Bejegyzés

Ilyenek a nem hívő kortársaink – folytatás

Mi jellemzi napjaink istenkeresőit – és mit tehetünk mi azért, hogy el tudjuk érni őket az evangéliummal? Folytatjuk az elemzésünket.

A cikk első része itt olvasható!

(6.) Sok nem hívő ember, akit meghívnánk a gyülekezetünkbe, korábban már valószínűleg volt valamilyen gyülekezetben vagy istentiszteleten. A legtöbben tehát nem először látnának istentiszteletet, vagyis nem lesz nekik teljesen idegen és újdonság, amivel várjuk őket. Sokaknak van keresztény ismerősük, akiktől van már információjuk és személyes tapasztalatuk a hívő keresztényekkel kapcsolatban. Tehát vannak személyes tapasztalataik, és ebből fakadó prekoncepcióik, elvárásaik, előítéleteik.

Mi nem a „pogány” afrikai vagy ázsiai kultúrkörnyezetben szolgálunk, hanem a kétezer év óta keresztény Európában, egy keresztény populizmustól megterhelt magyar politikai környezetben – tehát egyfelől nehéz olyan újdonságot mondani, amiről nem hallottak a kortársaink, illetve az evangéliumot úgy bemutatni nekik, hogy az átüsse azt a kulturális-keresztény zajongást, ami körülveszi őket a hétköznapjaikban.

Egy másik veszély, ha a keresztény életet és a megtérést idealizáljuk előttük, ha azt állítjuk, hogy a mi egyházunk, gyülekezetünk, teológiánk, kegyességünk az egyedül helyes, üdvözítő, biblikus vagy hiteles, rajtunk kívül mindenki más tévelyeg vagy csak a felszínen kaparászik. A nem hívő embereknek eleve gyanús és visszatetsző, ha szuperlatívuszokban beszélünk a saját gyülekezetünkről, ha a tökéletes boldogság állapotaként írjuk le a keresztény életet – vagy ha a saját erősségeinket mások gyengeségeinek hangoztatásával akarjuk bizonyítani. A mai emberek messze nem olyan naívak, mint amit mi hiszünk róluk (vagy mint mi magunk).

Sokkal hitelesebb számukra az, ha a keresztény életet nem a természetfeletti csodák, hanem a hétköznapi élet oldaláról közelítjük feléjük. Meg kellene tanulnunk nem ítélkezni végre, főleg nem a kívülállók előtt “szidni” a többi felekezetet vagy keresztényt – mert senkinek nem vonzó egy alapvetően negatív hozzáállású, kritizáló, kicsinyes közösséghez való tartozás.

(7.) A nem hívők is tudnak önzetlenek és nagylelkűek lenni! Ehhez nem kell megtérniük – illetve nem ezért kell megtérniük! Sokan segítenek másokat, támogatnak pénzzel humanitárius célokat, segítik a közvetlen környezetükben élőket. Nem érdemes tehát azzal sem letarolni őket, hogy Isten megtanítja majd őket arra, hogy ne önzően és anyagiasan éljék az életüket – mert egyrészt sokan nem így élik Isten nélkül sem, másrészt erről úgyis rögtön arra fognak asszociálni, hogy akkor az egyháznak miért kell rögtön a pénzük. Sok nem hívő ember sokkal nagylelkűbb, megbocsátóbb, önzetlenebb, adakozóbb, mint sok gyülekezeti presbiter vagy harcos evangélista. Legyünk (ebben is) alázatosak és feltételezzük a többi emberről mindig a legjobbat és legtöbbet!

Többször jeleztem már: adakozásról én legfeljebb gyülekezeti bibliaiskolákban tanítanék, de a nem hívők előtt, nyilvános istentiszteleten szóba sem hoznám! Ne akarjunk pénzt kérni olyanoktól, akiknek a szíve még nem Istené! Inkább teremtsünk olyan nagyszerű és inspiráló programokat és lehetőségeket, amelyek maguktól vonzzák még a támogatókat is!

(8.) Ha mi úgy mutatkozunk be a kortársainknak, hogy keresztények vagyunk, akkor a legtöbben ezt méltányolni fogják, és azt várják tőlünk, hogy akkor legyünk is keresztények – ne csak valami hív utánzatként győzködjük őket! A legtöbben nagyon is szeretnének találkozni végre „igazi” keresztényekkel, olyanokkal, akiket ők annak tarthatnak, s nem aki magáról bizonygatja azt. Sok nem hívő nagyon szívesen menne el végre tartalmas és élvezetes istentiszteletekre, járnak őszinte és dinamikus gyülekezeti közösségekbe – csak az eddigi tapasztalataik csalódást jelentettek számukra, vagy eleve azt feltételezik, hogy bennünk is csalódni fognak.

Erre nehéz általános receptet írni, főleg röviden – győzzük meg őket!

(9.) A mai emberek műveltek, intelligensek, tájékozottak. Az információs korban hozzászoktak ahhoz, hogy minden őket érintő kérdésről sokoldalúan tájékozódjanak, és tartalmas, gyakorlatias válaszokat kapjanak. Velem is előfordult már, nem is egyszer, hogy miközben prédikáltam, láttam, hogy a hallgatóim közül valaki az okostelefonján ellenőrzi az általam hivatkozott igeverset, vagy leellenőrzi annak a történetnek a részleteit, amit éppen megemlítettem.

Ebből két dolog fakad. Egyrészt nekünk nagyon felkészültnek kell lennünk, ha a 21. század digitális korában valakit meg akarunk győzni bárminek az igazságáról! A mai emberek ellenvetéseit nem intézhetjük el annyival, hogy „Pál apostol ezt mondta és kész”, vagy hogy „csak hinned kell benne, megérteni nem muszáj”! Korrekt, ellenőrizhető válaszokat kell adnunk a kérdéseikre.

