Tag Archive for: kommunikáció

A látogatóbarát istentisztelet

Kategória:

Néhány tanács és ötlet a látogatóbarát istentisztelet és gyülekezeti légkör megteremtésére:

A látogatókat nem feltétlenül motiválja az, hogy mire van szüksége az egyháznak. Nem azért jönnek istentiszteletre, hogy azt hallják, hogy Istennek szüksége van a támogatásodra, nekünk szükségünk van adományokra a gyülekezet ilyen-olyan céljaihoz, vagy hogy keresünk beteglátogatókat vagy énekeseket az énekkarba. Nem mondom, hogy ez senkit nem szólíthat meg – de alapvetően elég önző dolognak tűnik egy kívülálló szemében, ha mi azt „hirdetjük” minden csatornán, hogy az egyháznak, gyülekezetnek, vagy becsomagolva: „Istennek” mire van szüksége azoktól, akik eljönnek. Talán inkább azt kellene végre megkérdeznünk minden istentisztelet végén az emberektől, hogy nekik mire van szükségük tőlünk! Elvégre mi vagyunk értük – nem ők értünk!

A látogatókat nem lehet meghatni általánosságokkal. Márpedig párbeszéd nélkül szinte kizárólag általánosságok vannak. (Csak egy megjegyzés: a bibliai időkben pont az általános igazságok puffogtatásának kiváltására szolgáltak a próféciák, amikor Isten természetfeletti és nagyon is személyes módon beleszólt a konkrét illető, embercsoport vagy nép életébe. Ilyen értelemben nagyon is szükség van arra, hogy az igehirdetéseink ne csupán informatívak, hanem prófétaiak is legyenek.)

Sokszor anélkül „utasítjuk” a látogatókat megtérésre, bűnbánatra, a szívük kitárására, a következő lépések megtételére, a gyülekezethez való csatlakozásra, hogy egyáltalán a nevüket is tudnánk. Mindenféle döntések és elkötelezettségek elé állítjuk őket, elvárjuk, hogy „megnyíljanak” – de mi ezt előtte nem tesszük meg nekik, legfeljebb ha már megtértek. Nem  biztos, hogy jó sorrendben közeledünk az emberek felé. Már megint.

A látogatók nem tudják azt, amit minden „rendes” gyülekezeti tag tud. Nem ismerik a „mindenki által ismert” bibliai történeteket. Fogalmuk sincsen, mi hogy működik az egyházon belül. Nem ismerik a kánaáni szlenget, a „Szellem” számukra inkább kísértetet jelent, mint Istent. Nem ismerik a lelkészt, aki épp a lelkükben vájkál – számukra csak egy „vadideg”, aki azt mond, amit akar. Mivel nincs kapcsolat vele, nincs se kötődés, se bizalom, se hitelesség. Nem mondom, hogy Isten enélkül nem képes megszólítani senkit – de azt igen, hogy ha ezen is változtatnánk, talán gyakrabban történne.

Még két apróság ezzel kapcsolatban: ha valamire hivatkozunk, amit a „bennfentesek” értenek, a „kívülállók” viszont nem, az őket zavarni, frusztrálni, idegesíteni fogja. Ne utalgassunk félszavakkal komplett bibliai részekre, inkább mindig mondjuk el, mi is van ott. Amikor túravezető voltam, megtanították, hogy a csapat menetseb3sségét mindig a leglassabb résztvevőhöz kell mérni, nem a leggyorsabbhoz. Különben a lassabbakat elveszítjük.

A másik, hogy a 21. században a művi beszédstílus nagyon idegen! A hitelességhez a természetesség tartozik! Lejárt a kora a patetikus szentbeszédeknek, a szent kiabálásoknak, a gregorián prédikációknak!

A mai emberek nem szoktak hozzá a fél-egy órás egyoldalú és kizárólag hallás utáni passzív kommunikációhoz. Ami a templomi istentiszteleten történik, az a 21. században szinte kizárólag a színházra jellemző – mindenütt másutt van lehetőség kommunikálni, kérdezni, reagálni, visszajelzést adni. Az egycsatornás szóbeli közlés szinte sehol másutt nem tart tovább pár percnél (kivéve az iskolai oktatást, abból is csak a rosszabb fajtát), általában mindenütt van kép, van több csatornás ingerhatás, és megint van visszajelzési-visszacsatolási lehetőség is. Ha ezen nem változtatunk, ne csodálkozzunk, hogy nekünk is csak közönségünk lesz – közösségeink sokkal kisebb számban.

Ha nem tudod megragadni a figyelmüket az első néhány percben, szinte kizárt, hogy később figyelni fognak. Különösen nem a 45. perc után! A tépőzáras kommunikációs tréningen is tanítjuk, hogy alapvetően megváltozott az, ahogyan a mai emberek információt „fogyasztanak”. A régi bevezetés-tárgyalás-befejezés haranggörbe már a múlté, ha nem ragadod meg őket az első néhány percben, akkor „elkapcsolnak”. Ez van. Ez azonban nagyon komoly felkészülést igényel! Sőt, ez általános alapelv, szintén nagyon fontos: a rutinprédikációt egyből kiszúrja minden 40-50 alatti értelmiségi. Ha a lelkész vagy tanító nem készül fel nagyon-nagyon komolyan és alaposan, akkor öt percnél többet nem kap egy gondolkodó látogató figyelméből.

Mindenki a hozzá hasonlókra figyel. A lelkész, aki sosem dolgozott három műszakban, és nem kel hajnali négykor, nem lesz hiteles számukra munkaügyekben. Akinek nincsen gyereke, nem lesz hiteles gyereknevelésben. Akinek a parkolóban komolyabb gépkocsija áll, az nehezen fogja megszólítani a mélyszegénységben élőket. Automatikusan azokra figyelünk, akikhez hasonlónak érezzük magunkat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a lelkészek senki mást nem tudnak igazán megszólítani – bár azt megjegyzem, hogy talán nem véletlenül egymás közt érzik a legjobban magukat – tapasztalatból mondom. Sokkal inkább azon lenne érdemes elgondolkodni, hogyan tudnánk minél többféle embert bevonni a bizonyságtételbe, prédikálásba, szolgálatba – hogy minél többféle keresztényhez tudjanak kapcsolódni a sokféle nem keresztények.

Hét perces szülők

Kategória:

VENDÉGPOSZT: Schlakker Eszter írása

Nem tudom pontosan hogyan számolta ki Dr. Zacher Gábor, de a szám ijesztő: hét perc. Átlagosan  ennyi időt szánnak ma a szülők a gyermekeikre naponta. Persze ebbe nem számít bele a „Megírtad már a házidat?” „Rakj rendet!” „Kész a vacsora!”. Csak az az idő számít, amit tényleg a gyerekre figyeléssel töltünk. Amikor beszélgetünk vele, meghallgatjuk, és persze tényleg oda is figyelünk rá! Kérdezünk, tanácsolunk, érzéseket közvetítünk, ránézünk, rámosolygunk, bátorítunk. Játszunk vele, vagy mesét olvasunk neki, valamit együtt csinálunk, amit amúgy nem muszáj.

