Néhány tanács és ötlet a látogatóbarát istentisztelet és gyülekezeti légkör megteremtésére:

A látogatókat nem feltétlenül motiválja az, hogy mire van szüksége az egyháznak. Nem azért jönnek istentiszteletre, hogy azt hallják, hogy Istennek szüksége van a támogatásodra, nekünk szükségünk van adományokra a gyülekezet ilyen-olyan céljaihoz, vagy hogy keresünk beteglátogatókat vagy énekeseket az énekkarba. Nem mondom, hogy ez senkit nem szólíthat meg – de alapvetően elég önző dolognak tűnik egy kívülálló szemében, ha mi azt „hirdetjük” minden csatornán, hogy az egyháznak, gyülekezetnek, vagy becsomagolva: „Istennek” mire van szüksége azoktól, akik eljönnek. Talán inkább azt kellene végre megkérdeznünk minden istentisztelet végén az emberektől, hogy nekik mire van szükségük tőlünk! Elvégre mi vagyunk értük – nem ők értünk!

A látogatókat nem lehet meghatni általánosságokkal. Márpedig párbeszéd nélkül szinte kizárólag általánosságok vannak. (Csak egy megjegyzés: a bibliai időkben pont az általános igazságok puffogtatásának kiváltására szolgáltak a próféciák, amikor Isten természetfeletti és nagyon is személyes módon beleszólt a konkrét illető, embercsoport vagy nép életébe. Ilyen értelemben nagyon is szükség van arra, hogy az igehirdetéseink ne csupán informatívak, hanem prófétaiak is legyenek.)

Sokszor anélkül „utasítjuk” a látogatókat megtérésre, bűnbánatra, a szívük kitárására, a következő lépések megtételére, a gyülekezethez való csatlakozásra, hogy egyáltalán a nevüket is tudnánk. Mindenféle döntések és elkötelezettségek elé állítjuk őket, elvárjuk, hogy „megnyíljanak” – de mi ezt előtte nem tesszük meg nekik, legfeljebb ha már megtértek. Nem  biztos, hogy jó sorrendben közeledünk az emberek felé. Már megint.

A látogatók nem tudják azt, amit minden „rendes” gyülekezeti tag tud. Nem ismerik a „mindenki által ismert” bibliai történeteket. Fogalmuk sincsen, mi hogy működik az egyházon belül. Nem ismerik a kánaáni szlenget, a „Szellem” számukra inkább kísértetet jelent, mint Istent. Nem ismerik a lelkészt, aki épp a lelkükben vájkál – számukra csak egy „vadideg”, aki azt mond, amit akar. Mivel nincs kapcsolat vele, nincs se kötődés, se bizalom, se hitelesség. Nem mondom, hogy Isten enélkül nem képes megszólítani senkit – de azt igen, hogy ha ezen is változtatnánk, talán gyakrabban történne.

Még két apróság ezzel kapcsolatban: ha valamire hivatkozunk, amit a „bennfentesek” értenek, a „kívülállók” viszont nem, az őket zavarni, frusztrálni, idegesíteni fogja. Ne utalgassunk félszavakkal komplett bibliai részekre, inkább mindig mondjuk el, mi is van ott. Amikor túravezető voltam, megtanították, hogy a csapat menetseb3sségét mindig a leglassabb résztvevőhöz kell mérni, nem a leggyorsabbhoz. Különben a lassabbakat elveszítjük.

A másik, hogy a 21. században a művi beszédstílus nagyon idegen! A hitelességhez a természetesség tartozik! Lejárt a kora a patetikus szentbeszédeknek, a szent kiabálásoknak, a gregorián prédikációknak!

A mai emberek nem szoktak hozzá a fél-egy órás egyoldalú és kizárólag hallás utáni passzív kommunikációhoz. Ami a templomi istentiszteleten történik, az a 21. században szinte kizárólag a színházra jellemző – mindenütt másutt van lehetőség kommunikálni, kérdezni, reagálni, visszajelzést adni. Az egycsatornás szóbeli közlés szinte sehol másutt nem tart tovább pár percnél (kivéve az iskolai oktatást, abból is csak a rosszabb fajtát), általában mindenütt van kép, van több csatornás ingerhatás, és megint van visszajelzési-visszacsatolási lehetőség is. Ha ezen nem változtatunk, ne csodálkozzunk, hogy nekünk is csak közönségünk lesz – közösségeink sokkal kisebb számban.

Ha nem tudod megragadni a figyelmüket az első néhány percben, szinte kizárt, hogy később figyelni fognak. Különösen nem a 45. perc után! A tépőzáras kommunikációs tréningen is tanítjuk, hogy alapvetően megváltozott az, ahogyan a mai emberek információt „fogyasztanak”. A régi bevezetés-tárgyalás-befejezés haranggörbe már a múlté, ha nem ragadod meg őket az első néhány percben, akkor „elkapcsolnak”. Ez van. Ez azonban nagyon komoly felkészülést igényel! Sőt, ez általános alapelv, szintén nagyon fontos: a rutinprédikációt egyből kiszúrja minden 40-50 alatti értelmiségi. Ha a lelkész vagy tanító nem készül fel nagyon-nagyon komolyan és alaposan, akkor öt percnél többet nem kap egy gondolkodó látogató figyelméből.

Mindenki a hozzá hasonlókra figyel. A lelkész, aki sosem dolgozott három műszakban, és nem kel hajnali négykor, nem lesz hiteles számukra munkaügyekben. Akinek nincsen gyereke, nem lesz hiteles gyereknevelésben. Akinek a parkolóban komolyabb gépkocsija áll, az nehezen fogja megszólítani a mélyszegénységben élőket. Automatikusan azokra figyelünk, akikhez hasonlónak érezzük magunkat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a lelkészek senki mást nem tudnak igazán megszólítani – bár azt megjegyzem, hogy talán nem véletlenül egymás közt érzik a legjobban magukat – tapasztalatból mondom. Sokkal inkább azon lenne érdemes elgondolkodni, hogyan tudnánk minél többféle embert bevonni a bizonyságtételbe, prédikálásba, szolgálatba – hogy minél többféle keresztényhez tudjanak kapcsolódni a sokféle nem keresztények.