Másrészt pedig nagyon vigyázzunk, hogy soha ne legyünk felsőbbrendűen leereszkedők, amikor teológiai kérdésekben megnyilatkozunk – csak azért, mert ők nem hívő keresztények, könnyen sarokba szorítanak, ha intellektuális síkon akarunk föléjük kerekedni!

(10.) Gyűlölik a képmutatást. Ezt nem részletezem – magától értetődő! Legyél inkább gyarló és bukdácsoló keresztény, mint mindenki felett érzéketlenül ítélkező szent!

(11.) Igénylik az őszinteséget és az átláthatóságot! Ez az előző pontból is fakad. Sokkal hitelesebb számukra az a lelkész vagy bizonyságtevő, aki a prédikációjában a világ ostorozása helyett bátor arra, hogy a saját gyengeségeiről és bukásairól is beszéljen.

A keresztény misszió egyik legnagyobb kommunikációs hibája, hogy egy keresztény eszményképet, ideált prédikálunk, amely megvalósíthatatlan és életidegen. Olyan dolgokat várunk el „a keresztényektől”, amiket mi magunk sem teljesítünk, olyan magasra tesszük nagy általánosságban a lécet, amit egyénenként egyikünk sem képes megugrani. Ez is a képmutatás egyik módja – amit nem hívő felebarátaink azonnal átlátnak, és ami kifejezetten taszítja őket. Sokkal becsületesebb lenne végre egy megvalósítható, hétköznapi keresztény életmódot „kitalálni”, megélni és másoknak is hirdetni.

(12.) A közösségi hálójuk határozza meg a véleményüket – vagyis a barátaiknak és ismerőseiknek hisznek először és leginkább. Ha mi találkozunk valakivel, és meghívjuk a gyülekezetünkbe – akkor az illető egészen biztosan leinformál bennünket az ismerősei között, ha kevés az infó, akkor „ránk guglizik”. Ennek a helyzetnek másik oldala, hogy ők is ugyanilyen információforrások a környezetük számára – ha valami tetszik vagy nem tetszik nekik, azzal ők is telekürtölik a saját közösségi hálójukat.

Ennek két tanulsága lehet számunkra. Az első, hogy a vadidegenek becserkészésének (így például utcai evagélizációk) az ideje lejárt. Mindenkinek, így nekünk is több száz, sokszor több ezer ismerősünk van a facebookon, a telefonunkban 2-3-400 ismerősünk telefonszáma van elmentve – őket kellene, mert őket tudjuk megszólítani és meghívni. Mindannyian tele vagyunk „ismerősökkel” – egy 50-100 tagú gyülekezet legalább 5-10.000 embert lenne képes elérni kizárólag a saját közösségi hálójának mobilizálásával – ehhez csak szemléletváltás és nemi technológiai felzárkózás lenne szükséges.

A másik tanulság, hogy óriási tétje van minden egyes látogató jelenlétének – mert vagy a jó, vagy a rossz hírünket fogja továbbadni az ismerősi körében!

(13.) Vannak, akik azt várják, ha „foglalkozunk velük” – viszont vannak, akik szeretnének anonim szemlélők maradni, legalábbis az első alkalmakon. Nagy ember- és helyzetismeretet kíván, különösen a látogatókat fogadó szolgálóktól, hogy fel tudják ismerni, kihez hogyan érdemes közelíteni. Fontos lenne azonban olyan gyülekezeti légkört és szolgálati rendet kialakítani, ami mindkét „típus” számára otthonos lehet.

A legfontosabb tapasztalatunk a 21. században, hogy túlságosan kitágult a világunk, túl sok az információ és a lehetőség, egyre inkább specializálódik minden és mindenki körülöttünk, minden individualizálható és személyre szabható. Ez az egyházi struktúrák egyik legnagyobb kihívása. Egyre nehezebb 30-45 percben mindenkinek egyszerre prédikálni, gyerekeket és felnőtteket, érdeklődőket és gyülekezeti munkásokat, szingliket és nagycsaládosokat, jól keresőket és munkanélkülieket egy igehirdetésben tartalmasan megszólítani és tanítani. Az egyháznak és a missziónak is specializálódnia kell, mert a kor, amiben élünk, ezt igényli. A tömegevangélizációs módszerek, a mindenkinél beváló missziós formulák és kialakult rutin-eljárások már nem működnek. Ha az élet minden területén elvárjuk, hogy személyesen foglalkozzanak velünk, akkor a gyülekezetben sem nézhetünk senkire azzal a leegyszerűsítéssel, hogy ő “nem hívő”, “világi”, “elvált” vagy “alkoholista”. A címkéink mögött egyéni életek és sorsok vannak – de ha meg akarjuk spórolni a személyre szóló, lelkiismeretes “ügyfélkezelést”, akkor még nehezebb lesz kivívnunk kortársaink bizalmát.

Ilyenek a nem hívő kortársaink

Mi jellemzi napjaink istenkeresőit – és mit tehetünk mi azért, hogy el tudjuk érni őket az evangéliummal?

(1.) Általában nem érzik az életüket válságban, nem tekintik magukat vesztesnek, értéktelennek, problémásnak. Igazság szerint a nem túl fényes magyar gazdasági és társadalmi helyzet ellenére sem reménytelenek, kiúttalanok, ha vannak is nehézségeik, nem úgy tekintenek saját magukra, mint akiknek zsákutcában van az életük, hanem alapvetően rendben vannak.

Nyilván vannak, akik nem ilyenek, sok ember van valóban nehéz helyzetben, sokan depressziósak – de mégsem ez az átlagember átlagos életérzése. És ez azért fontos, mert a mai gyülekezetek nincsenek felkészülve azokra az emberekre, akik „köszönik szépen, jól megvannak”, akik jól érzik magukat a bőrükben, akiknek vannak barátaik, akik élvezik a munkájukat, akik normális családi körülmények között élnek. A keresztény misszió az áldozatmentalitásra épít, és nehezen tud mit kezdeni azokkal, akik nem áldozatként élik a mindennapjaikat.