Szomorúan hallom, hogy egyre kevesebb kisgyereknek mesélnek otthon lefekvés előtt – csak csodálkozunk azon, hogy egyre kevesebben szeretnek olvasni, többek között emiatt. A tévé a bébiszitter. Aztán amikor nagyobb a gyerek, már nézi a saját tévéjét, vagy a számítógépét. Már a filmezés sem családi tevékenység. Sőt, nemrég találkoztam egy kérdőívvel, ami arra volt kíváncsi, hogy hetente hányszor étkezik együtt a család. És valóban, egyre kevesebb a közös étkezés. A közös hétvégi programok és a kirándulás is kezd kimenni a divatból. Pedig az eddig felsorolt tevékenységek mind azért fontosak, hogy beszélgessünk, megismerjük egymást, kifejezzük a szeretetünket, neveljük a gyerekeket, értékeket közvetítsünk…

Ha ezek a csatornák megszűnnek, vagy csak hét percre korlátozódnak, akkor miért csodálkozunk, hogy a felnövő generáció olyan amilyen: felszínes, éretlen, neveletlen, önállótlan… Ezeket gondoljuk róluk. Pedig mitől lenne más? Elvárjuk, hogy meghallgassanak minket, hogy változzanak, azt tegyék, amit mi szeretnénk, de közben mi sem hallgatjuk meg őket, mi sem változunk. Nem vagyunk hitelesek. És ha nem vagyunk hitelesek, nem fognak minket tisztelni!

Nem egyszerű ebben a pörgő világban időt szakítani a gyerekekre. Mert ott a társunk, a munka, az iskola, a házimunka, a gyülekezet, a szabadidős tevékenység, a barátok, a nagycsalád, a politika, a hobbi, a kert, az online életünk, egyéb kötelezettségek… A gyerek is része ennek a hosszú listának, és örülünk, ha el tudjuk látni, gondoskodni a fizikai szükségleteiről, és nem mindig marad energia többre.

Akárhol véleményeket olvasok erről a témáról, hogy csak hét perces szülők vagyunk, mindenki kikéri magának. „Máshol biztosan így van, de nálunk nem!” És természetesen elhiszem nekik. „Viszont nagyon sok családot ismerek, ahol biztosan így van!” Másokat persze tudunk kritizálni. (Tegyük hozzá, hogy sokszor valóban azok a szülők olvassák az ilyen cikkeket, akik tényleg jót akarnak a gyereküknek, és nem azok, akiknek szüksége lenne rá!) Vannak tudatos szülők, vannak még mesélő szülők, vannak ösztönösen törődő szülők, és vannak, akiknek igenis erőfeszítéseket kell tenni, hogy a hét perc összejöjjön!

Keresztény családokban vajon szebb ez a statisztika? Nem tudom. Nem készült ilyen. De ne áltassuk magunkat, lehet, hogy pont ugyanennyi. És hogy vasárnap közösen megy a család istentiszteletre, az sem számít bele a hét percbe!

Szeretnék bocsánatot kérni, ha az írásom első fele nagyon negatívra sikerült! A cikk nem azért született, hogy most jól földbe döngöljük a szülőket! Azért írok erről, mert ez a téma sokat foglalkoztat, mint szülőt, és mint leendő pedagógust. Elgondolkoztatott és megváltoztatta a hozzáállásomat sok területen! Ha csak annyit elértem, hogy mindenki végiggondolta, hogy ő mennyi időt tölt a gyermekével, már megérte. Mert mindig van olyan terület, ahol lehet fejlődni. Ne legyen lelkiismeretfurdalásunk, ha valamit nem tudunk megtenni (például együtt enni a gyerekekkel, ha későig dolgozunk), de ha csak egy picit növeljük a napi hét percet, már rengeteget tettünk a felnövő generációért! (Nem tudom, hogy a mi családunkban pontosan hány perc jut a gyerekekre, nem hiszem, hogy ki tudnám számolni. Sok mindentől függ. Például pozitívba viszi a mérleget, hogy mi itthon dolgozunk, így itt vagyunk a gyerekeknek, és szabadabban van időnk a beszélgetésre. Negatívba megy amiatt például, hogy ők már kamaszok, és kezdik élni a saját kis életüket. Mégis, tudatosan igyekszünk „minőségi időt” tölteni velük. És ők is igénylik!)

És akkor néhány saját tapasztalat, mire figyeljünk oda, mi mindennel lehet növelni a perceket:

  • Amikor a gyerek hazajön, (vagy mi érünk haza), és mesél az iskoláról, figyelmesen hallgassuk végig. Sokszor azért nem mondanak többet, mert úgy érzik, nem ott jár a figyelmünk. Hányszor előfordult, hogy fontos dolgok kiestek, pedig mondta, de én elfelejtettem, mert nem figyeltem igazán!
  • Igyekezzünk naponta legalább egyszer együtt étkezni. Van, akinél ez reggeli, ebéd kevés helyen jön össze (munka, napközi), a leggyakoribb a közös vacsora. Nem szeretem a mondást, hogy magyar ember evés közben nem beszél. Csak azt, hogy teli szájjal nem, de az alap :-) Tehát beszélgessünk!
  • Játszunk együtt! Kicsikkel könnyebb, mert ők imádnak játszani. Itt inkább nekünk kell erőt venni magunkon, hogy az ő gyermeki játékaikra időt szakítsunk. Mert nem értelmetlenek ezek! A nagyokkal társasozzunk! Szülő is gyerek is élvezi, és még fejleszti is őket (meg minket is)! Akár számítógépes játékot is játszhatunk közösen. Ezek nem csak a közös időtöltés és a kikapcsolódás miatt hasznosak, hanem ezeken keresztül is mutathatunk értékeket, nevelhetünk, példát mutathatunk, és persze alapot adhatnak egy-egy jó beszélgetéshez!
  • Kérdezzünk is! De ne csak a jegyekről! Barátokról, eseményekről, érzésekről. Vannak, akik nehezebben nyílnak meg (szülők is és gyerekek is), de az érzésekkel való megbirkózást is tőlünk tanulják. Sokszor az igazi mondanivalójuk ott van a sorok között! Egy kis félelem vagy bizonytalanság, csalódottság, apró öröm, egy titkos szerelem, egy pikkelő tanár, vagy elvesztett barát. Megmondhatjuk nekik, ha rossz kedvünk van, ha nehéz napunk volt, beismerhetjük a hibáinkat, és persze ugyanígy elmondhatjuk az örömünket, ünnepelhetünk együtt.
  • Nézzünk együtt filmeket! Gyerekkorom meghatározó élménye, hogy az esti filmeket együtt néztük, és apukámmal sokat beszélgettünk róluk. Mozi után is. Elmondta a véleményét, kérdezhettem. Sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből! Olyan erkölcsi, társadalmi, kulturális vagy egyéb témák jöttek elő, amik egy hétköznapi beszélgetésben sosem jöttek volna fel! Mi a lányommal szoktunk „csajos” filmezéseket tartani. Ilyenkor vagy ő mutat nekem egy filmet, amit ő szeret, vagy én szedek elő egy régi kedvencet, vagy együtt nézünk meg valami újdonságot. A lényeg, hogy lásson értékes filmeket is (klasszikusokat), beszélgessünk arról is, ami éppen a köztudatban van, legyen véleménye, tanulja meg értékelni, átgondolni a látottakat! (Most indult el a Hollywoodi Prédikációk oldalunk, ami rengeteg kérdést és témát ad segítségül az ilyen közös filmezés utáni családi beszélgetésekhez is.)
  • Szervezzünk családi programokat! Kirándulás, séta a városban (a Balaton parton), valamilyen kulturális esemény, kiállítás -, könyvtárlátogatás, sportolás. Bármi, ahol lehetőség nyílik a beszélgetésre. Akár ott, akár odafelé, akár visszaúton.
  • Ha sokat internetezik a gyerek, akkor arról is beszélgessünk! Kikkel beszélget? Milyen klassz videókat látott? Milyen zenéket szeret ott hallgatni? Látott-e olyasmit, ami megdöbbentette? És amit nem tud hova tenni? Tanult-e valami érdekeset? Milyen témákban szokott böngészni, milyen oldalakat látogat rendszeresen? stb. (Attól, hogy nem értünk hozzá, még ugyanúgy kérdezhetünk!)

