezés haranggörbe már a múlté, ha nem ragadod meg őket az első néhány percben, akkor „elkapcsolnak”. Ez van. Ez azonban nagyon komoly felkészülést igényel! Sőt, ez általános alapelv, szintén nagyon fontos: a rutinprédikációt egyből kiszúrja minden 40-50 alatti értelmiségi. Ha a lelkész vagy tanító nem készül fel nagyon-nagyon komolyan és alaposan, akkor öt percnél többet nem kap egy gondolkodó látogató figyelméből.

Mindenki a hozzá hasonlókra figyel. A lelkész, aki sosem dolgozott három műszakban, és nem kel hajnali négykor, nem lesz hiteles számukra munkaügyekben. Akinek nincsen gyereke, nem lesz hiteles gyereknevelésben. Akinek a parkolóban komolyabb gépkocsija áll, az nehezen fogja megszólítani a mélyszegénységben élőket. Automatikusan azokra figyelünk, akikhez hasonlónak érezzük magunkat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a lelkészek senki mást nem tudnak igazán megszólítani – bár azt megjegyzem, hogy talán nem véletlenül egymás közt érzik a legjobban magukat – tapasztalatból mondom. Sokkal inkább azon lenne érdemes elgondolkodni, hogyan tudnánk minél többféle embert bevonni a bizonyságtételbe, prédikálásba, szolgálatba – hogy minél többféle keresztényhez tudjanak kapcsolódni a sokféle nem keresztények.