Meg kell tanulnunk átfogalmazni a missziós üzeneteinket, hogy ne csak a potenciális öngyilkos-jelölteknek legyen vonzó alternatíva a megtérés, és ki kell találnunk olyan missziós programokat és közösségi alkalmakat, amelyek az egészséges és alapvetően rendben lévő egyének és családok számára is tud adni valami olyan pluszt, amit máshol nem találnak meg.

(2.) Nem tartják és nem is érzik magukat annyira bűnösnek, mint amennyire mi tartjuk és prédikáljuk őket – főleg nem azért, mert ők nem járnak vasárnaponként templomba. A világ számukra nem az „istentelenség fertője” hanem a természetes életközegük, amelyet nem tartanak önmagában bűnösnek. A legtöbb mai embernek van morális értékrendje, különbséget tesz jó és rossz között, de a különbségtételt nem a Bibliából vezetik le, hanem a hétköznapi tapasztalataikból. Már csak azért sem, mert a saját értékrendjük alapján az, hogy valaki keresztény-e vagy sem, egyáltalán nem jelent magasabb erkölcsi minőséget – sőt, az ő erkölcsi normáik alapján sokszor épp mi, keresztények vagyunk bűnösök, például a képmutatás, az ítélkezés, a gőg vagy a fanatizmus miatt.

Egyfelől egy morális-erkölcsi és életmódbeli megújulásra lenne szükség a kereszténységen belül, hogy legyen minőségi jelző a „keresztény” kitétel, bármi előtt is álljon. Másfelől próbáljunk meg az állandó bűn-centrikusság helyett úgy hozzáállni az Isten nélkül élőkhöz, hogy mi az a többletérték, amit a megtérés és a gyülekezeti közösség hozzá tud tenni az életükhöz.

(3.) Nagyon ritkán fognak megfelelni a „keresztény” elvárásainknak. Mert alapvetően nem akarnak olyan elvárásoknak megfelelni, amelyek szerintük feleslegesek vagy értelmetlenek. A legtöbb mai ember nem érti, miért kellene a nyári hőségben öltönyt vennie és feleslegesen izzadnia ahelyett, hogy kényelmesen és könnyeden öltözhetne, nem érti, miért kellene felnőtt emberként másokkal számára ismeretlen énekeket énekelnie, holott szinte soha nem szokott hangosan énekelni, vagy miért menne el másodszor is egy olyan „előadásra” (istentiszteletre, de ezt egy látogató így tekinti), amely egyáltalán nem volt számára sem érdekes, sem tartalmas, sem személyes – hiszen el sem tudja képzelni, hogy egy pocsék filmre ugyan minek ülne be még egyszer a moziba.

De ez nem azt jelenti, hogy semmilyen elvárásnak nem hajlandóak engedelmeskedni. Aminek látják a létjogosultságát, az értelmét, a hasznát és a vonzását, annak szívesen. Az a baj, hogy a mai kereszténység ebben is sokszor hibázik: olyan dolgokat várunk el, amiket nem kellene, és olyanokat nem, amiknek pedig szívesen engednének az emberek.

Ha pozitívak a benyomásai, akkor pedig nem lesz belőle azonnal rendszeres látogató. A mai embereknek túl sokat kell dolgozniuk, és a kevéske szabadidejüket túl sok felé szeretnék szétosztani. Ahhoz a legtöbb ember számára időre és komoly fejlődésre van szüksége, hogy alkalmi gyülekezetlátogatóból vagy akár megtérőből rendszeres és szolgálatokat is vállaló gyülekezeti taggá váljon.

De nem baj, ez így természetes! Ne erőltessük, ne sürgessük vagy manipuláljuk őket – hagyjuk, hogy a Szentlélek érleljen meg bennük minden döntést. És ha nem kihagynak pár vasárnapot is, ne azzal köszöntsük őket legközelebb, hogy „Hol voltál testvérem, Isten nagyon hiányolt az istentiszteletről!”

(4.) A legtöbb ember nem tartja magát ateistának! Sérti őket, ha elmennek egy gyülekezetbe, vagy csak egy hívő ismerősükkel beszélgetnek, és rögtön azzal szembesítik őket, hogy mivel ők nem keresztények, nekik nincs is lelki-szellemi életük, nem is tudhatnak semmit Istenről, nem értenek semmit a kereszténységből. A 21. század sokkal spirituálisabb, mint amilyen a 19. vagy 20. század volt. A legtöbb kortársunk igenis szokott gondolkodni és beszélgetni másokkal Istenről, vallásról vagy hitről – ne kezeljük őket magától értetődően spirituális analfabétákként, mert ez csak rombolja a kialakítható bizalmat és szimpátiát közöttünk. A „komoly” hívő keresztényeket amúgy is túl gyakran tartják idegesítően arrogánsnak és gőgösnek a nem hívők.

Ha beszélgetünk nem hívőkkel, először mindig kérdezzük és hallgassuk őket, ahelyett, hogy rögtön rájuk öntenénk a Római levél exegézisét! Vegyünk egy nagy levegőt – és fogjuk be a szánkat! Ha előbb hallgatjuk egy ideig a beszélgetőpartnerünket, nem fogjuk olyan dolgokkal traktálni őt, amit már úgyis tud, ami nem érinti, vagy ami nem érdekli őt, hanem olyan módon fogalmazhatjuk meg az evangélium üzenetét, amely az ő életéhez és gondolataihoz a legtermészetesebben kapcsolódhat. Csak ne mi akarjuk kitalálni az ő életét és gondolatait!