Listázás

Kategória:

A feleségem egyik nagy szenvedélye a scrapbooking. Aki nem tudná, mi ez: fényképek, általában családi fotók kézműves “felöltöztetése” valamilyen egyedi, művészi “ruhába” – különleges papírok, masnik, csatok, mininyomdák, kövek, kicsi, szép és színes izék és bigyók segítségével :-) Van digitális változata is – Eszterem inkább ezt műveli (itt a honlapja), mert az offline scrapbook igen költséges hobbi. Az igazi adrenalinlöketet az adja, hogy a scrapbook közösségek mindenféle kihívásokat találnak ki, amit a közösség minden tagjának a saját egyedi módján kell megvalósítani, aztán eldöntik, kié lett a legjobb, és az kap valami kis ajándékot. (Csak egy mondatnyi “apcseles” megjegyzés: amerikai gyülekezetek misszióznak gyülekezeti scrapbook klubok működtetésével – pár példa itt, itt és itt!)

Úgy egy évvel ezelőtt volt egy kihívás: valentin napra kellett scrapbook-ot készíteni. És én kaptam Esztitől egy olyat, amin egy felsorolás volt: 52 olyan dolog, amit szeret bennem.

Nagyon jól esett. Olyannyira, hogy rögtön csináltam neki én is egyet, nem kis meglepetést és derültséget okozva a bénácska alkotásommal – nem csak Eszti számára, hanem a scrapbookos közösségben is. Ebből lett is egy cikk a scrapbook.hu-n.

Pár hete úgy döntöttem, meglepem Esztit, és írtam egy TOP100-as listát. Az már jóval részletesebb volt. Száz dolog, amit szeretek a feleségemben. Két este írogattam pár órát – szerencsére nem volt nehéz, mert még mindig szenvedélyesen szerelmes vagyok belé. Örült is neki nagyon. Csak folyton vissza kell kéregetnem, mert azóta is eszembe jutnak dolgok, amiket még hozzá akarok tenni a listájához.

Persze erre Eszterem egyből közölte, hogy ő meg se áll kétszázig, annyit fog nekem írni. Ez az “édes bosszú” – de még nem tudja, hogy én mit találtam ki neki ezek után :-)

Azon túl, hogy ez mennyire kedves-romantikus-kreatív-stb. meglepetés volt a másiknak, sokat beszélgettünk a listáinkról. Pontról-pontra kitárgyaluk, hogy mit értünk alatta, miért írtuk, mi a mélysége, vagy hogy a másikat az épp hogyan érinti – hogy az egymás iránti szeretetünk-szerelmünk ne közhelyeken vagy általánosságokon alapuljanak, hanem konkrét és valós tulajdonságokon és élményeken. Voltak pontok, amikről órákig tudtunk beszélgetni – és ezek a beszélgetések csak tovább növelték az egymás iránti bizalmunkat és szerelmünket.

Mivel a Balaton mellett lakunk, nyáron folyamatosan jönnek hozzánk a barátaink nyaralni. Múlt héten nálunk volt egy barátunk, és pont akkor volt a szülinapja. Egymástól teljesen függetlenül azt találtuk ki Esztivel, hogy mindketten írunk neki is egy-egy ilyen listát. Leírjuk, mit szeretünk benne, mit tartunk értékesnek a személyiségében, a lelkében, a gesztusaiban vagy a megnyilvánulásaiban, annyi pontban, ahány éves lett. Ez lett az ő szülinapi ajándéka. Azt hiszem, nagyon örült neki – azt mondta, még sosem kapott semmi ilyesmit senkitől.

Ezután jutott eszembe, hogy a mi spontán szeretet-megnyilvánulási “módszerünk” talán másoknak is “hasznos lehet”.

Egy ilyen listának, mint valóban őszinte kitárulkozásnak és vallomásnak, nem csupán annyi az értéke, hogy jólesik annak, aki kapja, hanem hogy megerősíthetjük általa a másik önbecsülését is. Boldogabbá, magabiztosabbá tehetjük azt, akit egyébként is szeretünk. Mert az az igazság, hogy nem csupán arra a “tudatra” szomjazunk, hogy mások értékesnek és különlegesnek látnak bennünket, hanem hogy ezt valamilyen módon ki is fejezzék felénk. Szeretnénk ezt bizonyosan tudni, érezni, átélni, szeretnénk hallani, ahogy kimondják – mert emberből vagyunk, és szükségünk van rá. Ezáltal fedezhetjük fel, tudatosíthatjuk, “gerjeszthetjük tovább” magunkban azokat a pozitív tulajdonságokat, amiket egy ilyen lista visszajelez rólunk. Ez is a szeretet megnyilvánulásának egy módja – ilyen módon is lehet szeretni valakit. Házastársat, szülőt, barátot, akár még főnököt vagy beosztottat is a munkahelyen.

A 21. századi elidegenedett ember elfelejti kifejezni a másik iránti szeretetét. Elhiszi a filmeknek és a körülötte lévő nagymenőknek, hogy egyenesen szánalmas az ilyen “érzelgősség”. Fél megállni a nagy rohanásban, és semmi mást nem tenni, csak szeretni valakit. És elfelejti vagy szégyelli néven nevezni azt, amit másokban tisztel és becsül, ami miatt jól érzi magát a másik társaságában, amit mellette átélhet vagy akivé mellette válhat. A kritikát, a hiányosságokat és hibákat gondolkodás nélkül és kéretlenül is öntjük másokra – de a szeretet konkrét és valóságos kifejezése ritka, mint a fehér holló. Keresztényként ráadásul sokakban él egy torz elképzelés arról, hogy nem dicsérjük a másikat, mert elbízza magát. A pozitív megerősítések sok helyen teljesen hiányoznak a gyülekezeti megnyilvánulásokból, miközben azon csodálkozunk, hogy a felszabadító Krisztus egyháza hogy lehet tele ennyi komplexusos hívővel. A kívülálló nem hívők pedig azt nem értik, hogy az állandóan a szeretetre hivatkozó keresztények miért veszedekednek, gyűlölködnek, háborúznak többet szinte minden más emberi közösségnél.

Ajánlanék tehát valamit – mert nekünk nagyon bejött!

Írj listát annak, akit szeretsz!

Szedj össze legalább 50-100 konkrét dolgot, amit szeretsz benne, amit értékelsz a jellemében, amiért hálás vagy érte vagy neki. Csinálhatsz srapbook-ot, nem ördöngösség, vagy írhatod kézzel, hogy megjelenésében is személyesebb legyen. Lehet, hogy nem könnyű – mert elszoktunk attól, hogy kifejezzük magunkat és a szeretetünket – de megéri! Egyszerű szavakkal, minél konkrétabban, teljesen nyíltan és őszintén – mert csak így van értelme. Nem baj az sem, ha annyira őszinte mersz lenni, hogy az már szinte sebezhetővé tesz – az igazi szeretet éppen az ilyen teljesen őszinte kitárulkozásban képes a szárnyalásra. De vigyázz: véletlenül se valamiféle álszent vagy mögöttes lelkigondozói vagy terápiás célzattal tedd, hanem kizárólag a másik “szeretésének” és megajándékozásának teljesen önzetlen élményéért. Ha be mered vállalni, csodában lehet részed – olyan pillanatokban, amikért érdemes élni!