(5.) Nem egyértelmű számukra, mit is jelent a „keresztény” kifejezés – pontosabban hogy mi milyen jelentéstartalommal használjuk. Tisztában vannak az alapelvekkel, a kultúrával, a vallásossággal, nálunk a kereszténységre ráadásul egyre jobban rátelepszik a konzervatív jobboldal politikai retorikája is – de egyáltalán nem biztos, hogy azt értik alatta, amit mi értünk és szeretnénk kommunikálni. Éppen ezért érdemes letisztázni már az elején, hogy amikor ezt a szót használjuk, mi mire gondolunk és hogyan értjük, ne legyen ebből félreértés.

Ugyanez igaz az egyházra, a vallásosságra és a gyülekezetre is. A tradicionális katolikus vallásosságtól az ATV által sugárzott Vidám Vasárnapig mindenről van némi információja ma már szinte mindenkinek – és túl nagy a „keresztény kínálat” ahhoz, hogy azonnal el tudjanak helyezni bennünket a palettán. Vagyis bár van egy átfogó képük a mai magyar kereszténységről – fogalmuk sincsen, hogy mi éppen hol vagyunk ebben a képben.

A gyülekezet tagjait, különösképpen a missziós alkalmakon résztvevőket, vagy evangélizációs programok előtt akár mindenkit érdemes „megtanítani” arra, kik is vagyunk, és ezt hogyan tudja érthetően elmondani azoknak, akik nem a gyülekezet tagjai.

FOLYTATJUK!

A cikk második részre itt olvasható!

Tovább a megújulás felé – 2.rész

Folytassuk a megkezdett sorozatot.

Mi jellemzi tehát azokat a gyülekezeteket és vezetőket, akik alkalmasak arra, hogy elérjék az egyháztól és Krisztustól távol élő embereket az evangéliummal – mit tehetünk mi, hogy a gyülekezeteink dinamikus, vonzó, élettel és tartalommal teli, hatékony missziós centrumokká válhassanak.

A sorozat első része itt olvasható!

5. Az online kapcsolatok megbecsülése. Tervezek egy cikket arról, hogy melyek azok a kulturális és társadalmi folyamatok, amelyek alapvetően meghatározzák a gyülekezet tagjainak életét, és ezáltal a misszióját is – és ezek között egy fontos pont lesz a mára teljesen magától értetődő online életmód. 2013-ban már egyetlen gyülekezet sem képes lépést tartani a környezetével aktív online jelenlét és kommunikáció nélkül. A célra optimalizált honlap, a facebook aktivitás ma már nem opcionális lehetőség, ha meg akarjuk szólítani a 30-40 alatti korosztályt, hanem a gyülekezeti és missziós kommunikáció legalapvetőbb és legdinamikusabb csatornája. És tévhit, hogy az online kapcsolatok nem fontosak – a mai korban egyre tartalmasabbak és egyre jelentőségteljesebbek lesznek. A gyülekezet fejlődéséhez és növekedéséhez szükség van egy olyan szemléletváltásra, amely az online kapcsolatokat és tevékenységet  egyenrangúként kezeli az offline, személyes kapcsolatokkal.

6. Nyitottság a kérdések meghallgatására és a komoly válaszok megtalálására. Sok gyülekezetben semmiféle fórum vagy lehetőség nincsen arra, hogy a látogatók feltehessék a kérdéseiket. Ha mégis felteszik, azt sokan rögtön kötözködésként kezelik, a hitetlenség megnyilvánulásaként, amelyre a megoldás nem a segítőkész válaszadás, hanem a feltétel nélküli megtérés, esetleg az azonnali imádkozás. Hiányoznak azok a fórumok, alkalmak és kapcsolódási pontok, ahol nem vitatkozunk másokkal, nem győzködjük őket, ahol nem minden kérdésre “Jézus” a válasz, vagy az, hogy “ha megtérsz, majd mindent megértesz”. Olyan légkörre lenne szükség a gyülekezeti közösségben és akár az istentiszteleteken, alkalmakon is, amely bátorít mindenkit arra, hogy nyugodtan kérdezzen, hogy merjen kételkedni, egyet nem érteni, anélkül, hogy ezért bárki csúnyán nézne az illetőre. Ne akarjuk megspórolni a komoly kérdésekre várt komoly válaszokat – és nem baj, ha időnként akár azt is be merjük vallani, hogy mi sem tudunk mindent.

7. A “tőled” helyett a “neked” kultúrája. Az egyház hajlamos előbb kérni, csak azután adni. Elvárásokat támasztunk – tehát kérünk, megfelelő gondolkodást, viselkedést, cselekvést, pénzt – és csak azután vagy annak adunk – például jogokat, segítséget, törődést – aki teljesítette a feltételeinket, vagy megfelelt az elvárásainknak és kéréseinknek. Csak két megnyilvánulását emelném ki ennek példaképpen – és elnézést kérek azoktól a felekezetektől vagy gyülekezetektől, ahol ez így működik, a jelenség biblikusságát és létjogosultságát vitatom, nem ítélkezni akarok. Egyrészt az, hogy az egyháztagság feltétele az egyházfenntartói járulék befizetése, másrészt az, hogy adakozásra buzdítunk, tehát a pénzét kérjük olyan embereknek, akik az életüket még nem adták át Krisztusnak, vajon nem ennek a “követelőző” mentalitásnak a megnyilvánulása? Vajon nem lenne missziós szempontból, de talán még emberileg vagy érzelmileg is nemesebb és hatékonyabb előbb adni, feltételek vagy elvárások nélkül, nagylelkűen, semmiféle viszonzást nem várva? Hiszen Jézus is valami ilyesmit csinált.

Megújulni nem lehet ilyen kicsinyesen – vagy talán tényleg a “hitetlenek” pénzétől függ a gyülekezeteink sorsa?! Pozitív üzenetként átfogalmazva mindezt: a nagylelkűség mindig vonzó és felszabadító élmény! Isten nagylelkű, a népének követnie kellene a mintát!

És csak egy személyes példa, lezárva ezt a témát: amikor Miskolcon gyülekezetet alapítottunk, az elején eldöntöttük, hogy nem lesz adakozás az istentiszteleteinken, és csak a gyülekezetünk tagjaitól fogadunk el adományokat. Bevált a dolog – nem lettünk szegényebbek tőle. Sőt!

8. Személyre szabott üzenetek és élmények. Nem általánosíthatunk állandóan. Nem lőhetjük be az üzeneteinket a politikailag korrekt, fiataloknak-időseknek, hívőknek-látogatóknak egyaránt szóló bibliai közhelyek közé.

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy a vasárnapi istentiszteleten álljunk neki személyeskedni – de azt igen, hogy egy olyan korban és kultúrában, ahol személyre szabott szoftverek, eszközök, szolgáltatások, reklámajánlatok vesznek körül bennünket, a gyülekezetbe látogatók elvárnak legalább annyit, hogy megjegyezzük a nevüket, megismerjük a kérdéseiket, a körülményeiket, az igényeiket és szükségeiket, és azzal a tartalommal, olyan módon szolgáljunk feléjük, amit és ahogy ők várják.

Nos, várom a véleményeket ezekről a gondolatokról.

Múzeum vagy kórház?!

Már régen láttam ezt a videót, de csak nemrég találtam meg magyar felirattal, amikor épp azon gondolkodtam, hogy le kellene fordítani. Örülök, hogy más megtette már!

Egyetlen mondatot szeretnék kiemelni belőle:

Mi a gyülekezet? Múzeum a jó embereknek – vagy kórház a betegeknek?!

És egy elgondolkodtató kérdés, ami a videóban így hangzik: “Vajon Jézust beengednék ma a gyülekezetbe?” – Én inkább azt kérdezem: őszintén, örülnénk annak, ha eljönne, és “rendet rakna” nálunk is?!

A vallás(osság) újonnan születés nélkül a legnagyobb ostobaság és a legfeleslegesebb teher az ember életében! Soha nem értettem igazán a vallásos embereket: magukra vesznek egy rakás törvényt, viselkedési szabályt, és nyögnek közben, mert valahogy nem szívből jön. A lényeg hiányzik.

Az egyháznak óriási a felelőssége – miközben a pénteki tréningünkre készülök, amit hittanoktatóknak tartunk, folyamatosan ez jár a fejemben: ha a megtérés és újonnan születés üzenetét, a Jézussal való személyes kapcsolatot kihagyjuk a prédikációinkból, a gyülekezeti és a személyes életünkből vagy épp a hittanóráinkról, és csak kereszténység-tant, egyházi kultúrát és etikát tanítunk és terjesztünk, éppen az egyház ad egy olyan hamis biztonságtudatot a vallásos embereknek, ami nem csak e földi életüket nyomorítja meg, de a halál utánit is veszélybe sodorja! Így lesz az eredeti jó szándékból a pokol felé kikövezett széles út.

Ha még nem láttad, mindenképpen nézd meg ezt a videót:

Hab a tortillán – 3. rész

A Seth Godin sorozat harmadik „eresztése” – még egy lesz belőle:

8. Végtelen számú kommunikációs csatorna

A TREND: A média világában már most teljes a káosz – és ez nem hogy csökkenni, sokkal inkább nőni fog! Ahogy az internet bekebelezi a televíziózást, rádiózást, nyomtatott médiát, úgy fog nőni a sokkal kisebb befektetéssel és sokkal nagyobb hatékonysággal működtetett információ-dömping. Gyakorlatilag mindenki média-szolgáltatóvá válhat.

A TANULSÁG: A gyülekezetek még mindig jórészt csak a szószékről kommunikálnak. Alig vannak jelen az interneten, kicsi az aktivitásuk, az is általában egyoldalú és egyirányú. A végtelen kommunikációs lehetőségből alig használnak ki valamit. Épp ezért az üzenetük elvész a hatalmas információs zajban. Pedig a lehetőségünk meglenne!

9. Közvetlen kommunikáció az eladó és a vevő között

A TREND: Az Ebay, a Vatera megadja a lehetőséget, hogy a fogyasztók egymással közvetlenül kereskedhessenek. Kihagyják a kereskedőket. Sőt, már nem is csak vásárlói csoportokba tömörülnek az emberek, hanem ezek a csoportok egyre inkább érvényesítik az érdekeiket a gyártókkal és szolgáltatókkal szemben is.

A TANULSÁG: Az evangélizáció is a személyes, közvetlen kapcsolatokon keresztül terjed a leghatékonyabban, a leghitelesebben, a leggyorsabban. És még mindig ez a legkisebb szelet az egyházi „misszió-kínálatban”. A gyülekezetek és a szolgálók még mindig inkább szolgáltatnak, mintsem az idejük 90%-át abba fektetnék, hogy MINDEN gyülekezeti tagot felkészítsenek a személyes evangélizációra. Pedig ez lenne a biblikus feladatuk is (lásd Efézus 4:11-től!)

10. Hiányból bőség – bőségből hiány

A TREND: ezen a téren óriási a változás!

Miből volt hiány egy-két évtizede?

– megabájtokból
– kézi munkaerőből
– gyorsaságból
– személyre szabott szolgáltatásokból
– reklámidőből
– polchelyből az áruházakban
– más emberekről szóló információkból
– lokalitásból

Ezeknek az ára volt nagyon magas, ezeket kellett megfizetni!

Miből volt bőségesen – legalábbis sokkal bőségesebben, mint manapság?

– szabadidőből
– figyelemből
– környezeti erőforrásokból
– bizalomból
– munkaerőből
– minőségi és tartalmas kapcsolatokból

Ugye nem kell magyarázni, mennyire felcserélődött ez a két halmaz!