Ellenőrző lista nyilvános beszéd előtt

Kategória: ,

“Imádok a semmiről beszélni. Ez az egyetlen téma, amit ismerek.” Oscar Wilde

Mások előtt beszélni, másokat tanítani, befolyásolni nagy kiváltság és nagy felelősség. Isten üzenetét közvetíteni még nagyobb. Van benne mennyei rész, ami a Szentlélek munkája, és amit mi a saját emberi bölcsességünkkel vagy előadói rutinunkkal soha nem leszünk képesek pótolni. De van benne egy olyan emberi rész is, amit Isten tőlünk vár el. Ez a mi felkészülésünk eredménye. A kettő így lesz egész, ahogy hallottam valakitől: Isten az áldásait mindig félkészen adja. Mi vagyunk a másik fele.

A keresztény kommunikátorok egy része lebecsüli a mennyei részt, és azt gondolja, a tudomány, a kiművelt retorika, a patetikus szónoklat, a kánaáni szóhasználat a jó prédikáció kulcsa. Profi szónokok, akik bárhol és bármikor képesek bármennyit beszélni, de elfelejtenek imádkozni a hallgatóikért, talán soha nem böjtöltek még egy-egy üzenetért, nem a Szentlélek vezetésére hagyatkoznak, hanem a saját maguk számára fontos üzeneteket akarják mindenáron elmondani – vagy csak prédikálnak rutinból, egy előre megírt vezérfonal alapján. Spurgeon azt tanította: az igehirdető legnagyobb felelőssége, hogy naprakészen tudja, mit is akar Isten az ő népének asztalára tenni. Vagyis a legtöbb ima és isten előtti tusakodás nem azért kell, hogy tudjuk, mit mondjunk – hanem hogy tudjuk, egyáltalán miről kell beszélnünk. Mert mi nem források vagyunk, csupán csatornák. Az Üzenet Istentől jön. Ha ezt nem vesszük komolyan, az üzenetünk “lelketlen” lesz – talán okos, logikus, érdekes – de hiányozni fog belőle valami megfoghatatlan plusz, a Szentlélek meggyőző ereje.

A keresztény igehirdetők, tanítók egy másik csoportja az emberi oldalt becsüli le, mint felesleges világi praktikát. Nem készülnek, nem kutatnak, jegyzetük sincs, csak mondják, amiről úgy gondolják, a Szentlélek közvetlen kijelentése. Ennek a veszélye egyrészt a felszínesség, másrészt a szubjektivitás, vagyis hogy az üzenet nagyon nagy részben az átadójának személyétől függ, és talán a legfontosabb: sajnos könnyen elvéthetjük a dolgot! Túl sokszor hiányzik a Szentlélek gyümölcse az üzenete mögül, és túl sokszor hiányzik az erő a hangerő mögül. Bár Istennek van hatalma közvetlenül szólni egy-egy emberen keresztül, ez a prófétaság lényege – de azért ne felejtsük el, hogy az általános kijelentés a Szentírás maradt!

Szentlélek és a templomául szolgáló ember. Imádság és felkészülés. Hit és cselekedet. Ezek mindig kiegészítik egymást.

Néhány ellenőrző kérdés, mielőtt beszélni, prédikálni, tanítani kezdenénk – és túl vagyunk az imádkozáson:

1. Mit akarok elmondani?

A 21. század információ-özönében a legfontosabb a tartalom. A tartalmas tartalom. Mert túl sok a kéretlen, a felszínes, az érdektelen, a nem megfelelő, a haszontalan, a semmitmondó üzenet!

Csak azt hirdesd és tanítsd, aminek valóban súlya van! Amit fontos tudnia minden hallgatódnak. A prédikálás, a tanítás, vagy akár a közéleti megnyilvánulás nem a Showder klub, aminek csak annyi a célja, hogy szórakoztasson. A hallgatóid nem RÁD kíváncsiak, hanem az üzenetre, ami NEKIK fog segíteni.

Jegyezd meg: fontos és jó üzeneteket ma nem nehéz találni. Ha Te unalmas, érdektelen és lényegtelen vagy, nem fognak hallgatni csak azért, mert ezt Isten nevében teszed! A Biblia prófétáit és tanítóit lehetett szeretni vagy utálni, követni vagy kiüldözni egy-egy városból, mert soha nem voltak lényegtelenek és semmitmondók!

2. Miért is akarok beszélni?!

Mi a MOTIVÁCIÓ, ami az üzenetem mögött BENNEM van?! Miért akarok pont arról tanítani, prédikálni, amiről akarok, vagy mi motivál bizonyságtételre?!

Az egyetlen helyes motiváció az, hogy azért mondjuk, amit mondunk, mert az a hallgatóink számára a növekedés és célba érkezés lehetőségének egy újabb lépését jelenti!És mindegy, hogy ez a növekedés és célba érkezés épp mit jelent: megtérést vagy megszentelődést, egy probléma megoldását, választ egy égető kérdésre vagy épp pályaválasztást. Sokféle módon és területen kell növekednünk, hogy végül célba érjen az életünk: a hit, a családunk, a karrierünk, az egészségünk, a kapcsolataink csak néhány ilyen dimenziója az életünknek. Azokra az üzenetekre fogunk figyelni, amelyek ebben segítenek nekünk.

3.Mihez fognak kezdeni azzal, amit elmondok?

A legtöbb nyilvános beszéd legnagyobb hibája, hogy elméleti marad. Hasznos, építő, bölcs – csak épp fogalmam sincs, mihez kezdjek vele, hogyan valósítsam meg a saját életemben. Hiányzik belőle az ALKALMAZÁS MÓDJÁNAK BEMUTATÁSA!

A jó üzeneteket megértik az emberek. A jobbakat megcsinálják. Az az üzenet, amit nem tudunk megcsinálni, nem sokat ér: csak a fejünk fog nőni tőle.

Fontos, ahogy a kérdésemet megfogalmaztam: először ugyanis azt írtam, hogy “mihez LEHET kezdeni azzal, amit elmondok?” De ez nem a jó kérdés! Mert a jó hozzáállás az, hogy azért kommunikálok, hogy az üzenetemet meg is valósítsák! Ehhez viszont nekem megjelölnöm a célokat is! Mihez fognak kezdeni vele? Tudnom kell a választ, sőt, eleve a célból kell kiindulnom: előbb kell megjelölnöm azt, hogy hova kell eljutniuk – csak azután tudom megmondani, hogyan tudnak oda jutni! Ez az alkalmazás-központú üzenet!

4. Mitől fognak “tűzbe jönni”?!

Ez a kérdés az INSPIRÁCIÓRÓL szól. Nem elég célt és utat mutatni – meg kell győzni őket arról, hogy érdemes végig is járniuk a célig elvezető utat! Senkit nem tudunk kényszeríteni az önkéntes cselekvésre – vagy ha igen, abból nem sok haszna lesz! Az engedelmesség önkéntes választásból, a választás pedig szeretetből és meggyőződésből formálódik ki. Nem csak lelkesítenünk kell a hallgatóinkat, hanem bebizonyítanunk nekik: KÉPESEK megcsinálni – és ha megteszik, az nekik NAGYON MEGÉRI! A motiválásnak ez a két pillére: a motiváló cél – és az elérésébe vetett bizalom.