A TANULSÁG: A második listából óriási a hiány manapság. Mi pedig pont ezekre „utazunk”. Elkérjük az emberek nagyon drága szabadidejét vasárnap délelőttönként. De mit adunk nekik?! Az valóban értékes annyira, hogy az időnket „ránk” áldozzák érte?! Mert a semmitmondó rutin-istentiszteletek már nem biztos, hogy elegendőek lesznek! A „testvéri” kapcsolataink mennyit jelentenek nekünk? A „testvérem” az „elvtársam” – vagy a legközelebbi barátom, akiben bízok, akit tisztelek és szeretek, aki előtt nyitott könyv az életem, aki előtt nyitott az ajtóm, bármikor is jöjjön. Mert ilyen lenne egy valóban értékes közösség!

Érdemes lenne ezt is végre komolyan és őszintén átgondolni!

Hab a tortillán – 2. rész

Kimaradt pár nap, tréningeztünk, húzós volt… de ha megkésve is, jön a folytatás:

5. A hosszú farok

A TREND: Chris Anderson magyarul is megjelent „Hosszú farok” című könyvében egy olyan gazdasági modellt mutat be, amelyben a piacvezető márka már nem egy multi, hanem a „többi”. Vagyis a piac kisebb részén néhány nagy márka osztozik, míg a nagyobbikon több ezer vagy tízezer. Ez elsősorban az internetes kereskedelem terjedésének köszönhető.

A TANULSÁG: A fogyasztók elvárják a választékot és a testreszabott megoldásokat. És nem csak a műszaki berendezések piacán, hanem a vallás-piacon is. Ez van – lehet nem szeretni, de kár figyelmen kívül hagyni, hiszen mi is a körülöttünk élő emberek figyelméért küzdünk. És a piacvezető a lelki-szellemi piacon is a „többi”. Már nem a tradícionális egyházak dominálnak, hanem a „többiek” – a kereszténység megannyi újonnan alakult ága, független gyülekezete, nem beszélve a nem keresztény vallásokról. Nekünk egy ilyen környezetben kell képviselnünk Krisztust és szolgálni kortársainkat – akik már nem uniformizálhatók sablonokba olyan könnyen, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt.

6. Kiszervezés

A TREND: Az anyagi javak vagy a tudástőke már nem függ a földrajzi határoktól. Ma a gazdaság egyik alapnormája a gazdaságosabb termelés. Ennek egyre nagyobb részét szervezik ki a fejlett világból a fejlődőkbe, ahol a tehetség és a hatékonyság a legfontosabb érték.

A TANULSÁG: mit szervezhet ki egy gyülekezet? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor semmit. Ha azonban kicsit szűkítjük az alapelvet, és azt kérdezzük, mit kellene kiszerveznie a lelkésznek, a vezetőnek ahhoz, hogy a vezetésre tudjon koncentrálni, akkor bizony ez már igen húsbavágó kérdés. Persze így ez már nem a kiszervezésről szól, hanem a delegálásról, mint vezetői készségről és módszerről.

7. Google, a mindenttudó

A TREND: a Google és a többi keresőmotor felaprózta az egész világot, megváltoztatta az információs irányokat és kommunikációs szokásokat, és lehetővé tette, hogy mindenki megtalálja azt, amit keres.

A TANULSÁG: A gyülekezetbe látogatóknak is rengeteg kérdésük van, de nincs keresőmotorjuk. Meg kell tanulnunk nagyon érzékenyekké válni a keresők kérdéseire, „kereséseire”. A teológiai kommunikációnak is irányt kell váltania: már nem arról kellene szólnia az igehirdetéseinknek, ami a tudós lelkészek érdeklődéséből és gondolkodási sémáiból fakadnak – hanem amit az emberek kérdeznek és keresnek.

Másrészről: ami nincs benne a Google-ban, az szinte nem is létezik. A másik nagy kérdés tehát, hogy mi mit teszünk elérhetővé a keresők számára? Milyenek a honlapjaink, a virtuális üzeneteink és bizonyságtételeink? Mit talál a Google Istenről, Jézusról, a kereszténységről, a saját gyülekezetünkről? Semmit? Az nagy baj! Nem azt, ami valós és értékes válaszokat jelent? Az is baj! Ez online PR és marketing – egy fontos szakma, még akkor is, ha gyülekezetről van szó. Az egyháznak pocsék a PR-ja – és a Google mindenkinek a szemébe vágja rólunk azt, amit nem kéne, és nem találja azokat a fontos üzeneteket, amiket még nem töltöttünk fel, nem tettünk elérhetővé a „keresők” számára.

LESZ MÉG TOVÁBB IS…

Hab a tortillán – 1. rész

Az igazán jó és inspiráló könyveket én rendszeresen újraolvasom, sőt, néha újból és újból ki is jegyzetelem. Ez nem csak abban segít, hogy a fontos dolgokat ne felejtsem el, hanem ugyanazok az igazságok más üzenettel bírnak, másra késztetnek ma, mint egy évvel korábban.

Egyik nagy kedvencem Seth Godin. Most olvasom kb. negyedszer a Hab a tortillán című könyvét az új marketing 14 trendjéről. Ezúttal hadd fordítsam át ezeket a fontos marketing-leckéket a gyülekezeti és missziós életre.

1. A gyártók és fogyasztók közötti közvetlen kommunikáció

A TREND: a gyártók egyre gyakrabban hallják fogyasztóik hangját, és az ő beleegyezésükre van szükségük, hogy értékesíthessenek nekik, ráadásul olyan termékeket, amelyeket az ügyfeleik igényeihez szabtak, és nem a saját meglévő portékáikhoz keresnek vásárlókat, mert ez más kevésbé működik.

A TANULSÁG: a hasonlatomban a „gyártók” mi vagyunk, a „fogyasztók” azok az Istentől és gyülekezettől távol élő emberek, akik felé szolgálhatunk. Meg kell tanulnunk figyelni rájuk! Mert hajlamosak vagyunk kizárólag a saját szempontjainkra és igényeinkre figyelni, még akkor is, amikor evangélizálni akarunk, mondván, hogy „ők nem hívők, nem tudnak semmit, nem rájuk kell tekintettel lennünk…”  Így csinálunk szubkultúrát az egyházból, amely teljesen élet- és látogatóidegen. A tartalmat nem változtathatjuk meg, de a formát, a kereteket igen. És ebben nem csak a cégeknek, nekünk is a „fogyasztóink” igényeit kell (ki)szolgálnunk – elvégre értük vagyunk! A küldetésünk nem az, hogy nagy gyülekezeteket építsünk, hanem hogy elérjük az embereket a „világban” az evangéliummal!

2. A fogyasztók hangja egyre messzebb hallatszik

A TREND: napjaink piacán mindenki kritikus, és akár egyetlen kritikus is elég lehet a felemelkedésünkhöz vagy a bukásunkhoz! Gondoljunk csak arra, hogy a tavalyi tüzijátékpénzek árvízkárosultak segítésére történő felhasználása egy facebook-üzenetből jutott a parlament elé!

A TANULSÁG: régen talán (?) megtehettük, hogy embereket veszítsünk, hagyjunk, űzzünk el a gyülekezetből, mondván, hogy bűnös, vagy nem hívő. De ma igenis van jelentősége minden rólunk elhangzó mondatnak. Mert ma már nem a gyülekezet honlapján tájékozódnak a látogatók rólunk, hanem megkérdezik az ismerőseiket a facebookon, hogy mi a véleményük rólunk. Régen a kis falusi közösségekben elég volt egyetlen pletyka ahhoz, hogy felbolyduljon minden. Mára a világunk ilyen kicsi falu lett – „hála” az internetnek. Vagyis minden hang számít! És nagyon nem mindegy, hogy ezek a különálló hangok mit mondanak – rólunk!

3. Ahogy erősödik a zaj, úgy nő az igény a tiszta hangra

A TREND: egyre több a forrás, ahonnan az „igazságot” meg a „tutit” megmondják nekünk. Ennek két következménye van: célszerű a mondandónkat rövidebbre fogni, mert ebben az információ-cunamiban már nem kapunk osztatlan figyelmet hosszú időn át, másrészt pedig hitelesnek kell lennünk, mert aki vizet prédikál, miközben nagy borivó, az pillanatok alatt elveszíti a hallgatók bizalmát.

A TANULSÁG: a hitelesség nem tökéletességet jelent, hanem emberarcúságot. Ezt sokszor veszítik el a keresztények, miközben annyira igyekeznek krisztusivá válni. De az olyan kegyesség, amely már csak kánaáni frázisokból áll, amelyben minden kérdésre Jézus a válasz (de legalábbis egy igevers), amely a hitére hivatkozva eldobja a józan eszét, egyáltalán nem emberi léptékű! És ezért nem is kompatibilis az Istent kereső emberekkel. Mert nekik nem szuperszentekre van szükségük, akik sosem buknak el, vagy azt sosem vallják be, legfeljebb csak frázisokban, hanem olyan valóságos példákra, amelyekből megláthatják, mit is jelent hívő embernek lenni a 21. század magyar valóságában és hétköznapjaiban. Túl sok volt a csalódás, a képmutatás, a szenteskedés, a látszat, a duma – végre hiteles hangot szeretnénk hallani. Ha nem is tökéleteset, de legalább hiteleset!

4. Az óriási kínálat miatt lankad a figyelem

A TREND: a tömegmarketing kora lejárt, mert a választható lehetőségek száma már a végtelenhez közelít. Ilyen világban már nem lehet sablon-üzenetekkel megnyerni a fogyasztók figyelmét.

A TANULSÁG: a „fogadd be Jézus a szívedbe” típusú leegyszerűsített üzenetekkel már nem tudnak mit kezdeni az emberek. Túlságosan különböznek egymástól, sokkal komplexebb az életük, a sorsuk, a gondolkodásmódjuk, hogy egyetlen sablonnal, egy megtérő-imával meg lehessen változtatni őket. És igen, tudom, hogy a változás nem emberi, az a Szentlélek munkája, de nem is erről beszélek – hanem a mi részünkről, az evangélium hirdetéséről. Nem hiszek a tömegevangélizációkban – mert elvész benne az egyén. És ma nekik, az egyéneknek ez számít: hogy megtaláljuk még őket is. Lehet, hogy voltak korok és talán vannak ma is helyek, alkalmak, amikor ez is működhet – de ez nem a nyugati kereszténység, ez nem a mai magyar társadalom! Egyre inkább haladunk a személyre szabott reklámok kora felé – evangélizálni sem lehet másképpen, csak így. Jézus is így csinálta. Egyesével hívott követésre mindenkit – a tömegeket „csak” tanította. Érdemes lenne ezen elgondolkodni!

HOLNAP FOLYTATJUK!

Légy a kiválóság fokmérője!

“Légy a kiválóság fokmérője!” – Steve Jobs egyik klasszikus mondata. Majd ezzel folytatja:

“A helyzet az, hogy az emberek zöme egészen egyszerűen nem szokott hozzá a kiválóságot megkövetelő környezethez!”

Sokszor gondolok arra, hogy a gyülekezeteink miért nem ilyen helyek? Mert én azt hiszem, ez is egy fontos célja vagy gyümölcse lehetne az Istenhez való közelségünknek.

A kiválóság nem bűn, nem valamiféle világi hívság, nem büszke beképzeltség – hanem egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy alkossunk, motiváljunk, előre mutató nyomokat hagyjunk magunk után, inspiráljunk, értéket teremtsünk. Ebben az értelemben kellene kiválókká válnunk. És kiválókká formálnunk azokat, akik Istennél keresik a kiválóság titkát.