5. Mire fognak emlékezni az egészből?

Egy lelkipásztor azzal védekezett, amikor a gyülekezetének egy tagja a szemére vetette, hogy semmitmondó prédikációi vannak, hogy “ha csak mindenki egy-egy morzsát hazavisz, akkor már betöltötte a küldetését.” Erre a kérdező annyit válaszolt: “Én nem azért jövök istentiszteletre, hogy morzsákon éljek egy életen át – nekem az egész kenyér kell!”

Ha az üzenetünkből a hallgatóink mindössze egy-egy mondatra fognak emlékezni, nem kommunikáltunk jól! Ha csak a sztorikat vagy a példáinkat jegyzik meg, akkor sem! Ha vissza tudják mondani a lényegét, akkor legalább az információ átment.

Mivel megyünk haza egy igazán jó üzenet után? Azzal a teljesen világos “tudással”, hogy mi a következő lépés, amit meg kell tennünk! Emlékezünk a célra, az útra, és tudjuk, hogyan indulhatunk el rajta. Egy jó üzenet nem az üzenetről generál emlékeket, hanem az eredményeiről és következményeiről!

Oscar Wilde bevezető idézetén lehet élcelődni, lehet sokféleképpen értelmezni, mert talán nem is annyit jelent, mint amennyire az első pillanatban gondoltunk – csak egy dolgot nem tehetünk vele: nem engedhetjük meg, hogy ránk igaz legyen!

A kritizálás ajándéka

Kategória:

A lelki béke abból származik, ha megértjük és elfogadjuk, hogy kevesen látják pont olyannak a világot, mint amilyennek mi.

Másokat megítélni, kritizálni a magyar ember egyik legjellemzőbb tulajdonsága és időtöltési tevékenysége. Úgy érezzük, mi úgyis jobban tudjuk, úgyis nekünk van igazunk – ráadásul mindezt muszáj is hangoztatnunk.

Ha már ez így van, szeretnék néhány kommunikációs és lelkületi tanácsot adni ehhez. Ha már nem tudjuk visszatartani a véleményünket, legalább bölcsen, építő módon, hasznosan tegyük.

Az első és legfontosabb lépés: tisztázd önmagad előtt a motivációdat! Miért is tartod szükségesnek, hogy reagálj, visszajelzést adj, kritikát gyakorolj? Őszintén!

A visszajelzéseknek két motivációja lehet – és ezt két képpel szeretném érzékeltetni. Valaki feláll egy valós vagy képzeletbeli pulpitusra, ezzel a középpontba kerül, mindenki rá figyel – és aztán megnyilatkozik. Prédikál, ír egy blogbejegyzést, egy cikket az újságba, vagy csak elmondja a véleményét egy baráti társaságban. És jössz te, a kritikáddal, ellenvéleményeddel, kiegészítéseiddel, hozzáfűznivalóddal, és tulajdonképpen kitaszítod a beszélőt a középpontból, hogy átvehesd a helyét. Hogy rád figyeljenek. Mert a te mondanivalód fontosabb, értékesebb, hasznosabb, igazabb, helyesebb. Legalábbis szerinted. A motiváció tehát a „pulpitus elfoglalása”. Ez az egyik variáció.

A másik, hogy nem akarod elfoglalni a kör közepét, hanem azért és úgy (!) szólalsz meg, azért és úgy adsz visszajelzést, fogalmazol meg akár kritikát vagy kiegészítést, hogy azzal a középen állónak megerősítést adj, erősítsd és támogasd az önbizalmát, a személyének vagy üzenetének a tekintélyét. Az igehirdető, az író, a blogger, a vitapartner épít valamit, és te beállsz mellé építeni.

Féltékenységből, méregből, elégedetlenségből, önzésből, a fontosság vagy elismerés utáni vágyból ne is szólalj meg, inkább maradj csöndben és imádkozz magadban.

A visszajelzés, a kritika soha ne legyen támadás! Egy beszélgetésben, vitában soha nem legyőzni kell egymást! Azok a kommunikációs játszmák, amelyek győzteseket és veszteseket termelnek ki, nem hatékonyak, nem építőek, nem szeretetteljesek. Még a bűnnel való szembesítést is lehet úgy végezni, hogy abból bűnbánat, megtérés, megújulás legyen – és ne feloldás nélküli szégyen és bűntudat, amely csak még mélyebbre nyomja a vétkezőt! Az egyetlen helyes kommunikáció – mind tartalmilag, mind stílusban, hangnemben – a nyertes-nyertes végeredmény. Ha ehhez nem vagyunk megfelelő lelkiállapotban, akkor inkább ne szólaljunk meg, hanem hallgassunk!

A visszajelzés legyen konkrét és egyértelmű! Ne beszéljünk homályosan, általánosságokban, és feltétlenül kerüljük a „mindig” és „soha” kifejezéseket – mert ezekkel kapcsolatokat lehet mérgezni. Nagy ereje van a szavainknak – ez a kettő pedig különösen veszélyes fegyver, amivel nem vagdalózhatunk feleslegesen!

Ne beszélj mások nevében! Egyszerűen nincs jogod hozzá – hacsak meg nem bíztak a véleményük képviseletével! Ha nem tetszik valami, nem értesz egyet valamivel, fogalmazz a saját magad nevében, mert így becsületes!

A szavaidnak hatása van másokra is! Pozitív megerősítést adhatsz nyilvánosan, mert azzal a beszélőt építed. Azonban a negatív kritikáidat inkább személyesen mondd el. Ne szégyeníts meg senkit nyilvánosan azzal, hogy a hallgatói előtt bizonygatod, miben tévedett, mit tudott rosszul, miben van igaza! Ez nem azt jelenti, hogy nem mondhatjuk el, ha valaki tévedett – hanem hogy ne úgy igazítsuk ki, hogy azzal megalázzuk, és a tekintélyét, vagy akár az önbecsülését romboljuk!

Csak egy személyes példa ezzel kapcsolatban: egy alkalommal prédikáltam egy témáról a gyülekezetemben, és a prédikációmat egy sor igeszakasz áttanulmányozására fűztem fel. Az istentisztelet után odajött hozzám két presbiter, Bibliával a kezükben, és mutattak két olyan igaszakaszt, amit nem vettem figyelembe, és amik miatt az üzenetem nem volt teljesen korrekt. A következő vasárnap azzal kezdtem az istentiszteletet, hogy a szószékről elmondtam, hogy a múlt heti tanításomban nem volt minden helyes, erre a presbitereink hívták fel a figyelmem, ezért elnézést kérek, és szeretném kiegészíteni, illetve pár dologban módosítani a múlt heti tanításomat. – Vajon csorbult a tévedésem beismerésétől az igehirdetői tekintélyem?! Egyáltalán nem, sőt, a gyülekezet szemében éppen azáltal váltam hitelesebbé, hogy nem vagyok tévedhetetlen, el tudom fogadni a kiigazítást, és képes vagyok beismerni nyilvánosan is a tévedéseimet.

Mi lett volna, ha félbeszakítják a prédikációmat, és nyilvánosan kijavítanak? Talán botrány. De mindenképpen sérültünk volna, én is, a gyülekezet is, talán ők is. Így azonban mindenki épült.

A kritika mellé mindenképpen adj megoldást is! Nem elég észrevenni a hibát, illetve csak a hibát önmagában nem érdemes hangoztatni sem! Ha kritizálsz, akkor mutass megoldást, feloldást, olyan „befejezést”, amiből mindenki nyerni és épülni fog!

Kérdezz! Vagyis adj esélyt arra, hogy akit megkritizálsz, kijavíthassa önmagát! Ne feledd: nem az a cél, hogy te nyerj, ő veszítsen! Hanem hogy mindketten nyerjetek! Te segítője legyél a helyes felismeréseknek, a jó megoldásoknak, amelyeket az mond ki, aki belefogott a mondanivalójába. A kérdezés és a rávezetés nagyon egyszerű, alázatos és hatékony módja a kiigazításnak, s közben segítünk abban is, hogy az illető maga jusson el a helyes végeredményre. Amit magunk tanulunk meg, sokkal maradandóbb, mint amit mások mondanak meg nekünk!

Soha ne kritizálj névtelenül! Ez tisztességtelen! Akit megkritizálsz, az vállalja a nevét, az életét, a gondolatait. Ha partnerévé akarsz válni, ezt csak ugyanígy teheted meg: önmagad nyilvános felvállalásával! Különösen az internetes blogokra jellemző a nicknevek mögé bújva mocskolódni. Talán éppen ezért annyira minősíthetetlen és olvashatatlan sok közéleti és politikai blog illetve fórum, mert „névtelenül” lehet „dumálni”, de nem biztos, hogy a valódi nevünkkel és személyazonosságunkkal is olyan nyomokat hagynánk magunk után nyilvános közösségekben, amelyeket így megtehetünk.

Végezetül az egyik kedvenc igeversem – Filippi 4:8

Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!

Néhány rövid marketing-tanács gyülekezeti hirdetésekhez

Kategória:

Mindannyian szeretnénk, ha missziós programjainkra, istentiszteleteinkre egyre többen jönnének el. Ha ehhez használunk meghívókat, akár plakátokat, szórólapokat, akár online formában, internetes hirdetéseket, akkor ehhez néhány rövid tanáccsal szeretnék szolgálni ebben a cikkben.

1. Soha ne a templomot vagy a gyülekezetet hirdesd, hanem azt a konkrét eseményt, sőt az esemény értékét és hasznát, amire hívod az embereket.  Az épület vagy a gyülekezet / felekezet neve ma már nem érdekli a kívülállókat – tessék arról beszélni, miért érdemes eljönni, mi az, amit adni fogunk. Nem hagyományokat, szertartásokat vagy istentiszteleti időpontokat kínálunk – hanem valóságos válaszokat, konkrét segítséget, hasznot és értéket, amely segít a látogatóink életének jobbá tételében.

Mit jelent ez gyakorlatban? Meghívóra, bannerre ne rakjunk templomképet – főleg ne üres templombelsőt! Ne a gyülekezet neve, vagy az „evangélizáció” szó legyen a legnagyobb betűvel írva – hanem hogy miért érdemes eljönni!

2. Ne ígérgessünk szuperlativuszokban! Az embereknek úgyis tele a hócipője az ígéretekkel! Kár azt hirdetni vagy sugallni, hogy ha eljönnek egy evangélizációra, az életük minden problémája megoldódik. A Biblia sem ígér ilyet! Ígérjünk olyat, amit valóban adni is tudunk! Legyen a hirdetésünk hiteles, őszinte, valóságos! Ez többet ér, mint kegyes reklámszlogenek puffogtatása.

3. Ne akarjunk minden programon mindenkit elérni és szolgálni! Vagyis ha már hirdetjük a programjainkat, szolgálatainkat, akkor csináljuk profi módon. Ennek az első lépése a pozícionálás. Ez azt jelenti, hogy pontosan meghatározom, az adott program kiknek szól, és rájuk szabom a hirdetését. E azt jelenti, hogy nem kell, hogy mindenkinek ugyanúgy megfeleljen egy meghívó, sőt, az se kell, hogy mindenki el akarjon jönni. Azok jöjjenek el, akiknek szánjuk az adott szolgálatot. Ezért a kommunikációnkkal őket szólítsuk meg. Ez jelenti a nyelv- és szóhasználatot, a vizuális illusztrálást, a hirdetés és meghívás eszközeit és megjelenési helyét.

Ne felejtsük: tanuljunk meg pozícionálni, ne akarjuk uniformizálni se a szolgálatainkat, se a megtéréseket. Ez úgysem így működik!

4. Egyszerre, egy helyen – lehetőleg egy dolgot hirdess! Kutatási eredmények bizonyítják, hogy minél több a választási lehetőség, annál nehezebb a választás, és annál kevesebben fognak bármit is választani! Ez nagyon fontos alapelv! Vagyis sokkal hatásosabb és célravezetőbb, ha egyetlen témát hirdetünk meg hétről hétre egy hónapon keresztül, mintha egy hónapig kinn hagyunk egy olyan plakátot vagy bannert, amin egyszerre mind a négy programunk ott van.

5. Legyél kreatív. Nagyon kreatív és nagyon professzionális! Nem csak azért, mert ez a 21. század elvárása, hanem mert Istennek is a legtöbbet illene nyújtanunk. És ez két dolgot jelent: hozzáértést a grafika, tipográfia, dizájn iránt, és hozzáértést a szövegíráshoz. A “hirdetéseinknek”, meghívóinknak elég ütősnek kell lenniük ahhoz, hogy áttörjék azt az óriási reklámzajt, amiben élünk. Szóval a bannerjeink legyenek ízlésesek, kifejezőek, megragadóak. Elvégre ez a szerepük: hogy meggyőzzenek arról, hogy érdemes elmenni, tovább olvasni, mérlegelni és dönteni.

Hamarosan meghirdetünk programszervező tréninget is – ha valakit érdekel, addig is jelezheti igényét itt.

Hab a tortillán – 1. rész

Kategória:

Az igazán jó és inspiráló könyveket én rendszeresen újraolvasom, sőt, néha újból és újból ki is jegyzetelem. Ez nem csak abban segít, hogy a fontos dolgokat ne felejtsem el, hanem ugyanazok az igazságok más üzenettel bírnak, másra késztetnek ma, mint egy évvel korábban.

Egyik nagy kedvencem Seth Godin. Most olvasom kb. negyedszer a Hab a tortillán című könyvét az új marketing 14 trendjéről. Ezúttal hadd fordítsam át ezeket a fontos marketing-leckéket a gyülekezeti és missziós életre.

1. A gyártók és fogyasztók közötti közvetlen kommunikáció

A TREND: a gyártók egyre gyakrabban hallják fogyasztóik hangját, és az ő beleegyezésükre van szükségük, hogy értékesíthessenek nekik, ráadásul olyan termékeket, amelyeket az ügyfeleik igényeihez szabtak, és nem a saját meglévő portékáikhoz keresnek vásárlókat, mert ez más kevésbé működik.

A TANULSÁG: a hasonlatomban a „gyártók” mi vagyunk, a „fogyasztók” azok az Istentől és gyülekezettől távol élő emberek, akik felé szolgálhatunk. Meg kell tanulnunk figyelni rájuk! Mert hajlamosak vagyunk kizárólag a saját szempontjainkra és igényeinkre figyelni, még akkor is, amikor evangélizálni akarunk, mondván, hogy „ők nem hívők, nem tudnak semmit, nem rájuk kell tekintettel lennünk…”  Így csinálunk szubkultúrát az egyházból, amely teljesen élet- és látogatóidegen. A tartalmat nem változtathatjuk meg, de a formát, a kereteket igen. És ebben nem csak a cégeknek, nekünk is a „fogyasztóink” igényeit kell (ki)szolgálnunk – elvégre értük vagyunk! A küldetésünk nem az, hogy nagy gyülekezeteket építsünk, hanem hogy elérjük az embereket a „világban” az evangéliummal!