Olyan gyülekezetekről álmodok, amelyek kiválókká teszik azokat, akik csatlakoznak hozzájuk. Ahol az Istennel való közösség valóságosan magasabb szintre emeli az egyén életének minőségét, értékét, ahol olyan célokat kapunk, olyan lelkesedést és inspirációt, amellyel valóban hegyeket mozgathatunk, és embereket szolgálhatunk gazdagíthatunk, akármilyen kicsi léptékben is, de valamit, valakit jobbá tehetünk.

Steve Jobs a szememben a kiválóság egyik prófétája volt, és tudom, hogy már sokadszor írom le ebben a rövid posztban ezt a szót, egy igazán inspiráló példakép is egyben. Nem tudom, Istennel találkozott-e, de azt igen, hogy mi, hívő emberek, vezetők, bizony megirigyelhetjük azt az elkötelezettséget, szenvedélyt, motiváltságot, kiválóságra való törekvést, ami őt a cégéhez, a márkájához, az álmához kötötte.

“A helyzet az, hogy az emberek zöme egészen egyszerűen nem szokott hozzá a kiválóságot megkövetelő környezethez!”

Szoktassuk hozzá őket!

Például a gyülekezeteinkben!

A kereszténység egy valóban kiváló formájában!

Mit tanulhatunk a mai Európán kívüli ébredésekből?

Tizenöt éve kísérem figyelemmel a nemzetközi missziós mozgalmakat. Tudom, hogy Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában sok ébredés volt az elmúlt húsz évben, és Kínában, Indiában vagy legújabban a muzulmán régiókban ma is rengetegen térnek meg. De az az igazság, hogy bár gyönyörködöm Isten munkájában, alapvetően nem hoz lázba, ami tőlünk távol történik! Mert meg vagyok győződve arról, hogy nálunk, az európai és észak-amerikai keresztény civilizációban teljesen más jellegű misszióra van szükség, mint a világ nem keresztény részén. Az a többnyire pünkösdi-karizmatikus ébredési hullám, amely óriási érzelmi hullámokkal jár együtt, és sok esetben valóságos természetfeletti megnyilvánulásokban konfrontálódik a más vallásokkal, az alapvetően keresztény nyugati kultúrában nem fog ébredést hozni az egyházba. Bár nálunk egészen másfajta változásokra van szükség, mindenképpen tanulhatunk a távoli földrészeken történő ébredésekből.

Íme, néhány fontos dolog, amire bizony nekünk is nagy szükségünk van:

1. A valóságos újonnan születés valóságos gyümölcsei

A nyugati ébredéseken kívül mindenütt másutt nagyon látványos a különbség a megtérés előtti és utáni életvitel között! Annak az oka, hogy ennyire szembetűnő, elsősorban a teljes vallás és kultúraváltás tudatos és bátor, akár vértanúságig kitartó felvállalása. A megtérés nálunk sokszor egyáltalán nem nyilvánul meg semmiben, már ami az életvitelünket érinti. A mi bálványaink túlságosan mindennaposak és “kulturáltak” ahhoz, hogy szembeszálljunk velük. A kereszténységünk pedig inkább a programokon való részvételünkben nyilvánul meg.

2. Elkötelezett imaélet

Kínában, Koreában vagy Afrikában a hívők bizony nagyon-nagyon sokat imádkoznak! Komolyan veszik a böjtölést, a közbenjárást, az imádatot. A dicsőítést sem kifejezetten a dicsőítő banda ismertségén mérik le. Hallottam egy koreai református pásztortól, hogy a gyülekezetükből több százan minden reggel munka előtt két órát imádkoznak.

3. Mindenki nyíltan beszél Jézusról

Teljesen magától értetődő és természetesen működő a személyes bizonyságtétel. A hívő emberek ugyanolyan közvetlenül beszélnek Jézusról a buszon az ismerősükkel, mintha a napi politikát vagy a sporthíreket vitatnák meg. És nincs szükség traktálásra, aluljárós-hangosbeszélős-pantomimes evangélizációs műsorra, mert az evangélium embertől emberig terjed.

4. Működő természetfeletti csodák

Ezeket kár tagadni – még ha sok a visszaélés is ezen a téren. Ott erre van szükség, mert a más vallásokkal szemben kell „igazolódnia” Isten igazságának – mint a bibliai időkben. Az a véleményem, hogy nálunk nem ez lesz a fő csapásirány, mert a nyugati ember alapvetően racionalista és agnosztikus. Nálunk HITELESSÉG ÉS HASZNOSSÁG kell ahhoz, hogy vonzó legyen a kereszténység! De semmiképpen ne mondjunk le a természetfelettiről, mert ha az egyház visszacsúszik a természetes szintre, akkor a hite már csak ideológiává silányul!

5. Nagyon erős házicsoportos struktúra

Méghozzá teljes értékű és megsokszorozódó kiscsoportokkal! Alapvetően nem merevedik intézményi struktúrába az ébredés, hanem megmarad a mozgalom jellege, ami miatt alkalmazkodó és dinamikus maradhat, még a kifejezetten ellenséges kulturális közegben is.

6. Karizmatikus vezetők vezetnek

Igen, tudom, hogy erre is túl sok rossz példát ismerünk – de gyorsan hadd tegyem hozzá: sokkal inkább a nyugati karizmatikus világból. Azonban bibliai tény, hogy Isten mindig vezetőkön keresztül vezet, ez a biblikus alapelv, és nem a kegyes demokrácia, ami nálunk trendi. Sajnos a tradicionális kereszténység intézményesítette Isten vezetését, szakmát és funkciót gyártott a vezetésből – pedig Isten ma is embereket keres, akiken keresztül nagy és győztes csatákba vezetheti a népét.

Érdemes tehát tanulnunk távoli testvéreinktől. De hadd ismételjem meg: a nyugati kereszténység nem akkor fog megújulni, ha lekoppintja a kínai recepteket. Rá kell találnunk a saját receptünkre, ha be akarjuk tölteni a Jézus Krisztus által ránk bízott küldetésünket.

Húsvétot ünneplő keresztények Koreában