2. A fogyasztók hangja egyre messzebb hallatszik

A TREND: napjaink piacán mindenki kritikus, és akár egyetlen kritikus is elég lehet a felemelkedésünkhöz vagy a bukásunkhoz! Gondoljunk csak arra, hogy a tavalyi tüzijátékpénzek árvízkárosultak segítésére történő felhasználása egy facebook-üzenetből jutott a parlament elé!

A TANULSÁG: régen talán (?) megtehettük, hogy embereket veszítsünk, hagyjunk, űzzünk el a gyülekezetből, mondván, hogy bűnös, vagy nem hívő. De ma igenis van jelentősége minden rólunk elhangzó mondatnak. Mert ma már nem a gyülekezet honlapján tájékozódnak a látogatók rólunk, hanem megkérdezik az ismerőseiket a facebookon, hogy mi a véleményük rólunk. Régen a kis falusi közösségekben elég volt egyetlen pletyka ahhoz, hogy felbolyduljon minden. Mára a világunk ilyen kicsi falu lett – „hála” az internetnek. Vagyis minden hang számít! És nagyon nem mindegy, hogy ezek a különálló hangok mit mondanak – rólunk!

3. Ahogy erősödik a zaj, úgy nő az igény a tiszta hangra

A TREND: egyre több a forrás, ahonnan az „igazságot” meg a „tutit” megmondják nekünk. Ennek két következménye van: célszerű a mondandónkat rövidebbre fogni, mert ebben az információ-cunamiban már nem kapunk osztatlan figyelmet hosszú időn át, másrészt pedig hitelesnek kell lennünk, mert aki vizet prédikál, miközben nagy borivó, az pillanatok alatt elveszíti a hallgatók bizalmát.

A TANULSÁG: a hitelesség nem tökéletességet jelent, hanem emberarcúságot. Ezt sokszor veszítik el a keresztények, miközben annyira igyekeznek krisztusivá válni. De az olyan kegyesség, amely már csak kánaáni frázisokból áll, amelyben minden kérdésre Jézus a válasz (de legalábbis egy igevers), amely a hitére hivatkozva eldobja a józan eszét, egyáltalán nem emberi léptékű! És ezért nem is kompatibilis az Istent kereső emberekkel. Mert nekik nem szuperszentekre van szükségük, akik sosem buknak el, vagy azt sosem vallják be, legfeljebb csak frázisokban, hanem olyan valóságos példákra, amelyekből megláthatják, mit is jelent hívő embernek lenni a 21. század magyar valóságában és hétköznapjaiban. Túl sok volt a csalódás, a képmutatás, a szenteskedés, a látszat, a duma – végre hiteles hangot szeretnénk hallani. Ha nem is tökéleteset, de legalább hiteleset!

4. Az óriási kínálat miatt lankad a figyelem

A TREND: a tömegmarketing kora lejárt, mert a választható lehetőségek száma már a végtelenhez közelít. Ilyen világban már nem lehet sablon-üzenetekkel megnyerni a fogyasztók figyelmét.

A TANULSÁG: a „fogadd be Jézus a szívedbe” típusú leegyszerűsített üzenetekkel már nem tudnak mit kezdeni az emberek. Túlságosan különböznek egymástól, sokkal komplexebb az életük, a sorsuk, a gondolkodásmódjuk, hogy egyetlen sablonnal, egy megtérő-imával meg lehessen változtatni őket. És igen, tudom, hogy a változás nem emberi, az a Szentlélek munkája, de nem is erről beszélek – hanem a mi részünkről, az evangélium hirdetéséről. Nem hiszek a tömegevangélizációkban – mert elvész benne az egyén. És ma nekik, az egyéneknek ez számít: hogy megtaláljuk még őket is. Lehet, hogy voltak korok és talán vannak ma is helyek, alkalmak, amikor ez is működhet – de ez nem a nyugati kereszténység, ez nem a mai magyar társadalom! Egyre inkább haladunk a személyre szabott reklámok kora felé – evangélizálni sem lehet másképpen, csak így. Jézus is így csinálta. Egyesével hívott követésre mindenkit – a tömegeket „csak” tanította. Érdemes lenne ezen elgondolkodni!

HOLNAP FOLYTATJUK!

Mikor változtatunk a reakcióinkon?!

Kategória:

Sokat olvasgatok a neten, és belebotlottam egy cikkbe, egy elgondolkodtató, ateisták által készített dokumentumfilm kapcsán. A Jesus Camp-ről volt szó, és az oldal is ateista, amelyiken a cikket találtam – de most nem a filmről, még csak nem is az oldalról akarok írni. Elolvastam a cikket, amely a film által szélsőségesen bigottnak bemutatott kereszténységet kritizálja. Ez idáig oké, van benne elég sok igazság, és egy ateista oldaltól mi mást lehetne várni. Aztán elolvastam a hozzászólásokat is, és ott találtam egy “keresztényi” hozzászólást – ide másolom:

“a kereszténység sokkal több ennél. ti meg szánalmasak vagytok és üresek, rosszindulatúak, megkeseredettek. lélekrohasztó az oldal, sok sérült aggyal, inkább menjetek ki a szabadba, rátok férne egy agyszellőztetés!!!”

Megdöbbentem.

Persze sokszor olvastam már hasonló kirohanásokat keresztények és ateisták közötti vitákban – ez csak valószínűleg az utolsó csepp volt a pohárban. Ez lenne a kereszténység?! Mert akkor én is szégyellem magam. És szinte minden vitafórumon vagy portáloldalon meg lehet találni az ilyen kirohanásokat. Ha egy nem hívő ember ennyire primitíven mocskolódik nyilvánosan, mert érvei nincsenek, akkor legfeljebb magát minősíti. Azonban amikor egy keresztény csinálja ugyanezt, azzal magát a kereszténységet járatja le.

Mostanában sokat foglalkozok PR-ral. Épp tegnap olvastam az egyik könyvben, hogy Letterman az egyik tévés műsorában szennyvíznek minősítette az egyik híres amerikai ásványvízmárkát. Csak egy fél mondat volt, három másodperc – csak a nagy nyilvánosság előtt. A cég persze azonnal beperelte a tévécsatornát, és az hiába ajánlott fel azonnal kétmillió dollár értékű reklámcsomagot kárpótlásul, az ásványvíznek szinte lőttek, az eladások drasztikusan zuhantak és a cég óriási veszteséget könyvelhetett el.

A Biblia azt tanítja, számot kell adnunk minden szóról, amit kimondunk vagy leírunk – és ez alól nem ment fel bennünket az sem, hogy megváltottak vagyunk. Az ítélet alól felmentett bennünket Krisztus váltsága – de attól függetlenül Isten előtt még számot kell adunk az életünkről. És bár Krisztus megváltott, ez nem jelenti azt, hogy többé nincs felelősségünk, bármit tehetünk vagy mondhatunk! Mert igenis van jelentősége egy-egy ilyen internetes kommentnek is! És biztosan nem az, hogy közelebb viszi Istenhez az olvasóit!

Tegnap a feleségemmel megnéztünk egy nagyszerű dán filmet. To verdener – A kiközösített a címe. (Köszönet Infaustusnak a fordításért!) Abban is csak legyőzni akarták a “hívők” a nem hívőt. Bár a Jehova Tanúiról volt szó, mégis utána arról beszélgettünk, hogy gyökereiben mennyi minden hasonlít arra, ahonnan mi jöttünk. És túl sokszor látom, hogy a keresztények nem képesek sem szeretettel és elfogadással, sem intelligens párbeszéddel megnyerni embereket. Ráadásul furcsa mód minél inkább “evangéliumibb” vagy karizmatikusabb valaki, annál könnyebben ront neki annak, aki másképp gondolkodik. Pedig éppen ők azok, akik jobban ismerik a Bibliát, akik komolyabban akarják venni a hitüket, akik “tüzesebbek”. De sajnos ezzel a tűzzel sokszor csak megégetnek, elégetnek, felperzselnek embereket, kapcsolatokat, vagy épp internetes fórumokat.

Nemsokára megjelenik a Tárház Magazin új száma. A hét elején fordítottam az egyik cikket, ami éppen erről szólt: a szeretetteljes apologetikáról. A cikk írójának egyik ateista ismerőse be se akarja tenni a lábát többé gyülekezetbe, mert a keresztények, akikkel találkozott, egyetlen kérdésére sem válaszoltak, semmibe vették a véleményét, a kételyeit, csak megtéríteni akarták. Bedarálni őt Isten országába. A másik ismerőse viszont már megtért. Mert egy olyan házicsoportba került, ahol befogadták őt annak ellenére, hogy ateista volt. A kérdéseire megkeresték a válaszokat. Szerették – de ez nem csak a “szent szöveg” volt, hanem komolyan vették őt, nem megváltoztatni hanem szolgálni akarták, és valóságos barátságot, teljes értékű közösséget vállaltak vele. És a “ti, keresztényekből” egy napon “mi, keresztények” lett.

Én is pont így tértem meg. És annyira sajnálom azokat a nem hívő embereket, akik beleszaladnak az ilyen hozzászólásokba, akit elkap egy-egy ámokfutó jézus-mániás, akár online, akár a való életben, aki csak annyit lát a keresztényekből, hogy agresszív agymosók, akik szemében csak az a normális ember, aki ugyanahhoz a felekezethez tartozik, mint ők.

Változtatnunk kellene a reakcióinkon. És meg kellene tanulnunk, hogy az ilyen hozzászólásokkal semmilyen értéket nem teremtünk! Ez nem bizonyságtétel Jézusról, nem az az indulat, amit krisztusinak lehetne nevezni, ezzel inkább csak árt mindenkinek: leminősíti a kommentelőt magát is, az ateista olvasót csak megerősíti a keresztényekről való negatív véleményében, árt a missziónak és az evangéliumnak is, és végső soron Istennek is!

Az interneten mindenki azt mond, amit akar. Nincs felelősség, csak nyilvánosság. És ennek a kettőnek a következményei. De lenne pár javaslatom azoknak a keresztényeknek, akik kommentelni akarnak – akár keresztény, akár ateista fórumokon:

– Érvekre érvekkel válaszoljunk. Érvek nélküli gyalázkodásra pedig sehogy!

– CSAK ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes – azt mondjuk. Filippi 4,8

– Minden egyes komment bizonyságtétel – a hitünkről, a bibliaismeretünkről, az istenképünkről, az elkötelezettségünkről, és legfőképpen az emberekhez való hozzáállásunkról!

– Vállaljuk fel, hogy kik vagyunk! Ne bújjunk ki a szavaink és a hitünk iránti felelősségvállalás alól!

A cikket átvette a mindennapi.hu – hozzászólások olvashatók ott is!
Ha érdekelnek, kattints a logóra!

Hogyan beszéljünk a pokolról kortársainknak?

Kategória:

Egyáltalán beszéljünk róla?!

Két okból érdemes átgondolni ezt a kérdést.

Az egyik, hogy Jézus beszél róla. Nem is keveset. (Bár azért nem is ez volt a kedvenc témája!) És Jézus azért beszélt az embereknek a pokolról, mert szerette a kortársait, az embereket, és nem akarta, hogy pokolban éljenek. Se a földi életükben, se utána. Márpedig amiről Jézus beszélt, sőt, tudatosan tanított, arról nekünk is muszáj beszélnünk.

A másik oka, hogy nem csak Jézus szerette a kortársait, hanem (jó esetben) mi is szeretjük őket. És nem csak Jézus akart változtatni a pokoli történeteken, hanem (jó esetben) mi is szeretnénk változtatni rajtuk.

Nem akarok most teologizálni, hogy mi is a pokol vagy a kárhozat. (Egyébként nagyon érdekes kérdés, ha a Biblia eredeti nyelveinek mélyére ásunk!) De az biztos, hogy sokkal inkább állapot, mint pusztán egy bizonyos fizikai hely, egyáltalán nem (ember)szalonnasütögető patás krampuszokról szól, biztos, hogy nem csak a halálunk után lehet részünk benne, hanem már a jelenben is, és egészen biztosan nem jó dolog. Ebben az utolsóban talán egyet ért a hívő és az ateista egyaránt. Lehet viccelődni, hogy ott több lesz az ismerős, de tudjuk, hogy ezzel csak azt hessegeti el magától az Isten nélkül élő ember, hogy komolyan szembenézzen a kérdéssel, én annak lehetséges következményeivel.

Szóval hogyan is beszéljünk róla?

Teológiailag korrekten és pontosan. Amit tudunk, azt mondjuk, (ez a kulturális kereszténységnek szól), de ne akarjuk fölényesen és mindenttudó módon megmagyarázni, mert van benne misztérium jócskán (ez a liberális kereszténység kísértése) – ami viszont nincs kijelentve a Bibliában, azt ne akarjuk mi pótolni és kijelenteni (ez pedig a karizmatikus testvéreké).  Kortársainkra csak a biblikus, becsületes teológiával tudunk hatni!

Keresztény emberként, ha megkérdeznek róla, nyíltan és őszintén. Nem kell szégyellnünk, hogy ebben is hiszünk. Az általunk elfogadott valóságnak épp olyan része az öröklét, a menny és a pokol, mint Pesten a hatos villamos. A hit így látja a világot.

Lelkigondozói szempontból érzékenyen, együttérzően, szelíden. A pokol az a nagyon rossz, amitől mindenképpen óvnunk, védenünk kell szeretteinket és embertársainkat. Ezt viszont csak őszinte mentő szeretettel, világos és hiteles útmutatással, követésre méltó vezetéssel és „kiérdemelt”, ajándékba kapott bizalommal tehetjük.

Evangélizációs szempontból alázattal, tárgyilagosan és preventíven. A pokol Isten elutasításának következménye, nem egy spirituális bunkósbot, amivel érzelmi vagy pszichológiai nyomást gyakorolhatunk a hallgatóinkra. A pokol nem azért van, hogy riogassuk vele a gyerekekeinket, vagy hogy kizsaroljunk általa valamiféle félelemből fakadó megtérést.

A három legalapvetőbb hibát viszont próbáljuk meg elkerülni:

– beszéljünk róla, mert sok keresztény számára ez a téma kényelmetlen, kellemetlen, politikailag inkorrekt, cikis, ezért inkább nagy ívben elkerülik a témát

– de ne beszéljünk róla sokat, főleg olyan dolgokat ne állítsunk, amikről nincsen bibliai kijelentés. A Bibliának (szerencsére) nem a pokol vagy a kárhozat a központi témája, hanem a kegyelem! A pokol mint téma legfeljebb ugródeszka lehet ahhoz, hogy minél gyorsabban a kegyelemnél köthessünk ki.

– és semmiképpen ne használjuk moralizálásra, nyomásgyakorlásra, manipulálásra. A pokol nem retorikai eszköz a szent cél érdekében!